St. Helena, Kalifornia,

1903. január 5.

Valamelyik délben arról a feladatról írtam, melyet az utolsó Világtanács ülése elvégezhetett volna, ha a bizalmi tisztségeket betöltő férfiak követték volna Isten akaratát és útját. Akik nagy világossággal rendelkeznek, nem járnak a világosságban. Bezárták az ülést, az áttörés azonban elmaradt. Nem alázták meg magukat az Úr előtt, mint kellett volna, s nem részesültek a Szentlélekben.

Eddig értem, mikor eszméletemet veszítettem, s mintha Battle -Creeken lettem volna jelenet tanúja.

A Szentsátor imaház nagytermében gyűltünk össze, Imát ajánlottunk fel, dicséretet énekeltünk, majd újra imádkoztunk. A legbuzgóbb könyörgésekkel ostromoltuk Istent. A Szentlélek jelenléte ütötte rá pecsétjét az összejövetelre. A Szentlélek mélyen szántott, s néhány jelenlevő sírt.

Egyikünk fölállt, s elmondta, hogy a múltban nem volt egy akaraton néhány testvérével, nem szerette őket, de most világosan látja magát. Ünnepélyesen ismételte el a laodíceai gyülekezet üzenetét: „Azt mondod, gazdag vagyok, dúsgazdag, semmire nincs szükségem” – mondta. Önelégültségemben pontosan ezt gondoltam. „Hát nem tudod, hogy nyomorult vagy, és szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen”? Most látom, hogy ilyen vagyok. Megnyílt a szemem. Kemény és igazságtalan voltam. Azt képzeltem, hogy igaz vagyok, de most megtört a szívem, s tudom, hogy rászorulok az Úr értékes tanácsára, aki alaposan vizsgál minket. Mily könyörületesek és szánakozók ezek a szavak: „Azt tanácsolom neked, hogy végy tőlem tűzben próbált aranyat, hogy gazdaggá légy, fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki mezítelenséged rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemedet, hogy láss.” (Jelenések 3:17, 18)

A szóló azokhoz fordult, akik leborulva imádkoztak, és így szólt: „Be kell vallanunk bűneinket, s alázzunk meg szívünket Isten előtt.” Megtört szívvel bűnvallomást tett, majd odalépett néhány testvérhez, egyiknek a másik után nyújtotta kezét, és bocsánatot kért tőlük. A megszólítottak talpra ugrottak, ők is bűnvallomás tettek, bocsánatot kértek. Majd egymás vállára borultak és sírtak. Az egész gyülekezeten futótűzként terjedt a bűnvallomás lelkülete. Mintha csak pünkösd lett volna. Isten dicséretét zengedeztük csaknem reggelig.

Többször hallottam a szavakat: „Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem. Légy buzgóságos azért, és térj meg! Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem.” (Jelenésekek 3:19, 20)

Senki sem látszott túl kevélynek, hogy szívből jövő vallomást tegyen. Tekintélyes testvéreink jártak elől, akikben azelőtt nem volt bátorság bevallani bűneiket.

Örömujjongás hangzott, amilyen még nem volt a Szentsátorban.

Ezután magamhoz tértem, és kis ideig nem tudtam, hol vagyok. A toll még mindig a kezemben volt. Valaki így szólt hozzám: „Ez lehetett volna. Az Úr várt, hogy mindezt megtegye népéért. Az egész menny várakozott, hogy kegyelmes lehessen.” Arra gondoltam, hol tartanánk már, ha a Világtanács ülésén alapos benső munkát végeztünk volna. Csalódás keserűsége lett úrrá rajtam, mikor rájöttem, hogy aminek tanúja voltam, álom csupán.

Isten útja mindig a helyes és megfontolt út. Ez mindig dicsőséget hoz Isten nevére. Az ember egyedüli biztonsága a meggondolatlan, nagyravágyó lépések ellen, ha összhangban tartja szívét Krisztus Jézussal. Az ember bölcsessége nem megbízható. Az ember változékony, tele van nagyratartással, büszkeséggel és önzéssel. Az Isten szolgálatát végző munkások bízzanak teljesen az Úrban. Akkor a vezetők bebizonyítják majd, hogy készek követni, nem az ember bölcsességét, mely hasznavehetetlen, mintha törött nádszálra támaszkodnának, hanem az Úr bölcsességét, aki ezt mondja: „Ha valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki. De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide, s tova hány.” (Jak 1:5, 6)