[Vonaton írt levél, Lynn felé tartva (Massachusetts), 1890. december. Megjelent a Notebook Leaflets-ben, The Church, 4. szám.]

Életem elmúlt ötven évében értékes lehetőségeim voltak a tapasztalatszerzésre. Kivettem a részem az első, a második, és a harmadik angyali üzenet hirdetésében. Az angyalok az ég közepén repülve mutatkoznak a Bibliában, figyelmeztető üzenetet hirdetnek a világnak, és közvetlen kihatásuk van a földi történelem végső napjaiban élő emberekre. Az angyalok szavát senki nem hallja, mert azok Istennek a mennyei világgal összhangban munkálkodó népét jelképezik. Isten Lelke által világosságot nyert és az igazság által megszentelt férfiak és nők hirdetik a három, egymást követő üzenetet.

Én is részt vállaltam ebben az ünnepélyes munkában, mely szinte a teljes keresztény életemet átszőtte. Vannak a még ma is élők között olyanok, akik hasonló életutat jártak be. Felismerték a napjainkban feltáruló igazságot, és lépést tartottak a nagy Vezetővel, az Úr seregének Parancsnokával.

Az üzenetek hirdetése során a prófécia minden kitétele beteljesedett. Akik részesültek az üzenetek hirdetésének kiváltságában, igen értékes tapasztalatra tettek szert. Most, amikor az utolsó napok veszedelmei között élünk, amikor hamarosan minden oldalról ilyen hangok lesznek hallhatók: ,itt van Krisztus’, és ,itt az igazság1, és miközben sokan azon fáradoznak, hogy megingassák annak a hitnek az alapját, mely kivezetett minket az egyházakból és a világból, és különleges néppé tett bennünket, Jánossal együtt így teszünk bizonyságot:

„A mi kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Igéjéről. ...Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük nektek, hogy néktek is közösségtek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal” (ÍJn 1:1—3).

Bizonyságot teszek a látottakról és hallottakról, és az élet Igéjének dolgairól, és tudom, hogy ez a bizonyság az Atyától és a Fiútól való. Láttuk, és bizonyságot teszünk róla, hogy a Szentlélek hatalma kísérte az igazság hirdetését, a szóban és írásban adott figyelmeztetést, és az egymást követő üzenetek teijesztését. Ennek a munkának a megtagadása a Szentlélek megtagadását jelentené, és azok közé sorolna bennünket, akik engedve a megtévesztő telkeknek, eltávolodtak a hittől.

Az ellenség mindent el fog követni annak érdekében, hogy megingassa a hitünk tanításait elfogadók bizalmát a múlt üzeneteiben, melyek az örökkévaló igazság magaslatára állítottak minket, és megalapozták munkánk jellegét. Izrael Istene kivezette népét, és mennyből származó igazságot tárt elé. A mai napig is hallható hangja így szólt: „Haladjatok erőről erőre, kegyelemből kegyelembe, és dicsőségből dicsőségbe. A mű erősödik és szélesedik, mert Izrael Istene védelmezi népét.

Akik csak elméletileg ragaszkodnak az igazsághoz, de annak elveit nem ültetik át a lélek belső szentélyébe, mert az igazságot a külső pitvarban őrzik - semmi megszenteltet nem fognak látni népünk múltjának történelmében, holott az tette népünket azzá, amivé lett, és az alapozta meg a világ komoly és elszánt missziómunkásait.

A napjainkra szóló igazság nagy érték, de azok, akiknek szíve nem tört meg, mert nem estek rá a sziklára, Krisztus Jézusra, nem fogják meglátni és megérteni az igazságot. Csak azt fogadják el, ami hízeleg elképzeléseiknek, és a már meglévőtől eltérő alapzat építésébe kezdenek. Saját hiúságuknak és önértékelésüknek hízelegve azt gondolják, hogy képesek kimozdítani hitünk oszlopait, és felcserélni azokat a saját maguk által faragott oszlopokkal.

Ez az idők végéig tartani fog. Mindenki, aki komolyan tanulmányozza a Bibliát, látni és érteni fogja azok ünnepélyes helyzetét, akik a föld történelmének végső szakaszában élnek. Látni fogják saját alkalmatlanságukat és gyengeségüket, és első kötelességükké teszik, hogy ne csupán a kegyesség látszata legyen meg náluk, hanem szoros kapcsolatban legyenek Istennel. Nem fognak merni megpihenni mindaddig, amíg ki nem formálódik bennük Krisztus, a dicsőség reménysége. Életükben az ,én’ meghal, a büszkeség kiűzetik lelkűkből, és Krisztus szelídsége és gyengédsége uralkodik bennük (28. Kézirat, 1890).

Az idő elmúltával Isten hűséges követőire bízta a jelenvaló igazság értékes elveit. Ezek a tanítások nem azoknak adattak, akik nem vettek részt az első és a második angyal üzenetének hirdetésében, hanem azoknak a munkásoknak, akik a mű kezdetétől részt vettek abban.

Sziklaszilárdan kell ragaszkodniuk a bennünket hetednapi adventistaként megkülönböztető elvekhez mindazoknak, akik átmentek ezeken a tapasztalatokon. Legyenek Isten társai a munkában, kötözzék be a bizonyságtételt és erősítsék meg a törvényt Isten tanítványai körében! Tekintsük értékes munkásoknak mindazokat, akik részt vettek a bibliai igazságra épített munka megalapozásában, és ismerik a helyes ösvényt megmutató útjelzőket. Ok személyes tapasztalatból beszélhetnek a rájuk bízott igazságokkal kapcsolatban. Ezek az emberek nem engedhetik meg, hogy hitük hitetlenségbe csapjon át, nem engedhetik meg, hogy kivegyék kezükből a harmadik angyal zászlaját. Tartsák meg az elkezdett bizalmat erősen mindvégig.

Az Úr kijelentette, hogy a múlt történelme meg fog ismétlődni a mű lezárulása idején. Minden igazságot hirdetni kell a világnak, melyet Isten az utolsó napokra adott. Az Ő általa megalapozott hitelveknek meg kell erősödnie. Nem léphetünk le az Úr által készített alapokról. Nem léphetünk be semmilyen új szervezetbe, mert az egyenlő lenne az igazság elhagyásával (129. Kézirat, 1905).

Nem kell attól félni és abban kételkedni, hogy a munka nem lesz eredményes. Isten áll a mű élén, és Ő mindent elrendez majd. Ha a dolgoknak igazításra van szüksége a munka vezetésében, Isten majd közbeszól és helyrehoz minden rosszat. Higgyünk abban, hogy Isten biztonsággal a révbe vezeti a népét hordozó hajót.

Sok évvel ezelőtt, amikor Portlandból (Maine) Bostonba utaztam, vihar csapott le ránk, és a hullámok ide-oda hányták a hajót. A csillárok leestek, a bőröndök pedig labdaként gördültek ide-oda. Az utasok megrémültek, sokan sikoltoztak és várták a halált.

Egy idő után a kormányos a fedélzetre jött. A kapitány a kormányos közelébe ment, és hangot adott az iránti félelmének, hogy a hajó nem jó irányba halad. A kormányos megkérdezte, hogy átveszi-e a kormányt, de a kapitány ezt nem tette meg, hiszen tudta, hogy neki nincs hozzá elég tapasztalata.

Később néhány utas is kényelmetlenül érezte magát, és attól tartott, hogy a kormányos összetöri a hajót a sziklákon. „Átveszitek a kormányt?” - kérdezte a kormányos, de Ők is tudták, hogy nem tudnának megküzdeni a feladattal.

Amikor úgy érzitek, hogy a mű veszélyben van, imádkozzatok így: „Uram, állj a kormányhoz! Vigyél át minket a nehézségen és juttass a kikötőbe biztonsággal!” Nincs talán elég okunk elhinni, hogy az Úr győzelemre juttat minket?

Sokan vannak, akik régóta építik a művet. Némelyet közületek már harminc éve ismerek. Testvérek! Nem találkoztunk-e válsággal válság után a műben, de az Úr mindig kivezetett és nevének dicsőségére cselekedett. Miért nem hisztek Benne? Miért nem bízzátok rá a művet? Véges elmétekkel nem érthetitek meg az isteni gondviselés minden cselekedetét. Bízzátok Isten gondjaira saját művét! (The Review and Herald, 1892. szeptember 20.).

Az Úr eljövetele közelebb van, mint amikor hitre jutottunk. Milyen csodálatos gondolat, hogy a nagy küzdelem közeledik a végéhez! A befejező munka során olyan veszedelmekkel kerülünk majd szembe, melyeket nem fogunk tudni kezelni. Ne felejtsük viszont el, hogy a három nagy mennyei Erő munkálkodik; az isteni kéz a kormánykeréken nyugszik, és Isten véghezviszi terveit. Olyan népet gyűjt egybe a világból, melynek tagjai szolgálni fogják Őt igazságban.

Félelmetes veszedelmek fenyegetik azokat, akik felelősséget hordoznak az Úr művében. Ezeknek a veszedelmeknek a gondolata is megremegtet. De az Úr így szól: „Kezem a kormányon nyugszik, és gondviselésem által véghezviszem az isteni tervet.” (The Review and Herald, 1903. május 5.)

Nehéz idők állnak előttünk. Isten ítéletei sújtják a földet mindenütt. Szerencsétlenségek gyorsan követik egymást. Isten hamarosan kiemelkedik helyéről, hogy hatalmasan megrázza a földet, és megbüntesse annak lakóit bűneiért. Az Úr ugyanakkor kiáll népéért, és gondoskodó védelmébe helyezi őket. Körülöleli őket örökkévaló karjával, hogy megvédje őket a bajoktól (The Review and Herald, 1904. április 14).