1864 telén Willie fiamat hirtelen és erőteljesen leverte lábáról a tüdőbaj. Röviddel azelőtt temettük el legidősebb fiamat, aki ebben a betegségben halt meg. Nagyon aggódtunk Willie-ért attól való félelmünkben, hogy esetleg ő is meghal. Elhatároztuk, hogy nem hívunk orvost, hanem megtesszük a tőlünk telhető legjobbat a víz alkalmazásával, és könyörgünk az Úrhoz gyermekünkért. Elhívtunk néhány erős hitű testvért, hogy imádkozzanak együtt velünk. Szép bizonyságot nyertünk Isten jelenlétéről és áldásáról.

Másnap Willie nagyon beteg volt. Félrebeszélt. Nem látott és nem hallott, miközben szóltam hozzá. Szívverése nem volt szabályos, és heves lázban forgolódott. Továbbra is Istentől vártunk segítséget, s közben borogattuk a homlokát és vizes ruhát helyeztünk a mellkasára. Hamarosan visszatért korábbi gondolkodása. Erős fájdalmat érzett a jobb oldalán, és egy pillanatra sem tudott arra feküdni. Ezt a fájdalmat hideg vizes borogatással küzdöttük le, a víz hőmérsékletét a láz fokának megfelelően változtatva. Nagyon vigyáztunk arra, hogy a keze és a lába melegen maradjon.

A hetedik napra vártuk a betegség csúcspontját. Mivel keveset pihentünk a betegség idején, a negyedik és ötödik éjszakára mások gondjaira kellett bíznunk a fiunkat. Az ötödik napon férjemmel együtt nagyon aggódtunk. A gyermek friss vért köhögött fel. Férjem sok időt töltött imádságban. Aznap éjjel gondos kezekre bíztuk gyermekünket. Lefekvés előtt férjem hosszan és buzgón imádkozott. Az imádság terhe hirtelen eltávozott tőle, és úgy tűnt, mintha egy hang így szólt volna hozzá: „Menj és feküdj le! Én majd gondoskodom a gyermekről.”

Betegen tértem nyugovóra, és az aggodalom miatt több órán át nem tudtam aludni. Nehezen lélegeztem. Noha nagy szobában aludtam, mégis ki kellett nyitnom egy nagy nappalira néző ajtót. Azonnal megkönnyebbültem és elaludtam. Almomban egy tapasztalt orvos állt gyermekem mellett. Egyik kezét a szívére, másikat pedig a pulzusára helyezve figyelte minden lélegzetét. Ránk nézett és így szólt: „A válság elmúlt. Túl van a legrosszabb éjszakán. Hamar fel fog épülni, mert nem kell kigyógyulnia a drogok ártalmas befolyásától. A természet nemesen elvégezte munkáját, és kivetette a szervezetből a méreganyagokat.” Beszámoltam neki kimerültségemről, akadozott légzésemről, és az ajtónyitás által nyert megkönnyebbülésről.

Erre így szólt: „Ami neked javulást hozott, javulást fog hozni a gyermeknek is. Levegőre van szüksége. Túlságosan melegen tartottad a szobát. A kályhából jövő meleg levegő ártalmas, és ha az ablak hasadékain nem jött volna be a levegő, a szoba légtere mérgező lett volna és elpusztította volna az életet. A kályha melege lerombolja a levegő életerejét, és meggyengíti a tüdőt. A gyermek tüdeje legyengült a túl melegen tartott szobától. A betegeket legyengíti a betegség, és szükségük van az általuk még elviselhető, pezsdítő levegőre, hogy a fontos szervek megerősödjenek a betegség legyőzésére. Mégis, legtöbb esetben a levegőt és világosságot - mint veszélyes ellenségeket - éppen akkor záiják ki a betegszobából, amikor a leginkább szükség lenne rájuk.”

Ez az álom és a férjem tapasztalata megerősített mindkettőnket. Reggel úgy találtuk, hogy fiunk túl van egy nyugtalan éjszakán. Egészen délig magas lázban hevert, azután a láz alábbhagyott, és fiunk kezdte visszanyerni egészségét, de még gyenge volt. Öt napos betegsége alatt mindössze egy kis kekszet evett. Gyorsan felgyógyult, és jobb egészségnek örvendhetett, mint sok éven át korábban. Ez a tapasztalat nagyon értékes számunkra (Spiritual Gifts, 4. kötet [első szekció], 151-153. oldal, 1864).

*Tanácsülés kijelentései, 1902. április 13., Kalifornia, St. Helena, Elmshaven.

Sok évvel ezelőtt (1865), amikor a férjem magas beosztást viselt Battle Creek-ben, az erőfeszítés kikezdte erejét, és egészsége rohamosan leromlott. Végül annyira megbetegedett testileg-lelkileg, hogy semmit nem tudott elvégezni. Barátaim ezt mondták: „White testvérnő, a férjed nem élhet tovább.” Elhatároztam, hogy a gyógyulása szempontjából kedvezőbb helyre költöztetem. Anyja így szólt: „Ellen, itthon kell maradnod, hogy gondot viselj családodról!”.

,Anyuka - válaszoltam -, soha nem hagynám, hogy ez a mesteri agy teljesen lerombolódjon. Együtt fogok munkálkodni Istennel, Isten pedig velem, hogy megmenthessük férjem agyát.”

Az utazáshoz szükséges anyagiak megszerzésére felszedtem szőnyegeimet és eladtam azokat... A szőnyegek árán vásároltam egy zárt kocsit, és belehelyeztem az ágybetétet féljem számára. Tizenegy éves Willie fiammal együtt a Michigan-i Wright felé vettük utunkat.

Utazásunk alatt Willie egyszer megpróbálta az egyik ló szájába helyezni a zablát, de nem sikerült neki. Mondtam a férjemnek, hogy kapaszkodjon a vállamba, és tegye ő be a zablát.

Azt mondta, hogy nem tudja megtenni. „Dehogynem - válaszoltam. Kelj fel gyorsan és gyere!” Féljem fel is kelt, és sikerrel behelyezte a zablát. Ekkortól kezdve ez az ő feladatává vált.

Férjemet folyamatosan lefoglaltam kis munkákkal. Nem engedtem, hogy tétlen maradjon, ezért mindig adtam neki valami feladatot. Ez az a terv, melyet orvosainknak és szanatóriumi dolgozóinknak követni kell. Kísérjétek a betegeket lépésről lépésre! Foglaljátok le gondolataikat, hogy ne legyen idejük saját helyzetükön búslakodni.

A testvérek gyakran fordulnak hozzánk tanácsért, de a férjem nem akarta látni őket. Amikor társaság jött, sokkal jobban szeretett átmenni egy másik szobába. Azonban rendszerint, mielőtt még észrevette volna, előhoztam a látogatót, és így szóltam: „Testvérünk kérdéssel fordul hozzánk, de mivel te sokkal jobban tudsz válaszolni, mint én, idehoztam a vendéget.” Ilyenkor persze már nem volt mit tennie. A szobában kellett maradnia, hogy megválaszolja a kérdést. Ilyen és hasonló módszerekkel késztettem gondolkodásra. Ha nem kényszerült volna agyának használatára, az hamarosan teljesen felmondta volna a szolgálatot.

Férjem naponta elment sétálni. Télen egy nagy hóviharban volt részünk, és féljem úgy gondolta, hogy ebben a viharban és hóban nem képes kimenni. Elmentem Root testvérhez, és megkérdeztem, hogy van-e egy pár csizmája.

Azt mondta, hogy van,

én pedig kölcsön kértem aznap reggelre. Felvettem a csizmát, és egy fél kilométernyi nyomot csináltam a mély hóban. Hazatértem, és megkértem a férjem, hogy menjen el sétálni. Azt mondta, hogy ilyen időben nem lehet. „Dehogynem - válaszoltam - hiszen csak a nyomomban kell lépdelned.” Féljem olyan férfi volt, aki tiszteletben tartotta a női nemet, és amikor meglátta a lábnyomomat, azt gondolta, ha egy nő sétálni tud ebben a hóban, akkor ő is. Aznap reggel elment szokásos sétájára.

Tavasszal gyümölcsfákat kellett telepíteni és kertet művelni. Megkértem Willie fiamat, hogy vásároljon három kapát és három gereblyét, de mindenképpen hármat. Amikor meghozta azokat, egyiket neki adtam, másikat pedig az apjának. Férjem visszakozott, de végül elvette az egyiket. Én is megfogtam egyet, és dolgozni kezdtünk. A kezem vízhólyagos lett, de azért vezettem a sort a kapálásban. Férjem nem bírt sokat, de végezte a mozdulatokat. Ilyen módszerekkel igyekeztem együttműködni Istennel férjem egészségének helyreállításában. És mennyire megáldott bennünket az Úr!

Amikor kocsit hajtottam, mindig magammal vittem őt, és akkor is, amikor Igét hirdetni mentem valahová. Egyszer sorozatot tartottam, és nem tudtam rábeszélni a férjem, hogy ő is jöjjön fel a szószékre. Végül, sok-sok hónap elteltével így szóltam hozzá: „Na, ma te mész fel a szószékre.” Nem akart felmenni, de nem hagytam annyiban. Felvittem magammal a szószékre. Aznap ő szólt az emberekhez. Noha a gyülekezeti terem telve volt hitetlennel, fél óráig nem tudtam visszatartani a sírást. Szívem csordultig volt tele a hálától és az örömtől. Ekkor tudtam, hogy győzelmet arattunk.

Tizennyolc hónapig tartó munkám után, mely során folytonosan együttműködtem Istennel féljem egészségének helyreállítása érdekében, ismét hazavittem a féljem. Szülei elé álltunk, és így szóltam: „Apuka, anyuka, itt van a fiatok.”

Felépülése után férjem még jó néhány évig élt, és azalatt végezte élete legjobb munkáját. Nem fizették-e vissza ezek a hasznos évek sokszorosan a tizennyolc hónapig tartó, kitartó gondoskodásomat?

Azért osztottam meg veletek ezt a rövid személyes tapasztalatot, hogy meglássátok, van némi ismeretem a természetes anyagok felhasználásáról a betegek egészségének helyreállítása érdekében. Isten csodákat visz véghez mindannyiunkért, ha hittel munkálkodunk, és úgy cselekszünk, mint akik hiszik, hogy együttműködve vele Ő készséggel megteszi a maga részét. Minden tőlem telhetőt szeretnék megtenni annak érdekében, hogy olyan értelmes útra vezessem testvéreimet, melyen törekvéseiket a lehető legnagyobb siker koronázhatja. Sokan élhetnének még a sírba szálltak közül, ha együttműködtek volna Istennel. Legyünk értelmes férfiak és nők ezekben a dolgokban! (50. Kézirat, 1902).