*Megjelent a Notebook Leaflets-ben, Christian Experience, 9. szám.

[1891 végén Ellen G. White a Generál Konferencia kérésére Ausztráliába utazott, hogy segédkezzen az újonnan elindított munkában. A távollét ideje kilenc évre hosszabbodott. Kevéssel érkezése után hosszan tartó és fájdalmas betegség lett rajta úrrá. Az itt következő írások a szenvedés idején való hosszútűréséről tanúskodnak. Figyeljünk fel azokra a leckékre, melyeket ez a tapasztalat tanított meg vele! — A szerkesztők.]

Minden posta száz és kétszáz közötti oldalt vitt el tőlem, melyek nagy részét vagy úgy írtam, ahogyan most ülök, párnákkal kitámasztva és félig fekve az ágyon, vagy felsegítve egy kényelmetlen székre.

A felülés nagy fájdalommal jár a csípőmben és a gerincem alsó részén. Ha lehetne kapni olyan kényelmes székeket ebben az országban [Ausztrália], mint amilyenek a szanatóriumban vannak, örömmel vennék egyet, ha harminc dollárba kerülne is... Nagyon megterhelő egyenesen ülnöm és fenntartani a fejem. Kénytelen vagyok félig fekve a szék háttámláján levő párnáknak támasztani a fejem. Ebben a helyzetben vagyok most is.

De egyáltalán nem csüggedek. Támogatást kapok az Úrtól naponta. Az éjszaka hosszas és fáradt óráiban, amikor az alvás szóba sem jöhetett, időm nagy részét imádságra szenteltem. Amikor úgy tűnt, hogy minden idegszálam sikolt a fájdalomtól, és azt hittem, megőrülök, Krisztus békessége hatalmas mértékben a szívembe költözött, és megteltem köszönettel és hálaadással. Tudom, hogy Jézus szeret, és én is szeretem Jézust. Néha három órát alszom éjjel, néha négyet, de többnyire csak kettőt, mégis, ezeken a hosszú ausztráliai éjszakákon minden világosságnak tűnik körülöttem, és édes közösséget élvezek Istennel.

Amikor legelőször találtam magam ebben a reménytelen helyzetben, mélyen megbántam, hogy átszeltem a széles óceánt. Miért nem vagyok Amerikában? - kérdeztem. Miért kellett ebbe az országba jönnöm ilyen áron? Újra és újra az ágytakaróba temettem arcomat, hogy kisírjam magam. De nem engedtem meg magamnak sokáig a könnyek luxusát.

Így szóltam magamban: „Ellen G. White, mi a baj? Nem azért jöttél Ausztráliába, mert kötelességednek érezted, hogy oda menj, ahová a Generál Konferncia jónak látja? Nem ez alapján cselekedtél?”

„De” - válaszoltam.

„Akkor miért érzed magad szinte elvetetten és csüggedten? Nem az ellenség munkája ez?”

„Úgy gondolom, hogy az” - mondtam.

Amilyen gyorsan csak tudtam, letöröltem könnyeimet és így szóltam: „Elég volt! Nem nézem többé a dolog sötét oldalát. Akár élek, akár meghalok, lelkem megtartását rábízom arra, aki meghalt értem.”

Attól kezdve hiszem, hogy az Úr mindent jól végez, és betegségem nyolc hónapja alatt soha nem vett rajtam erőt a levertség és a kételkedés. Mostanra úgy tekintem az ügyet, mint az Úr nagyszerű tervének részét, mind az Amerikában maradtak, mind pedig az én javamra. Nem tudom elmagyarázni miért és hogyan, de így hiszem. Boldog vagyok a szenvedésemben. Bízom a mennyei Atyában. Nem vonom kétségbe szavát. Orizőm szüntelen, éjjel és nappal vigyáz rám. Hálát adok az Úrnak, dicsérete az ajkamon van, s az egy hálatelt szívből tör elő (18a. Levél, 1892).

Ima és felkenetés - de nem azonnali gyógyulás

1892. mágus 21. Vége a megpróbáló, álmatlan éjszakának. Tfegnap délután Daniells, Tenney vén testvérek és feleségeik, valamint Stockton és Smith testvérek kérésemre ellátogattak hozzánk, hogy imádkozzanak gyógyulásomért. Nagyon komoly imaalkalmunk volt, melynek mindnyájan éreztük áldását. Megkönnyebbültem, de nem gyógyultam meg. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kövessem a Biblia útmutatását, s így most az Úrtól várom, hogy cselekedjen. Hiszem, hogy a maga idejében meg fog gyógyítani. Hitemmel megragadom az ígéretet: „Kérjetek, és kapni fogtok” (Jn 16:24).

Hiszem, hogy az Úr meghallgatta imáinkat. Azt reméltem, hogy azonnal felszabadulok rabságomból, és véges ítélőképességem számára úgy tűnt, hogy ekként dicsőül majd meg Isten. Imádság alatt nagy áldásban volt részem, és szilárdan fogok ragaszkodni az akkor elnyert bizonyossághoz: „Én vagyok Megváltód, aki meggyógyít” (19. Kézirat, 1892).

1892. június 23. Elmúlt egy újabb éjjel. Csak három órát aludtam. Fájdalmam kisebb volt a megszokottnál, de nyugtalan és ideges voltam. Egy ideig próbálkoztam az alvással, de feladtam a kísérletet és teljes figyelmemet az Úr keresésére fordítottam. Milyen édes volt számomra az ígéret: „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek” (Mt 7:7). Komolyan imádkoztam az Úrhoz azért a nyugalomért és békességért, melyet egyedül az Úr Jézus adhat meg. Részesülni akarok az Úr áldásában, hogy fájdalmam miatt ne veszítsem el önuralmam. Egy pillanatra sem merek az ,én’-ben bízni.

Abban a pillanatban, amikor Péter levette szemét Krisztusról, süllyedni kezdett. Amikor felismerte vesztét, és szemét Jézusra emelve felkiáltott: ,Uram tarts meg engem!’, a veszendő lelkek megmentésére mindenkor kész kezek megragadták őt...

Otthonomban naponta keresnem kell a békességet és küzdenem kell érte... Noha a test szenved és az idegrendszer gyengélkedik, nem szabad azt gondolnunk, hogy szabadságunkban áll haragos szavakat szólni, és azt sem, hogy nem részesülünk kellő gondoskodásban. Amikor szabad utat engedünk a türelmetlenségnek, kiűzzük szívünkből Isten Lelkét, és helyet készítünk Sátán tulajdonságai számára.

Amikor mentséget keresünk az önzésre, a gonosz gondolatokra és beszédre, akkor gonoszt ápolunk a lelkűnkben, és ha ezt tovább folytatjuk, szokásunkká válik a kísértésnek való engedés. így kerülünk Sátán oldalára, legyőzetve, gyengén és bátortalanul.

Ha önmagunkban bízunk, minden bizonnyal elbukunk. Krisztus így szól: „Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. Miképen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképen ti sem, hanemha én bennem maradtok” (Jn 15:4).

Milyen gyümölcsöt kell teremnünk? "A Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény" (Gál 5:22-23).

Miközben ezekről elmélkedtem, egyre mélyebben megéreztem annak a bűnnek a mélységét, amikor elhanyagoljuk Isten szerete- tében őrizni lelkünket. Az Úr semmit nem tesz a mi együttműködésünk nélkül. Amikor Krisztus így imádkozott: Atyám, tartsd meg őket a te nevedben’, nem arra gondolt, hogy mi pedig elhanyagolhatjuk saját lelkünk megőrzését Isten szeretetében és hitében. Ha Istennek élünk és a Krisztussal való élő kapcsolat által bízunk az ígéretekben, akkor Jézust szemlélve egyre nagyobb erőhöz jutunk.

Mi változtathatja meg annak szívét, és mi törheti meg annak bizalmát, aki a Megváltót szemlélve az O hasonlatosságára változik el? Szüntelen a hántásokra figyel-e az ilyen ember? Maga felé irá- nyítja-e gondolatait? Engedi-e, hogy kis dolgok elrombolják lelki békéjét? Akinek a szívében Krisztus lakozik, az könnyen elégedetté válik. Nem gondol gonoszt, és megelégszik azzal a bizonyossággal, hogy Jézus jól ismer és helyesen értékel minden lelket, akiért meghalt. Isten így szól: „Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál" (Esa 13:12). Elégítse ez meg a vágyódó lelket! Ez tegyen bennünket óvatossá és fegyelmezetté! Legyünk készek megbocsátani másoknak, hiszen Isten is megbocsátott nekünk.

Az élet boldogsága kis dolgokból áll. Mindenkinek hatalmában áll, hogy valódi keresztény előzékenységet gyakoroljon. Nem a ragyogó képességek segítenek bennünket győzelemre, hanem a mindennapi kötelességek lelkiismeretes végrehajtása. A kedves tekintet, az alázatos lélek, az elégedett jellem, a feltétel nélküli, őszinte érdeklődés mások jóléte iránt — ezek a dolgok a keresztény élet velejárói. Ha Jézus szeretete tölti be az ember szívét, akkor az nyilvánvalóvá lesz életében is. Na ragaszkodjunk csökönyösen saját utunkhoz! Ne álljunk ellent az örömnek és boldogságnak makacs és önző módon! A testi egészség jobban függ a szív állapotától, mint azt sokan gondolnák. Valaki sértve érezheti magát, mert elképzelése szerint nem tölt be olyan magas állást, amelynek betöltésére képes lenne, s így egy állítólagos mártírt csinál magából. Ki hibáztatható boldogtalansága miatt? Egy bizonyos. A kedves és szeretetreméltó magatartás többet mond mellette, mint bármilyen feltételezett nagyság a barátságtalan lelkűiét átkával (19. Kézirat, 1892).

1892. június 26. Örülök, amikor elérkezik a nappal, mert az éjszakák hosszúak és fárasztóak. Amikor nem tudok aludni, hála tölti el szívem arra a gondolatra, hogy van Valaki, aki soha nem szunnyad és mindenkor vigyáz rám. Milyen csodálatos gondolat, hogy Jézus ismeri minden fájdalmunkat és bánatunkat. Ő elhordozta minden szenvedésünket. Barátaink közül némelyek mit sem tudnak az emberi szomorúságról vagy a testi fájdalomról. Soha nem betegek, és ezért nem tudják a betegek helyében érezni magukat. De Jézus együtt érez velünk gyengeségünkben. Ő a nagy egészségügyi misszionárius. Jézus magára öltötte az emberi természetet, új törvény élére állt, hogy megbékíthesse az igazságot a szeretettel (19. Kézirat, 1892).

1892. június 29. Ébredés utáni imám ez: Jézus, őrizd meg gyermekedet a mai napon! Vonj engem őrizeted alá! Tégy egészséges, 238 gyümölcstermő' ággá az élő szőlőtőn! „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” - mondja Krisztus (Jn 15:5). Krisztusban és Krisztus által viszont mindent megtehetünk.

Az angyalok imádottját, aki azelőtt a mennyei kórus zenéjét hallgatta, a földön járva meghatotta a gyermekek fájdalma, és mindig készséggel hallgatta gyermeki bánatuk történetét. Gyakorta letörölte könnyeiket, és szavainak gyöngéd együttérzésével felvidámította őket és elfeledtette velük bánatukat. A keresztségekor Oreá ereszkedő galamb Jézus jellemének gyöngédségét jelképezi (19. Kézirat, 1892).

1892. június 30. Majdnem túl vagyok egy újabb fárasztó éjszakán. Noha fájdalmam továbbra is nagy, tudom, hogy Megváltóm nem hagyott el. így imádkozom: Segíts rajtam, Jézus, hogy ne gyalázzalak meg ajkammal! Ne jöjjön ki számon szeretetlen szó! (19. Kézirat, 1892).

1892. július 6. Hálás vagyok, amiért elmondhatom az Úrnak félelmeimet és aggodalmaimat. Érzem, hogy szárnyainak oltalmában vagyok. Egy hitetlen egyszer megkérdezett egy istenfélő ifjút: „Milyen nagy az Isten, akit imádsz?” - „Olyan nagy - hangzott a válasz -, hogy betölt roppant mélységeket és magasságokat, és olyan kicsi, hogy ott van minden megszentelt szívben.”

Drága Megváltó! Vágyódom üdvözítésedre! „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten!” (Zsolt 42:2). Többet szeretnék tudni Jézusról! Szeretek bűn- telen életéről gondolkodni, leckéin elmélkedni. Milyen gyakran ismételgetem a szavakat: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket”(Mt 11:28).

Az idő nagy részében testem tele van fájdalommal, de nem leszek méltatlanná a keresztény névre panaszkodás által. Bizonyságom van arról, hogy a szenvedésnek ez a leckéje Isten dicsőségére válik. Eszköz lesz mások figyelmeztetésére, hogy kerüljék a test egészsé- ^39 gét veszélyeztető körülmények között végzett nehéz munkát (19. Kézirat, 1892).

1892. július 7. Az Úr kegyelme által megerősít a fontos levelek megírására. A testvérek gyakran fordulnak hozzám tanácsért. Erős bizonyságát érzem annak, hogy ez a hosszas betegség az Úr dicsőségét szolgálja. Nem panaszkodom. Amikor felébredek éjjel, Jézus tekint rám. Ésaiás ötvenegyedik fejezete különösen kedves számomra. Ő hordozza minden terhűnket. Megbizonyosodva és reménységgel olvasom ezt a fejezetet (19. Kézirat, 1892).

1892. július 10. Öt órakor felébresztettem Emily-t [Emily Campbell, Ellen G. White utazótársa és titkárnője], hogy futsön be és segítsen felöltöznöm. Hálát adok az Úrnak, hogy az átlagosnál jobb éjszakám volt. Éber óráimat imával és elmélkedéssel töltöm. A kérdés időnként rám tör: „Miért nem részesülök a gyógyulás áldásában? Úgy értelmezzem ezeket a hosszú beteges hónapokat, mint Isten nemtetszését Ausztráliába való jövetelem miatt?” Válaszom határozott: „Nem, nem merem ezt tenni!” Amerikából való elindulásom előtt néha úgy gondoltam, hogy az Úr talán nem akarja, hogy ilyen távoli országba utazzam ebben a korban, és épp amikor a túl sok munka kimerítette az erőm. Azonban a Generál Konferencia hangját követtem, mint ahogyan mindig is szándékomban volt, amikor nem rendelkeztem más világossággal. Eljöttem Ausztráliába, és úgy találtam, hogy az itteni embereknek segítségre van szüksége. Érkezésem után négy hétig olyan elszántan dolgoztam, mint valaha. Szólnom kellett a személyes kegyesség szükségességéről...

Ausztráliában vagyok, és hiszem, hogy ez az Úr akarata. A szenvedés ellenére nem gondolok a meghátrálásra. Abban az áldott bizonyosságban van részem, hogy Jézus az enyém, én pedig a Jézus gyermeke vagyok. Az igazságosság napjának fényes sugarai eloszlatják a sötétséget. Ki más érthetné meg fájdalmamat, mint az, aki szenvedéseinket magára veszi? Kihez szólhatnék, mint ahhoz, akit megindít gyengeségeink érzése, és aki tudja, hogyan segítsen a megkísértetteken?

Lelkem majdnem elalél, amikor gyógyulásért imádkozom, de az Úr látszólag nem hallgatja meg kérésem. Ekkor van az, hogy a drága Megváltó tudatosítja bennem jelenlétét. így szól hozzám: „Bízzál abban, aki saját vérével vásárolt meg! Markaimba metszettelek téged.” Ilyenkor a lelkem betöltekezik az isteni jelenléttel. Olyan, mintha Isten jelenlétébe emeltetném önmagámból (19. Kézirat, 1892).

1892. július 14. Amikor a több hónapig tartó szenvedésem elkezdődött, meglepődve tapasztaltam, hogy ima hatására nem múlt el azonnal. Esetemben azonban beteljesedett az ígéret: „Elég néked az én kegyelmem” (2Kor 12:9). Efelől semmi kétségem nincs. Fájdalmas óráim az ima órái voltak, mert tudtam, kivel osszam meg bajaimat. Abban a kiváltságban van részem, hogy a végtelen hatalom megragadása által megerősödjem. Éjjel és nappal Isten ígéreteinek szilárd szikláján állok.

Szívem megtelik szerető bizalommal Jézus iránt. Ő tudja, mi számomra a legjobb. Éjszakáim magányosak lennének, ha nem hivatkozhatnék az ígéretre: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem” (Zsolt 50:15) (19. Kézirat, 1892).

A fájdalom, a szenvedés és a tehetetlenség nagy megpróbáltatásán mentem keresztül, de egy olyan tapasztalatra tettem szert, mely többet ér számomra az aranynál. Amikor először meggyőződtem arról, hogy nem vihetem véghez hőn áhított terveimet, vagyis nem látogathatom meg az ausztrál és új-zélandi gyülekezeteket, az a kérdés lebegett előttem, hogy vajon feladatom volt-e, hogy ebbe a távoli országba jöjjek Amerikából. Szenvedésem nem hagyott alább. Sok álmatlan éjszakán idéztem emlékezetembe az Európából való hazatérésünk tapasztalatát, és ez szüntelen aggódást, szenvedést és megterhelést jelentett számomra. Ekkor feltettem a kérdést: „Mire való ez?”

Alaposan megvizsgáltam az elmúlt néhány év történetét és az Úrtól kapott munkámat. Az Úr egyszer sem hagyott cserben. Gyakran különleges módon nyilvánította ki magát. Nem panaszkodhattam, mert az értékes események aranyfonálként szőtték át tapasztalataimat. Az Úr jobban tudta nálam, hogy mire van szükségem. Éreztem, hogy egyre közelebb von magához, és vigyáznom kell, hogy ne én újam elő Istennek, hogy mit tegyen velem. Ez a békétlenség szenvedésem és tehetetlenségem elején volt jellemző, de hamarosan rájöttem, hogy szenvedésem Isten tervének része volt. Félig fekve és félig ülve olyan testtartásba kerültem, hogy használni tudtam bénult kezemet, és a nagy fájdalom ellenére meglehetősen sokat tudtam írni. Amióta ebbe az országba jöttem, ezerhatszáz ilyen méretű oldalt írtam tele.

Az elmúlt kilenc hónapban sok éjjel nem tudtam többet aludni két óránál, és időnként sötét felhők gyülekeztek körém. Azonban imádkoztam, és édes vigaszt leltem az Istenhez való közeledésben. Beteljesedtek számomra az ígéretek: „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok” (Jk 4:8). Emikor az ellenség vízözönként betör, az Úr Lelke elállja útját” (Esa 59:19 - angol ford.). Megkönnyebbültem az Úrban. Jézus nagyon közel volt hozzám. Elegendőnek találtam kegyelmét, mert lelkem Istenen csüggött, és telve voltam hálával az iránt, aki szeretett engem és odaadta életét értem. Teljes szívvel mondhattam: „Tudom, kinek hittem” (2Tim 1:12). „Hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint el szenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek” (1. Kor 10:13). Jézus által több mint győztesként kerültem ki, és megragadtam a biztos talajt.

Még nem látom Isten szándékát szenvedésemben, de ő tudja, mi a legjobb számomra, és én rábízom testem és lelkem, mint hűséges teremtőmre. „Mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra" (2Tim 1:12). Ha nagyobb hitre, szeretetre, türelemre és a mennyei Atyánkba vetett tökéletesebb bizalomra nevelnénk és gyakorolnánk magunkat, akkor nagyobb békességünk és boldogságunk lenne naponta, miközben áthaladunk az élet nehézségein.

Az Úr nem örül annak, ha elrémítjük és aggasztjuk magunkat Jézus karjaiból. Több csöndes, őrködéssel kapcsolatos várakozásra van szükségünk. Érzések nélkül talán azt gondoljuk, hogy nem járunk a helyes úton, és valami jelet keresünk, mely beleillik az eseménybe, a gondolkodást azonban nem az érzésnek, hanem a hitnek kell irányítania.

Amikor legjobb tudásunk szerint az Igére hagyatkozunk, akkor hittel kell járnunk, akár van valamilyen különleges érzés, elégedettség bennünk, akár nincs. Meggyalázzuk Istent, amikor bizalmatlanságot mutatunk iránta, miután olyan csodálatos bizonyságot adott nagy szeretetéről egyszülött Fia áldozathalála által, hogy higgyünk és reméljünk benne, és mindenféle kétséget kizárva bízzunk Igéjében.

Tekintsetek Jézusra! Küldjétek a mennybe csöndes, hitből jövő imákat! Kapaszkodjatok Isten erejébe, akár van valami különleges érzésetek, akár nincs! Haladjatok előre, mintha minden imátok Isten trónja előtt lenne, és azokat máris megválaszolta volna az, akinek az ígéretei mindig teljesednek! Menjetek előre énekelve és Istennek dallamot írva szívetekben, még akkor is, amikor terhek és szomorúság sújtanak le benneteket! Úgy mondom nektek, mint aki tapasztalatból tudja, hogy így járva világosság jön rátok, örömben lesz részetek, a köd és a felhők pedig visszavonulnak. Az árnyék és sötétség elnyomó hatalmából átjutunk Isten jelenlétének tiszta világosságába.

Ha többször kifejezésre juttatnánk hitünket, ha jobban örvendeznénk azokban az áldásokban, melyek felől bizonyosak vagyunk - Isten nagy irgalma, hosszútűrése és szeretete -, akkor naponta több erőre tehetnénk szert. Nem jelentette-e ki Krisztus, Isten fejedelme (egy olyan bizonyosság és hatalom, melynek nagy befolyással kellene lennie ránk), azokat a drága szavakat, melyek szerint Isten készségesebben adja Szentlelkét az azt kérőknek, mint ahogyan a földi szülők adják jó ajándékaikat gyermekeiknek?

Naponta Istennek kellene szentelnünk magunkat - és közben megvizsgálni, hogy érzéseink egybehangzanak-e hitünkkel -, és hinnünk, hogy Ő elfogadja áldozatunkat. Az érzés és a hit olyan távol vannak egymástól, mint amilyen távol van Kelet a Nyugattól. A hit független az érzéstől. Komoly hittel kell könyörögnünk Istenhez, majd — érezve vagy nem érezve — imáink szerint kell járnunk. Bizonyságunk és bizonyítékunk Isten Igéjében van, ezért imádság után kételkedés nélkül hinnünk kell. Dicsérlek téged Uram, neked adok hálát! Szavad véghezvitelében nem hagytál cserben. Kinyilvánítottad magad előttem. A tied vagyok akaratod véghezvitelére.

Őrködjetek Ábrahámhoz hasonló hűséggel, nehogy a hollók vagy más ragadozó madarak rászálljanak Istennek tett áldozataitokra. Minden kételkedő gondolatot úgy kell őrizni, hogy kimondás által napvilágot ne láthasson. A világosság mindenkor elmenekül az olyan szavak elől, melyek a sötétség erőinek tisztelegnek. Feltámadt Urunk életének naponta meg kellene nyilvánulnia bennünk.

Milyen a mennybe vezető ösvény? Talán telve van hívogató kényelemmel? Nem. Szűk és kényelmetlen ösvény az; a harc, a próba, a nehézség és a szenvedés ösvénye. Vezetőnk, Jézus Krisztus semmit nem rejtett el előlünk megvívandó csatáinkat illetően. Elénk teszi a térképet és megmutatja az utat. így szól: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun: mert sokan, mondom nektek, igyekeznek bemenni és nem mehetnek” (Lk 13:24). „Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak” (Mt 7:13). „E világon nyomorúságtok lészen” (Jn 16:33). Az apostol visszhangozza Krisztus szavait: „Sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk” (ApCsel 14:22). Mindazért nem ezeket a csüggesztő szempontokat kell szüntelen magunk előtt tartanunk...

Jézus a minden kegyelem, minden ígéret, minden rendelés és minden áldás élete. Jézus a lényeg, a dicsőség és jó illat, az élet maga. „Aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága” (Jn 8:12). Akkor pedig nem csüggesztő a megváltottak számára készített királyi ösvény. Zarándoklatunk igazán magányos és fájdalmas lenne, ha nem Jézusért haladnánk előre. „Nem hagylak titeket árvákul” — mondja Ő (Jn 14:18). Gyűjtsünk össze minden lejegyzett ígéretet! Ismételgessük azokat nappal, elmélkedjünk róluk éjszaka, és legyünk boldogok!

„És így szólsz ama napon: Hálákat adok néked, oh Uram! mert jóllehet haragudtál reám, de elfordult haragod, és megvigasztaltál engemet! Imé, az Isten az én szabadítom! bízom és nem félek; mert erősségem és énekem az Úr, az Úr, és lön nékem szabadítom! S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből, és így szolotok ama napon: Adjatok hálát az Úrnak, magasztaljátok az Ő nevét, hirdessétek a népek közt nagyságos dolgait, mondjátok, hogy nagy az Ő neve. Mondjatok éneket az Úrnak, mert nagy dolgot cselekedett; adjátok tudtára ezt az egész földnek! Kiálts és örvendj, Sionnak lakosa, mert nagy közötted Izráelnek Szentje!” (Esa 12:1-6).

Hát nem valóban királyi ösvény az, mely az Úr megváltottál számára készíttetett? Létezhetne-e ennél jobb ösvény vagy biztonságosabb? Nem, nem! Akkor hát gyakoroljuk a nekünk adott utasítást. Tekintsünk Megváltónkra úgy, mint menedékünkre, mint jobb kezünknél lévő pajzsunkra, aki megment bennünket Sátán nyilaitól!

A kísértések jönni fognak, a gondok és a sötétség ránk nehezednek majd. Ki ölel át bennünket örökkévaló karjaival, amikor szívünk és testünk szinte elalél? Ki érvényesíti a drága ígéretet? Ki hozza emlékezetünkbe a bizonyosság és reménység szavait? Kinek a kegyelme adatik gazdagon azoknak, akik őszintén és igazságban kérik? Ki tulajdonítja nekünk igazságát és ment meg bennünket a bűntől? Kinek a világossága oszlatja el a homályt és a ködöt jelenlétének napsugaraival? Ki másé, mint Jézusé? Szeressétek hát és dicsérjétek Őt! „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!’’ (Fii 4:4). Elő Megváltó-e ma Jézus? „Annakokáért ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén” (Kol 3:1). Feltámadtunk Krisztussal. Krisztus a mi életünk. Irgalma és kegyelmes szeretete által választottjainak, örököseinek nevez bennünket, akiknek megbocsátott és akiket megigazított. Magasztaljuk tehát az Urat! (7. Levél, 1892).