[1892. november 3-án az egyik kiadó igazgatója levélben értesítette Ellen G. Whitet arról, hogy anyagi gondok miatt el kell hagynia az intézményt és az egyházon kívül kell dolgoznia. Nem tudott kijönni fizetéséből, és nyolc munkaév alatt 1244 dollárral eladósodott a kiadónak. Időközben hasonló adóssága halmozódott fel a szanatóriumnál is. Mindkét intézmény szeretettel kérte, hogy rendezze tartozásait. Úgy érezte, hogy ilyen körülmények között helyesen teszi, ha elhagyja az egyházi munkát, és magasabb fizetésért kezd dolgozni, abban a reményben, hogy így visszafizetheti adósságait, és azzal a kilátással, hogy soha többé nem tér vissza az egyházi munkahelyre. Az itt következő levél Ellen G. White válaszát tartalmazza. – A szerkesztők.]

Testvérem! Leveledben beszámolsz arról, hogy elhagyod a Review hivatalt. Sajnálom, hogy kész vagy elkülönülni Isten művétől az általad említett okok miatt. Ez azt jelzi, hogy sokkal nagyobb tapasztalatra van szükséged, mint amennyit eddig szereztél. Hited nagyon gyenge. Más, a tiednél sokkal nagyobb családok, egyetlen panasz nélkül élnek feleannyi fizetésből, mint amennyit te kapsz. Ismerem a helyzetet és tudom miről beszélek. Nyilvánvaló, hogy akár elhagyod a munkahelyed, akár maradsz, olyan leckéket kell megtanulnod, melyek nagy hasznodra lesznek. Nem érzem úgy, hogy szabadságomban állna maradásra ösztönöznöm téged, mert ha nem merítesz mélyebbről az élő vizek kútfejéből, szolgálatodat Isten nem fogadhatja el.

Nem tudom, ki fogja betölteni a megüresedett helyet, ha elmész, de biztos vagyok benne, hogy ha Battle Creekben elvégzik az Isten által kijelölt munkát az egyházért, az Úr minden válságban meg fogja segíteni őket. Az Úr nem kíván erőltetett szolgálatot. Ha szavai nem találnak utat a lélekhez, és nem hozzák a teljes embert Krisztus fennhatósága alá, akkor a kísértés és próba idején az emberi eszköz saját benyomásait fogja követni az Úr útjai helyett. Azt reméltem, hogy el fogja tölteni a lelked az az igazság, amely tiszta és éles sugarakban ragyogott a Minneapolisi értekezlet óta. De a leveleidből látom, hogy nem jársz a világosságban…

Bármilyen állást tölt be valaki a kiadónál, nem szabad kimagaslóan nagy fizetést kapnia, mert az nem Isten akarata. Híjával vagy a lelki látásnak, és mennyei kenetre van szükséged, hogy meglásd, Isten műve áldozatok árán indult el, és csakis áldozatok árán vihető tovább…

Vannak olyanok a kiadónál, akik nem tudják és nem is akarják tapasztalatból megtudni, hogy mit jelentett elődeiknek a munka felépítése. Amikor ezek az új munkások részt vállaltak a műben, nem léptek szövetségre Istennel. Nem ismerik fel azokat az elveket és feltételeket, melyeknek irányítaniuk kellene az istenivel együttműködő emberi eszközt. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16). Akik nem részesülnek ebben az önfeláldozó szeretetben, azok nincsenek felkészülve az Úrért való munkálkodásra. Sokan az önzés terhéhez ragaszkodva botladoznak tovább. Mintha drága kincset hordoznának, szorgosan igyekeznek saját útjukon maradni. A menny kapuján kopogtatva és ezt mondva: „Uram, Uram, engedj be minket!” Sokan fogják majd hallani: „Csak azok léphetnek be ide, akik elnyerik a mennyei áldást: ‚Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.’ De ti önmagatokat szolgáltátok hűséggel, saját önző érdeketeket néztétek, és önmagatokhoz voltatok jók. Nem gyűjtöttetek kincseket a mennyben.”

Egy pillanatra sem vagyunk biztonságban, ha lelkünk megváltását illetően közömbösek és nemtörődömök vagyunk. Ha üdvözülni akarnak, sokaknak változtatni kell útjaikon. Az utolsó napok veszedelmei közepette élünk. Egyedül az tehet bennünket Isten munkatársaivá, ha erős, élő és munkálkodó hiten keresztül kapcsolatunk van az isteni hatalommal. Soha nem lesznek Krisztus dicsőségének részesei azok, akik kikerülik a vallás önmegtagadó és önfeláldozó részét. Imádságos tanulmányozásra és eltökélt igyekezetre van szüksége mindazoknak, akik végül elnyerik az élet koronáját.

Senki ne érezze azt, hogy születési, munkahelybeli és iskolázottsági előnyei saját érdemeinek tudható be. Hogyan tettek szert ezekre az előnyökre? – Egyedül Krisztus által. Isten felszólítja az örök életre vágyókat, hogy éljenek a Példakép mintájára. Az igazság és az igazságosság az evangélium első alapelvei, és az egyedüli olyan elvek, melyeket Krisztus méltányolni tud az emberben. Akaratunkat szívből alá kell rendelni Istennek. Mondjunk le feltételezett érdemeinkről, és tekintsünk fel a Kálvária keresztjére! Ez az Istennek való alárendelés erőfeszítéseket igényel az ember részéről, miközben együttműködik az isteni eszközökkel. A szőlővesszőnek a szőlőtőn kell maradnia…

A hívők közül sokaknak alig van mit ennie, azonban nagy szegénységük ellenére is behozzák tizedeiket és adományaikat az Úr tárházába. Sokan áldoztak anyagiakat a kiadóra azok közül, akik tudják, mit jelent Isten ügyét támogatni nehéz és megpróbáló körülmények között. Készséggel állták ki a nehézségeket és a nélkülözést, miközben figyelemmel és imádsággal kísérték a mű eredményességét. Adományaik és áldozataik kifejezik szívük mélységes háláját az iránt, aki kihívta őket a sötétségből az Ő csodálatos világosságára. Ennél jobb illatú befolyás nem szállhat fel a mennybe. Imáik és áldozataik emlékoszlopként állnak Isten előtt.

Isten műve széles kiterjedésével együtt is egységes, és ugyanazoknak az elveknek és ugyanannak a lelkületnek kellene uralnia annak minden területét. A munkának a misszionáriusi lelkület pecsétjét kell hordoznia. A mű minden területe kapcsolatban van az evangéliumi munka minden más részével, és az egyik területre jellemző lelkület kihat az összes többi területre is. Ha a munkások egy része olyan nagy fizetést kap, akkor a munka különböző ágaiban lesznek mások, akik szintén magasabb fizetést fognak kérni, s így az önfeláldozó lelkület ki fog veszni a munka szívéből. Ugyanaz a lelkület uralkodik majd el más intézményekben is, és az Úr visszavonja tőlük vezetését, mert Ő az önzést soha nem hagyhatja jóvá. Mindezek véget vetnének hatalmas munkánknak, melyet csak folyamatos áldozatok által lehet tovább vinni. A világ minden tájáról kérések érkeznek segítő emberekért és anyagiakért, hogy Isten műve tovább haladhasson. Megengedhetjük-e magunknak, hogy azt kelljen válaszolnunk: „Várnotok kell, nincs pénz a pénztárunkban”?

X. testvér ismeri a központ munkájának korai történetét. Ismeri azokat a bizonyságtételeket, melyeket Isten küldött neki és másoknak az önmegtagadás és önfeláldozás kapcsán. Jól ismeri azt a sok megnyilatkozó területet, ahol az igazság zsinórmértékét a magasba kell emelni, és ahol anyagiakra van szükség a munka elvégzésére. Ha Krisztus lelkülete élne benne, akkor életében Krisztus gondolkodása nyilvánulna meg.

X. testvér megszüntette kapcsolatát az Úr művével, és én pontosan ettől féltem. Ha önmagát megtagadva megállt volna az Isten akaratának való engedelmességben; ha – hiszen az Úr munkájáról van szó – teljes szívvel végezte volna feladatát, az elődeihez hasonlóan hordozva felelősségét és terheit, akkor, még ha a világinál kevesebb fizetést kapva is, de kinyilvánította volna, hogy nem köpönyegforgató. Vajon milyen mély lehetett az Úr munkája iránti érdeklődése, ha a neki tetsző pillanatban, saját érdekből kilépett? Helyes viselkedés ez a Krisztus katonáitól? Ha az állam katonáit szökevényekként kezelik, amikor ezt teszik, akkor hogyan tekint a mennyei világegyetem a Krisztus katonáira ilyen esetben? Azok, akik Isten művének szentségét értékelve lépnek szolgálatba, semmiféle világi előnyért nem fogják elhagyni azt.

Y. Testvér! Isten nagyon irgalmas volt hozzád és X. testvérhez. Mindkettőtök veszéllyel teli életét kegyelmesen megtartotta. Napok, hónapok és évek nyújtottak számotokra lehetőségeket a jellemfejlesztésre. Isten helyet adott nektek művében, hogy megtelhessetek a krisztusi lelkülettel. Mindennap és minden óra véren megvásárolt kiváltságot jelent nektek arra, hogy ne csupán a saját megváltásotokat vigyétek véghez, de eszközök legyetek lelkek Krisztushoz vezetésében, az Úr országának felépítésében és Isten dicsőségének hirdetésében is. Isten szívbéli és odaszentelődött munkásokat hív. Akik valóban Krisztus munkatársai, azok el fogják hordozni a munka terhét, és az általa küldött lelkipásztorhoz hasonlóan így éreznek: „Isten mentsen meg attól, hogy bizalmi állásomat ne hűséggel és igazán végezzem.”

Testvérem, ha szíved annyira nincs benne a munkában, mint ahogyan azt könnyed távozásoddal kimutatod, akkor nincs mit mondanom. Nem foglak arra kérlelni, hogy maradj, és X. testvért sem, hogy jöjjön vissza. Mindketten kimutatjátok, hogy nem vagytok megbízható emberek. Nem tetszene az Úrnak, ha nagyobb ajánlatokat téve próbálnánk benneteket visszatartani.

Egy pillanatra sem kínálnék nektek vagy bárki másnak megvesztegető dollárokat vagy centeket azért, hogy a műnél maradjatok, bármilyen kellemetlenséget is jelent távollétetek egy időre. Krisztus áll a kormánykeréknél. Ha a Szentlélek nem indít benneteket arra, hogy ezt vagy azt a munkát végezzétek az igazságért, akkor annak leckéjét csak megpróbáltatáson keresztül sajátíthatjátok el. Isten megpróbálja minden lélek hitét. Krisztus végtelen áldozat árán vásárolt meg bennünket. Noha gazdag volt, szegénnyé lett érettünk, hogy általa örökkévaló gazdagságok birtokosai lehessünk. Képességünket és értelmünket csak bizalmi alapon, kölcsön kaptuk az Úrtól, hogy azokat érte használjuk fel. Abban a kiváltságban van részünk, hogy ha akarunk, Krisztus áldozatában részesülhetünk.

Azonban bizonyos szempontból a munka elkorcsosult. Miközben korszerűsödött és kiterjedésben egyre nőtt, a kegyességben alábbhagyott. Azok, akik látták Isten csodálatos munkáját a mű felépítése érdekében a szegénységgel való küzdelmünk idején, a legnagyobb megtiszteltetésnek érezték, hogy az őket Istenhez kapcsoló szent kötelékeken keresztül azonosulhatnak a mű érdekeivel. Ezek az emberek nem vetnék le terhüket, hogy anyagi szempontú fizetési feltételeket állítsanak az Úr elé. Nem, nem. Ha minden köpönyegforgató lemondana is állásáról, ők akkor sem hagynák el az Úr művét. Így gondolkodnának: „Ha az Úr ide helyezett, akkor azt akarja, hogy hűséges sáfárként naponta tanuljam meg tőle, hogyan végezzek elfogadható munkát. Mindaddig állásomban maradok, amíg Isten fel nem ment abból. Megtapasztalom, mit jelent gyakorlati és teljes szívű kereszténynek lenni. Egy kis idő, és jutalmamat nemsokára elveszem.”

Ez a lelkület jellemezte azokat a hívőket, akik a mű kezdetekor áldozatokat hoztak a munka előmenetele érdekében. Úgy érezték, hogy a mű munkásaitól teljes testilelki, szolgálat- és képességbeli odaszentelődést vár el Isten, hogy a munka eredményes legyen. Megértették a bizonyságtételeket, melyek megkívánták tőlük, hogy teljes erejüket és a gyakorlás által gyarapodó összes képességüket szenteljék az isteni eszközökkel való együttműködésre.

Akik valamilyen világi haszon érdekében képesek arra, hogy megszakítsák az Úr művének munkájával való kapcsolatukat, érezhetik úgy, hogy még mindig érdeklődnek Isten műve iránt, de az emberi szívben bujkáló önzés és telhetetlenség olyan erős szenvedélyek, hogy a lelki harc kimenetelét nem nehéz előre látni. Amikor a lélek nem veszi magához naponta Krisztus testét és vérét, akkor a sátáni erő le fogja győzni az istenit szívében. Az önzés és a telhetetlenség elveszi tőle a győzelem lehetőségét. A magabízó és független lelkület soha nem léphet be Isten országába. Csak azok osztozhatnak majd Krisztus dicsőségében, akik önmegtagadásában és áldozatkészségében is osztoztak.

Akik felismerik, még ha csak bizonyos mértékig is, hogy mit jelent számukra és embertársaik számára a megváltás, azok hit által járnak és megértik az emberiség hatalmas szükségleteit. A világ széleskörű szenvedését látva szívük együttérez azokkal az emberekkel, akiknek nincs mit enniük és felvenniük, és akik egy szörnyűséges balsors fellege alatt oly mértékben szenvednek, mely mellett a testi szenvedés eltörpül. Jézus Krisztus vallása csodás győzelmeket aratott az emberi önzés felett. Krisztus önmegtagadása és önfeláldozása minduntalan azok előtt van, akik együttmunkálkodnak vele, s így az ember akarata beleolvad Isten akaratába…

Isten azt akarja, hogy a vele együttmunkálkodók gazdag tapasztalatot szerezzenek szeretetéről és megváltó hatalmáról. Soha ne mondjuk azt, hogy nincs tapasztalatunk, mert az az Isten, aki tapasztalatot adott Pálnak, minden Őt kereső számára kinyilatkoztatja magát. Mit mondott Isten Ábrahámnak? – „Mert tudom róla – mondja a szíveket vizsgáló Isten – hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének ő utána, hogy megőrizzék az Úrnak útát, igazságot és törvényt tévén”(1Móz 18:19). Ábrahám ápolta a családi vallást, és az Úr félelme tisztességes életre vezette őt. Így szól az, aki megáldja az igazak lakhelyét: „Tudom róla, hogy megparancsolja…” Nincs szó a szent megbízatás elárulásáról, vagy a jó és a rossz közötti ingadozásról. A szent Isten mindenki vezetésére adta törvényét, a jellemnek azt a zsinórmértékét, melytől senki nem fordulhat el bűntelenül. Tanulmányozzuk szorgalmasan és lelkiismeretesen Isten törvényét, és tegyük azt az első helyre életünk minden területén! A végtelen szeretet szívéből áradnak azok a törvények, melyeknek minden embernek engedelmeskednie kell.

Ugyanaz a szíveket vizsgáló Isten, aki azt mondta, hogy ismeri Ábrahámot, Kornéliust is ismerte, és üzenetet küldött angyalával neki, mert befogadta és megbecsülte az Istentől addig kapott világosságot. „A te könyörgéseid és alamizsnáid felmentek Isten elébe emlékezetnek okáért. Most azért küldj Joppéba embereket, és hivasd magadhoz Simont, ki neveztetik Péternek.” – Majd határozott útmutatást kap: „Ő egy Simon nevű tímárnál van szálláson, kinek háza a tenger mellett van. Ő megmondja néked, mit kell cselekedned” (ApCsel 10:4–6). Az Úr angyala így hozza kapcsolatba Kornéliust azzal az emberrel, akin keresztül nagyobb világossághoz juthat. Tanulmányozzátok figyelmesen az egész fejezetet és figyeljétek meg a történet egyszerűségét! Gondoljátok meg, hogy az Úr név szerint ismer mindannyiunkat, ismeri lakhelyünket, lelkületünket, és életünk minden cselekedetét. A szolgáló angyalok áthaladnak a gyülekezeteken és feljegyzik azokat, akik hűségesen végzik személyes kötelességeiket.

Azt is feljegyzik azonban, amikor elhanyagoljuk kötelességeinket. Emlékezzetek Anániás és Zafira történetére! Azt színlelve, hogy minden javukat Istennek szentelték, hazugságot szóltak a Szentléleknek, és a csalás következtében nem csak a földi, de az örök életüket is elveszítették. Szomorú dolog, amikor valaki szent dolgokkal foglalatoskodik, s közben szolgálatába beleviszi saját különös jellemvonásait, s ezzel bűnének megtorlására készteti Istent. Isten arra vágyik, hogy a bizalmi állásokat betöltők bemutassák Krisztus lelkületét, de a nem kívánatos jellemvonásaik beleszövődnek munkájukba, s így önzésük által megcsorbítják Isten szent ügyét. Az Úr tudja, hogy a felelős állásokat betöltők hűséges sáfárok-e, akik tisztességgel járnak el minden ügyükben, és munkájuk minden területén is ez jellemzi őket…

Szomorúak vagytok és fáj a szívetek, de ne csapjátok be magatokat, és mindaddig ne várjátok, hogy az emberek értékelni fogják az Istentől kapott világosságot, ameddig szívüket meg nem nyitják Jézus előtt. „Támaszkodjatok rám – mondja Isten – és bízzatok bennem. Nem hagylak cserben benneteket, segítségetekre leszek a szükség idején.”

Az Úr megmutatta nekem, hogy meg fogja próbálni a Review központjában dolgozókat. Ha Krisztus példáját követik, akkor Ő bölcsességet, ismeretet és értelmet ad nekik. Növekednek kegyelemben és a munkára való alkalmasságban. Jellemük Krisztus hasonlósága szerint formálódik. Ha viszont nem tartják meg az Úr útját, akkor egy másik lélek veszi uralmába értelmüket és ítélőképességüket. Az Úr nélkül fognak terveket szőni, és a saját útjukon járva elhagyják állásaikat. Részesültek a világosságban, és ha saját útjukat járva elhajolnak attól, senki ne ajánljon fel nekik pluszpénzt marasztalásuk érdekében. Akadállyá és átokká lesznek. Elérkezett az idő, amikor minden rostálhatónak ki kell rostálódnia, a nem rostálhatónak pedig megmaradnia (20a. Levél, 1893).