Minden adventista sóvárogva várja azt az időt, amikor Jézus eljön, hogy magával vigye őket a számukra készített szép otthonba. A mennyei otthonban nem lesz többé bűn, csalódás, éhség, szegénység, betegség és halál. Amikor János apostol szemlélte a hűségesekre váró kiváltságokat, önkéntelenül is így kiáltott fel: "Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! ...most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá" (1Jn 3:1-2).

Isten célja az, hogy népének jelleme Jézuséhoz legyen hasonló. Terve az volt kezdettől fogva, hogy az emberi család tagjai, akiket saját képmására teremtett, hozzá hasonló jellemet fejlesszenek. Ősszüleink Édenben Krisztustól és az angyaloktól személyes oktatást nyertek e cél elérése érdekében. A bűnbeesés után már nem érintkezhettek többé ilyen közvetlenül a mennyei lényekkel.

Azért, hogy az emberiség ne maradjon vezetés nélkül, Isten más módot választott, hogy közölje akaratát népével. E módszerek közül kimagaslott a próféták szerepe. Prófétáknak azokat a férfiakat és nőket nevezték, akiket Isten megbízott a népének küldött üzenet továbbításával. Isten maga magyarázta meg Izrael népének: "Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal" (4Móz 12:6).

Isten célja az, hogy népe tájékozott legyen és ne csak azt az időt ismerje és értse, amelyikben él, hanem az eljövendőket is. "Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az Ő szolgáinak, a prófétáknak" (Ám 3:7). Ez különbözteti meg Isten népét, "a világosság fiait" (lThess 5:5) a világtól.

A próféta munkája több, mint jövendőmondás. Mózes, Isten prófétája, aki a Biblia hat könyvét írta, keveset írt a jövendőről. Hóseás sokkal szélesebb értelemben jellemezte munkáját: "És próféta által hozta fel az Úr Izraelt Egyiptomból, és próféta által tartatott meg" (Hós 12:13).

A prófétát nem embertársai választják, sem önmaga. Elhívása teljesen Isten hatalmában van. Egyedül Ő képes arra, hogy lássa és ismerje az emberek szívét. Igen fontos az, hogy Isten időről időre férfiakat és nőket választott szószólóiul, népének történelmében. Ezek a próféták, akiket Isten közvetítő csatornául választott, azt szólták és írták le, amit Isten szent látomásban nekik kinyilatkoztatott. Üzeneteiket Isten drága Igéje foglalja magában. E próféták által vezette Isten az emberiséget arra, hogy megértsék a lelkekért folyó küzdelmet, azt a harcot, amely Krisztus és angyalai, valamint Sátán és angyalai között folyik. Általuk értjük meg mi is a föld utolsó napjainak küzdelmét és azokat az eszközöket, amelyeket Isten rendelt, hogy általuk művét fenntartsa, és tökéletessé tegye azoknak az embereknek a jellemét, akik az Úrral való találkozásra várnak.

Az apostolok, a Biblia legkésőbbi írói világos képet nyújtanak az utolsó napok eseményeiről. Pál a "nehéz idők"-ről ír; Péter óv a csúfolódóktól, "akik saját kívánságaik szerint járnak és ezt mondják: Hol van az Ő eljövetelének ígérete?" Ebben az időben az egyház harcban áll és János látta, amint Sátán harcba szállt a maradék néppel. A Biblia írói tudták: Istennek az volt a terve, hogy különleges világosságot és segítséget adjon népének, mielőtt Jézus újra eljönne. Pál apostol megállapítja, hogy a gyülekezet, amely reménykedve várja Krisztus megjelenését "semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködik" (lKor 1:7-8). Egységes, érett, jó vezetőkkel és a Prófétaság Lelkének ajándékával megáldott nép lesz, mert apostolok, próféták, evangélisták, pásztorok és tanítók lesznek majd közöttük (Ef 4:11). János apostol az utolsó napok gyülekezetét, a "maradék gyülekezetet" úgy jellemzi, mint akik "megtartják Isten parancsolatait" (Jel 12:17), tehát parancsolatot megtartó gyülekezetnek nevezi őket. E gyülekezet rendelkezik a "Jézus bizonyságtételével" is, amely pedig a "Prófétaság Lelke" (Jel 19:10). Világos tehát, hogy Isten tervében a H.N. Adventista Egyháznak - a prófécia egyházának -keletkezésekor bírnia kellett a Prófétaság Lelkének ajándékával.

Mennyire ésszerű, hogy a világ utolsó napjaiban, amikor a küzdelem élessé válik és az idők veszélyessé, Isten ugyanúgy szóljon népéhez, ahogyan azt az elmúlt századok különleges szükségének idején tette.

Amikor a próféciának ez az egyháza - a H.N. Adventista Egyház pontosan a jövendölés által megjelölt időben létrejött, a következő hang hallatszott közöttünk, mondván: "Isten megmutatta nekem szent látomásban." Nem kérkedő szavak voltak ezek, hanem egy tizenhét éves lány megnyilatkozása, akit szószólóul hívott el Isten. Ez a hang szólt hozzánk hetven éven át tartó hűséges szolgálatában; vezetett, helyreigazított és tanított bennünket. E hang még ma is hallható a sok ezer oldalt kitevő írásokon keresztül, amely Isten kiválasztott követe, E.G. White fáradhatatlan tollából jutott el hozzánk.

1858. március közepén, vasárnap délután, Amerika keleti részén, egy falu kis iskolája megtelt férfiakkal és nőkkel, akik egy fiatalember temetésére gyülekeztek. A gyászbeszédet James White lelkész tartotta. Amint beszédét befejezte, White testvérnő indítást érzett, hogy néhány szót szóljon a gyászolókhoz. Felállt és egy-két percig beszélt, majd elhallgatott. Az emberek felnéztek és várták ajkáról a további szavakat. Azonban kissé meglepődtek a háromszori, fokozatosan erősödő felkiáltáson: "Dicsőség Istennek! Dicsőség Istennek! Dicsőség Istennek!" Ellen White látomást kapott.

White lelkész beszélt a népnek a White testvérnőnek adott látomásokról. Elmondta, hogy mint egészen fiatal lány, tizenhét éves korától kezdve kapott látomásokat. Megmagyarázta, hogy bár szeme nyitva van, mintha a távolban figyelne valamit, de tökéletesen öntudatlan a környezetével és a körülötte történő dolgokkal szemben. Utalt 4Móz 24:4, 16 versére, ahol valakiről ezt olvashatjuk: "aki hallja Istennek beszédét, és aki tudja a Magasságosnak tudományát, és aki látja a Mindenhatónak látását, leborulva, de nyitott szemekkel."

White testvér megmagyarázta az embereknek, hogy felesége nem lélegzik látomása alatt, és Dániel 10:17-hez lapozva elolvasta Dániel hasonló élményét látomása közben. "Bennem attól fogva nem álla meg az erő, és lélegzet sem marada bennem." Majd felszólította a jelenlevőket, hogy aki akar, menjen előre és vizsgálja meg White testvérnőt látomása közben. Ilyen vizsgálatokat megengedett mindenkor, és szívesen vette, ha orvos is jelen volt, hogy megvizsgálja feleségét látomása közben.

Amint az emberek közelebb nyomultak, láthatták, hogy White testvérnő nem lélegzett, szíve mégis szabályosan vert és arcszíne természetes volt. Majd tükröt hoztak és arca elé tartották, de az nem lett párás. Ezután gyertyát hoztak, meggyújtották és közel tartották orrához és szájához. A láng azonban egyenes maradt, egyetlen rebbenés nélkül. A jelenlevők meggyőződtek, hogy nem lélegzik. Járkált a szobában, karját kecsesen mozgatta, amint rövid felkiáltásokban szólt a látomásban kinyilatkoztatott dolgokról. Dánielhez hasonlóan először elvesztette természetes erejét, majd utána természetfeletti erőt nyert. (Lásd: Dán 10:7-8, 1819)

White testvérnő látomása két óra hosszat tartott. Ez alatt egyetlenegyszer sem lélegzett. Amikor látomása véget ért, mély lélegzetet vett, körülbelül egy perc szünet után újra lélegzett és hamarosan természetes ütemben lélegzett. Ugyanakkor kezdte felismerni környezetét és tudatára ébredt annak, hogy mi történik körülötte.

Martha Amadon asszony, aki gyakran látta őt látomás közben, a következő leírást adta róla:

"Látomása alatt szeme nyitva volt. Nem lélegzett, de vállát, karját és kezét igen kifejezően mozgatta, annak megfelelően, amit látott. Lehetetlen volt, hogy bárki más mozgassa kezét vagy a karját. Gyakran szavakat is szólt, néha pedig egész mondatokat, amelyek kifejezték a körülötte levők számára a látomás természetét, hogy mennyei vagy földi dolgokról szólt.

Látomása alatt első szava 'dicsőség' volt, amely először közelről hallatszott, majd elhalt, mintha a hang messze távolból hangzana. Ez néha megismétlődött…

Látomása sem izgalmat, sem félelmet nem keltett a jelenlevőkben. Ünnepélyes, csendes jelenet volt.

Amikor a látomás véget ért, és a mennyei fény eltűnt szeme elől, mintha újra e földre térne vissza, hosszú, mély sóhajtással felkiáltott, amint első, természetes lélegzetét vette: 'sötét'. Utána ernyedt volt és erőtlen."

Azonban vissza kell térnünk a kétórás látomás történetéhez, amelyet az iskolában kapott. E látomásról később maga Ellen White így ír:

"A tíz évvel ezelőtt kapott, Krisztus és Sátán között korszakokon át tartó nagy küzdelemről szóló látomásnak legnagyobb részét ismét láttam, és utasítást kaptam, hogy írjam le a látottakat."

A látomásban úgy tűnt neki, mintha szemtanúként lett volna jelen az előtte lepergő jeleneteknél. Először úgy tűnt, mintha a mennyben lenne tanúja Lucifer bűnének és bukásának. Majd látta a föld megteremtését és ősszüleinket édeni otthonukban. Látta, amint engedtek a kígyó kísértésének, és látta kiűzetésüket kerti otthonukból. Egymás után peregtek le előtte a Biblia történetei. Látta mindazt, amit Izrael pátriárkái és prófétái átéltek. Majd szemlélte Megváltónknak, Jézus Krisztusnak életét, halálát és mennybemenetelét, aki azóta mint Főpapunk végzi szolgálatát.

Ezt követően látta a tanítványokat, amint munkába álltak, hogy terjesszék az evangélium üzenetét a föld végső határáig. Milyen gyorsan követte ezt a hitehagyás, s aztán a sötét középkor! Ezután látomásban szemlélte a reformációt, amikor nemes lelkű férfiak és nők életük kockáztatásával is kiálltak az igazságért. Majd eljutott az ítélet jelenetéhez, amely 1844-ben kezdődött a mennyben, s napjainkhoz is, majd a jövőbe pillanthatott és látta Krisztus eljövetelét az ég felhőiben. Szemlélte a Millennium és az újjáteremtett föld jeleneteit.

Miután visszatért otthonába ezekkel az élénk képekkel szeme előtt, hozzálátott a látomásban hallott és látott dolgok leírásához. Körülbelül hat hónap múlva megjelent egy kis 219 oldalas kötet "Krisztus és angyalainak nagy küzdelme Sátánnal és angyalaival" címmel.

A könyvet nagy lelkesedéssel fogadták, mert nagyon élénken festette le azokat a tapasztalatokat, amelyek az egyházra várnak, és felfedte Sátán terveit és módszerét, amelyekkel megkísérli félrevezetni az egyházat és a világot a föld utolsó nagy küzdelmében. Mennyire hálásak voltak az adventisták, hogy Isten szólt hozzájuk ezekben az utolsó napokban - a Prófétaság Lelke által úgy, ahogy azt azelőtt megígérte.

A "Lelki ajándékok" című könyvben a nagy küzdelemről röviden elmondott összegzést később újra kinyomtatták a "Tapasztalatok és látomások" második részében és ott ma is megtalálható.

Amint azonban az egyház növekedett és az idő is előrehaladt, az Úr sok egymást követő látomásban sokkal részletesebben jelentette ki a nagy küzdelem történetét és White testvérnő átírta azt négy kötetbe 1870 és 1884 között, a "Prófétaság Lelke" címen. "A megváltás története" című könyv a nagy küzdelem történetének e kötetekből gyűjtött fontosabb részeit tartalmazza. Ez a könyv, amelyet több nyelven adtak ki, nagyon sok néppel ismerteti meg a nagy küzdelemről szóló látomások kinyilatkoztatásait. Később White testvérnő a "Korszakok harca" című sorozat öt kötetében - Pátriárkák és próféták, Próféták és királyok, Jézus élete, Az apostolok története és A nagy küzdelem - leírja az egész nagy küzdelmet a legfontosabb részletekig.

E könyvek, amelyek a teremtéstől kezdve a keresztény korszakokon át párhuzamosan követik a Bibliában leírt történéseket és elvezetnek az idők végéig, nagy világosságot és bátorítást nyújtanak. Olyan könyvek ezek, amelyek hozzásegítik az adventistákat, hogy a "világosság gyermekeivé", a "nappal fiaivá" váljanak. Láthatjuk e tapasztalatban az isteni biztosítás beteljesedését: "Mert semmit sem cselekszik az én uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az Ő szolgáinak, a prófétáknak" (Ám 3:7).

Amikor White testvérnő arról ír, hogy hogyan kapta a világosságot, amelyet könyveiben a nagy küzdelem történeteiként közöl, azt mondja: "A Szentlélek megvilágítása által feltárultak a jó és a gonosz között hosszú ideje folyó küzdelem jelenetei e lapok írója előtt. Időről időre Isten megengedte, hogy szemléljem a nagy küzdelem alakulását a különböző korszakokban, Krisztus, az élet Fejedelme, megváltásunk szerzője, valamint Sátán, a gonoszság fejedelme, a bűn szerzője, Isten törvényének első megrontója között... Amint Isten Lelke megnyitotta értelmem előtt Igéjének nagy igazságait és a múlt és a jövő jeleneteit, parancsot kaptam, hogy másokkal is ismertessem meg mindazt, amit ily módon kinyilatkoztatott; hogy nyomon kövessem az elmúlt korszakok küzdelmének történetét, s különösen, hogy úgy mutassam be azokat, hogy fényt vessenek a jövő gyorsan közeledő küzdelmére is."

Izrael gyermekeinek tapasztalatában - mint ahogy már előbb láttuk egy alkalommal az Úr megmondta a népnek, hogy mi módon szól hozzájuk a próféták által. Azt mondta: "Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal" (4Móz 12:6).

Az előző fejezetben olvashattuk a nagy küzdelemről kapott látomások történetét és láthattuk, hogy a látomásokat bizonyos fizikai jelenségek kísérték. Bárki joggal kérdezhetné: miért adta Isten a látomásokat ilyen módon? Kétség nélkül azért, hogy a nép bizalmát megalapozza, és hogy mindenkit biztosítson afelől, hogy valóban az Úr szólt a prófétához.

White testvérnő nem gyakran beszélt látomás alatti állapotáról, de egy alkalommal ezt mondta: "Ezeket az üzeneteket azért adta Isten ilyen módon, hogy mindenki hitét megalapozza, s hogy ezekben az utolsó napokban bizalmunk lehessen a Prófétaság Lelkében." Később, amint White testvérnő munkája előrehaladt, hitelességét bibliai vizsgálatok alapján lehetett lemérni: "gyümölcseikről ismeritek meg őket." A gyümölcs fejlődése azonban időt igényel, ezért az Úr kezdetben a látomások közlési módjában adott bizonyítékokat, amelyek segítettek, hogy az emberek higgyenek a látomásokban.

Azonban nem mindegyik látomását kapta nyilvánosság előtt, és nem kísérte mindegyiket rendkívüli fizikai jelenség. E fejezet bevezető szövegében azt olvashattuk, hogy Isten nemcsak "látásban" jelenti ki magát a prófétáknak, hanem "álomban" is szól hozzájuk. Ez a prófétikus álom, amelyre Dániel is utal: "Belsazárnak, a babiloni királynak első esztendejében álmot láta Dániel és fejének látásait az ő ágyában. Az álmot akkor följegyzé; a dolog velejét elmondá" (Dán 7:1). Amikor Dániel arról beszél, hogy Isten mit jelentett ki neki, több esetben ezt mondja: "Látám éjszakai látásokban." White testvérnő életében is gyakran előfordult, hogy éjszaka kapott látomásokat, amikor elméje megnyugodott. Írásaiban ilyen bevezető mondatokat olvashatunk: "Éjszakai látomásban Isten világosan elém tárt néhány dolgot." Isten gyakran szólt a prófétákhoz prófétikus álmokban is. Felvetődhet a kérdés, hogy mi a kapcsolat a prófétikus álom és az éjszakai látomás, valamint a közönséges álom között. Erről 1868-ban ezt írta White testvérnő:

"Sok álom van, amely az élet közönséges dolgaiból ered, amelyekhez Isten Lelkének nincs semmi köze... Ugyanakkor vannak hamis álmok és hamis látomások is, amelyeket Sátán lelke ihlet. Az Úrtól kapott álmokat azonban Isten Igéje a látomások közé sorolja. Az ilyen álmok, ha tekintetbe vesszük az egyéneket, akik az álmot látták, és azt, hogy milyen körülmények között kapták, magukban hordozzák valódiságuk próbáját."

Egy alkalommal, White testvérnő idősebb éveiben, fia, William C. White lelkész felvilágosítást kért tőle, hogy segítsen azoknak, akiknek kevés ismeretük volt: - Anyám, te sokszor beszélsz dolgokról, amelyeket éjszaka jelentettek ki neked. Álmokról beszélsz, amelyek által világosságot nyersz. Mindnyájan álmodunk. Honnan tudod, hogy Isten szól hozzád az álmokban, amelyekről oly gyakran beszélsz?

- Onnan - válaszolta White testvérnő -, hogy ugyanaz az angyal áll mellettem és oktat éjszakai látomásokban, mint aki a nappali látomásokban vezet. E mennyei lényt, akire itt utal, máskor vezetőnek, oktatónak nevezi.

Az éjszaka óráiban kapott kinyilatkoztatások felől nem volt bizonytalanság elméjében, és kérdéses sem volt számára, mert a látomást kísérő körülmények világossá tették, hogy azok Istentől jövő utasítások voltak.

Más alkalommal imádkozás, beszéd vagy írás közben kapta a látomást. A körülötte levők nem vették észre, hogy látomást lát, csak akkor, ha rövid szünetet tartott a nyilvános beszéd vagy ima közben. Egy alkalommal így írt erről:

"Mialatt buzgó imába merültem, körülöttem minden eltűnt; a szoba fénnyel telt meg és egy gyűléshez intézett üzenetet hallottam, s úgy tűnt, mintha ez a gyűlés a Generál Konferencia lett volna."

White testvérnő hosszú életének 70 éves szolgálata alatt nyert sok-sok látomása közül a leghosszabb négy órán át tartott, míg a legrövidebb csak egy röpke pillanatig. A látomások gyakran félórásak voltak, vagy valamivel hosszabbak is. Nincs olyan szabály, amely minden látomására vonatkoztatható lenne, mivel éppen úgy történtek, ahogy azt Pál apostol írta:

"Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által..." (Zsid 1:1). A világosságot a próféta a látomás által nyerte, de a látomás alatt nem írt. Feladata nem gépies munka volt. Ritka eseteket kivéve, az Úr nem adta a szájába a pontos szavakat, amiket szólnia kellett. Angyal sem vezette kezét, hogy lejegyezze a pontos szavakat. A látomás által megvilágított értelméből azokat a szavakat mondta vagy írta le, amelyek segítségével a legjobban adhatta vissza a nyert világosságot és a tanítást hallgatói számára, akár olvasták az üzenetet, akár elbeszélését hallgatták.

Feltehetjük a kérdést: Hogyan világosodott meg a próféta értelme, hogyan nyerte az ismeretet és a tanítást, amelyet közölnie kellett? Amint nem állítható fel szabály a látomás adásának módjára, ugyanúgy nem lehet szabályt felállítani arra sem, hogy hogyan fogta fel a próféta az ihletett üzenetet. Azonban az élmény minden esetben olyan eleven volt, hogy kitörölhetetlen benyomást tett a próféta elméjére. S ahogyan mélyebb nyomot hagy a mi emlékezetünkben is, amit látunk vagy átélünk, mint az, amit csak hallunk, ugyanúgy a prófétáknak bemutatott jelenetek, amelyekben látszólag szemtanúként élik át az előttük elvonuló eseményeket, mély és maradandó benyomást gyakorolnak gondolatvilágukra. Az előző részben, a nagy küzdelemről szóló látomás leírásánál idéztük White testvérnő szavait, amelyekben elmondja, hogy hogyan kapta a történelmi eseményekre vonatkozó ismereteket. Más alkalommal, amikor arról beszélt, hogy hogyan nyeri a világosságot, elmondta, hogy látomásban "figyelmem gyakran a földön végbemenő eseményekre irányul. Időnként messze előre, a jövőbe pillanthatok és láthatom, ami majd történni fog. Azután ismét a múltban történt eseményeket szemlélhetem."

Ebből a magyarázatból megérthető, hogy White testvérnő látszólag mint szemtanú, történés közben látta az eseményeket. Újra lejátszódtak előtte a látomásban, s így élénk benyomást tettek emlékezetére.

Máskor úgy tűnt számára, mintha maga is valóban részt vett volna az előtte zajló jelenetben, ahogy érzett, látott, hallott és engedelmeskedett, pedig természetesen a valóságban nem volt ott, de a hatás felejthetetlen nyomot hagyott benne. Legelső látomása, amelyet az első fejezetben közlünk, ilyen természetű volt.

Más alkalommal úgy tűnt White testvérnőnek, mintha jelen lett volna gyűléseken, otthonokban vagy intézményekben, messze, távoli helyeken. A jelenlét érzetét olyan valóságosan átélte ezeken az összejöveteleken, hogy részletesen közölni tudta az eseményeket és a különböző személyek szavait. Egyszer látomásban úgy tűnt neki, hogy egyik egészségügyi intézményünkben látogat, és mintha sorra látogatta volna a szobákat, mindent látott, ami ott végbement. Erről az eseményről így írt:

"Az illetlen beszéd, az ostoba tréfálkozás, az értelem nélküli nevetés fájdalmas volt a fülnek... Csodálkoztam, amint láttam a megengedett féltékenységet, s hallottam az irigység szavait, s a könnyelmű beszélgetést, amelyek miatt Isten angyalai szégyenkeztek."

Azután ugyanannak az intézetnek másik, sokkal kellemesebb állapota tárult fel előtte. Vezetője azokhoz a szobákhoz kísérte, "ahonnan imádság hangja hallatszott. Milyen áldott volt a csengése!" A későbbiekben leírta az utasításokat közlő üzenetet a látszólagos látogatás és az angyal szavai alapján, aki őt a különböző osztályokon és termeken látszólag körülvezette.

Gyakran nagyon élénk, szimbolikus képekben kapott világosságot White testvérnő. Egy ilyen ábrázolás olvasható a következő négy mondatban, amit egy általa veszélyben látott vezetőhöz írt személyes levélből idézünk:

"Egy másik alkalommal mint generálist láttalak, lóháton ülve, zászlót hordozva. Valaki jött és kivette kezedből a zászlót, amelyen a következő felírás volt: 'Isten parancsolatai és a Jézus hite', és a zászlót a porba taposták. Emberekkel körülvéve láttalak, akik a világgal kötöttek össze téged."

Volt olyan eset is, amikor két különböző vagy eltérő nézőpontot mutatott be Isten White testvérnőnek - egyfelől szemléltette, hogy mi történne, ha bizonyos terveket, vagy irányvonalat követnének, a másik képben pedig bemutatta a másik terv és irányvonal következményeit. Kitűnő példa erre a Loma Linda-i vegetáriánus tápszerüzem helyének kijelölése. Az igazgató és munkatársai egy hatalmas épület felállítását tervezték Amerika nyugati partján, egészen közel a szanatórium fő épületéhez. Míg alakultak a tervek, White testvérnő attól a helytől több száz mérföld távolságra, egy éjszaka látomást kapott. Az elsőről ezt mondja:

"Egy nagy épületet láttam, ahol sokféle élelmiszert készítettek. Több kisebb épület is volt ott, a pékséghez közel. Közelükben állva, vitatkozó, hangos szavakat hallottam a végzendő munka felől. Nem volt egyetértés a munkások között, és zavar keletkezett."

Azután látta az elkeseredett igazgatót, amint tárgyalni próbált a munkásokkal, hogy összhangot teremtsen. White testvérnő betegeket is látott, akik meghallották e vitatkozásokat és 'sajnálatukat fejezték ki amiatt, hogy miért kell tápszerüzemet alapítani ezen a gyönyörű területen', olyan közel a szanatóriumhoz. Azután Valaki megjelent a színen és így szólt:

"Mindez tanulságként vonult el előtted, hogy lásd mi lesz az eredménye, ha véghezvisznek bizonyos terveket. Azután megváltozott a kép és White testvérnő látta a tápszerüzemet "a szanatórium épületétül távol, a vasút felé vezető út mellett". Itt a munkát alázatos módon, Isten tervével összhangban végezték. A látomás után néhány órán belül White testvérnő levelet írt Loma Linda dolgozóinak és ez eldöntötte azt a kérdést, hogy hova építsék a tápszerüzemet. Ha az eredeti tervet valósították volna meg, nagyon megszégyenültek volna a későbbi években amiatt, hogy ilyen nagy ipari épület áll a szanatórium közelében.

Látható tehát, hogy az Úr hírnöke különböző módon nyerte a kijelentéseket és utasításokat a látomások által, éjjel is és nappal is. Megvilágosult elmével szólt, vagy írt a próféta, átadva az embereknek az utasításokat és az ismereteket közlő üzeneteket. White testvérnőt az Úr segítette munkájában, de nem volt gépies az irányítás. Tőle függött a szavak megválasztása, amelyek által az üzenetet közölte. Szolgálatának kezdeti éveiben ezt írta egyházi folyóiratunkba:

"Bár látomásaim leírásánál ugyanúgy függök a Szentlélek segítségétől, mint amikor a látomást kapom, mégis a szavak, amelyekkel a látottakat leírom, saját szavaim, kivéve azokat, amelyeket angyal mond nekem, de ezeket mindenkor idézőjelbe teszem."

Ellen G. Harmon és ikertestvére 1827. november 26-án születtek Gorhamban, Maine államban, az Egyesült Államok észak-keleti részén. Ellent kilenc éves korában baleset érte, egy meggondolatlan iskolatársa kővel megdobta. Súlyos arcsérülése miatt majdnem életét vesztette és annyira legyengült, hogy nem tudta tovább folytatni iskolai tanulmányait.

Tizenegy éves volt, amikor átadta szívét Istennek és röviddel azután alámerítkezéssel megkeresztelkedett a tengerben, és a Metodista Egyház tagja lett. Családja többi tagjával együtt részt vett az adventisták összejövetelein Portlandban, Maine államban, és teljesen elfogadta a tanítást Krisztus közeli, második adventjével kapcsolatban, amelyet William Miller és társai hirdettek, és bizakodva nézett a Megváltó visszatérése elé.

1844 decemberének egyik reggelén, miközben négy testvérnővel együtt imádkozott, Isten ereje nyugodott meg rajta. Először minden földi dolog eltűnt szeme elől, majd jelképes ábrázolásban látta az adventnép vándorlását Isten városa felé és a hűségesek jutalmát. A tizenhét éves lány félve és remegve mondta el ezt és további látomásait hittársainak Portlandban. Később, amikor alkalom nyílt rá, elmondta a látomást adventista csoportoknak Maine-ben és a közeli államokban. Ellen Harmon 1846 augusztusában kötött házasságot James White, fiatal adventista lelkésszel. Az elkövetkezendő harmincöt évben élete szorosan egybeforrt férjével az evangéliumért végzett fáradhatatlan munkában, férjének 1881. augusztus 8-án bekövetkezett haláláig. Sokat utaztak mindenfelé az Egyesült Államokban, Igét hirdettek, írtak, alapítottak és építettek, szerveztek és irányítottak.

Az idő és a próbák igazolták, hogy mennyire széles és szilárd alapot fektettek le White testvérék és munkatársaik, s hogy mennyire bölcsen és jól építettek. Ők szervezték meg a szombattartó adventisták könyvkiadói munkáját 1849-1950 között és a gyülekezetek szilárd pénzügyi rendszerét az 1850-es évek végén. Ezt követte a H.N. Adventista Egyház Generál Konferenciájának megszervezése 1863-ban. Az 1860-as évek közepe jelzi egészségügyi munkánk kezdetét, majd a felekezet nagyszerű oktatási munkája kezdődött meg a hetvenes évek elején. Az évenkénti sátoros összejövetelek tervét 1868-ban dolgozták ki, majd 1874-ben a h.n. adventisták kiküldték első misszionáriusukat.

Mindezt a fejlődést az a sok szóban és írásban közölt tanács irányította, amelyet Isten küldött népének White testvérnőn keresztül.

Kezdeti üzeneteinek legtöbbje személyes levelek formájában jelent meg, vagy a jelenvaló Igazság című, első, rendszeres folyóiratunk cikkeiben. Csak 1851-ben adta ki White testvérnő első, hatvannyolc oldalas könyvét, amelynek címe: Ellen G. White keresztényi tapasztalatainak és nézeteinek összefoglalója.

1855-től kezdődően számozott cikksorozat jelent meg, mindegyik A gyülekezet bizonyságtétele címet viselte. Ezek által jutottak el mindenkihez a tanítás és az útbaigazítás üzenetei, amelyeket Isten küldött időről időre, hogy megáldja, megdorgálja és vezesse népét. Azért, hogy a tanítások iránti állandó igény kielégíthető legyen, 1885-ben újra kiadásra került a sorozat, négykötetes könyv alakban. Később azoknak a köteteknek a hozzácsatolásával, amelyeket 1889-1909-ig adtak ki, megjelent a Bizonyságtételek a gyülekezet számára című könyvsorozat kilenc kötetben.

White testvéréknél négy gyermek született. A legidősebb fiú, Henry, 16 éves koráig élt, Herbert, a legfiatalabb, meghalt három hónapos korában. A két középső fiú, Edson és William elérték a felnőtt kort és mindketten tevékenyen részt vettek a

H.N. Adventista Egyház munkájában. A Generál Konferencia kérésének engedve, White testvérnő Európába utazott 1885 nyarán. Két évet töltött ott, hogy erősítse a kontinensen az újonnan szervezett missziót. Svájcban, Baselben lakott, ahonnan beutazta Dél-, Közép- és Észak Európát, részt vett az egyház konferenciáin, és találkozott a hívőkkel összejövetelek alkalmával.

Négy évvel Amerikába való visszatérése után, hatvanhárom éves korában a Generál Konferencia kérésére Ausztráliába hajózott, ahol kilenc évig tartózkodott. Segített a mű megalapozásában és fejlesztésében, különösen oktatási és egészségügyi vonalon. 1900-ban tért vissza az Egyesült Államok nyugati részén lévő St. Helena nevű városba; Kaliforniában telepedett le, s itt lakott 1915. július 16-án bekövetkezett haláláig.

Hosszú, hatvan évi amerikai és tíz évi tengerentúli szolgálata alatt közel kétezer látomást kapott White testvérnő. E látomások, amelyeknek tanácsait fáradhatatlan erőfeszítéssel közölte személyekkel, gyülekezetekkel, nyilvános összejöveteleken és a Generál Konferencia ülésein, nagyban formálták e nagy mozgalom kialakulását. Sohasem tagadta meg feladatát, hogy közölje minden illetékessel az üzenetet, amelyet Istentől kapott.

Írásainak terjedelme meghaladja a százezer oldalt. A tollából jövő üzenetek személyes közlés útján, gyülekezeti folyóirataink hetenként megjelenő cikkeiben, valamint sok-sok könyve által jutottak el az emberekhez. A tárgyak, amelyekkel írásaiban foglalkozik, bibliai történelemmel, gyakorlati keresztény élettel, az egészség, a nevelés, az evangélizáció és más gyakorlati dolgokkal kapcsolatosak. Negyvenhat könyve közül sokat nyomtattak ki a világ közismertebb nyelvein és több milliós példányszámban keltek el.

Nyolcvannégy éves korában White testvérnő utoljára utazta át az amerikai kontinenst, hogy részt vegyen az 1909-es Generál Konferencián. Életének utolsó hat évét irodalmi munkájának rendezésével töltötte. Röviddel halála előtt a következő szavakat vetette papírra: "Akár élek még egy kis ideig, akár nem, írásaim továbbra is beszelnek majd, és folytatni fogják feladatukat mindaddig, amíg az idő tart."

Rendíthetetlen bátorsággal és Megváltójába vetett teljes bizalommal halt meg otthonában, 1915. július 16-án, és Battle Creekben, Michigan államban helyezték nyugalomra férje és gyermekei mellé az Oak Hill temetőben.

Munkatársai, a gyülekezet és a család tagjai nagyra értékelték és tisztelték White testvérnőt, mint hűséges anyát, s mint buzgó, mindenkor vezető egyéniséget és fáradhatatlan egyházi munkást. Soha nem viselt hivatalos egyházi tisztséget. Az egyház és ő maga is azt tartotta, hogy ő nem más, mint hírnök, aki által Isten küldött üzenetet népe számára. Soha nem kívánta, hogy valaki felnézzen rá, és soha nem használta fel lelki képességeit arra, hogy saját anyagi előnyét, vagy népszerűségét kiépítse. Életét és mindazt, amivel bírt, az Úr ügyének szolgálatára szentelte.

Halálakor egy népszerű heti újság, a The Independent szerkesztője ezekkel a szavakkal zárta White testvérnő eredményes életéről szóló cikkét a lap 1915. augusztus 25-i számában: "Teljes őszinteséggel hitt a kapott kinyilatkoztatásokban. Élete méltó volt azokhoz. Nem volt benne lelki gőg, nem hajhászott szennyes előnyöket. Prófétanőhöz méltóan élt és végezte hivatását."

Halála előtt néhány évvel White testvérnő az egyház vezető férfiaiból egy bizalmi testületet alapított. Rájuk bízta írásait és meghagyta, hogy ők legyenek a felelősek azok megőrzéséért és folytatólagos kiadásáért. A bizalmi testület irodái Washingtonban, a Generál Konferencia épületében, a H.N. Adventista Egyház világszervezetének központjában vannak. Innen irányítják az E.G. White könyvek folytatólagos angol nyelvű kiadását és támogatást nyújtanak e művek teljes, vagy részleges kiadására más nyelveken is. A különböző folyóiratokban megjelent cikkeiből és egyéb kézirataiból is állítottak össze kivonatokat kiadásra, White testvérnő utasításával összhangban. E kötet kiadása is ennek a testületnek a felhatalmazásával történt.

Amikor White testvérnő rendkívüli tapasztalatairól hallunk, amelyet mint az Úr küldötte nyert, felvetődik a kérdés: Milyen egyéniség volt? Voltak-e problémái, mint nekünk? Gazdag volt-e vagy szegény? Mosolygott-e valaha?

White testvérnő gondos anya volt és jó háziasszony. Mint szívélyes vendégfogadó, nagyon gyakran látta vendégül otthonában a testvéreket. Segítőkész szomszédnak ismerték. Szilárd meggyőződésű, kellemes magatartású, gyengéd modorú és hanghordozású asszony volt. Életében nem volt helye a savanyú, mosoly nélküli, örömtelen vallásnak. Mindenki fesztelenül érezte magát jelenlétében. Talán legkönnyebben úgy ismerkedhetünk meg vele, ha felidézzük őt otthonában, naplója feljegyzései alapján, amit 1859-től naponta vezetett.

Azt találjuk a naplóban, hogy a White család Battle Creek szélén lakott egy kis tanyán, egy nagy telek közepén, amelyen bőven volt hely kertnek, néhány gyümölcsfának, egy tehénnek és néhány tyúknak, valamint a fiúknak is volt munka-és játszóterük. Ekkor White testvérnő harmincegy éves volt, White lelkész pedig harminchat. Otthonukban ez időben három fiú volt; négy, kilenc és tizenkét évesek.

Találunk a családnál egy fiatal, jó hívő lányt is, aki a házimunkában segített, mert White testvérnő gyakran volt távol otthonától, és nagyon elfoglalták előadásai és az írás. Mindemellett látjuk őt, amint az otthon felelősségeit hordozza, főz, takarít, mos és varr. Néha elment a kiadóhivatalba, ahol az íráshoz csendes helyet talált. Egyéb napokon a kertben találjuk, amint virágot és zöldséget ültet és szomszédaival virágpalántákat cserélget. Elhatározta, hogy otthonát oly kellemessé teszi családja számára, amennyire csak lehet, hogy gyermekei az otthont a legkívánatosabb helynek tekintsék.

White testvérnő ügyes vásárló volt, és adventista szomszédai örültek, ha vele mehettek vásárolni, mert ismerte a dolgok értékét. Édesanyja nagyon gyakorlati asszony volt és leányai sok értékes leckét tanultak tőle. Megtanulta, hogy a gyengén elkészített dolgok a végén sokkal drágábbnak bizonyulnak, mint a jó minőségű áruk.

Gyermekei számára a Szombatot a hét legkellemesebb napjává tette. Természetesen a család részt vett a gyülekezeti istentiszteleten, és amikor White testvérek szabadok voltak a prédikálás felelősségétől, a család együtt ült az istentisztelet alatt. Ebédre valami különleges ételt készített és ebéd után, ha kellemes idő volt, White testvérnő sétálni ment a gyerekekkel az erdőbe vagy a folyópartra, hogy szemléljék a természet szépségeit és tanulmányozzák Isten teremtett művét. Ha a Szombat esős volt, vagy hideg, akkor a gyermekeket a tűz köré gyűjtötte és sokszor azokat a történeteket olvasta nekik, amelyeket utazásai közben gyűjtött. E történetek egy részét később kinyomtatták könyv formájában, hogy más szülők is olvashassák azokat gyermekeiknek.

Ebben az időben White testvérnő egészségi állapota gyenge volt. Többször elájult napközben, de ez nem akadályozta abban, hogy folytassa munkáját otthonáért és az Úrért. Néhány évvel később, 1863-ban látomást kapott az egészségügyre és a betegek gondozására vonatkozóan. Isten megmutatta neki látomásban a megfelelő ruházkodást, a táplálkozásra alkalmas eledeleket, a helyes testgyakorlat és a pihenés szükségességét, valamint az Istenben való bizalom fontosságát, testünk erejének megőrzése érdekében.

Az Istentől jövő világosság a táplálkozásra és a húsételek ártalmasságára vonatkozóan teljesen ellentétben állt White testvérnő személyes véleményével, amely szerint a hús lényeges volt az egészség és az erő fenntartásához. A látomásban nyert világosság értelmében megkérte a leányt, aki a család ételének készítésében segédkezett, hogy az asztalra csak tápláló, egyszerű ételt hozzon, amelyek gabonafélékből, zöldségekből, diófélékből, tejből, tejszínből és tojásból készülnek. Gyümölcs is bőven volt az asztalon. Amikor a család asztalhoz ült, bőven talált jó, tápláló eledelt, de hús nem volt feltálalva. White testvérnő húsra volt éhes, és a többi ételt nem kívánta, így elhatározta, hogy elhagyja az asztalt, amíg étvágyat nem kap az egyszerű ételre. A következő étkezésnél ugyanez történt, az egyszerű étel nem gerjesztette fel étvágyát. Ezután még egyszer asztalhoz ültek. Az egyszerű élelmiszerek, amelyek a látomás szerint a legalkalmasabbak az egészség, az erő és a növekedés szempontjából, mind terítve voltak. Ő azonban húsra volt éhes, amihez annyira hozzászokott. Pedig most már tudta, hogy a hús nem a legjobb táplálék. Maga mondja el, hogy kezét gyomrára téve ezekkel a szavakkal szólt hozzá: "Te még várhatsz, amíg hajlandó leszel megenni az üres kenyeret is." Nem telt sok időbe, amíg Ellen White megkedvelte az egyszerű ételeket és táplálkozásának megváltoztatásával egészsége azonnal javulni kezdett. Hosszú életének hátralévő részében viszonylag jó egészségnek örvendett. Láthatjuk tehát, hogy White testvérnőnek ugyanolyan problémái voltak, mint nekünk. Ugyanúgy le kellett győznie étvágyát, mint nekünk. Az egészségügyi reform nagy áldást jelentett a White családnak, és úgyszintén adventista családok ezreinek szerte a világon.

Az egészségügyi reformról kapott látomás után és miután a White otthonban elfogadták a beteggondozásra vonatkozó egyszerű módszereket, a White testvéreket a szomszédok gyakran hívták segítségül betegség idején, hogy ápolást kapjanak, és az Úr nagyon megáldotta erőfeszítéseiket ezen a téren. Máskor otthonukba hozták a betegeket és ott gondosan ápolták őket, amíg teljesen felerősödtek.

White testvérnő kikapcsolódásra és üdülésre is szakított időt, amelyet hegyekben, tavak mentén vagy a nyílt vízen töltött. Élete közepe felé, amikor Amerika nyugati partján levő kiadóhivatalunk, a Pacific Press közelében lakott, a kiadóhivatal munkásai általános javaslatra egy napot pihenésre és üdülésre szenteltek. Meghívták White testvérnőt is, hogy otthona és hivatala tagjaival együtt csatlakozzon a kiadó munkásainak nagy családjához, amit ő készségesen el is fogadott. Férje ekkor Amerika keleti részén járt egyházi ügyekben. White testvérnő élményéről férjéhez írt levelében számol be.

Miután jóízűen elfogyasztották tápláló ebédjüket a tengerparton, az egész csoport hajózni ment a San Francisco öbölbe. A vitorlás hajó kapitánya gyülekezeti tag volt és kellemes délutánt töltöttek együtt. Majd valaki azt javasolta, hogy menjenek ki a nyílt óceánra. Visszaidézve az élményt, ezt írta Ellen White:

"Nagyszerű volt, ahogy a hullámok magasra szöktek, és fel és le dobáltak bennünket. Érzelmeim magasra emelkedtek, de nem találtam szavakat, hogy elmondjam azt bárkinek is. Magasztos érzés volt. A tenger permetje arcunkba vágott. A szél erős volt az Arany Kapun kívül, de én még sosem éreztem magam olyan jól, mint akkor."

Azután figyelte a kapitány vigyázó szemét és a személyzetet, akik készenlétben voltak, hogy parancsait teljesítsék és így elmélkedett:

"Isten tartja kezében a szeleket. e uralja a vizet. Mi csak foltocskák vagyunk a Csendes-óceán széles, mély vize felett; de Isten elküldte angyalait ígérete szerint, hogy őrizzek a kicsiny vitorlás csónakot, amint tovasiklik a hullámok felett. Ó, Isten csodálatos tettei! Mennyire meghaladják értelmünket! Egy pillantással áttekinti a legmagasabb mennyet és a tenger közepét!"

White testvérnő már működése kezdetén víg kedélyt fejlesztett ki magatartásában. Egyszer azt kérdezte: "Láttok engem valaha is komoran, csüggedten, panaszkodva? Hitem tiltja ezt. A keresztényi jellem igazi ideáljának és a keresztényi szolgálatnak félreismerése vezet erre a következtetésre... A Jézusért végzett szívélyes, készséges szolgálat napsugaras vallást eredményez. Akik Krisztust a leghűségesebben követik, azok sohasem komorak."

Más alkalommal ezt írta: "Egyesek azt tartják, hogy a vidámság nem fér össze a keresztényi jellem méltóságával; ez azonban tévedés! A menny csupa öröm." Észrevette, hogy ha mi mosolygunk, reánk is visszamosolyognak, és ha kedves szavakat szólunk másokhoz, kedves szavakat kapunk feleletül.

Mindazáltal voltak életében olyan időszakok is, amikor nagyon sokat szenvedett. Egy ilyen időszak állt be hamarosan azután, hogy Ausztráliába ment, hogy az ottani munkát segítse. Súlyos beteg volt, majdnem egy évig, és nagyon szenvedett. Ágyhoz volt kötve legtöbbször és éjjel is csak néhány órát tudott aludni. Erről a tapasztalatáról levélben így írt egyik barátjának:

"Amikor ilyen tehetetlen állapotba kerültem, mélyen megbántam, hogy átszeltem a széles óceánt. Miért nem maradtam Amerikában? Miért kell ilyen nagy árat fizetnem ittlétemért? Kedvem lett volna újra és újra beletemetni arcomat a paplanba és jól kisírni magam. De nem engedhettem meg magamnak azt a fényűzést, hogy sírjak. így szóltam magamhoz: Ellen G. White, mit gondolsz? Nem azért jöttél Ausztráliába, mert úgy érezted, hogy kötelességed oda menni, ahol a konferencia szerint a legjobb a számodra? Nem ez volt mindig a szokásod?

Azt válaszoltam: 'Igen'.

Akkor miért érzed magad majdnem elhagyatva és csüggedten? Nem az ellenség műve ez? Azt mondtam: Hiszem, hogy az!

Felszárítottam könnyeimet, amilyen gyorsan csak tudtam és így szóltam: 'Elég volt. Nem nézem többé a sötét oldalt. Élek vagy halok, lelkem megőrzését arra bízom, Aki meghalt értem.'

Azután elhittem, hogy az Úr mindent jóra fog fordítani és a nyolc hónapig tartó tehetetlenségemben nem volt többé csüggedés, sem kételkedés szívemben. Most már úgy nézek vissza a történtekre, mint az Úr tervének egy részére, amely népének javára szolgált itt, ebben az országban is, Amerikában is, valamint az én javamra is. Nem tudom megmagyarázni miért és hogyan van ez, de hiszem, és boldog vagyok szenvedéseimben. Bízni tudok mennyei Atyámban. Nem akarok kételkedni szeretetében."

Kaliforniai otthonában töltve élete utolsó tizenöt évét, White testvérnő egyre öregedett, de azért érdeklődést mutatott a kis farm körüli munka és a családok jóléte iránt, akik segítettek neki munkájában. Látjuk, milyen elfoglalt írásaival, gyakran mindjárt éjfél után írta kezdett, mivel korán ment aludni. Ha az idő kellemes volt és munkája megengedte, rövid utazást tett a környéken. Meg-megállt, hogy beszélgethessen egy-egy háziasszonnyal, akit a kertben látott, vagy a házak előtt, amerre elhaladt. Néha olyanokra talált, akiknek szükségük volt ruhára vagy ennivalóra. Ekkor hazament és az otthon levő készletéből adott. Évekkel halála után is úgy emlegették szomszédai a völgyben, ahol lakott, mint a kis fehér hajú asszonyt, aki mindig olyan szeretettel beszélt Jézusról.

Amikor meghalt, alig rendelkezett többel, mint az élet szükséges és alapvető kényelmeit szolgáló dolgokkal. Soha senkinek nem mondta, hogy példaként nézzenek rá, hisz csak egy volt ő közülünk, egy h.n. adventista, aki bízott feltámadt Urának érdemeiben, és igyekezett hűségesen végezni az Úrtól rábízott munkát. Így, szívében bizalommal érkezett el egy kiteljesedett élet végéhez, amelyben mindvégig következetes maradt a gyakorlati keresztényi életről alkotott elveihez.

Egy evangélizátor előadássorozatot tartott Michigan államban, Bushnellban; a keresztség után azonban hamarosan otthagyta a gyülekezetet, anélkül, hogy szilárdan megalapozta volna őket az üzenetben. Az emberek lassan csüggedni kezdtek és néhányan újra visszatértek bűnös szokásaikhoz. Végül a gyülekezet olyan kicsi lett, hogy a megmaradt tíz-tizenkét tag arra az elhatározásra jutott, hogy nincs értelme többé összejönniük. Miután szétoszoltak utolsónak vélt összejövetelük után, megérkezett a posta és a levelek között ott volt a Review and Herald című folyóirat. Az utazási rovatban az az értesítés volt, hogy White testvérek Bushnellban lesznek az 1867. július 20-i összejövetelen. Csak egy hét volt addig. Elküldték a gyerekeket, hogy hívják vissza az embereket, akik már hazafelé tartottak. Elhatározták, hogy egyikük egy ligetben készít helyet az összejövetelre, s hogy valamennyien meghívják szomszédaikat, és különösen az elmaradt testvéreket.

Szombat reggel, július 20-án, White testvérek megérkeztek a ligetbe, ahol hatvan személy gyűlt össze. Délelőtt White lelkész testvér beszélt. Délután White testvérnő állt fel, hogy szóljon, de a bibliaszöveg felolvasása után megdöbbentnek látszott. Minden további megjegyzés nélkül becsukta Bibliáját és szokatlanul személyes módon kezdett beszélni hozzájuk.

- Ahogy előttetek állok, közöttetek azoknak arcát szemlélem, akiket két évvel ezelőtt egy látomásban láttam. Ahogy arcotokba nézek, esetetek világosan visszatér emlékezetembe, s üzenetem van számotokra az Úrtól.

Itt van az a testvér a fenyőfa mellett. Nem tudom a nevedet, mert nem mutattak be engem neked, de arcod ismerős és eseted világosan áll előttem. Azután beszélt a testvéreknek a férfi hűtlenségéről. Bátorította, hogy térjen vissza és járjon Isten népével.

Majd egy testvérnőhöz fordult, aki a hallgatóság másik oldalán volt és így szólt: - Testvérnő, te, aki a Greenville-i gyülekezetből való Maynard testvérnő mellett ülsz - nem tudlak neveden szólítani, mert senki sem mondta meg nekem, hogy mi a neved -, de két évvel ezelőtt esetedet látomásban megmutatta nekem az Úr és tapasztalatodat ismerem. Majd White testvérnő bátorítást nyújtott a testvérnőnek.

- Azután ott van az a testvér, hátul a tölgyfa mellett. Téged sem tudlak neveden hívni, mert még nem találkoztam veled, de eseted világos előttem. Majd beszélt erről a testvérről is, feltárta mindenki előtt legbensőbb gondolatait és elmondta tapasztalatát.

Ezután az összegyűltek között egyik testvértől a másikhoz fordulva elmondta, amit két évvel ezelőtt látomásban róluk látott. Amikor White testvérnő befejezte prédikációját, amelyben nemcsak feddő, hanem bátorító szavakat is szólt, leült. Valaki a csoportból felállt: - Tudni akarom, hogy igaz-e az, amit White testvérnő mondott nekünk ma délután. White testvérek még sohasem jártak itt; egyáltalán nem ismernek bennünket. White testvérnő közülünk a legtöbbnek még a nevét sem tudja, ennek ellenére idejött ma délután, és azt mondja, hogy két évvel ezelőtt látomást kapott, amelyben látta a mi eseteinket, majd egyik testvértál a másikhoz fordul és személyenként szól hozzánk, feltárva mindenki előtt életünket és legbensőbb gondolatainkat. Igaz-e mindez minden esetben, vagy tévedett-e valamiben White testvérnő? Tudni akarom!

Egymás után álltak fel az emberek. A fenyőfa mellett ülő férfi kijelentette, hogy White testvérnő jobban leírta az ő esetét, mint ahogy ő tudta volna. Bevallotta helytelen útjait. Kifejezte határozott szándékát, hogy visszatér és Isten népével együtt halad tovább. A testvérnő, aki a Greenville-i gyülekezetből való Maynard testvérnő mellett ült, szintén bizonyságot tett. Ő is azt mondta, hogy White testvérnő jobban elmondta az ő esetét is, mint ahogy ő tudta volna. A tölgyfánál álló férfi, akit White testvérnő megfeddett, majd bátorított, szintén bizonyította, hogy White testvérnő jobban leírta az ő esetét is, mint ahogyan ő tudta volna. Mindenki bűnvallomást tett. Elhagyták bűneiket. Isten Lelke töltötte be őket és megújhodás jött létre Bushnellben.

White testvérek a következő szombaton újból visszatértek oda. Keresztség is történt és a bushnelli gyülekezet újból megalapozódott és élővé vált az igazságban.

Az Úr szerette Bushnellban levő népét, és ugyanúgy szereti mindazokat, akik Őreá néznek. A felszólítás: "Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg." (Jel 3:19), biztosan sok jelenlevőnek eszébe jutott. Amikor az emberek úgy látták saját szívüket, ahogy Isten látta, akkor értették meg igazi állapotukat és vágyakoztak arra, hogy életük megváltozzon. Ez volt az igazi célja annak a sok látomásnak, amit White testvérnő kapott.

White testvér halála után nem sokkal White testvérnő a Healdsburg Főiskola közelébe költözött. Néhány fiatal lány lakott otthonában, akik ott tanultak. Abban az időben divat volt a hajháló viselése, ami a hajat egész nap rendben tartotta. Egy napon, amikor az egyik lány átment White testvérnő szobáján, meglátta a jó minőségű hajhálót és megtetszett neki. Gondolta, hogy White testvérnőnek nem fog hiányozni, így elvette és bőröndjébe tette. Valamivel később, öltözködés közben White testvérnő észrevette, hogy nincs meg a hajhálója, s így anélkül kellett elmennie. Este, amikor a család együtt volt, kérdezősködött hiányzó hajhálója után, de senki sem szólt, hogy tud róla.

Egy vagy két nappal később White testvérnő a lány szobáján haladt keresztül, amikor egy hang így szólt hozzá: "Nyisd fel a bőröndöt!" Mivel a bőrönd nem az övé volt, nem akarta megtenni. A másodszor jövő parancsra felismerte, hogy egy angyal hangját hallja. Amikor a fedelet felemelte, megértette, hogy miért szólt az angyal; a hajháló ott volt a bőröndben. Amikor a család újra összegyűlt, White testvérnő ismételten megkérdezte őket a hajháló felől, s állította, hogy nem tűnhetett el csak úgy, magától. Senki nem szólt, így White testvérnő nem erőltette tovább a dolgot.

Néhány nappal később, amikor White testvérnő írás közben megpihent, egy nagyon rövid látomást kapott. Egy fiatal lány kezét látta, amint a hajhálót egy petróleum lámpába leeresztette. Amint a hajháló a lánghoz ért, eltűnt egy tűzvillanásban. A látomás ezzel véget ért.

Amikor a család megint együtt volt, White testvérnő újra felhozta a hajháló eltűnését, de most sem volt, aki vallomást tett volna, és úgy látszott, hogy senki sem tud róla. Röviddel később White testvérnő félrehívta a fiatal lányt és elmondta neki, hogy egy hangot hallott és hogy mit látott a bőröndben, valamint elmondta a látomást, amelyben látta a hajhálót a lámpa fölött elégetni. A tények hallatán a lány bevallotta, hogy ő vette el a hajhálót és elégette, hogy fel ne fedezzék. Így rendezte az ügyet White testvérnővel és az Úrral is.

Lehet, hogy azt gondoljuk, túl kicsi ügy ez ahhoz, hogy az Úr törődjön vele -csak egy hajháló. Azonban a lopott tárgy értékénél sokkal nagyobb fontosságú dologról volt szó. Arról a fiatal lányról volt szó, aki tagja volt a h.n. adventista gyülekezetnek. Ő azt gondolta, hogy minden rendben van életében, de nem látta saját jellemének fogyatkozásait. Nem látta önzését, amely arra vezette, hogy lopjon és megtévesztően cselekedjen. Amikor azonban felismerte, hogy mennyire fontosak a kicsiny dolgok is - hogy Isten látomást ad itt a földön munkával megterhelt hírnökének még egy hajhálóról is -, akkor ez a fiatal lány igazi fényében kezdte látni a dolgot. Ez a tapasztalat fordulópontot jelentett életében és ettől kezdve szép és szilárd keresztényi életet élt.

Éppen ilyen célból adta a látomásokat White testvérnőnek az Úr. Bár sok bizonyságtétele különleges, meghatározott esetekre vonatkozott, azonban olyan elveket tartalmaz, amelyek a gyülekezeteknek a világ minden országában segítségül szolgálnak. White testvérnő ezekkel a szavakkal magyarázta a bizonyságtételek helyét és célját:

"Az írott bizonyságtételek nem arra szolgálnak, hogy új világosságot adjanak, hanem hogy elevenen belevéssék a szívbe azt, amit az ihletett igazságok már kinyilatkoztattak. Isten Igéje világosan meghatározta az ember kötelességét Isten és embertársai iránt; közületek mégis oly kevesen engedelmeskednek a kapott világosságnak. Nem új igazságot hoznak elő, hanem a 'bizonyságtételek' által Isten leegyszerűsítette a már kinyilatkoztatott nagy igazságokat... A 'bizonyságtételek' nem azért vannak, hogy kisebbé tegyék Isten Igéjének értékét, hanem hogy felmagasztalják azt, és felkeltsék az érdeklődést, hogy az igazság gyönyörű egyszerűsége mindenkit megragadjon."

White testvérnő egész életén át felemelte Isten Igéjét a nép előtt. Legelső könyvét is ezzel a gondolattal zárja:

"Isten Szavát ajánlom neked, kedves olvasó, hited és gyakorlati életed szabályául. Az Ige alapján fog Isten megítélni minket. Ugyanebben az Igében Isten megígérte, hogy az 'utolsó napokban' látomásokat fog adni, nem a hit új szabályául, hanem népének vigasztalására és azok megjobbítására, akik eltévelyedtek a Biblia igazságaitól."

1890 novemberében, a New York államban levő Salamanca nevű városban, egy igehirdetési sorozat idején White testvérnő több beszédet intézett nagyszámú hallgatóságához. Egészsége azonban nagyon meggyengült, mert utazása közben erősen megfázott. Arról gondolkodott, hogy kitárja szívét Isten előtt, és egészségért és erőért könyörög. Letérdelt széke mellett. Saját szavait idézzük, ahogy elmondta, mi történt:

"Még egy szót sem ejtettem ki, amikor úgy tűnt, hogy az egész szoba lágy, ezüstös fénnyel telt meg; csalódásom és csüggedésem fájdalma elmúlt. Vigasz és remény töltött be - Krisztus békéje."

Ezután látomást kapott. A látomás után már nem kívánt pihenni és aludni. Meggyógyult és megnyugodott.

Másnap reggel döntését közölnie kellett, hogy el tud-e menni arra a helyre, ahol a következő összejöveteleket tartják, vagy visszamegy otthonába, Battle Creek-be. A.T. Robinson testvér, aki az összejöveteleket vezette és William White, White testvérnő fia bekopogtak szobájába, hogy választ kapjanak tőle. Felöltözve és egészségben találták. Éppen indulni készült. Elmondta nekik, hogyan gyógyult meg, és azt is, hogy látomást látott. Így szólt: "Szeretném elmondani nektek, ami tegnap éjjel feltárult előttem. A látomás alatt úgy tűnt, hogy Battle Creek-ben vagyok, majd az angyal így szólt hozzám: 'Kövess engem!"' Azután beszéde félbeszakadt. Nem tudta emlékezetébe idézni a látomást. Kétszer is megpróbálta elmondani, de nem tudott visszaemlékezni arra, amit látott. Az elkövetkező napokban leírta látomását, amely vallásszabadsági lapunkkal, az "American Sentinel" című folyóirattal kapcsolatos tervre vonatkozott.

"Éjszakai látomásban több tanácskozáson voltam jelen, ahol befolyásos emberek ismételten hangoztatták, hogy ha az 'American Sentinel' című folyóirat cikkeiből kihagynák a hetednapi adventista kifejezést és semmit sem szólnának a Szombatról, akkor a világ nagy emberei is támogatnák azt, népszerűvé válna és nagyobb munkát végezne. A javaslat nagyon jónak tűnt.

Láttam, hogy arcuk felragyogott és hozzákezdtek egy terv kidolgozásához, hogy a lap népszerű sikert érjen el. Ezt az egész ügyet olyan emberek vetették fel, akik elméjükben és szívükben maguk is nélkülözték az igazságot."

Világos tehát, hogy egy csoport férfit látott, akik a folyóirat kiadási elveiről tárgyaltak. A Generál Konferencia megnyitó ülésén, 1891 márciusában White testvérnőt kérték meg, hogy beszéljen a dolgozókhoz minden reggel fél hatkor, majd prédikáljon a négyezres létszámú konferencia előtt Szombat délután. White testvérnő alapszövege Szombat délután ez volt: "Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." Az egész beszéd egy felhívás volt a h.n. adventistákhoz, hogy ragaszkodjanak hitük megkülönböztető vonásaihoz. Az istentisztelet alatt háromszor is hozzákezdett, hogy elmondja a salamancai látomást, de mindegyik esetben valami visszatartotta. Egyszerűen nem emlékezett a látomás jeleneteire. Majd így szólt: - Erről később többet mondok. Kiegészítette prédikációját, amely körülbelül egy óra hosszáig tartott, szépen befejezte és azután a gyűlés feloszlott. Mindenki észrevette, hogy képtelen volt visszaidézni a látomást. A Generál Konferencia elnöke odament hozzá és megkérdezte, hogy megtartja-e a reggeli összejövetelen a beszédet.

- Nem - felelte, fáradt vagyok, én már bizonyságot tettem. Tervezzetek mást reggelre.

Így más tervet készítettek. Miután White testvérnő hazament, megmondta családjának, hogy nem fog részt venni a reggeli összejövetelen; mert nagyon fáradt és szeretne egy jót pihenni. Kicsit tovább akart aludni vasárnap reggel, s ezt figyelembe véve készítették a terveket.

Aznap este, a konferenciai ülés befejezése után, egy férfiakból álló kis csoport gyűlt össze a Review and Herald nyomdaépületének egyik irodájában. A kiadóhivatalból, amely az "American Sentinel"-t is nyomtatja, szintén voltak képviselők, és jelen voltak a Vallásszabadsági Osztály küldöttei is. Összegyűltek, hogy megtárgyalják és rendezzék ezt a nagyon vitatott kérdést - az "American Sentinel" kiadási elveit, majd bezárták az ajtót és mindnyájan megegyeztek abban, hogy csak akkor nyitják ki, amikor a kérdés rendeződött.

Vasárnap reggel, kevéssel három óra előtt a tárgyalás holtpontra jutva véget ért a Vallásszabadsági Osztály küldötteinek azzal a határozatával, hogy ha a Pacific Press kiadóhivatal nem enged követelésüknek, és nem hagyja ki a "hetednapi adventista" és a "szombat" kifejezéseket a folyóirat cikkeiből, akkor nem fogják azt többé a vallásszabadsági osztály szócsövéül használni. Ez azt jelentette, hogy végeznek a folyóirattal. Kinyitották az ajtót, a férfiak szobáikba tértek és elaludtak.

Isten azonban, aki soha nem szunnyad és nem alszik, elküldte angyalát azon a reggelen három órakor White testvérnő szobájába. Felébresztette álmából és utasította, hogy menjen el a fél hatkor kezdődő munkásgyűlésre és ott mondja el, amit Salamancában mutatott neki az Úr. White testvérnő felöltözött, irodájába ment és elhozta onnan jegyzeteit, amelyben leírta mindazt, amit Salamancában látott. S ahogy a jelenetek világossá váltak emlékezetében, még többet is írt az előbbiekhez.

A gyűlésteremben a lelkészek éppen akkor álltak fel ima után, amikor White testvérnő megjelent egy kéziratcsomóval a hóna alatt. Az előadó a Generál Konferencia elnöke volt, s megszólította White testvérnőt:

- White testvérnő - mondta -, örülünk, hogy itt vagy! Van valami üzeneted számunkra?

- Igen, van - mondta, és előre ment. Beszédét ott folytatta, ahol előző nap abbahagyta. Elmondta, hogy reggel három órakor az angyal felébresztette és utasította, hogy fél hatra menjen el a munkásgyűlésre és adja elő mindazt, amit Salamancában látott.

- A látomásban - mondta -, úgy tűnt, hogy Battle Creekben vagyok. A Review and Herald kiadóhivatalába vitt az angyal és így szólt: 'Kövess engem!' Egy terembe vezetett, ahol egy férfiakból álló csoport komolyan tárgyalt egy ügyet. Nagy volt az igyekezet, de nem a megfelelő ismeret alapján. White testvérnő elmondta, hogyan tárgyalták az "American Sentinel" folyóirat szerkesztési elveit, s így szólt: - Láttam, amint egy férfi felvette a Sentinel egyik példányát, magasan a feje fölé emelte és így szólt: "Ha nem vesszük ki azokat a cikkeket, amelyek a Szombatról és a második adventről szólnak, akkor nem használhatjuk tovább a folyóiratot, mint a Vallásszabadsági Osztályt képviselő lapot." Egy óra hosszat beszélt White testvérnő, elmondva nekik mindazt, amit Isten hónapokkal azelőtt látomásban mutatott meg neki, majd a kinyilatkoztatás alapján tanácsot is adott. Azután leült.

A Generál Konferencia elnöke nem tudta, hogy mit gondoljon. Ő semmi ilyen gyűlésről nem hallott. Nem kellett azonban sokáig várnia a magyarázatra, mert felállt egy férfi a terem hátsó részében és beszélni kezdett:

- Én ott voltam tegnap éjjel azon a gyűlésen.

- Tegnap éjjel! - kiáltott fel White testvérnő - Tegnap éjjel? Én azt gondoltam, hogy ez a gyűlés hónapokkal ezelőtt történt, amikor azt a látomást láttam.

- Én ott voltam azon a gyűlésen tegnap éjjel - mondta ismét a férfi, és én tettem ezt a kijelentést a folyóiratban levő cikkekről, magasan a fejem fölé emelve a lapot. Sajnálattal bevallom, hogy a rossz oldalon álltam, de ezt az alkalmat felhasználom, hogy átálljak a helyes oldalra. Ezután helyet foglalt.

Egy másik férfi is felszólalt. Ó volt az elnöke a Vallásszabadsági Osztálynak. Figyelemre méltóak a szavai: - Én is ott voltam azon a gyűlésen. Tegnap este a konferencia után közülünk néhányan az én szobámban találkoztunk a Review irodájában, ahol bezárkóztunk, és ott felvetettük és megtárgyaltuk azokat a kérdéseket és dolgokat, amelyeket White testvérnő elénk tárt ma reggel. Reggel három óráig maradtunk a szobában. Ha le kellene írnom azt, ami ott történt és azoknak a magatartását, akik a teremben voltak, nem tudnám olyan pontosan és helyesen visszaadni, mint ahogyan White testvérnő tette. Most már látom, hogy hibát követtem el és állásfoglalásom nem volt helyes. A ma reggel nyert világosság után beismerem, hogy tévedtem.

Mások is felszólaltak azon a napon. Mindegyik férfi, aki jelen volt az előző éjszakai gyűlésen, felállt, és bizonyságot tett, hogy White testvérnő pontos leírást adott a gyűlésről és a teremben levők magatartásáról. Mielőtt az összejövetel befejeződött volna azon a vasárnap reggelen, összehívták a vallásszabadság képviselőit, akik azután érvénytelenítették a csupán öt órával azelőtt hozott határozatot.

Ha White testvérnőt nem tartotta volna vissza az Úr és közölte volna látomását szombat délután, akkor üzenete nem szolgálta volna azt a célt, amire azt Isten szánta, mivel a gyűlés még nem történt meg.

Valami miatt ezek a férfiak nem követték a szombat délután kapott általános tanácsokat. Azt gondolták, hogy ők jobban értik a dolgot. Vagy talán csak úgy okoskodtak, mint ma is némelyek: "Lehet, hogy White testvérnő nem értette"; vagy "Ma egészen más napokat élünk"; vagy "Az a tanács évekkel ezelőtt jó volt, de ma már nem használható". Sátán ma is ugyanazokat a gondolatokat súgja nekünk, mint amelyekkel ezeket a férfiakat kísértette 1891-ben. Isten, az általa rendelt időben és módon világossá tette, hogy az ügy az Övé volt. Ő vezette, Ő védte, Ő tartotta kezét a kormánykeréken. White testvérnő mondja nekünk, hogy Isten "gyakran megengedte, hogy dolgok válságba jussanak, hogy az Ő közbelépése felismerhető legyen. Így tette nyilvánvalóvá, hogy van Isten Izraelben."

Hetven évig beszélt és írt Ellen G. White azokról a dolgokról, amelyeket Isten megjelentett neki. Sok esetben azért kapott tanácsokat, hogy helyreigazítsa azokat, akik a Biblia igazságától eltértek. Sokszor a tanácsok rámutattak az útra, amelyet Isten szerint népének követnie kell. Máskor a "Bizonyságtételek" az életmóddal, az otthonnal és az egyházra vonatkozó dolgokkal foglalkoztak. Hogyan fogadták az egyház tagjai ezeket az üzeneteket?

Felelős vezetők kezdettől fogva megvizsgálták White testvérnő munkáját, hogy maguk is meggyőződjenek arról, hogy a prófétaság ajándékának megnyilvánulása valódi volt-e nála. Pál apostol így figyelmeztet: "A prófétálást meg ne vessétek, mindent megpróbáljatok; ami jó, azt megtartsátok!" (lThess 5:20-21). A próféta bibliai próbáját alkalmazták White testvérnő munkájára is. Ezt ő is így kívánta, amint írta is:

"Ez a munka vagy Istentől van, vagy nem. Isten semmit sem tesz Sátánnal közösen. Munkám az elmúlt harminc év alatt vagy Isten pecsétjét viseli magán, vagy az ellenségét." E dologban nincs középút!

A Biblia négy követelményt tár elénk, amelyek alapján a próféta megvizsgálható. White testvérnő munkája megfelel mind a négy követelménynek.

1) Az igaz próféta üzenetének összhangban kell lennie Isten törvényével és a próféták üzeneteivel (Ésa 8:20).

White testvérnő írásai magasra emelik Isten törvényét és az embereket mindenkor a teljes Bibliához vezetik. A Bibliát a hit és a gyakorlati élet szabályának nevezi White testvérnő, és a "nagy világosságnak", amelyhez az ő írásai, a "kisebb világosság", elvezetnek mindenkit, aki olvassa azokat.

2) Az igaz próféta jövendöléseinek be kell teljesedniük (Jer 28:9). Noha White testvérnő munkája inkább Mózeséhez hasonlított vezette és irányította a népet -, emellett azonban jövendölésszerűen is írt sok bekövetkezendő eseményről. 1848-ban, könyvkiadói munkánk kezdetén arról beszélt, hogy e munka hogyan fog majd növekedni, míg az egész földet körülveszi világossággal. Ma a h.n. adventisták több száz nyelven adnak ki irodalmat, évenként több millió dollár értékben.

Amikor a világ 1890-ben kijelentette, hogy nem lesz többé háború, és a millennium hajnala virrad, akkor White testvérnő ezt írta: "Vihar közeledik és készülnünk kell dühének tombolására... Bajokat látunk majd mindenfelé. Hajók ezrei fognak a tengerek mélységeibe süllyedni. Hajóhadak merülnek el, és emberi életek milliói esnek majd áldozatul." Ez az első és a második világháborúban teljesedett be.

3) Az igaz próféta azt vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, hogy Isten öltött emberi testet (1Jn 4:2).

A Jézus élete című könyvet olvasva meggyőződhetünk arról, hogy White testvérnő munkája megfelelt ennek a követelménynek is. Figyeljük meg ezeket a szavakat:

"Jézus maradhatott volna az Atya oldalán. Megtarthatta volna a menny dicsőségét és az angyalok hódolatát. Azt választotta azonban, hogy visszaadja a királyi pálcát az Atya kezébe és kilép a világegyetem trónjáról, hogy világosságot vigyen a sötétségben levőknek és életet a veszendőknek.

Közel kétezer évvel ezelőtt egy titokzatos jelentőségű hang hallatszott a mennyben, Isten trónjáról: 'Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nékem... Ímé itt vagyok (a könyvtekercsben írva vagyon rólam), hogy cselekedjem óh Isten a te akaratodat' (Zsid 10:57). Ezek a szavak jelentik ki Isten örök időktől fogva elrejtett szándékának beteljesedését. Krisztus készen állt, hogy meglátogassa világunkat, hogy testet öltsön... A világ szemében nem bírt oly szépséggel, hogy vágyódtak volna utána; mégis a testet öltött Isten volt Ő, a menny és a föld világossága. Dicsőségét fátyol takarta. Nagyságát és fenségét elrejtette, hogy a szomorú és megkísértetett emberek közelegye juthasson" (DA 23).

4) Az igaz prófétának talán legdöntőbb próbakövét életének, munkájának, és tanításainak befolyásában kereshetjük. Krisztus hangsúlyozta ezt a próbát: "Gyümölcseikről ismeritek meg őket" (Mt 7:15-16).

White testvérnő életét megvizsgálva azt kell mondanunk, hogy tiszteletre méltó keresztényi életet élt, amely összhangban állt tanításaival, és mindazt megtartotta, ami egy prófétától elvárható. Ha megvizsgáljuk tarutósainak gyümölcsét azok életében, akik követték a Prófétaság Lelkének tanácsait, azt láthatjuk, hogy az igen jó. A bizonyságtételek jó gyümölcsöt teremtek. S ha az egyházat nézzük, szem előtt tartva azt, hogy ezek a tanácsok sok különböző irányú munka kezdeményezésére indították, ott is el kell ismernünk, hogy White testvérnő munkája kiállja ezt a próbát is. A több mint hetven év alatt papína vetett írások, tanításainak egysége szintén határozott bizonyítékát adják a prófétai ajándék valódiságának.

Az előző négy, fontos bibliai követelmény mellett az Úr bizonyítékokat is adott, melyek világossá teszik, hogy a mű az Ő irányítása alatt áll. Többek között a következőket említjük:

1) Az üzenet időszerűsége. Amikor Isten népe különleges szükségben van, az üzenet éppen a legjobbkor érkezik, hogy segítségül szolgáljon; mint például White testvérnő legelső látomása.

2) Az üzenetek gyakorlati természete. A látomásokban kinyilatkoztatott ismereteknek gyakorlati értékük volt, gyakorlati segítséget jelentettek. Figyeljük csak meg, hogy a bizonyságtételek tanácsai mennyire gyakorlati módon befolyásolják mindennapi életünket)

3) Az üzenetek magas lelki színvonala. Nem gyerekes vagy közönséges dolgokkal foglalkoznak, hanem emelkedett, fenséges tárgyakkal. Nyelvezetük is magasztos.

4) A látomások adásának módja. Sok látomást fizikai jelenségek kísértek, ahogyan erről e bevezetés előző fejezeteiben írtunk. White testvérnő látomás alatt átélt tapasztalata a Biblia prófétáihoz volt hasonló. Habár ez önmagában nem jelent bizonyítékot, mégis lényeges a többi bizonyíték mellett. 5) A látomások határozott átélések voltak, nem csak benyomások. Látomása alatt White testvérnő látott, hallott és érzett, valamint utasításokat fogadott el az angyaloktól. Nem tekinthetjük látomásait lelki izgalom vagy képzelődés következményeinek.

6) White testvérnőt nem befolyásolták a körülötte élők. Ezt írta egy embernek: "Te azt gondolod, hogy mások befolyásolták gondolataimat. Ha ilyen állapotban lennék, akkor alkalmatlan volnék az Isten munkájával való megbízatásra."

7) Kortársai elismerték munkáját. Azok is, akik az egyházon belül White testvérnővel éltek, s együtt dolgoztak és sokan az egyházon kívül valók közül is valóban "az Úr követének" tartották őt. Elhívatásában és munkájában a hozzá legközelebb állóknak volt a legnagyobb bizalma.

A négy bibliai követelmény és a világos bizonyítékok, amelyeket az Úr azért adott népének, hogy bizalmuk legyen úgy az üzenetben, mint az üzenet közvetítőjében, biztosítanak minket afelől, hogy a mű Istené, és méltó kételkedés nélküli bizalmunkra.

White testvérnő sok-sok könyve telve van az egyház számára maradandó értékű tanácsokkal és tanításokkal. Akár általános jellegű bizonyságtételek, akár családokhoz vagy egyénekhez intézett személyes üzenetek is azok, mégis hasznos szolgálatot nyújtanak még ma is. Erre vonatkozólag White testvérnő ezt mondta:

"Mivel az egyes személyekhez szóló bizonyságtételek figyelmeztetései és utasításai ugyanúgy vonatkoztathatók másokra is, akiknek eseteit nem hozta nyilvánosságra az Úr hasonló módon, ezért az egyház érdekében kötelességemnek éreztem, hogy közzé tegyem a személyes bizonyságtételeket... E bizonyságtételek közlésén kívül nem ismerek jobb lehetőséget arra, hogy ismertessem meglátásomat az általános veszélyekről és tévedésekről, s hogy ismertessem a kötelességeit mindazoknak, akik szeretik Istent és megtartják parancsolatait." A bizonyságtételeket helytelenül használjuk, ha azért olvassuk, hogy arra alapozzuk embertársaink kárhoztatását. Sohasem szabad azokat bunkósbotként használni, s általa kényszeríteni testvéreinket a mi meglátásunk elfogadására. Vannak ügyek, amelyeket az egyénekre kell hagynunk, hogy egyedül Istennel rendezzék azokat.

A tanácsokat azért tanulmányozzuk, hogy megtaláljuk az életünkre ma vonatkoztatható alapelveket. Több üzenetet figyelmeztetés vagy intés céljából adott Isten, s ezek bizonyos időre vagy helyre vonatkoztak; ennek ellenére a hangsúlyozott elvek alkalmazási köre határtalan, és használata mindenkor időszerű. Az emberi szívek nagyon hasonlóak szerte a világon; az egyik embernek ugyanolyan problémái vannak, mint a másiknak. "Egyik ember hibájának megdorgálása által - írja White testvérnő - sokakat akar Isten a helyes útra téríteni. Némelyek hibáját felszínre hozza, hogy ezáltal másokat is figyelmeztessen."

Életének vége felé ezt a tanácsot adta White testvérnő:

"A Szenttelek által Isten szava állandóan figyelmeztetett és tanácsolt... Az idő és a próbák nem hatálytalanították az adott utasításokat... Az üzenet kezdetén nyert utasításokat az üzenetnek ez utolsó napjaiban is követésre méltó tanácsként kell el fogadnunk."

E könyvben leírt tanácsok az E.G. White könyvekből származó kivonatok. Legtöbbje a háromkötetes "Bizonyságtételek kincsestára" című műbál való, amely elterjedtebb kiadása a "Bizonyságtételek a gyülekezet számára" című sorozatnak. A tanításoknak olyan irányvonalát tartalmazzák, amely feltételezhetően a legnagyobb segítségére lesz a gyülekezeteknek olyan területeken, ahol a tagság korlátolt száma miatt nem lehetséges egyetlen közepes nagyságú kötetnél többet kiadni. A tanácsok kiválogatásának és elrendezésének munkáját egy nagy bizottság végezte, az E.G. White Kiadványok Megbízottjainak felhatalmazásával. Ez a testület vállalja a felelősséget a Prófétaság Lelke írásainak megőrzéséért és egyre szélesebb körben való terjesztéséért. A kivonatok gyakran rövidek, csak egy alapvető gyakorlati elv megállapítására korlátozódnak, azonban így is a különböző tárgyak széles skáláját öleli fel a könyv.

"Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!" (2Krón 20:20)

Az Ellen White Kiadványok Bizottsága

Washington, D.C.

1957. július 22.