A bőkezűség lelkülete a menny lelkülete. Krisztus önfeláldozó lelkülete a kereszten nyilatkozott meg. Mindent odaadott, amivel bírt, végül Önmagát adta, hogy az ember üdvözülhessen. Krisztus keresztje jótéteményre hívja fel minden követőjét. Az ott szemléltetett alapelv ez: adj, adj! Ez tényleges jótéteményben, s jó cselekedetben megnyilvánulva: a keresztényi élet gyümölcse. A világiak alapelve: kapni, kapni, mert így akarják biztosítani boldogságukat, azonban ezen elgondolás keresztülvitelének gyümölcse: nyomorúság és halál.

Az evangélium világossága, amely Krisztus keresztjéről árad, megdorgálja az önzést, és bátorítja a bőkezűséget és a jótéteményt. Ne panaszkodjunk az adakozásra való növekvő felhívások miatt. Gondviselésében Isten kihívja népét korlátozott tevékenységi köréből, hogy nagyobb vállalkozásba kezdjen. Határtalan erőfeszítéseket kell tennünk e korszakban, amikor erkölcsi sötétség borítja a földet. Isten népe közül sokan abban a veszélyben forognak, hogy a világiasság és kapzsiság tőrébe esnek. Értsék meg, hogy Isten kegyelme sokszorosítja meg az adakozásra való felhívásokat. Eléjük kell tárnunk azokat a célokat, amelyek jótéteményre szólítják fel őket, mert különben nem követhetik nagy Példaképük jellemét.

Midőn Krisztus megbízta tanítványait, hogy menjenek el "az egész világra és hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek", akkor Krisztus kijelölte az emberek munkáját, hogy elterjesszék az Ő kegyelmének ismeretét. Azonban amíg némelyek elmennek, hogy hirdessék az evangéliumot, másokat arra szólít fel, hogy támogassák adományaikkal földi művét. Az Úr anyagi javakat helyezett az ember kezébe, hogy isteni adományai az emberi csatornákon át ömölve elvégezhessék az emberek megmentésének kijelölt munkáját. Ez Istennek egyik útja az ember felemelésére. Éppen erre a munkára van szüksége az embernek, mert felébreszti szívének legmélyebb rokonszenvét és tettre serkenti legmagasabbrendű lelki képességeit.

A helyesen irányított jótétemény hat az ember szellemi és lelki erejére. a legegészségesebb tevékenységre serkenti azokat, a szűkölködők áldására és Isten művének előmenetelére (3T 401 ).

Amikor segítesz egy szűkölködő testvért, vagy segíted Isten ügyét az igazság terjesztésében, akkor egy igazgyöngyöt küldesz előre, amit elhelyezhetsz a mennyei bankba biztos megőrzésre (3T 249).

Az egyedüli eszköz, amelyet Isten az Ő ügyének előmenetelére rendelt, hogy megáldja az embereket javakkal. Esőt és napfényt ad nekik; virágdíszbe öltözteti a növényzetet; egészséget és képességet ad a javak megszerzéséhez. Viszonzásul azt akarja, hogy az emberek mutassák meg hálájukat azáltal, hogy egy részt visszaadnak javaikból tizedben és adományokban, hálaáldozatokban, szabad akaratból adott ajándékokban és bűnért való áldozatokban (5T 150).

A zsidók bőkezűsége a szenthajlék elkészítésénél és a templom felépítésénél oly jótékony lelkületet szemléltet, amelyre a keresztények nem jutottak el a későbbi időkben. A zsidók akkor szabadultak meg az egyiptomi hosszú rabszolgaságból és a most pusztai vándorok voltak. Még alig szabadultak meg az egyiptomi hadseregtől, amely üldözte őket, amidőn az Úr így szólt Mózeshez: "Szólj az Izráel fiainak, hogy szedjenek nékem ajándékokat minden embertől, akit szíve hajt arra, szedjetek nékem ajándékokat" (2Móz 25:2).

Izrael népe csak kevés vagyonnal rendelkezett és kilátásaik sem voltak kedvezők, hogy növelhetik vagyonukat, azonban egy cél lebegett előttük, hogy szent hajlékot építsenek Istennek. Az Úr szólt hozzájuk, ezért engedelmeskedniük kellett szavának. Semmit sem tartottak vissza Tőle. Mindnyájan készségesen adakoztak. Jövedelmüknek nem csak egy bizonyos részét adták, hanem vagyonuknak nagy részét örömmel és szívből odaszentelték az Úrnak, akinek tetszett cselekedetük. Mindaz nem volt-e az Övé? Nem Ő adta-e nekik mindazt, amivel bírtak? Ha Ő kérte tőlük, nem volt-e kötelességük, hogy visszaadják a Kölcsönadónak az Övét?

Nem kellett sürgetni őket. A nép többet hozott, mint amennyit kértek, ezért megmondták nekik, hogy ne hozzanak több adományt, mert már többet hoztak, mint amennyit felhasználhattak. Később a templom építésénél, midőn adakozásra szólították fel őket, újra ilyen szívből fakadóan cselekedtek. Nem kényszerűségből adakoztak. Örültek, hogy templomot építhetnek Isten imádására, ezért a szükségesnél többet adtak e célra.

Vajon a keresztények, akik kérkednek azzal, hogy nagyobb világossággal bírnak, mint a héberek, adhatnak-e kevesebbet, mint amit ők adtak? Vajon az idők végén élő keresztények megelégedhetnek-e adományaikkal, amikor félannyit se adnak, mint amennyit a zsidók adtak? (4T 77-79)

Az Úr a világosság és igazság terjesztését a földön azoknak önkéntes adományaitól tette függővé, akik részesültek mennyei ajándékaiban. Aránylag csak kevés embert hívott el az Úr arra, hogy mint lelkészek és misszionáriusok utazzanak, de sokan elősegíthetik az evangélium terjesztését anyagi javaik által.

Azonban így szólhat valaki: "Állandóan halljuk a felhívásokat, hogy adjunk a mű támogatására. Már belefáradtam az adakozásba!" Belefáradtál? Akkor kérdezem tőled: "Elfáradtál Isten adományainak elfogadásában is?" Ameddig Ő megáld téged, addig köteles vagy visszaadni Neki azt a részt, amit megkövetel tőled. Isten megáld téged, hogy te is áldására szolgálhass másoknak. Amikor majd elfáradsz Isten adományainak elfogadásában, akkor majd mondhatod: "Belefáradtam a sok adakozásra való felhívásba!" Isten fenntart Magának egy részt mindabból, amit nekünk ad. Midőn ezt a részt visszaadjuk Neki, a nálunk maradt részt megáldja, ha azonban visszatartjuk az Ő részét, akkor előbb-utóbb az egész részt átok éri. Isten követelménye legyen az első, a többi másodrendű (5T 148-150).

Az önkéntes adományok és a tized az evangélium adóját képezik. Isten azokból a javakból, amelyeket az embernek adott, visszakövetel magának egy részt: a tizedet (5T 149).

Mindenki gondoljon arra, hogy Isten velünk szemben támasztott igényei alátámasztják minden más igényét, mert Ő bőségesen ad nekünk; ezért az emberrel olyan szerződést kötött, hogy javainak tizedét adja vissza Istennek. Ezt a világos rendelkezést Maga Jézus Krisztus hozta (6T 384).

A jelenkori igazságot el kell vinnünk a föld sötét részeibe, és ezt a munkát már otthon megkezdhetjük. Krisztus követői ne éljenek önző életet, hanem Krisztus lelkületében munkálkodjanak összhangban Ővele (3T 381 ).

A nagy munkát, amelynek végzésére Krisztus a földre jött, tanítványaira bízta. Egy tervet adott népének, hogy elegendő összeget hozzanak fel ahhoz, hogy vállalkozásukat önfenntartóvá tegyék. Isten terve a tizedrendszerrel kapcsolatban szép az ő egyszerűségében és egyenlőségében. Mindenki részt vehet benne hittel és bátorsággal, mert isteni eredetű. Egyesül benne az egyszerűség és hasznosság. Megértése és végrehajtása nem követel nagy tanultságot. Mindenki érezheti, hogy részt vehet az üdvösség drága munkájának előre vitelében. Minden fér nő és ifjú az Úr pénztárosa és eszköze lehet az Ő pénztára szükségleteinek kielégítésében. Az apostol így szólt: "A hétnek első napján mindenetek tegye félre magánál, amit sikerül összegyűjtenie, hogy ne akkor történjék a gyűjtés, amikor odamegyek" (lKor 16:2).

E rendszer által nagy dolgokat végeztünk. Ha mindenki elfogadná egyénenként, ha mindenki Isten lelkiismeretes, hű pénztárosa lenne, akkor nem szenvednénk hiányt anyagi javakban, hogy előrevigyük a nagy munkát és hirdessük a világnak az utolsó figyelmeztető üzenetet. Ha mindenki elfogadja ezt a rendszert, a pénztár megtelik és az adakozók se lesznek szegényebbek. Minden befektetésük által jobban egyesülnek a jelenkori igazság ügyével, "kincset gyűjtvén magoknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjék az örök életet" (1Tim 6:19).

Midőn a kitartó, rendszeres munkások látják, hogy jóakaratú, áldozatkész törekvésük célja az, hogy növelje Isten és embertársaik iránti szeretetüket, és hogy személyes törekvéseik kiterjesztik használhatóságuk körét, akkor felismerik annak áldását, hogy Krisztus munkatársai lehetnek. A keresztény egyházak általánosságban visszautasítják Istennek velük szemben támasztott igényét, hogy alamizsnát adjanak azokból a dolgokból, amelyekkel rendelkeznek, hogy támogassák a világot elárasztó erkölcsi sötétség elleni harcot. Isten műve csak akkor halad előre úgy, mint kellene, ha Krisztus követői tevékeny, lelkes munkások lesznek (3T 388-389).

Isten nem szorul rá az emberekre az Ő ügyének támogatásában. Közvetlenül a mennyből is küldhetett volna javakat pénztárának ellátására, ha gondviselésében ezt látta volna legjobbnak az ember számára. Angyalokat is küldhetett volna, hogy hirdessék az igazságot a világnak, az emberek közreműködése nélkül. Felírhatta volna az igazságot az ég boltozatára, és élő betűkkel hirdethette volna követelményeit a világnak. Isten nem szorul rá az emberek aranyára, vagy ezüstjére, ezért így szól: "Enyém az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken... Ha megéhezném, nem mondanám meg néked, mert enyém e világ és ennek mindene" (Zsolt 50:10, 12). Bármily szükség mutatkozik Isten művének előre vitelében, Isten céltudatosan rendelte így a mi javunkra. Isten megtisztel bennünket azzal, hogy munkatársai lehetünk. Úgy rendezte a dolgokat, hogy szükség legyen az emberek közreműködésére, hogy gyakorolják magukat a jótéteményben, a jó cselekedetekben.

Az erkölcsi törvény megparancsolta a Szombat megünneplését, amely nem jelentett terhet, kivéve akkor, ha áthágták a törvényt. A törvény kötelező erővel bírt, ezért áthágása büntetéssel járt. A tizedrendszer nem volt teher azoknak, akik nem tértek el a tervtől. Isten, aki a tizedrendszert elrendelte a hébereknek, nem vonta vissza és nem is enyhített rajta. Ahelyett, hogy most nem bírna kötelező erővel, még teljesebb mértékben meg kell valósítani és ki kell terjeszteni, amidőn az egyedül Krisztus által elnyerhető üdvösség üzenetét teljesebb mértékben hirdetik a keresztényi korszakban.

A kiterjedő és kiszélesedő evangélium hirdetése nagyobb gondoskodást kívánt, hogy folytathassák a hadjáratot Krisztus halála után, ami most az alamizsnaadás törvényét még sürgősebb szükséggé tette, mint a héber kormányzás alatt. Isten nem kevesebb, hanem inkább több ajándékot kíván most, mint a világ bármely előbbi időszakában. A Krisztus által lefektetett alapelv szerint ajándékaink és adományaink álljanak összhangban a kapott világossággal és áldásokkal, ezért így szól hozzánk: "Valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle" (Lk 12:48) [3T 390-392].

A világosság áradata ragyog felénk Isten Igéjéből, ezért fel kell ismernünk elhanyagolt alkalmainkat. Midőn mindnyájan hűségesen visszaadjuk Istennek az övét a tizedben és adományokban, akkor megnyílik az út a világ számára, hogy meghallják a jelenkori igazság üzenetét. Ha Isten népének szíve megtelne szeretettel Krisztus iránt, ha minden gyülekezetet áthatna az önfeláldozás lelkülete, ha mindnyájan igazi komolyságot nyilvánítanánk ki, akkor nem hiányoznának az anyagiak a belmisszió, vagy a külmisszió számára. Ha Isten célját megvalósította volna az Ő népe, azáltal, hogy hirdette volna a világnak a kegyelem üzenetét, akkor Krisztus már eljött volna e földre és a megváltottak már bemehettek volna Isten városába (6T 449-450).

A tizedrendszer a Mózes előtti időre nyúlik vissza. Isten megkívánta, hogy vallási célokra áldozzanak Neki adományokat, visszamenőleg egész Ádám idejéig, mielőtt egy határozott rendszert adott volna Mózesnek. Midőn teljesítették Isten követelményeit, áldozatokkal és ajándékokkal kellett kinyilvánítaniuk, hogy értékelik irántuk tanúsított irgalmát és áldásait. Ezt folytatták az egymást követő nemzedékeken át és Ábrahám is ezt cselekedte, aki tizedet adott Melkisédeknek, a Magasságos Isten papjának. Ugyanezen alapelv létezett Noé napjaiban is. Jákób, a száműzött, pénz nélküli vándor Béthelben, elhagyatva, egyedül feküdt le este sziklavánkosára, ahol megígérte az Úrnak: "Valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom" (lMóz 28:22). Isten nem kényszerít senkit adakozásra. Minden adomány legyen önkéntes! Isten nem akarja megtölteni pénztárát kényszerűségből adott adományokkal.

A kívánt összeget illetően Isten megmondta, hogy jövedelmünk tizedét adjuk Neki, amit az ember lelkiismeretére és jótékonyságára bízott, akinek belátása nagy szerepet játszik a tizedrendszer gyakorlásában. Miközben mindenki szabadon cselekedhet lelkiismerete szerint, Isten egy tervet dolgozott ki, amely mindenki számára alkalmas. A kényszerre nincs szükség.

Isten felszólította az embereket az Ószövetségben, hogy adjanak tizedet minden jövedelmükből. Reájuk bízta az élet javait, hogy tálentumaikat kamattal együtt visszaadják Neki. Egy tizedet kívánt mindenből és ez a legkevesebb, aminek visszaadását megkívánja az emberektől, ezért így szól: "Kilenc-tizedrészt nektek adok, de egy-tizedrészt visszakérek tőletek, mert az az enyém!" Midőn az emberek visszatartják az egy-tizedet, megrabolják Istent. A jövedelem tizedén kívül Isten még megkívánta a bűnért való áldozatot, a békeáldozatot és a hálaáldozatot.

Mindazt, amit az emberek visszatartanak a jövedelem tizedéből, amit Isten megkíván - rablásként jegyzik fel a mennyei könyvekben a tized visszatartója ellen. Az ilyenek megcsalják Teremtőjüket és amidőn e hanyagságuk bűnét eléjük tárják, nem elég, hogy megváltoztatják eljárásukat, és attól az időtől fogva a helyes alapelvek szerint cselekszenek. Ez nem helyesbíti a mennyei könyvek feljegyzéseit a reájuk bízott tulajdon elsikkasztásával kapcsolatban, amelyet azért bíztak reájuk, hogy visszaadják Teremtőjüknek. Szükséges, hogy megbánják Istennel szemben tanúsított hűtlenségüket és kicsinyes hálátlanságukat.

Midőn Isten népe a világ bármely korszakában vidáman és készségesen keresztülvitte az Úr tervét és teljesítette követelményeit, csűrei bőségesen megteltek. Midőn azonban megrabolták Istent a tizedben és az áldoznivalókban, fel kellett ismerniük, hogy nemcsak Istent csalták meg, hanem önmagukat is, mert Isten ugyanolyan mértékben vonta meg tőlük áldását, mint amilyen mértékben ők is megvonták Istentől adományaikat (3T 393-395).

Aki adósságba merül, ne fizesse ki adósságát az Úr részéből, a tizedből. Gondoljon arra, hogy ez az eljárása kipróbálja őt, mert amidőn az Úr részét a maga számára használja fel, megrabolja Adományozóját. Az ember adósa Istennek mindazzal, amije van, azonban kétszeresen adósa lesz Neki, amidőn felhasználja az Úr számára fenntartott összeget arra, hogy kifizesse adósságát egy emberi lénynek. A mennyei könyvekben a következő szavakat írják neve mellé: "Hűtlenség Istennel szemben". Számot kell adnia Istennek, hogy az Ő javait felhasználta saját érdekében. Az Úr javainak elsajátításában tanúsított elv nélküli magatartása más dolgok kezelésében is meg fog nyilatkozni. Láthatóvá válik üzleti ügyeivel kapcsolatos egyéb dolgaiban is. Az, aki megrabolja Istent, olyan jellemvonásokat fejleszt ki, amelyek miatt nem fogadják be Isten mennyei családjába (6T 391).

A mennyei szentély mérlegén a szegények adományait, amelyeket Krisztus iránti szeretetből adtak, nem az összeg nagysága szerint értékelik, hanem azon szeretet szerint, amely az áldozatra késztette az adakozót. A bőkezű szegény ember, aki csak keveset adhat, ugyanolyan biztosan felismeri Krisztus ígéreteit, mint a gazdag, aki feleslegéből ad. A szegény ember az ő kevés javaiból hoz áldozatot, amit igazán megérez. Ő valóban megtagad magától némely dolgot, amelyre szüksége lenne kényelme szempontjából, míg a gazdag ember az ő bőségéből ad és nem érzi hiányát, mert nem tagad meg magától semmi olyat, amire valóban szüksége van. A szegény ember áldozatát tehát olyan szentség jellemzi, ami hiányzik a gazdag ember adományaiból, mert a gazdag az ő bőségéből ad. Isten gondviselése a rendszeres jótékonyság egész tervét az ember javára rendelte el. Az Ő gondviselése soha nem szünetel. Ha Isten szolgái követik az Ő megnyilatkozó gondviselését, akkor mindnyájan tevékeny munkások lesznek (3T 398-399).

Istennek tetszik a kisgyermekek adománya is, ezért elfogadja azokat. Az adomány értékét az a lelkület határozza meg, amellyel adják. Midőn a keresztény követi az apostol által javasolt szabályt, s minden héten félretesz egy kis összeget és segít növelni a pénztárt, Isten szívesen fogadja adományát, mert éppen olyan nagy, sőt nagyobb áldozatot hoz, mint gazdagabb testvérei. A rendszeres adakozás terve megvéd minden családot a felesleges költekezés kísértésétől és különösen a gazdagok számára hoz áldást azáltal, hogy megóvja őket a pazarlástól (3T 412).

Pál apostol az Isten ügyére való adakozással kapcsolatban egy szabályt fektetett le és megmondja, hogy mi lesz az eredménye a magunk és Isten számára. "Kiki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten." "Azt mondom pedig: Aki szűken vet, szűken is arat." "Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben, mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek. ...Aki pedig magot ád a magvetőnek és kenyeret eleségül ád, és megsokasítja a ti vetésteket és megnöveli a ti igazságtoknak gyümölcsét, hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre, amely általunk hálaadást szerez az Istennek" (2Kor 9:6-8, 10-11) [5T 735].

A szülők akkor rendelkezzenek vagyonuk felől, amikor még józan gondolkodással, és jó ítélőképességgel bírnak. Imádkozó lelkülettel, megfontoltan döntsenek és vegyék igénybe a megfelelő tanácsadók segítségét, akiknek van tapasztalatuk az igazságban és ismerik Isten akaratát.

Ha vannak szenvedő gyermekeik, vagy olyanok, akik szegénységgel küzdenek és akik helyesen használják fel javaikat, akkor vegyék tekintetbe őket vagyonuk elosztásánál. Ha azonban hitetlen gyermekeik bőségben vannak és a világot szolgálják, akkor bűnt követnek el Mesterük ellen, aki sáfáraivá tette őket - ha részt adnak nekik vagyonukból, csupán azért, mert gyermekeik. Isten követelményeit ne tekintsük könnyedén.

Világosan értsük meg, hogy ha a szülők végrendeletet készítettek, ez ne akadályozza meg őket abban, hogy életükben is adakozzanak Isten művére. Tegyék meg ezt. Felesleges vagyonukról még életükben úgy rendelkezzenek, hogy a megelégedettség érzete töltse be őket itt e földön, az eljövendő világban pedig elnyerjék jutalmukat. Tegyék meg részüket Isten művének előre vitele érdekében. Mesterüktől kölcsön kapott javaikat úgy használják fel, hogy előrevigyék az Ő munkáját, amelyet el kell végezniük az Ő szőlőjében (3T 121).

Azok, akik visszatartják javaikat Isten pénztárától és felhalmozzák gyermekeik számára, veszélyeztetik gyermekeik lelki érdekeit. Vagyonukat, amely botránykő volt a maguk számára is, gyermekeik lábai elé helyezik, hogy megbotoljanak benne és a romlásba rohanjanak. Sokan nagy hibát követnek el az élet dolgaival kapcsolatban. Takarékoskodnak annyira, hogy megvonják maguktól és másoktól is azt a jót, amelyet elnyerhetnének az Istentől kölcsön kapott javak helyes felhasználásával. Azonban önzőkké és fösvényekké válnak. Elhanyagolják lelki érdekeiket, ezért lelkileg nem növekednek, hanem törpék maradnak vagyonuk felhalmozása miatt, amit nem használhatnak. Vagyonukat gyermekeikre hagyják, ami tíz közül kilenc esetben nagyobb átok lesz számukra, mint amilyen átok volt szüleik számára. Azok a gyermekek, akik szüleik vagyonára támaszkodnak, gyakran kudarcot vallanak az életben és általában elvesztik örök életüket is.

A legértékesebb örökség, amit a szülők gyermekeikre hagyhatnak, a hasznos munka ismerete és az önzetlen élet példája. Ilyen életük által megmutatják a pénz igazi értékét, amelyet csak azon jóért kell értékelniük, amelyet végezhetnek általa saját és a szűkölködők szükségleteinek enyhítésére és Isten ügyének előmenetelére (3T 399).

A tized különleges rendszere oly maradandó elven alapszik, mint Isten törvénye. A tizedrendszer áldás volt a zsidó nép számára, mert különben Isten nem adta volna nekik; így áldás lesz azok számára is, akik megvalósítják életükben egészen a vég idejéig.

Azok a gyülekezetek, amelyek a legrendszeresebben és legbőkezűbben járulnak hozzá Isten ügyének támogatásához, a legeredményesebbek lelkileg. Krisztus követői igazi bőkezűségükben azonosítják magukat a Mester érdekeivel. Ha azok, akiknek javaik vannak, felismernék, hogy felelősek Istennek minden kiadott pénzösszegért, akkor vélt szükségletük kevesebb lenne. Ha lelkiismeretük élne, akkor bizonyságot tenne étvágyuk szükségtelen kielégítése, büszkeségük, hiábavalóságuk és szórakozás-szeretetük ellen és ellenezné az Úr pénzének elpazarlását, amelyet az Ő ügyére kellene szentelniük. Azok, akik elpazarolják az Úr javait, nemsokára számot adnak Mesterüknek eljárásukról.

Ha hitvalló keresztények kevesebbet használnának pénzükből testük szépítésére, házuk ékesítésére, és kevesebbet költenének különleges, egészségromboló ételekre, akkor sokkal nagyobb összeget tehetnének be az Úr pénztárába. Ily módon követhetnék Megváltójuk példáját, aki elhagyta a mennyet, annak gazdagságát, dicsőségét és miérettünk szegénnyé lett, hogy elnyerhessük az örökkévaló gazdagságokat.

Sokan, amikor földi gazdagságot kezdenek gyűjteni, számítgatják magukban, hogy mennyi időbe telik egy bizonyos összeg összegyűjtése. Abban a vágyakozásukban, hogy gazdagságot halmozzanak fel maguk számára, elfelejtik, hogy gazdagok legyenek Istenben. Jótékonyságuk nem tart lépést anyagi javaik felhalmozásával. Midőn a gazdagság utáni sóvárgásuk növekszik, szívük vagyonukhoz nő. Vagyonuk növekedésével erősödik mohó vágyuk, hogy még többet szerezzenek, míg végül némelyek úgy gondolják, hogy az Úr számára való tizedadás: egy súlyos, igazságtalan adó.

Az ihletett Ige így szól: "A vagyonban, ha nő, ne bizakodjatok" (Zsolt 62:11). Sokan mondták már: "Ha én gazdag lennék, mint ez az ember, akkor sokkal többet adnék az Úr pénztára számára. Vagyonomat az Úr ügyének előmenetelére használnám fel!" - Isten kipróbált közülük némelyeket azáltal, hogy gazdagságot adott nekik, azonban a vagyonnal együtt jött az erősebb kísértés, mint amilyen szegénységük idején volt. Szívüket és lelküket birtokába vette a nagyobb gazdagság utáni sóvárgó vágy és bálványimádásba süllyedtek, vagyonuk bálványának imádságába.

Mindenki saját maga becsülje fel, mennyivel tartozik Istennek, és annyit adjon, amennyit elhatároz szívében. Azonban némelyek ugyanazt a bűnt követik el, mint Ananiás és Safira és azt gondolják, hogy, amidőn visszatartják Isten tizedének egy részét, a testvérek sohase tudják meg. Így gondolkodott a bűnös házaspár is, akinek példája figyelmeztetés számunkra. Ez az eset is igazolja, hogy Isten megvizsgálja szívünket, ezért indítékainkat és céljainkat nem rejthetjük el Előle. Örök figyelmeztetést hagyott minden korszak keresztényei számára, hogy óvakodjanak a kapzsiság bűnétől, amelyre az emberek szíve állandóan hajlamos.

Midőn szóban, vagy írásban fogadalmat tettünk testvéreink jelenlétében, hogy adunk egy bizonyos összeget, akkor ők a látható tanúi annak, hogy szerződést kötöttünk Istennel. A fogadást nem embernek tettük, hanem Istennek és olyan az, mint egy írott kötelezvény, amelyet felebarátunknak adunk. Egy kötelezvény se kötelezi jobban fizetésre a keresztényt, mint Istennek tett fogadása.

Azok a személyek, akik fogadást tesznek felebarátaiknak, általában nem kérnek felmentést fogadásuk alól. Az Istennek, a minden jó adományozójának tett fogadásunk még nagyobb fontossággal bír. Akkor miért törekszünk felmentést nyerni Istennek tett fogadásunk teljesítése alól? Ne tekintsük-e ígéretünket kötelezőnek, mi ezt Istennek tettük? Mivel fogadásunk teljesítéséért nem idéznek bennünket a bíróság elé, ezért az kevésbé érvényes? Vajon rabolja-e meg Istent az az ember, aki vallja, hogy Jézus Krisztus végtelen áldozatának vérén váltotta meg őt? Vajon fogadalmát, s cselekedetét nem mérik-e le a mennyben az igazság mérlegén?

A gyülekezet felelős egyes tagjainak fogadalmáért. Midőn látják, hogy egy testvér elhanyagolja fogadalmának teljesítését, beszéljenek vele kedvesen, de nyíltan. Ha nem képes teljesíteni fogadalmát, akkor a gyülekezet részvéttel segítsen neki. Így áthidalhatják a nehézséget és önmaguk is áldást nyernek (4T 469-476).

Minden gyülekezetben alapítsunk szegény-pénztárat, és minden tag adjon hálaadományt egy héten, vagy egy hónapban egyszer, amint a legalkalmasabb. Ez az adomány kifejezi hálánkat egészségünk, eledelünk, kényelmes ruházatunk ajándékaiért; és aszerint, amint Isten megáldott bennünket e javakkal, tegyünk félre egy bizonyos összeget a szegényeknek, szenvedőknek és a bajban levőknek. Különösen erre a pontra hívom fel testvéreink figyelmét. Emlékezzetek meg a szegényekről! Mondjatok le valami fényűzésetekről, kényelmetekről, és segítsetek azokon, akik a leghiányosabb eledelt és ruházatot se képesek megszerezni maguknak. Amit értük cselekesztek, Jézusért cselekszitek, az Ő szenteinek személyében, mert Jézus azonosította Magát a szenvedő emberiséggel. Ne várjatok addig, amíg kielégítettétek képzelt szükségleteiteket! Ne bízzatok érzéseitekben; ne csak akkor adjatok, amikor érzitek, hogy adnotok kell, és ne tartsátok vissza adományaitokat akkor, amikor nem érzitek, hogy adnotok kell, hanem adjatok rendszeresen, úgy, amint szeretnétek látni a mennyei feljegyzésekben Isten ama napján (5T 150-151).

Azoknak, akik őszintén szeretik Istent és vagyonnal rendelkeznek, meg kell mondanom: Most van itt az ideje, hogy befektessétek javaitokat az Úr művének támogatására. Most van itt az ideje, hogy erősítsétek a lelkészek kezeit önmegtagadó erőfeszítéseitekben, hogy megmentsék az elveszendő lelkeket. Midőn találkoztok majd a mennyben azokkal, akiknek megmentésében segédkeztetek, nem nyertek-e dicsőséges jutalmat?

Senki se tartsa vissza filléreit, hanem akinek sok van, örüljön, hogy kincset raktározhat a mennyben, amely nem vész el. Az a pénz, amit nem fektetünk be az Úr művébe, elvész. Nem hoz kamatot a mennyei bankban.

Az Úr most felhív minden hetednapi adventista keresztényt minden helyen, hogy szenteljék Neki magukat és tegyék meg körülményeikhez képest a tőlük telhető legjobbat, hogy elősegítsék az e munkáját. Isten azt kívánja, hogy bőkezű adományaik és ajándékaik által mutassák meg, hogy értékelik áldásait és hálásak irgalmasságáért (9T 131-132).

Isten megmutatta nekem, hogy ellenkezik a Bibliával, hogy a nyomorúság idejére bármilyen gondoskodást tegyünk földi szükségleteinkkel kapcsolatban. Láttam, hogy ha a szentek eledelt tennének félre maguknál, vagy a mezőn nyomorúság idején, amidőn a kard, éhség és járványok pusztítanak a földön, erőszakos kezek elvennék tőlük, és idegenek aratják le földjüket. Abban az időben teljesen Istenben kell bíznunk, aki fenntart bennünket. Láttam, hogy kenyerünket és vizünket biztosan megkapjuk abban az időben, és nem szenvedünk hiányt, vagy éhséget, mert Isten asztalt teríthet nekünk a pusztában is. Ha szükséges, hollók által táplál bennünket, vagy mannát hullat számunkra a mennyből, mint Izrael népének.

A szentek a nyomorúság idején nem használják házukat és földjüket, mert menekülniük kell a feldühödött csőcselék elől, és abban az időben vagyonukat már nem adhatják a jelenvaló igazság ügyének előmenetelére. Megmutatták nekem, hogy Isten azt akarja, hogy a szentek a nyomorúság ideje előtt szabaduljanak meg minden tehertől, és áldozat által kössenek szövetséget Istennel. Ha vagyonukat Isten oltárára helyezik, és komolyan könyörögnek Hozzá, hogy mutassa meg kötelességüket, Ő megmutatja nekik, mikor rendelkezzenek e dolgok felől. Akkor szabadok lesznek a nyomorúság idején és nem nehezedik lelkükre semmiféle teher (EW 56-57).

A megváltás tervét Isten az Ő Fiának végtelen áldozata által fektette le. Az evangélium fénye, amely Krisztus keresztjéről ragyog felénk, megdorgálja önzésünket és bőkezűségre, jótékonyságra buzdít bennünket. Ne panaszkodjunk, ha megszaporodnak az adakozásra való felhívások! Gondviselésében Isten kihívja gyermekeit korlátozott tevékenye körükből, hogy nagyobb vállalkozásba kezdjenek. Ebben az időben határtalan erőfeszítésekre van szükség, mert erkölcsi sötétség borul a világra. A világiasság és kapzsiság felemészti Isten népének életerejét. Értsék meg, hogy Isten kegyelme sokszorosítja meg a felhívásokat, amelyben javaikat kérik az Úr művére! Isten angyala a jótékonyság cselekedeteit az imával majdnem egyenlővé teszi. Így szól: "Könyörgéseid és alamizsnáid felmentek Isten elébe emlékezetnek okáért" (Acs 10:4) [3T 405].

Gyakorolj takarékosságot otthonodban! Sokan dédelgetik és imádják bálványaikat. Távolítsd el bálványaidat! Add fel önző élvezeteidet! Kérlek, ne emészd fel javaidat házad ékesítésére, mert Isten számon kéri tőled az Ő pénzét! Szülők, Krisztusért kérlek, ne használjátok pénzeteket arra, hogy kielégítsétek gyermekeitek kedvteléseit! Ne tanítsátok meg őket arra, hogy a divat és a fitogtatás uralja őket, azért, hogy befolyást nyerjenek a világban! Az ilyen nevelés hajlamossá teszi-e őket arra, hogy megmentsék azokat a lelkeket, akikért Krisztus meghalt? Nem, hanem inkább irigységet, féltékenységet és gonosz gyanakvást ébreszt. Gyermekeiteket arra nevelitek, hogy versenyezzenek a világ látványosságaival és pazarló túlzásaival, hogy az Úr pénzét arra költsék, ami nem szükséges egészségük és boldogságuk érdekében.

Ne úgy neveljétek gyermekeiteket, hogy azt gondolják, hogy irántuk való szereteteteket úgy kell kifejezésre juttatnotok, hogy ti is ápoljátok büszkeségüket, pazarlásukat és feltűnési vágyukat. Most nincs itt az ideje annak, hogy módot találjunk a pénz elköltésére. Találékonyságodat inkább a takarékosság megvalósítására használd fel! Ahelyett, hogy önző hajlamaidnak hódolnál, és pénzedet oly dolgokra költenéd, amelyek megsemmisítik gondolkodási képességedet, gondolkodj azon, hogyan tagadhatod meg magadat, hogy adhass valamit, ami által felemelheted az igazság zászlaját új területeken. Értelmi képességed is tálentum, ezért használd fel úgy, hogy javaid a legjobban szolgálják a lelkek üdvösségét! (6T 450-451)

Azok, akik megtagadják magukat, hogy jót cselekedjenek és odaszentelik magukat és mindenüket, amivel bírnak, Krisztus szolgálatára, felismerik, hogy az a boldogság, amelynek elérésére az önző ember törekszik, hiábavalóság. Megváltónk így szól: "Ha valaki közületek le nem mond minden vagyonáról, nem lehet az én tanítványom" (Lk 4:33) - Károli-Czeglédy fordítás. "A szeretet nem keresi a maga hasznát". Ez az önzetlen szeretet és jótékonyság gyümölcse, amely Krisztus életét jellemezte. Midőn Isten törvénye a szívünkben van, saját érdekeinket alárendeljük a magasztos és örök érdekeknek (3T 397).