Az Úr házának jelképei egyszerűek és könnyen érthetők. Az általuk bemutatott igazságok mély jelentőséggel bírnak számunkra (EV 273).

Krisztus a két szövetség (az Ó- és az Újszövetség) és két nagy ünnepe átmenetének küszöbén állott. Krisztus, Isten báránya éppen arra készült, hogy feláldozza Magát, mint bűneiért való áldozatot, és véget vessen a jelképeknek és ceremóniáknak, amelyek négyezer éven át az Ő halálára mutattak. Midőn tanítványaival megette a húsvéti bárányt, helyébe beiktatta azt a szertartást, amely emlékeztetett nagy áldozatára. Azt a szolgálatot, amelyet Krisztus elrendelt, követőinek meg kellett tartaniuk minden korszakban és minden országban.

Isten a húsvétot a zsidó nép egyiptomi fogságból való szabadulásának emlékére rendelte el. Isten megparancsolta, hogy amidőn gyermekeik évről évre érdeklődnek e szertartás jelentősége felől, ismételjék meg történetének elbeszélését. Így e csodálatos szabadulás történetét mindenkinek emlékezetében tartották. Az Úrvacsora rendtartását Krisztus azért adta, hogy emlékeztesse követőit arra a nagy szabadulásra, amelyet halála által hozott. Ezt a rendtartást mindaddig meg kell ünnepelnünk, amíg Krisztus eljön másodszor nagy hatalommal és dicsőséggel. E cselekmény által tartja emlékezetünkben értünk végzett nagy munkáját.

Krisztus példája megtiltja, hogy bárkit kizárjunk az Úrvacsorából. Az igaz, hogy a nyílt bűn kizárja a vétkezőt, amit a Szentlélek világosan tanít (lKor 5:11). Ezen kívül azonban senki se hozzon ítéletet. Isten nem bízta az emberekre, hogy megmondják, ki legyen jelen ez alkalommal, mert ki olvashat a szívekben? Ki különböztetheti meg a konkolyt a búzától? "Azért aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból, Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivel hogy nem becsüli meg az Úrnak testét" (lKor 11: 27-29).

Senki se maradjon ki az Úrvacsorából, mivel méltatlanok is vannak jelen. Minden tanítványt szólítsanak fel, hogy nyilvánosan vegyen részt az Úrvacsorán, s tegyen bizonyságot arról, hogy elfogadja Krisztust személyes Megváltójának.

Midőn Krisztus részesült tanítványaival együtt a kenyérből és a borból, elkötelezte magát nekik, mint Megváltójuk. Reájuk bízta az új szövetséget, amely által mindazok, akik befogadják Őt, Isten gyermekei és örököstársai lesznek. E szövetség által minden áldást, amelyet a menny adhat erre az életre és az eljövendő életre, elnyerhettek. E szövetségi szerződést Jézus vére által kellett szentesíteni. A szentség kiszolgáltatása a tanítványok elé tárta azt a végtelen áldozatot, amelyet Krisztus hozott értük egyenként, mint akik az elbukott emberiség nagy egészének egy részét képezik.

Midőn a tanítványok bementek a vacsoráló terembe, szívük telve volt neheztelő érzéssel. Júdás közel furakodott Jézushoz bal oldalról; János pedig Jézus jobb oldalán foglalt helyet. Júdás elhatározta, hogy a magasabb helyet foglalja el, és a Jézus bal oldala melletti helyet gondolta a Hozzá legközelebb eső helynek. Azonban Júdás áruló volt.

Még egy másik ok is támadt a viszályra. Az ünnepen az volt a szokás, hogy egy szolga megmosta a vendégek lábait, és ez alkalommal is megtették a szükséges előkészületeket a szolgálat elvégzéséhez. Előkészítették a korsókat, mosdótálakat, törölközőket a lábmosáshoz, de a szolga nem volt jelen, ezért a tanítványoknak kellett volna elvégezni a szolgálatot. Azonban a tanítványok megsebzett büszkeségükben elhatározták, hogy nem végeznek szolgai munkát. Mindnyájan egykedvű közönyösséget tanúsítottak, mintha nem tudnák, hogy tenniük kell valamit. Vonakodásukat kifejezésre is juttatták, nem akarták megalázni magukat.

A tanítványok semmi jelét se mutatták, hogy hajlandók szolgálni egymásnak. Jézus várt egy ideig, hogy meglássa, mit tesznek. Ekkor Ő, az isteni Tanító felkelt az asztaltól. Levette felső ruháját, amely akadályozta volna mozgását; körülkötötte magát a törölközővel. A tanítványok meglepetéssel figyelték és csendesen vártak, hogy meglássák, mi fog történni. "Azután vizet tölte a medencébe és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül vala kötve" (Jn 13:5). Ez a cselekedet megnyitotta a tanítványok szemét. Keserű szégyen és megaláztatás érzete töltötte be szívüket. Megértették a ki nem mondott dorgálást és egészen új megvilágításban szemlélték magukat.

Krisztus így fejezte ki szeretetét tanítványai iránt. Önző lelkületük elszomorította Őt, de nem szállt velük vitába nehézségeiket illetőleg. Ahelyett olyan példát adott nekik, amelyet sohase felejtettek el. Irántuk érzett szeretetét nem zavarhatták meg, s nem olthatták el könnyen. Tudta, hogy az Atya mindent az Ő kezeibe adott és hogy Istentől jött és Istenhez megy. Teljes tudatában volt istenségének, azonban letette királyi koronáját, királyi palástját és szolgai formát vett fel. Földi életének utolsó cselekedete volt az, hogy felövezte magát, mint egy szolga, hogy elvégezze egy szolga munkáját.

Krisztus meg akarta értetni tanítványaival, hogy habár megmosta lábaikat, azonban ez semmit se von le méltóságából. "Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok" (Jn 13:13) Habár oly végtelenül magasabbrendű volt, Ő mégis jelentőséget és kedvességet adott szolgálatának. Senki se viselt oly magasztos tisztséget, mint Krisztus, mégis lehajolt, hogy elvégezze a legszerényebb kötelességet. Krisztus Önmaga adott példát az alázatosságra, hogy népét ne vezesse félre az önzés, amely a természetes szívben lakik és az önszolgálat által megerősödik. Ezt a nagy tantárgyat nem bízta emberekre. Olyan fontosnak tartotta, hogy Ő, aki Istennel egyenlő, szolgaként járt el tanítványaival szemben. Miközben ők a legmagasabb helyért versengtek egymással, Ő, aki előtt minden térdnek meg kell hajolnia, akinek örömmel szolgáltak a dicsőség angyalai, mert kiváltságnak tekintették - meghajolt, hogy megmossa azoknak lábait, akik Uruknak szólították Őt. Megmosta árulójának lábát is.

Most, amidőn megmosta tanítványainak lábait, így szólt: "példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek" (Jn 13:15). E szavakkal Krisztus nem csak a vendégszeretet gyakorlását parancsolta meg. Többet gondolt a vendégek lábainak megmosásakor, mint azt, hogy eltávolítsa az utazás porát. Krisztus itt egy vallási szolgálatot iktatott be. Urunk cselekedete azt a megalázó szertartást rendtartássá tette, amelyet meg kell tartani tanítványainak is, hogy emlékezetükben tartsák az alázatosságról és szolgálatról adott tanításait.

Ez a rendtartás a Krisztus által kijelölt előkészület a szent Úrvacsorára. Amíg büszkeség, nézeteltérés és az elsőségért való vetélkedés uralkodik, addig szívünk nem juthat közösségbe Krisztussal; ezért rendelte el Krisztus, hogy az Úrvacsora előtt tartsuk meg az Ő megalázkodásának emlékezetét.

Midőn Isten gyermekei e szent rendtartást végzik, gondoljanak az élet és dicsőség Urának eme szavaira: "Értitek-é, hogy mit cselekedtem veletek? Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek. Bizony bizony mondom nektek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, aki azt küldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket" (Jn 13:12-17).

Az ember hajlamos arra, hogy önmagát többre értékelje, mint testvérét, hogy önmagáért munkálkodjék, hogy a legelső helyet keresse, ami gyakran gonosz gyanakvásra és a keserűség lelkületére vezet. Az Úrvacsorát megelőző rendtartás eltávolítja ezeket a félreértéseket, megszabadítja az embereket önzésüktől és leszállítja őket felmagasztalásuk magas gólyalábairól a szívbéli alázatosság színvonalára, amely rábírja őket arra, hogy szolgáljanak testvéreiknek.

A mennyei szent Vigyázó jelen van ezen a szertartásban, hogy e szolgálatot az önvizsgálatnak, a bűneinkről való meggyőződésnek és bűneink bocsánatának áldott tapasztalatává, biztosítékává tegye. Krisztus jelen van az Ő teljességében, hogy megváltoztassa gondolkodásunkat, amelyet eddig az önzés irányított. A Szentlélek felfrissíti azoknak fogékonyságát, akik követik Uruk példáját. Amikor megemlékezünk Urunk megalázkodásáról, egyik gondolatunk összekapcsolódik a másikkal, amely felidézi az emlékek láncolatát: Isten jóságának emlékeit, földi barátaink kedvességét és gyengédségét.

Ahol ezt a rendtartást helyesen ünneplik meg, ott Isten gyermekei helyes viszonyba kerülnek egymással, hogy segítsék egymást, és egymás áldására legyenek. Szövetségre lépnek, hogy életüket önzetlen szolgálatra szentelik, de nemcsak önmagukért. Munkaterületük oly széles, mint Mesterüké volt. A világ telve van olyan emberekkel, akiknek szükségük van szolgálatunkra. Mindenütt megtalálhatók a szegények, gyámoltalanok és tudatlanok. Azok, akik lelki közösségben voltak Krisztussal a "felső szobában", elmennek és úgy szolgálnak, mint Ő tette.

Jézus, akit a mennyben mindenki szolgált, mindenkinek a szolgája lett, s mivel mindenkinek szolgált, mindenki tiszteli és szolgálja majd. Akik részesülnek isteni természetében (jellemtulajdonságaiban) és együtt örülnek majd Vele, hogy meglátják a megváltottakat a mennyben, azok kövessék e földön az Ő önzetlen szolgálatának példáját.

Midőn a tanítványok összegyűltek az asztal körül, Jézus megható, szomorú hangon szólt hozzájuk: "Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednek: Mert mondom néktek, hogy többé nem eszem abból, míglen beteljesedik az Isten országában. És a pohárt vévén, minekutána hálákat adott, monda: Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között: Mert mondom néktek, hogy nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből, míglen eljő az Isten országa" (Lk 22:15-18).

Azonban az Úrvacsora ne legyen a szomorúság alkalma. Nem ez a célja. Midőn az Úr tanítványai összegyűlnek az asztal körül, ne emlékezzenek hibáikra és ne panaszkodjanak miattuk. Ne időzzenek elmúlt vallási tapasztalataiknál, akár felemelők, akár csüggesztők voltak. Ne hozzák fel a köztük és testvéreik közti nézeteltéréseket. Az előkészítő szolgálat, a lábmosás rendtartása mindezt magában foglalta. Az önvizsgálatot, a bűn megvallását, a nézeteltérések rendezését mind elvégezték.

Most, midőn eljönnek, hogy találkozzanak Jézussal, ne álljanak a kereszt árnyékában, hanem megmentő világosságában! Nyissák meg lelküket az Igazság Napjának ragyogó sugarai előtt! Krisztus drága vére által megtisztított szívvel, jelenlétének teljes tudatában, habár láthatatlanul van jelen - hallják meg szavait: "Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek..." (Jn 14:27).

Midőn magunkhoz vesszük a Krisztus testét jelképező kenyeret és a kiontott vérét ábrázoló bort, lélekben átéljük a felső szobában tartott Úrvacsora jeleneteit. Átvonulunk Gecsemáné kertjén, amelyet Megváltónk megszentelt haláltusája által, midőn hordozta a világ bűneit. Szemléljük küzdelmét, amely által kivívta számunkra Istennel való kiengesztelésünket. Krisztus megfeszítve tárul elénk.

Midőn a megfeszített Megváltóra nézünk, jobban megértjük annak az áldozatnak a nagyságát és jelentőségét, amelyet a mennyei Fenség hozott értünk. A megváltás terve megdicsőül előttünk; Kálvária gondolata élő szent érzelmeket ébreszt szívünkben. Istennek és a Báránynak dicsérete hangzik szívünkben és ajkunkon, mert a büszkeség és önimádat nem virulhat abban, aki emlékezetében tartja Kálvária jeleneteit.

Midőn hit által szemléljük az Úr nagy áldozatát, lelkünk hasonlóvá válik Krisztus lelki életéhez. Az ilyen hívő lelki erőt nyer minden Úrvacsorából. Az úrvacsorai szolgálat élő kapcsolatot hoz létre, amely a hívőt összeköti Krisztussal és az Atyával. Bizonyos értelemben kapcsolatot létesít a gyámoltalan emberek és Isten között.

Az Úrvacsora szolgálata Krisztus második eljövetelére mutat. Célja az, hogy e reménységet élénken a tanítványok szívében tartsa. Amikor összegyűlnek, hogy megemlékezzenek Krisztus haláláról, felidézik gondolataikban: "És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára. Mondom pedig néktek, hogy: Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában" (Mt 26:27-29). Szenvedéseikben vigaszt találnak Krisztus visszajövetelének reménységében, ezért kimondhatatlanul drága számukra ez a gondolat: "valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend" (lKor 11:26).

Sohase felejtsétek el ezeket! Mindig tartsuk élénk emlékezetünkben Jézus szeretetét, annak késztető erejével. Krisztus azért iktatta be e szolgálatot, hogy szívünkbe vésse Isten szeretetét, amelyet Ő kifejezésére juttatott a mi érdekünkben. Egyedül Krisztus által egyesülhetünk Istennel. A testvérek közötti egységet és szeretetet Krisztus szeretete hozza létre és teszi örökké tartóvá, és egyedül Krisztus halála teheti hatásossá az Ő szeretetét. Egyedül Krisztus halála által várhatjuk örömmel az Ő második eljövetelét. Reménységünk középpontja Krisztus eljövetele, ezért erre kell összpontosítanunk hitünket (DA 643-661).