Isten célja az, hogy gyermekei egységben összeolvadjanak. Vajon nem szeretnének-e egységben együtt élni a mennyben is? Krisztus meghasonlott-e Önmagával? Adhat-e Isten sikert népének, ha nem távolítják el a gyanakvás és egyenetlenség salakját; ha a munkások közös elhatározással nem szentelik oda szívüket, lelküket és erejüket arra a munkára, amely olyan szent Isten szemében? Az egység erőt ad, a széthúzás gyengít. Ha egymással egységben munkálkodunk az emberek üdvösségéért, akkor valóban Isten munkatársai leszünk. Azok, akik nem hajlandók egységben munkálkodni, nagyon meggyalázzák Istent. A lelkek ellensége gyönyörködik abban, ha azt látja, hogy egymással ellentétben munkálkodnak emberek. Az ilyeneknek ápolniuk kell a testvéri szeretetet és gyengédséget. Ha félrehúzhatnák a jövőt eltakaró függönyt és megláthatnák egyenetlenségük eredményét, ez biztosan megtérésre indítaná őket (T 240).

A világ elégedetten szemléli a keresztények között uralkodó egyenetlenséget és szereti hitetlenségüket, bizalmatlanságukat, ezért Isten változásra szólítja fel népét. Az utolsó napokban egyedüli biztonságunk a Krisztussal és egymással való egység. Ne engedjük, hogy Sátán e szavakkal mutasson rá gyülekezeteink tagjaira: "Íme, mennyire gyűlölik egymást ezek, akik Krisztus zászlaja alatt állnak! Addig nem kell félni tőlük, amíg több erőt fordítanak az egymás elleni, mint az én seregeim elleni harcra!"

A Szentlélek kitöltése után a tanítványok elmentek, hogy hirdessék a feltámadt Megváltót és egyetlen vágyuk a lelkek megmentése volt. Örvendeztek a szentek édes közösségének. Gyengédek, figyelmesek, önmegtagadók voltak és készségesen meghoztak minden áldozatot az igazságért. Mindennapi társas érintkezésükben kinyilvánították azt a szeretetet, amelyet Krisztus megparancsolt nekik. Önzetlen szavaikkal és cselekedeteikkel mások szívében is igyekeztek lángra lobbantani ezt a szeretetet.

A hívőknek mindig ápolniuk kell azt a szeretetet, amely a Szentlélek elnyerése után betöltötte az apostolok szívét. Az új parancsolat iránti készséges engedelmességben kellett továbbhaladniuk. "Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymási" (Jn 13:34). Oly szorosan kellett egyesülniük Krisztussal, hogy teljesíthessék követelményeit. Fel kellett magasztalniuk a Megváltó erejét, aki megigazíthatta őket igazságával.

Azonban a korai keresztények később fokozatosan hibakeresőkké váltak. A hibáknál időzve helyet adtak a barátságtalan bírálatnak. Elvesztették szemeik elől a Megváltót és nagy szeretetét, amelyet a bűnösök iránt tanúsított. Szigorúbban ragaszkodtak a külső szertartásokhoz, a hit elméletéhez és szigorúbbak lettek bírálatukban. Ama buzgóságukban, hogy másokat kárhoztassanak, megfeledkeztek saját hibáikról. Elfelejtették a felebaráti szeretet tanítását, amire a Megváltó tanította őket és ami a legszomorúbb, nem voltak tudatában veszteségüknek. Nem vették észre, hogy a boldogság és öröm eltűnt életükből, és nemsokára sötétségben járnak majd, mivel Isten szeretetét kizárták szívükből.

János apostol felismerte, hogy a testvéri szeretet kialvóban van a gyülekezetben, ezért beszédeiben főleg e tárgynál időzött. Halála napjáig hangoztatta a hívők előtt az egymás iránti szeretet állandó gyakorlásának fontosságát. A gyülekezetekhez küldött levelei telve vannak e gondolatokkal. "Szeretteim, szeressük egymást: mert a szeretet az Istentől van ... Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást" (1Jn 4:7-11).

Isten mai gyülekezetéből is nagy mértékben hiányzik a szeretet. Sokan azok közül, akik azt állítják, hogy szeretik Megváltójukat, nem szeretik azokat, akik egyesültek velük a keresztényi közösségben. Ugyanazon hitet valljuk, egy családhoz tartozunk, mindnyájan ugyanazon mennyei Atya gyermekei vagyunk és a halhatatlanság ugyanazon reménységével bírunk. Milyen szorosnak és gyengédnek kell lennie e köteléknek, amely összeköt bennünket. A világ gyermekei figyelik, hogy hitünk gyakorol-e szívünkre megszentelő befolyást. Gyorsan meglátnak életünkben minden hibát és cselekedeteinkben felfedeznek minden következetlenséget. Ne adjunk rá okot, hogy gyalázzák hitünket! (7T 240-242)

Nem a világ ellenállása fenyeget bennünket a legnagyobb mértékben, hanem az állítólagos hívők szívében ápolt gonosz a legnagyobb szerencsétlenségünk, ami akadályozza Isten művének előrehaladását. Semmi sem gyengíti el lelkiségünket annyira, mint az egymással szembeni irigység, bizalmatlanság, hibakeresés és gonosz gyanakvás. "Ez nem az a bölcsesség, amely felülről jő, hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység és civakodás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van. A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató. Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, akik békességesen munkálkodnak" (Jak 3:1518).

A különböző természetű emberek között uralkodó összhang és egység a legerősebb bizonysága annak, hogy Isten elküldte Fiát e világra, hogy megmentse a bűnösöket. Kiváltságunk, hogy bizonyságot tegyünk erről. Azonban, hogy ezt megtehessük, alá kell rendelnünk magunkat az e akaratának. Akkor az összetűzés minden gondolata nélkül fogunk együtt munkálkodni.

A sokáig ápolt kis nézeteltérések oly cselekedetekre vezetnek, amelyek megsemmisítik a keresztényi közösséget. Ne engedjük meg az ellenségnek, hogy ily módon előnyt nyerjen felettünk! Közeledjünk Istenhez és egymáshoz, akkor hasonlók leszünk az igazság fáihoz, amelyeket az Úr ültetett és az élet vizével öntözött. Akkor milyen gyümölcstermák leszünk! Nem mondta-e Krisztus: "Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek!" (Jn 15:8).

Ha Isten népe teljesen elhiszi Krisztus imáját és megvalósítja tanítását mindennapi életében, akkor sorainkban egységes cselekvést láthatunk majd. Krisztus szeretetének arany kötelékei kötik majd egymáshoz a testvéreket. Azonban ezt az egységet csak Isten Lelke hozhatja létre. Ő, aki megszentelte Önmagát, megszentelheti tanítványait is. Amikor Krisztussal egyesülnek, akkor egymással is egyesülnek a legszentebb hitben. Ha oly mértékben törekszünk az egységre, ahogyan Isten kívánja, akkor elérjük azt (8T 242-243).

Isten nem kíván sok intézményt, nagy épületeket és külső fitogtatást, hanem egy különleges, Istentől választott, kedves nép egységes cselekvését, akik egymással egyesülve elrejtik életüket Krisztussal Istenben. Mindenkinek meg kell állnia helyén és tisztségében. Mindenkinek helyes befolyást kell gyakorolnia gondolatai, szavai és cselekedetei által. Ha Isten minden munkása megteszi ezt, csak akkor lesz Isten műve teljes, részarányos egész; nem előbb (8T 183).

Az Úr élő hitű és józan gondolkodású férfiakat hív, akik felismerik az igaz és hamis közötti különbséget. Legyünk résen mindnyájan! Tanulmányozzuk és gyakoroljuk János 17. fejezetének tanításait és őrizzük meg hitünket a jelenkori igazságban. Szükségünk van arra az önuralomra, amely képesít bennünket arra, hogy szokásainkat összhangba hozzuk Krisztus imájával (8T 239).

Megváltónk azt kívánja, hogy követői teljes mértékben megvalósítsák Isten célját: Legyenek egyek Őbenne, habár szét vannak szórva az egész világon. Azonban Isten nem teheti őket eggyé Krisztusban, ha nem adják fel saját útaikat az S útjáért (8T 243).

Az új területeken levő intézetek megalapításánál gyakran olyan személyekre kell helyezni a felelős tisztséget, akik nem ismerik teljesen a munka részleteit. Ezek a személyek nagyon hátrányos körülmények között dolgoznak, ezért ha ők és munkatársaik nem tanúsítanak önzetlen érdeklődést az Úr intézete iránt, akkor ez olyan állapotokat idéz elő, amelyek gátolják az intézet sikerét.

Sokan úgy érzik, hogy munkakörüket teljesen egyedül kell ellátniuk, ezért nem akarják, hogy mások javaslatokat tegyenek munkájukkal kapcsolatban. Azonban lehet, hogy nem ismerik munkájuk végzésének legjobb módszereit; mégis megsértődnek, ha valaki tanácsot ad nekik és annál határozottabban követik saját elgondolásaikat. Előfordul, hogy némelyik munkás nem segíti és nem tanácsolja munkatársát. Mások, akik tapasztalatlanok, nem akarják, hogy tudatlanságuk kiderüljön. Sok idő- és anyagi veszteséggel járó hibát követnek el, mert túl büszkék ahhoz, hogy tanácsot kérjenek.

A baj okát nem nehéz megtalálni. A munkások független, külön szálak voltak, pedig olyan szálaknak kellett volna tekinteniük magukat, amelyeket össze kell szőni, hogy együttesen segítsék kiformálni a mintát.

Ezek a dolgok megszomorítják a Szentlelket. Isten azt akarja, hogy tanuljunk egymástól. A megszenteletlen függetlenség olyan állapotba hoz bennünket, amelyben Isten nem munkálkodhat együtt velünk. A dolgok ilyen állapota tetszik Sátánnak.

A mennyben minden munkást megvizsgálnak, hogy az Úr intézetének előmenetelét, vagy saját érdekeiket szolgálják-e.

Aki büszke saját véleményére és önhitt, annak bűne majdnem reménytelen és gyógyíthatatlan. Ez megakadályoz minden növekedést. Ha az ember nem ismeri fel jellemhibáit önelégültsége miatt, hogyan tisztulhat meg? "Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek" (Mt 9:12). Hogyan fejlődhet valaki, ha azt gondolja, hogy útai tökéletesek?

Csak az lehet igazi úriember, aki teljes szívével keresztény (8T 197200).