Isten azt akarja, hogy népe nyilvánítsa ki országának alapelveit,

azért, hogy életükben és jellemükben bemutathassák ezeket az alapelveket. Azt kívánja, hogy különüljenek el a világ szokásaitól, eljárásaitól és szellemétől. Közel akarja vonni őket Önmagához, hogy tudathassa velük akaratát.

Isten ugyanazt a célt akarja elérni népe által ma, mint Izrael által, amikor kihozta őket Egyiptomból. Amikor a világ szemléli Isten jóságát, kegyelmét, igazságát és szeretetét a gyülekezetben, akkor az Ő jellemét mutatja be. Amikor így szemléltetik Isten törvényét életükben, akkor még a világ is felismeri azoknak felsőbbrendűségét, akik a föld minden népénél jobban szeretik, félik és szolgálják Istent.

Az Ur szemmel tartja népének minden tagját. Mindegyikkel megvan a terve. Célja az, hogy akik megtartják szent rendeléseit, egy kiváló nép legyenek. A Mózes által ihletett szavak ugyanúgy vonatkoznak Isten népére ma, mint a régi Izraelre: "Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy te; téged választott az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki, minden nép közül e föld színén" (5Móz 7:6) [6T 9, 12].

Krisztus vallása sohasem alacsonyítja le elfogadóját; sohasem teszi őt durva, nyers, udvariatlan, önhitt, szenvedélyes vagy keményszívű emberré. Ellenkezőleg: megfinomítja ízlésünket, megnemesíti gondolatainkat és foglyul ejti azokat Krisztusnak. Isten eszményképe gyermekei számára magasabb, mint amit a legmagasztosabb emberi gondolat elérhet. Szent törvényében Isten az Ő jellemének másolatát adta.

A keresztényi jellem eszményképe: a Krisztushoz való hasonlóság. Az állandó előrehaladás útja nyitva áll előttünk. Egy célt kell elérnünk, egy meghatározott színvonalra kell eljutnunk, ami magába foglalja mind azt, ami tiszta, jó, nemes és magasztos. Állandóan küzdjünk és haladjunk előre és felfelé a tökéletes jellem felé (8T 633].

Egyénenként azzá leszünk földi életünkben, és az örökkévalóságban, amivé szokásaink tesznek bennünket. Azoknak élete, akik helyes szokásokat fejlesztenek ki és hűségesen teljesítik kötelességüket, olyan lesz, mint a fénylő világosság, amely ragyogó fénysugarakat áraszt mások ösvényére. Ha azonban a hűtlenség szokásait ápoljuk, és megengedjük, hogy megerősödjenek bennünk a lanyhaság, restség és hanyagság szokásai, akkor földi életünk kilátásaira az éjféli sötétségnél is sötétebb felhő ereszkedik és kizár bennünket az eljövendő örök életből (4T 452).

Boldog az, aki figyel az örök élet Igéjére, mert így eljut minden igazságra az "igazság Lelkének" vezetésével. Nem tiszteli, nem szereti és nem dicsőíti őt a világ, de kedves lesz a menny szemeiben. "Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt" (1Jn 3:1) [5T 439].

A szívedbe fogadott igazság bölccsé tehet téged az üdvösségre. Ha hiszed és engedelmeskedsz az igazságnak, akkor elegendő erőt nyersz a ma kötelességeinek teljesítésére, és próbáinak elviselésére. Holnapra még nincs szükséged kegyelemre. Erezned kell, hogy csak a ma áll előtted. Győzzél ma, tagadd meg magad ma, imádkozz ma, és arass győzelmeket Istenben ma! Körülményeink, a körülöttünk végbemenő mindennapi változások és Isten írott Igéje - amely megkülönböztet és megvizsgál minden dolgot -, világosan megmutatja kötelességeinket, hogy mit kell tennünk napról napra. Ne engedd meg, hogy gondolataid helytelen irányba kalandozzanak, hanem inkább tanulmányozd naponta a Szentírást és teljesítsd a mindennapi élet kötelességeit, amelyek egyhangúnak és fárasztónak tűnhetnek előtted, azonban valakinek el kell végeznie azokat (3T 333).

Tekintetüket sokan a körülöttük uralkodó gonoszságra, hitehagyásra és gyengeségekre irányítják, és addig beszélnek ezekről a dolgokról, amíg szívük megtelik szomorúsággal és kétellyel. Gondolataik fáként az őscsaló mestermunkájával foglalkoznak, ezért elvesztik szemeik elől a mennyei Atya hatalmát és végtelen szeretetét. Sátán éppen ezt akarja. Helytelen, ha gondolatainkban oly nagy hatalommal ruházzuk fel Sátánt, az igazság ellenségét, és oly keveset gondolunk Isten szeretetére és végtelen hatalmára. Beszéljünk Krisztus hatalmáról! Mi nem szabadíthatjuk ki magunkat Sátán hatalmából. Isten azonban megmutatta a menekülés útját. Isten Fiának van hatalma arra, hogy megharcolja értünk a harcot és Őáltala, "...aki szeretett minket" (Jel 1:5), főlényes győzelmet arathatunk.

Nem nyújt lelki erőt számunkra, ha állandóan töprengünk gyengeségünk és visszaesésünk felett, ha állandóan azon siránkozunk, hogy Sátán milyen hatalmas. Az értünk hozott áldozat hatásosságának magasztos igazságát meg kell alapoznunk szívünkben és elménkben, hogy "Isten mindenképpen üdvözítheti azokat", akik teljesítik az Ő Igéjében felsorolt feltételeket. A mi munkánk az, hogy akaratunkat alárendeljük Isten akaratának. Krisztus engesztelő vére által isteni természet részeivé, Isten gyermekeivé leszünk és azzal a biztosítékkal rendelkezünk majd, hogy Isten úgy szeret bennünket, mint az Ő egyszülött Fiát. Egyek vagyunk Krisztussal, arra megyünk, amerre Ő vezet bennünket. Neki van hatalma arra, hogy elűzze a sötét árnyakat, amelyeket Sátán vet ösvényünkre és akkor a sötétség és csüggedés helyett az Ő dicsőségének napfénye árad szívünkbe.

Kedves Testvéreim és Testvérnőim, szemlélés által változunk el. Midőn Isten és Megváltónk szereteténél időzünk, midőn szemléljük jellemének tökéletességét és hit által elfogadjuk Krisztus igazságát, akkor átváltozunk az Ő képmására. Mindezek tudatában ne gyűjtsük össze a kellemetlen képeket - a bűnöket, a romlottságot és csalódásokat -, Sátán hatalmának bizonyítékait! Ne függesszük fel ezeket a képeket emlékezetünk csarnokaiban! Ne beszéljünk róluk, ne szomorkodjunk miattuk mindaddig, amíg lelkünk megtelik csüggedéssel! A csüggedt lélek egy sötét test, amely nemcsak önmaga nem fogadja be Isten világosságát, hanem másoktól is elzárja azt. Sátán szereti szemlélni győzelmei képeinek hatását, amint általuk hitetlenné teszi és elcsüggeszti az embereket (5T 741-745).

A legelterjedtebb bűn, amely elválaszt bennünket Istentől és amely olyan sok ragályos rendellenességet okoz: az önzés. Istennek viszonzásul csak önmegtagadás által adhatunk valamit. Magunktól semmit sem cselekedhetünk, azonban amikor Isten megerősít bennünket, képek vagyunk jót cselekedni másokkal és ily módon legyőzzük az önzés gonoszságát. Nem kell pogány országokba mennünk, hogy kinyilvánítsuk ama vágyunkat, hogy hasznos, önzetlen életünk által mindent Istennek szenteljünk. Tegyünk meg mindent családi körünkben, a gyülekezetben, azokkal, akikkel kapcsolatba kerülünk és akikkel üzleti viszonyban állunk. Mindennapi életünkben is megtagadhatjuk magunkat és alárendelhetjük énünket Istennek. Pál apostol elmondhatta: "naponként halál révén állok" (lKor 15:31). A mindennapi meghalás az énnek, az élet kis dolgaiban, győzőkké tesz bennünket. Felejtsük el önmagunkat azon törekvésünkben, hogy jót cselekszünk másokkal! Sok embernél határozott módon hiányzik a mások iránti szeretet. Ahelyett, hogy hűségesen végeznék kötelességeiket, inkább saját kényelmüket keresik.

A mennyben senki sem gondol majd önmagára, senki sem keresi a saját örömét, hanem mindenki igaz, tiszta szívből törekszik elősegíteni a körülötte élők boldogságát. Ha az új földön szeretnénk örvendezni a menny társaságában, akkor szükséges, hogy már itt e földön is a mennyei alapelvek uraljanak bennünket (2T 132-133).

Láttam, hogy túl sokat hasonlítjuk össze magunkat másokkal, és esendő halandókat választunk mintaképünknek, amikor van egy tévedhetetlen Mintaképünk. Ne szabjuk magunkat a világhoz, se az emberek véleményéhez, se ahhoz, amik voltunk az igazság elfogadása előtt! Hitünket és a világhoz való mostani helyzetünket azzal kell összehasonlítanunk, amivé lett volna, ha utunk állandóan előre és felfelé vezetett volna attól az időtől kezdve, amióta Krisztus követőinek valljuk magunkat. Ez az egyetlen biztonságos összehasonlítás, amit tehetünk; a többi összehasonlítás által megcsaljuk önmagunkat. Ha Isten népének erkölcsi jelleme és lelki állapota nem áll arányban a nyert áldásokkal és kiváltságokkal, akkor amidőn Isten angyalai megmérik őket a mérlegen, ezt a jelentést teszik: "Híjával!" (1T 406)

Mikor követi el valaki a Szentlélek elleni bűnt? Ha készakarva Sátánnak tulajdonítja a Szentlélek munkáját. Vegyük például, hogy valaki tapasztalja a Szentlélek különleges munkáját és meggyőző bizonyítékkal bír, hogy munkája összhangban van a Szentírással. A Lélek is bizonyságot tesz a saját lelkével együtt, hogy a munka Istentől van, azonban később kísértésbe esik és visszautasítja a munka isteni jellegének minden bizonyítékát. Kijelenti, hogy az, amit azelőtt a Szentlélek munkájának ismert el, Sátán hatalma volt. Isten a Szentlélek által munkálkodik az emberi szívben, és ha az emberek készakarva visszautasítják a Szentlelket, és azt állítják, hogy Sátántól ered, akkor elzárják azt az utat, amelyen át Isten érintkezésbe léphetne velük. Az Istentől kapott bizonyítékok elvetése által kizárják azt a világosságot, amely felragyogott szívükben, s így sötétségben maradnak. Így igazolják Krisztus szavait: "...Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?!" (Mt 6:23). Azok a személyek, akik elkövették ezt a bűnt, egy ideig Isten gyermekeinek tűnhetnek fel, azonban bizonyos körülmények kifejlesztik jellemüket és megmutatják, hogy milyen lelkület van bennük. Akkor kiderül majd, hogy az ellenség oldalán állnak, az ő fekete zászlaja alatt (5T 634).

A társaságban, a családban, vagy az élet bármely viszonyában, akár szűk, akár széleskörű a kapcsolatunk, sokféle módon megvallhatjuk, vagy megtagadhatjuk az Urat. Megtagadhatjuk Őt szavainkkal, amikor rosszat beszélünk másokról, ha balga beszéddel, könnyelmű tréfálkozással, hiábavaló, barátságtalan szavakkal, vagy az igazság elferdítésével az igazság ellen beszélünk. Szavainkkal elárulhatjuk, hogy Krisztus nincs bennünk. Jellemünkkel is megtagadhatjuk Őt, amikor szeretjük a kényelmet, elkerüljük az élet kötelességeit és terheit, amelyeket valakinek hordoznia kell helyettünk, ha mi nem hordozzuk. Megtagadhatjuk Őt kihívó ruházkodásunkkal, a világhoz való hasonlósággal vagy udvariatlan magaviseletünkkel. Ha ragaszkodunk saját véleményünkhöz, igyekezünk igazolni magunkat és megengedjük, hogy gondolatainkat szerelembeteg érzelgősség uralja, és képzelt mostoha sorsunk és próbáink felett töprengünk. Senki sem vallhatja meg Krisztust a világ előtt, ha nem él benne Krisztus lelkülete és gondolkodása. Nem közölhetjük másokkal azt, amivel önmagunk se bírunk. Beszélgetésünk és magatartásunk legyen valóságos és látható kifejezése a bennünk lakozó kegyelemnek és igazságnak! Ha szívünk megszentelődött, engedékeny és alázatos, annak gyümölcsei kívülről is megláthatók, amelyek által a leghatásosabban vallhatjuk meg Krisztust (3T 331-332)