Midőn a családi oltárnál imádkoztunk, Isten Szentlelke kiáradt reám és elragadtattam messze, e sötét világ fölé. Kerestem a földön maradt, Jézust-váró népet, de nem találtam őket. Ekkor egy hang így szólt hozzám: "Tekints ismét abba az irányba, de nézz egy kissé feljebb!" Arrafelé tekintettem és egy keskeny, egyenes ösvényt pillantottam meg, amely magasan a világ fölé emelkedett. Ezen az ösvényen zarándokoltak a Jézust várók a szent város felé, amely az ösvény túlsó végén terült el. Mögöttük az ösvény kezdetén fényes világosság volt látható, amely az angyal kijelentése szerint az "éjféli kiáltást" ábrázolta. Ez a világosság beragyogta az egész ösvényt és szövétnekül szolgált, hogy útközben meg ne botoljanak. Jézus személyesen haladt népe élén és vezette őket. Mindaddig, amíg szemeiket Őreá irányították, biztonságban voltak. Némelyek hamar elcsüggedtek és azt mondták, hogy a város nagyon messze van, pedig ők azt hitték, hogy sokkal hamarabb odaérnek. Jézus oly módon bátorította őket, hogy jobb kezét felemelte, és e kézből fényesség áradt a Jézust váró hívőkre. Ekkor mindnyájan így kiáltottak: "Halleluja!" Azonban némelyek megvetették ezt a világosságot és azt mondták, hogy nem Isten vezette ki őket ilyen messzire. Ezek mögött kialudt a világosság. Lábaik sötétségben botorkáltak és megtántorodtak. Elveszítették szemeik elől az útjelzőt és Jézust, ezért alázuhantak az alattuk levő sötét, gonosz világba.

Nemsokára hallottuk Isten szavát, amely hatalmas vizek zúgásához hasonlóan közölte velünk Krisztus eljövetelének idejét. Az élő szentek, a 144 ezer, megértették az Úr szavát, a gonoszok azonban mennydörgésnek és földrengésnek tartották. Midőn Isten kinyilatkoztatta a Megváltó eljövetelének idejét, kiárasztotta reánk Szentlelkét, úgy, hogy arcunk ragyogni kezdett. Isten dicsősége sugárzott szét rólunk, amiképpen Mózes arca is ragyogott, amikor lejött a Sinai hegyről.

A 144 ezer mind el volt pecsételve és tökéletes egységben tömörültek. Homlokukra ez volt írva: "Isten, az új Jeruzsálem és egy dicső csillag", amely Jézus új nevét tartalmazta. A gonoszok bosszankodtak boldogságunk és szentségünk felett. Éktelen haragjukban ránk akartak támadni, hogy kezüket reánk tegyék és börtönbe vessenek bennünket, azonban ha kezünket kinyújtottuk az Úr nevében, tehetetlenül a földre hullottak. Ekkor tudta meg Sátán és iskolája, akik követték Sátánt, hogy Isten szeret bennünket, akik megmostuk egymás lábait és szent csókkal köszöntöttük egymást, és imádattal borultak le lábaink elé. Ezután nemsokára kelet felé tekintettünk, ahol egy kis sötét felhő tűnt fel, amely alig volt tenyérnyi nagyságú. Mindnyájan tudtuk, hogy ez az ember Fiának jele. Ünnepélyes csendben néztük a felhőt, amely mindig közelebb jött hozzánk és mindig világosabban, fényesebben és dicsőségesebben ragyogott, amíg végül egy nagy fehér felhővé növekedett. Alapja a tűzhöz hasonlított. A felhő felett szivárvány látszott, amelyet tízezernyi angyal vett körül, akik a leggyönyörűségesebb éneket énekelték. A szivárványíven az ember Fia ült. Haja fehér fürtökben omolt vállaira és fején számos korona ékeskedett. Lábai olyanok voltak, mint a tűzoszlopok; jobb kezében éles sarló, bal kezében pedig ezüst harsona volt. Szemei olyanok voltak, mint a tűzláng, amely átjárta gyermekeit. Minden arc elsápadt és sötétség vette körül azokat, akik Istent elvetették. Mindnyájan így kiáltottunk fel: "Ki állhat meg az Úr előtt? Szennytelen-e a ruhám?" Az angyalok abbahagyták éneküket és egy ideig a legfélelmetesebb csend uralkodott. Midőn Jézus felkiáltott: "Akiknek szívük és kezük tiszta, azok megállhatnak! Kegyelmem elégséges számotokra!" ekkor arcunk sugárzott a boldogságtól és szívünket teljesen betöltötte az öröm. Az angyalok még erőteljesebben kezdtek énekelni és a felhő folyton közelebb jött földünkhöz.

Midőn Jézus tűzlángba burkolva leszállt a felhőn, hirtelen felhangzott ezüstharsonája. A porban alvó szentek sírjaira tekintett, majd két kezét az ég felé emelve így kiáltott: "Ébredjetek, ébredjetek! Ti, akik a föld porában alusztok, keljetek fel!" E kiáltást hatalmas földrengés követte, a sírok megnyíltak és a halottak halhatatlanságba öltözve jöttek elő. Midőn a 144 ezer felismerte barátait, akiket a halál elragadott tőlük, halleluját kiáltottak és ugyanabban a pillanatban mi mindnyájan elváltoztunk és elragadtattunk velük együtt az Úr elé, a levegőbe.

Mindnyájan bementünk a felhőbe. Hét napon át utaztunk az üvegtenger felé, ahol Jézus személyesen helyezte fejünkre koronánkat. Arany hárfát és győzelmi pálmát is adott. A 144 ezer négyszög alakban állt fel az üvegtengeren. Egyeseknek rendkívül dicső koronájuk volt, másoknak kevésbé. Némelyek koronája telve volt ragyogó csillagokkal, másokén csak néhány csillag tündökölt, de azért mindenki teljesen meg volt elégedve. Vállunktól fogva bokáig érő ragyogó fehér palástba voltunk öltözve. Az angyalok körülvettek bennünket, amikor az üvegtengeren át a város kapuja felé indultunk. Jézus most felemelte hatalmas, dicsőséges karját, megragadta a gyöngykaput, kitárta ragyogó sarkait és így szólt: "Ti megmostátok ruháitokat az én véremben, szilárdan megálltatok az én igazságomban, azért most lépjetek be!" Mindnyájan beléptünk és úgy éreztük, hogy jogunk van a városhoz (Jel 22:14).

Itt láttuk az élet fáját és Isten királyiszékét. A királyiszékből tiszta vízfolyam eredt, amelynek két partján az élet fája állt. A folyam mindkét oldalán egy-egy fa törzse állt, tiszta színaranyból. Először azt hittem, hogy két fát látok, de amikor ismét odatekintettem, láttam, hogy csúcsban egyetlen fává, egyesülnek. Így áll az élet fája az élet folyójának mindkét partján. Agai arrafelé hajoltak, ahol mi álltunk. Gyümölcsei fenségesek voltak, mintha arany és ezüst vegyületéből keletkeztek volna.

Mindnyájan a fa alá léptünk és helyet foglaltunk alatta, hogy a hely dicsőségét szemlélhessük. Majd Fitch és Stockmann testvérek, akik Isten országának evangéliumát hirdették - de akiket Isten már előbb elszólított, hogy megmentse őket -, közeledtek felénk és élményeink felől érdeklődtek, amelyek az idő alatt történtek, amíg ők a sírban aludtak. El akartuk mondani nagyobb küzdelmeinket, azonban a bennünket körülvevő dicsőséghez képest oly csekélynek tűntek, hogy képtelenek voltunk beszélni róluk, azért így kiáltottunk fel: "Halleluja, mily könnyű elnyerni a mennyet!" Majd pengetni kezdtük arany hárfáinkat, úgy, hogy még az égboltozat is visszhangzott tőle.

Jézus vezetése mellett a városból mindnyájan leszálltunk a földre, egy magas hegyre, amely azonban nem hordozhatta el az Urat, úgy, hogy kettévált és helyén egy tágas síkság keletkezett (Zak 14:4). Ekkor feltekintettünk és láttuk a nagy várost, amelynek 12 alapja és 12 kapuja volt; 3-3 minden oldalon és minden kapunál egy angyal állt. Mindnyájan így kiáltottunk fel: "A város, a nagy város, leszállt hozzánk Isten a mennyből!" Majd kívülről szemléltük a városban lévő fenséges dolgokat. Láttam ott ezüst színben ragyogó házakat, amelyeket négy, gyöngyökkel ékesített csodálatos szép oszlop támasztott alá. Ezek voltak a szentek hajlékai; mindegyiken arany párkány. Láttam, hogy a szentek, akik bementek a házakba, levették koronájukat és az arany párkányra helyezték. Majd ismét kijöttek és munkálkodni kezdtek a házak melletti földeken; de nem úgy, ahogy itt e földön kell dolgoznunk. Nem, nem! Fenséges fény sugárzott mindnyájuk feje felett és állandóan dicsőítették és magasztalták Istent.

Majd egy rétet láttam, amelyet különféle virágok díszítettek és amikor szedegettem belőlük, így kiáltottam fel: "Ezek sohasem hervadnak el!" Azután másik rétet láttam, amelyet gyönyörű szép magas fű borított, s amidőn Jézus dicsőítésére hullámzott, az arany és ezüst színpompájában tündökölt. Majd olyan mezőre léptünk, ahol különféle állatok: az oroszlán, bárány, leopárd és farkas egyetértésben éltek egymással. Közöttük járkáltunk, s azok békésen követtek bennünket. Azután egy erdőbe mentünk, amely nem hasonlított a mi sűrű, sötét erdeinkhez, hanem egészen világos volt és ragyogó színben tündökölt. A fák ágai fel és alá hajladoztak, s mi így kiáltottunk: "Biztonságban lakozunk a vadonban és alszunk az erdőkben!" Keresztülmentünk az erdőkön, mert éppen útban voltunk Sion hegye felé.

Midőn továbbhaladtunk, egy embercsoporttal találkoztunk, akik szintén a hely pompáját csodálták. Észrevettem, hogy vörös szegély húzódik végig ruhájukon. Koronáik ragyogtak és tiszta fehér ruhát viseltek a vörös szegéllyel. Amikor üdvözöltem őket, megkérdeztem Jézustól, hogy kik ezek? Azt felelte, hogy vértanúk, akik életüket adták Érte. Nagy csapat gyermeket is láttam mellettük, akiknek ruháján szintén vörös szegély volt. Most már közvetlenül Sion hegye előtt álltunk, és megpillantottuk a hegyen emelkedő fenséges templomot. Körülötte még hét hegy emelkedett, rózsákkal és liliomokkal borítva. Láttam, ahogy a kicsinyek felmásztak a hegyre, vagy ha akarták, felrepültek a csúcsokra, ahol soha el nem hervadó virágok nyíltak, amelyeket kedvük szerint szedhettek le. A templom körüli térséget különféle fák díszítették: puspángok, fenyők, ciprusok, olajfák, mirtuszok, s gránátalmák. A fügefák egészen lehajoltak a megszámlálhatatlan gyümölcs terhétől. Mindez rendkívül fenségessé tette ezt a teret. Amikor éppen be akartunk lépni a templomba, Jézus nyájas hangon így szólt: "E helyre csak a 144 ezer léphet be!", s mi így kiáltottunk: "Halleluja!"

A templomot hét, színaranyból készült, drágagyöngyökkel díszített pillér tartotta. Nem tudom leírni az ott látott fenséges dolgokat. Óh, bárcsak beszélhetnék Kánaán nyelvén, akkor tökéletesebb képet tudnék rajzolni ama jobb világ dicsőségéről! Láttam ott kőasztalokat, amelyekbe arany betűkkel volt bevésve a 144 ezer neve. Midőn megszemléltük a templom dicsőségét, kiléptünk onnan. Jézus eltávozott tőlünk és a városba ment, azonban nemsokára újra felhangzott nyájas szava: "Jöjjetek én népem, ti, akik a nagy nyomorúságból jöttetek! Teljesítettétek akaratomat, szenvedtetek értem! jöjjetek a vacsorához; én felövezem magamat és szolgálok nektek!" Mi ismét így kiáltottunk: "Halleluja, dicsőség az Úrnak!", s beléptünk a városba. Ott láttam az élet fájának gyümölcseit, mannát, mandulát, fügét, gránátalmát, szőlőt és még sok más gyümölcsöt. Engedélyt kértem Jézustól, hogy ehessek a gyümölcsből, de Ő így szólt: "Most még nem! Azok, akik ez ország gyümölcséből esznek, többé nem térnek vissza a földre; de ha hű maradsz, akkor nemsokára ehetsz az élet fájának gyümölcséből és ihatsz az élet vizéből. Most pedig visszatérsz a földre, hogy a többieknek is elbeszéld mindazt, amit neked kinyilatkoztattam!" Ezután egy angyal gyengéden levitt a sötét világba. Sokszor úgy érzem, hogy nem maradhatok tovább ebben a világban, ahol minden olyan komor. Nagyon elhagyatottnak, magányosnak érzem magam itt e földön, mert már egy jobb országot láttam. Óh, bárcsak szárnyaim lennének, mint a galambnak, hogy repülhetnék és bemehetnék a nyugodalomba!