1840. márciusában Miller Vilmos Portlandba érkezett, hol Krisztus második eljöveteléről sorozatos előadásokat tartott. Az előadásoknak nagy visszhangja volt, úgyhogy az Eascot utcai "Keresztény templom", melyben az előadásokat tartotta, nappal és este zsúfolva volt. A gyülekezeten nem volt izgalom észrevehető, hanem a hallgatók szívét mély komolyság uralta. Nemcsak a városban volt nagy az érdeklődés, hanem a falu népe is csapatostul áramlott nap mint nap az előadásra, kosarakban hozva magukkal az élelmüket, hogy reggeltől az egész esti befejezésig ott maradhassanak!

Barátaim társaságában magam is felkerestem ezt az összejövetelt. Miller úr a próféciát tárta fel, oly pontossággal, hogy hallgatói szívét meggyőzte. A profetikus korszakról beszélt, számtalan bizonyítékot hozva fel, hogy állításait alátámassza. A készületleneknek komoly és erőteljes kérésére és figyelmeztetése által a tömeget egészen lebilincselte.

Négy évvel ezelőtt iskolába menet egy darab papírost olvastam, mely egy angol férfi jövendölését tartalmazta, aki azt jósolta, hogy a föld mintegy harminc év múlva elpusztul. A papírost hazavittem és felolvastam a családnak. Utána gondolva a megjövendölt esemény félelemmel fogott el, az idő nagyon rövidnek látszott a megtérésre és a világ üdvösségére. A kis papíros szavai annyira hatottak reám, hogy Jézus visszajövetelére elkészülhessek.

Azt tanították nekem, hogy Krisztusnak az ég felhőiben való eljövetele előtt egy földi millennium adatik, most azonban azt a meglepő üzenetet hallottam, hogy Krisztus 1843-ban, - tehát rövid pár év múlva - eljön.

Különös összejöveteleket tartottak, hol a bűnösöknek alkalom adódott, hogy Megváltójukhoz közeledjenek és elkészülhessenek azokra a borzalmas eseményekre, melyek nemsokára bekövetkeznek. Az egész várost lelkiismeretfurdalás és félelem töltötte be. Ima összejöveteleket tartottak és a különböző közösségekben általános ébredés mutatkozott, mert többé-kevésbé mindenki érezte Krisztus visszajövetelének hirdetéséből áramló hatást.

Ha a bűnösöket felhívták, hogy jöjjenek előre bűnbánatot tartani, százan engedelmeskedtek a hívásnak, és én is többedmagammal keresztül furakodtam a tömegen és a keresők kötött foglaltam helyet. A szívemben azonban úgy éreztem, hogy sohasem leszek méltó arra, hogy Isten gyermekének nevezzenek. Gyakran imádkoztam Krisztus békességéért, de a kívánt szabadulást látszólag nem tudtam elnyerni. Rettenetes szomorúság töltötte el szívemet. Nem emlékeztem semmi olyan tettemre, mely ezt a szomorú érzést a szívem plántálhatta, hanem úgy véltem, hogy nem vagyok elég jó a mennybemenetelre, hogy az sokkal fenségesebb, semhogy elvárhassam azt.

Az önbizalom hiánya és az a meggyőződés, hogy lehetetlen számomra, hogy valakivel is megértessem érzéseimet, visszatartott attól, hogy keresztény barátaimtól segítséget kérjek. Így vándoroltam hasztalan, sötétségben és kétségbeesésben miközben azok, kik tartózkodásomat nem ismerték fel, igazi helyzetemről semmit nem tudtak.

A következő nyáron szüleim részt vettek a buxtoni /Maine/ metodista sátor-összejövetelen, melyre magukkal vittek engem. Elhatároztam, hogy komolyan fogom az Urat keresni, és ha lehetséges bűneim bocsánatát elnyerhessem. Szívemnek vágya volt, hogy a keresztény reménységet és békét elnyerjem, mely a hitnek gyümölcse.

Nagyon felbátorodtam mikor e szavakról hallottam prédikálni: "És ekképpen megyek be a királyhoz... ha ezután elveszek, hát elveszek" Eszter 4, 18. Megjegyzéseivel a prédikátor azokra utalt, kik reménység és félelem között ingadoznak, vágyódnak arra, hogy bűneiktől megszabaduljanak és Krisztus megbocsátó szeretetében részt vegyenek, azokban a kétség és a szolgaság által megkötözve bátortalanok és félnek a sikertelenségtől. Ezeknek azt ajánlotta, hogy adják át magukat Istennek és késedelem nélkül bízzák magukat az ő kegyelmére. Kegyelmes Üdvözítőt fognak találni, ki kész az irgalom pálcáját kinyújtani, mint Ahasvérus Eszter királynéval tette, mikor a kegynek jelét adá neki. Mindazt, amit az Úr jelenlétében remegő bűnöstől megkívánnak az, hogy nyújtsa ki a hit kezeit és érintse a kegyelem pálcáját. Ez az érintés biztos megbocsátást és békét ad.

Azok kik azt várják, hogy méltóak legyenek az isteni kegyelemre, mielőtt megkísérelnék Isten ígéreteit igénybe venni, komoly hibát követnek el. Egyedül Jézus tisztíthat meg bűneinktől, vétkeinket csak ő bocsáthatja meg. Szavát adta, hogy meghallgatja kéréseinket és azok imáit teljesíti, akik hittel közelítenek Hozzá. Soknak meghatározhatatlan vélekedése, hogy szinte emberfelettien kell igyekeznünk, hogy Isten kegyét elnyerjék. Azonban minden önbizalom hasztalan, a bűnös csak akkor lesz reményteljes hívő, ha hitben Jézussal szövetkezik.

Ezek a szavak megvigasztaltak és felvilágosítottak engem, hogy mit tegyek, ha üdvözülni akarok.

Most már az utam világosabb lett, s a sötétség lassan oszladozni kezdett. Komolyan imádkoztam bűneim bocsánatáért és azon igyekeztem, hogy teljesen átadjam magam az Úrnak. Azonban gyakran elfogott a félelem, mert nem éreztem azokat a lelki folyamatokat, melyeket én Istentől való elfogadásom bizonyítékainak tartottam és nem mertem hinni, hogy azok nélkül én megtértem. Mégis mennyire szükségem volt az egyszerű hitre a megtéréshez.

Mialatt én és mások, kik az Urat keresték az oltár előtt meghajoltunk, a szívem így szólt: "Jézusom segíts, ments meg engem, vagy elpusztulok! Nem hagyok fel addig könyörgésemmel, míg meg nem hallgatsz és bűneimet megbocsátod." Szűkölködő, gyámoltalan állapotomat még sohasem éreztem ennyire.

Mialatt térdeltem és imádkoztam, terhemtől hirtelen megszabadultam és a szívem megkönnyebbült. Először megdöbbenést éreztem és megkíséreltem a félelem terhét ismét magamra venni. Azt véltem, hogy nincs jogom az örömre és a boldogságra. De Jézust oly közel éreztem, hogy képes voltam minden gondommal csapásommal és problémámmal hozzá menni, éppúgy, mint a szűkölködők tették, mikor segítséget kértek tőle földönjártakor. Bizonyos voltam szívemben, hogy az én különös problémáimat megérti és rokonszenvezik velem. Sosem tudtam elfelejteni Jézus részvétteljes szeretetének biztosítékát, velem szemben, ki az ő figyelmére mennyire méltatlan voltam. Azalatt a rövid idő alatt, míg az imádkozókkal térdeltem többet tanultam Krisztus jelleméből, mint valaha.

Egy anya /Izraelben/ hozzám jött és azt kérdezte: "Kedves gyermekem, megtaláltad Jézust?" Igennel akartam válaszolni, mikor így kiáltott: "Igen, te megtaláltad, az arcodon látom, hogy az ő békessége van veled."

Ismételten így szóltam magamban: "Vallás lehet ez? Nem tévedek?" Túl soknak tűnt fel ez nekem, túl nagy előjognak, hogy igényelhessem. Noha féltem nyíltan beismerni, éreztem, hogy az Üdvözítő megáldott és bűneimet megbocsátotta.

A sátor-összejövetel nemsokára végetért és mi haza készülődtünk. Gondolataim a hallott prédikációkon, intéseken és imákon járt. Az egész természet megváltozott. Az összejövetel nagyobb része felhős esős volt, és érzéseim az időjárással voltak összhangban. Most azonban a nap ragyogóan sütött, és az egész földet fénnyel és melegséggel árasztotta el. A fák és a fű zöldje üdébb volt, az ég csodálatosan mély kék színű, a föld mintegy mosolygott az Isten békességétől. Így hatoltak át az igazság napjának sugarai kedélyem felhőin és sötétségén, elriasztva a komoly árnyakat.

Úgy tűnt nekem mintha mindenki békességben lenne Istennel és Lelke által újjászületett volna. Bármerre tekintettem, mintha minden változáson ment volna keresztül. A fák szebbek voltak, a madarak kedvesebben énekeltek. Alkotójukat dicsérték énekükkel. Nem szívesen beszéltem, féltem, hogy ez a boldogság eltűnik és én Jézus szeretetének e drága bizonyítékaival szegényebb lennék.

Életemet más megvilágításban szemléltem. A csapás, mely gyermekségemet komorrá tette, most az irgalmasság cselekedetének tűnt fel javamra, hogy szívemet távol tartsa a világtól és annak szórakozásaitól és a mennyei tartós örömökre tegyen befogadóképessé.

A sátor-összejövetelről való visszaérkezés után nemsokára engem is többekkel próbára felvettek a gyülekezetbe. Gondolataim sokat foglalkoztak a keresztséggel. Bármely fiatal is voltam, felismertem, hogy a Szentírásban a keresztség formája az alámerítkezés. Néhány metodista testvérnő hasztalanul igyekezett engem meggyőzni, hogy a bibliai keresztség a meghintés. A metodista prédikátor beleegyezett, hogy a jelölteket alámerítsék, ha ők lelkiismereti okokból ezt a formát előnyben részesítik, azonban megjegyezte, hogy Isten a meghintést éppúgy elfogadja.

Végre kitűzték az időt, mikor e szent cselekményben részesülni fogunk. Szeles idő volt, mikor tizenketten a tengerbe szálltunk, hogy alámerítsenek. Nagy hullámok csapdosták a partot, mikor azonban a nehéz keresztet felvettem, békém teljes lett. Mikor kijöttem a vízből saját erőm majdnem teljesen eltűnt, mert az Úr ereje töltött ki. Éreztem, hogy nem e világból való vagyok, hanem a hullámsírból egy új életre támadtam fel.

Ugyanaznap délutánján tagnak vettek fel a gyülekezetbe.