Első gyermekünk, White Nichols Henri 1847. aug. 26-ám Gorhamban született. A Höwland testvérek októberben felajánlották házuk egy részét, amit örömmel fogadtunk, és kölcsönzött bútorokkal megkezdtük háztartásunkat. Szegények voltunk és nehéz napokat kellett átélnünk. Elhatároztuk, hogy függetlenek leszünk és magunkról gondoskodni fogunk és annyit fogunk keresni, hogy másokon is segíthessünk. Azonban rosszul ment a sorsunk. Férjem keményen dolgozott. A vasútnak köveket szállított, de a néki járó bért nem fizették meg. A Höwland testvérek szívesen megosztották azt, amijük volt, azonban ők is szegények voltak. Az első és második angyali üzenetet szívből hitték és sokat áldoztak a mű előbbre viteléért, míg most mindennapi munkájukból éltek.

Férjem abbahagyta a kövek szállítását és fejszével az erdőre ment, hogy ölfát vágjon. Reggeltől estig állandóan oldalfájdalommal dolgozott kb. 50 centért. Istenben bízva, nem adtuk fel bátorságunkat. Nem panaszkodtam. Reggel az éjszakáért, este pedig az elmúlt nappalért adtam hálát Istennek!

Mikor egy napon az élelmiszer készletünk teljesen elfogyott, férjem a munkaadójához ment, hogy pénzt, vagy élelmiszert szerezzen tőle. Viharos nap volt, és esőben tette meg a három mérföldnyi utat oda-vissza. A hátán egy zsák élelmiszerrel tért vissza. Útközben Brunoswick falun is áthaladt, hol előadásokat szokott tartani. Mikor belépett a házba, összeszorult a szívem. Első gondolatom az volt, hogy Isten elhagyott bennünket. Így szóltam férjemhez: "Ennyire jutottunk? Az Úr elhagyott? Nem tudtam könnyeimet visszatartani és órák hosszat sírtam, míg elájultam. Imádkoztak értem és nemsokára éreztem Isten Lelkének vigasztaló befolyását és megbántam, hogy elcsüggedtem. Krisztust akartuk követni és hozzá hasonló lenni, azonban néha a próbák lesújtottak és eltávoztunk Tőle. A szenvedések és próbák közelebb visznek Jézushoz. Az olvasztókemence a salakot elpusztítja és az aranyat megtisztítja.

Ebben az időben láttam, hogy az Úr javunkra próbált meg bennünket, hogy előkészítsen a másokért való munkára, azért dúlta fel fészkünket, nehogy nyugalomban és kényelemben letelepedjünk. Feladatunk volt, hogy a lelkekért munkálkodjunk, ha jól ment volna a sorunk, akkor otthonunk olyan kellemes lett volna, hogy nem hagytuk volna el. Így az Úr megengedte a próbákat, hogy nehezebb küzdelemre előkészítsen, melyeket utazásaink alatt el kell majd szenvedni. Nemsokára leveleket kaptunk testvérektől, melyben különböző államokban hívtak, de nem voltak anyagi javaink, hogy az államot elhagyjuk. Azt válaszoltuk, hogy még nem nyílt út számunkra. Lehetetlennek véltem, hogy gyermekemmel utazzam. Nem akartunk másra szorulni és így megélhetési gondokkal küzdöttünk. Elhatároztuk, hogy inkább szükséget látunk, sem mint adósságba keveredjünk.

Kis Henrikünk nemsokára nagyon megbetegedett. Állapota rohamosan rosszabbodott, hogy már igen nyugtalanok lettünk. Megnémult. Lélegzete rövid és nehéz lett. Gyógyszereket adtunk be neki, de eredménytelenül. Ezután egy személyt hívtunk, ki járatos volt a betegek kezelésében, ez azt mondta, hogy felépüléséhez kevés a remény. Imádkoztunk érte, de nem állt be változás. A gyermeket hoztuk fel kifogásként, hogy nem utazunk és nem dolgozunk mások javáért, most féltünk, hogy az Úr esetleg elveszi a gyermeket tőlünk. Még egyszer az Úr elé járultunk imában, hogy irgalmazzon nekünk, és tartsa meg gyermekünket és ünnepélyesen megfogadtuk, hogy Istenben bízva, oda fogunk menni, ahová küld.

Komolyan imádkoztunk és tusakodtunk Istennel. Hitben Isten ígéreteiben kapaszkodtunk és biztosak voltunk, hogy meghallgatta kiáltásainkat. Mennyei világosság tört át a felhőkön és ránk ragyogott. Imáinkat kegyelmesen meghallgatta az Úr. Ettől az órától a gyermek gyógyulni kezdett.

Mialatt Topshamban tartózkodtunk, levelet kaptunk E. L. H. Chamberlein testvértől, ki Middletownban /Connecticut/ lakott, melyben sürgősen meghívott, hogy 1848. áprilisában ez államban tartandó összejövetelen vegyünk részt. Elhatároztuk, hogy megyünk, ha az eszközöket meg tudjuk szerezni. Férjem elszámolt munkaadójával és megállapította, hogy tíz dollár járt még neki. Ötből ruhaneműt vásároltam magamnak, melyre feltétlenül szükségem volt. Azután megfoltoztam férjem felöltőjét, közben egész darabokat illesztettem a rongyokba, úgy, hogy nehéz volt az újak eredeti szövetét felismerni. Ezenkívül volt még öt dollárunk, mellyel Dorchesterbe /Massachusett/ utaztunk.

A bőröndünkbe volt majdnem az egész földi vagyonunk. De szívünkben béke honolt és lelkiismeretünk tiszta volt és ezeket minden földi kényelemnél többre becsültük.

Dorchesterben felkerestük Otis Nichols testvéreket és mikor elbúcsúztunk, Nichols testvérnő öt dollárt nyújtott át férjemnek, mely Middletownig fedezte útiköltségünket. Middletownban idegenek voltunk, mivel még senkit sem láttunk a connecticuti testvérek közül. Már csak ötven centünk volt. Férjem nem merte ezt kiadni, hogy kocsit fogadjon érte így egy fakereskedő udvarán rádobta bőröndünket egy deszkarakásra, azután felkerekedtünk, hogy hittestvéreink valamelyikét megtaláljuk. Nemsokára megtaláltuk Chamberlein testvért, ki házában fogadott bennünket.

A Rocky Hill-i összejövetelt Beldens Albert testvér házának egy nagy, befejezetlen szobában tartottuk. Férjem erről az összejövetelről Howland Stockbridge testvérnek így számol be:

"Április 20-án Beldens elküldte kétfogatú kocsiját Middletownba értünk és a szétszórtan lakó testvérekért. Kb. délután 4 órakor érkeztünk oda. Pár perc múlva Bates és Curney testvérek léptek be. Aznap este tizenöten voltunk. Pénteken reggel még több testvér érkezett, úgy, hogy kb. ötvenen lehettünk. Ezek közül többen még nem voltak teljesen az igazság követői. Összejövetelünk aznap igen érdekes volt. Bates testvér megvilágította előttünk a parancsolatokat és lenyűgöző szavakkal véste azok fontosságát szíveinkbe. A beszéd hatására azok, kik már elfogadták az igazságot, megerősödtek és azok, kik még ingadoztak, döntöttek."

Két év előtt láttam hogy valamikor a jövőben meg fogjuk látogatni New York állam nyugati részét. Most pedig közvetlenül a Rocky Hill-i összejövetel befejezése után, meghívást kaptunk, hogy a Volneyben /N.Y./ tartandó általános összejövetelen vegyünk részt. Hirman Edson testvér azt írta, hogy a testvérek többnyire szegények és nem ígérheti meg, hogy ezek sokkal járulnak majd hozzá kiadásaink fedezéséhez, azonban ami csak erejéből telik, azt megteszi. Nem volt pénzünk az utazásra. Férjem egészsége is gyenge lábon állt, azonban alkalom adódott, hogy szénakaszálásnál dolgozhat, és ő elhatározta, hogy vállalja ezt a munkát.

Ezután hitből éltünk. Mikor reggel felkeltünk, letérdeltünk ágyunk elé és kértük Istent, hogy adjon erőt az aznapi munkához és mindaddig könyörögtünk, míg nem éreztük, hogy Isten meghallgatja imánkat. Ekkor férjem elment, hogy az Isten által adott erővel az aznapi kaszálást elvégezze. Mikor este hazajött, ismét kértük Istent, hogy adjon erőt nekünk, hogy keresethez jutva az igazságot terjeszthessük. 1848. júl. 2-án férjem Howland testvérnek írt levelében így írja le ezt a tapasztalatot:

"Esik, úgy, hogy ma nem tudok kaszálni, máskülönben nem írhatnék. Öt napig a hitetlenekért dolgozom, vasárnap pedig a hívőkért, a hetedik napon pedig pihenek, így nagyon kevés idő jut az írásra... Holt Belden János és én száz aker fű lekaszálását vállaltuk, hetvennyolc és fél centet kapunk akerjéért és saját életünket fogyasszuk. Dicsérjétek az Urat! Remélem, hogy egy pár dollárt keresek itt, amit felhasználhatunk majd Isten művében."