S. N. Haskell jelentésében és az 1891-ben tartott generálkonferencián beszédeiben komoly felhívást intézett, hogy munkásokat küldjenek ki távoli országokba, melyeket nem rég látogatott meg és különösen sürgette, hogy egy keresztény munkásképző iskola alapítására Ausztráliában előkészületeket tegyenek. Mélyen meg volt győződve annak fontosságáról, hogy a fiatal embereket a világ minden táján a saját hazájukban képezzék ki könyvevangélistákká, tanítókká és prédikátorokká. Kérte, hogy válasszanak tanítókat, hogy Ausztráliában iskolát lehessen nyitni és hogy White testvérnő és fia W. C. White testvér bizonyos időt ezen a területen töltsenek.

Mindjárt a konferencia után a bizottság elhatározta, hogy meghívja őket, hogy ősszel utazzanak Ausztráliába. Így új munkaterületre az ausztráliai nyáron fognak megérkezni. Az októberben induló gőzösön már nem volt hely és így november 12-én induló "Alamanda" gőzösön utaztak el.

Geo B. Starr testvér és felesége, kiket az alapítandó iskola vezetésére választotta, előre utaztak a Hawaii szigetekig, hol több tevékeny hetet töltöttek el addig, míg az "Alamanda" megérkezett. A társaság többi tagjai W. C White, Mary A. Davis, May Walling, Fannie Bolton és Emily Campbell volt.

Az időjárás a huszonöt napos út alatt többnyire jó volt.

Honoluluban hajónk tizenkilenc órát vesztegelt, ezek az öröm órái voltak. Itt az útitársaságot a testvérek egy csapata fogadta, kik a táj szépségeit megmutatták nekik és Kerr testvérnő otthonában ünnepi ebédet készítettek számukra. Közben ismeretségeket kötöttek és White testvérnő a keresztény ifjak egyesületének termében beszélt nagy hallgatóság előtt.

Hatvannegyedik születésnapján mielőtt a hajó Samoába érkezett, így írt White testvérnő:

"Ha az elmúlt éven végig tekintek, szívemet hála érzet tölti be Isten iránt, megtartó gondoskodásáért és jóságáért. Veszélyes időben élünk, mikor minden erőnket Istennek kell szentelni. Krisztust az ő alázatosságában, önmegtagadásában és szenvedéseiben kövessük. Adósai vagyunk Jézusnak és én ismét felajánlom magamat neki a szolgálatra, hogy őt a nép előtt felmagasztaljam és hirdessem összehasonlíthatatlan szeretetét."

December harmadikán, körülbelül délben az "Alamanda" kikötött Aucklandban. Nem sokára az aucklandi gyülekezet több vezető tagja jött a hajóra, hogy az útitársaságot Új Zélandban üdvözölje. Hear Edward testvér meghívta mindannyiunkat otthonába. Ebéd közben több eseményt beszéltek el Haskell testvér látogatása idejéből. Délután a várost és a szép környéket nézték meg, este pedig White testvérnő először beszélt az egyenlítőtől délre alapított H.n. adventista gyülekezetben, mohón érdeklődő hallgatóság előtt Jézus szeretetéről.

AZ "Alamanda" másnap korán folytatta útját és dec. 8-án befutott Sydney kikötőjébe. A. G. Daniells és felesége vártak bennünket a parton. Azon a héten, melyez otthonukban töltöttünk White testvérnő kétszer beszélt a sidney-i gyülekezetben.

Dec. 16-án az útitársaság Melbournebe érkezett, hol Gec. C. Genney testvér és munkatársai a kiadóhivatalban szívélyesen fogadták őket. White testvérnő érkezését várva Fenney testvér kitakarította új házát és azt kívánta, hogy ő és segítői használják azt otthonokul.

Már csak egy hét volt hátra dec. 24-én kezdődő konferenciáig, melyet a Federal Hallban Nord Fitzoroy, Melbourne, tartanak majd. Ezen a konferencián a viktóriai, tasmániai, dél-ausztráliai és új dél-walesi szombatünneplő csoportjaink 100 képviselője volt jelen.

Ebben az időben Ausztráliában és Tasmániában kb. 450 szombatünneplő volt. Minden gyarmat fővárosában gyülekezetet alapítottak és a tagok zöme ezekben a városokban lakott.

A konferencia alatt többnyire azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy az a maroknyi hívő, kiken az a felelőség nyugodott, hogy az üzenet világosságát felemeljék és ezt az egész nagy ausztráliai kontinensen elterjesszék, hogyan végezze ezt a feladatát. Hű kolpoltőrök az igazság több ezer könyvét jutatták el az emberekhez és most a Bibliamunkások részére terveket fektettek le, hogy a könyvek olvasása által keltett érdeklődést hogyan kamatoztassák.

Azoknak többsége, kik Ausztráliában az igazságot elfogadták, a városban lakó kereskedők voltak. Mikor gyermekeik elérték azt a kort, hogy elvégezték az elemi iskolát és elkészültek, hogy a család fenntartásához ők is hozzájáruljanak, kiderült, hogy a szombat miatt nagyon nehéz volt számukra foglalkozást találni, vagy valami mesterséget megtanulni.

Egyesek azt kívánták, hogy gyermekeiket képezzék ki munkásokká a mű számára. Azonban, hogy lehet ezt keresztül vinni? A gyarmatok komoly anyagi nehézségekkel küszködtek és sok szombatünneplő, sok más ezerrel, nagy gonddal küzdött és túlterhelte magát, hogy övéinek a legszükségesebbet előteremtse. Hogyan tudnák ilyen időben egy ilyen költséges vállalkozást megkezdeni, hogy egy nevelő intézetet alapítsanak és fenntartsanak?

A könyvevangélisták kérték, hogy azonnal alapítsák meg az iskolát. Sokan közülük már korán magukra voltak utalva és így csak kevés iskolai műveltséggel rendelkeztek. Az emberek közötti munkájuk közben annak tudatára ébredtek, hogy szükségük van a továbbképzésre. Azt mondták, hogy ha Ausztráliában nem alapítanak hamarosan iskolát, kénytelenek lesznek Amerikába utazni, hogy ott szerezzék meg a szükséges műveltséget, mely munkájukban a legjobb eredmény eléréséhez szükséges. Azt is mondták, hogy míg ezt kevesen tudják megtenni, addig sokan eszköz hiányában nem tudnak tengeren túli iskolába menni. Ezek az ausztráliai iskolát látogatnák.

A konferencia kinevezett egy bizottságot, hogy terveket fektessenek le és egy másik bizottságot alakítson, hogy tanulmányozza az iskola kérdést és beleegyezett egy munkástanfolyam tartásába, miközben az épület helyének és berendezésének kiválasztására várnak.

Azt tervezték, hogy White testvérnő és dia, Daniella és Starr testvérek vegyenek részt az 1892. áprilisában tartandó Új-Zélandi konferencián. Azonban röviddel a Melbourne-i összejövetel után heves ideggyulladásos rohamot kapott. Mikor világos lett, hogy az Új-zélandi összejövetelen nem vehet részt, Presztonban, Melbourne északi elővárosában egy takaros lakást bérelt ki és azt mondta, hogy mindent meg tesz, amit tud, hogy Krisztus életével kapcsolatban régen megígért munkáját befejezze.

Időről-időre, mikor kedvező időjárás volt, White testvérnő a melbourne-i gyülekezet szombati összejövetelein beszélt. Ha néha nem tudott a Federal Hall lépcsőin felmenni, akkor úgy vitték fel a szónoki emelvényre és mikor egy pár alkalommal nem tudott állva beszélni, egy kényelmes székbe ülve beszélt.

1892 telén White testvérnő élénk érdeklődéssel figyelte azokat a kísérleteket, melyeket a tervezett iskola megnyitására tettek. Áprilisban kérte az amerikai vezető testvéreket, hogy ismerjék fel a jövő lehetőségeit és tegyenek intézkedést nagy számú munkás kiképzésére, kik teljesen új területekre tudnának menni. "Ily nagy embertömegeket még figyelmeztettünk. Jogos az, hogy ily gazdag alkalmat és előjogokat felismerjenek Amerikában, miközben itt ezen a területen ily nagy hiány van munkásokban? Hol vannak Isten misszionáriusai?

"A mi szántóföldünk a világ" - magyarázta. Üdvözítőnk azt parancsolta tanítványainak, hogy kezdjék el a munkát Jeruzsálemben és azután Júdeában és Samáriában és az egész világ szélső határáig menjenek. A népnek csak kis töredéke fogadta el a tanácsot, azonban a követek gyorsan vitték az üzenetet helyről-helyre, országról-országra és kitűzték az evangélium zászlaját a világ közeli és távoli helyein."

Júniusban azt közölte a bizottság, melyre a dolgokat bízták, hogy Melbourne-ban a St. Kilda utcában a György teraszon két nagy házat béreltek az iskola számára.

Augusztus elején megérkezett Amerikából Rousseau testvér és felesége és aug. 24-én megkezdődött a tizenhat hétre tervezett tanítás. A tanítók: Rousseau testvér, az iskola vezetője Starr testvér, bibliaoktató: W.L. Baker és Rousseauné, a közönséges tárgyak oktatói, Starr testvérnő pedig a gondnok volt. Az iskolának nem sokára huszonnyolc tanulója volt, többnyire felnőttek. Tizenketten könyvevangélisták voltak, vagy erre a hivatásra akarták magukat kiképezni. A másik tizenkettő a keresztény szolgálat más ágában tevékenykedett.

A megnyitáson Daniells, Tenney, Starr, White és Rouseau testvérek rövid beszédet tartottak. White testvérnő is beszélt arról, hogy az ilyen nevelőintézetnek mily nagy hatásköre van. Beszélt a korlátozott körülményekről is, melyek között most Isten művének gyors befejezése érdekében fel állították a nevelőintézetet. Azonban különösen azt akarta a tanítók és a tanulók szívébe vésni, hogy az isteni előre látás az egyik országot a másik után nyitja meg a kereszt követői előtt és, hogy ezekben az evangéliumra érett országokban őszinte szívek sugározzák az igazság világosságát.

Majd így folytatta: Az emberek tervei és munkái nem tartanak lépést Isten előre látásával, mert miközben egyesek ezekben az országokban azt állítják, hogy hisznek az igazságban, cselekvéseikkel azt bizonyítják, hogy mi nem akarjuk a Te utadat Uram, hanem a miénket. Sokan vannak, kik kérik Istent, hogy ismertesse meg velük az igazságot. Titkos kamráikban sírnak és imádkoznak, hogy megismerjék a Szentírás világosságát és a menny Ura megparancsolta angyalainak, hogy együtt munkálkodjanak az emberekkel, hogy terveiket keresztül vigyék, hogy mindenki, aki az életet akarja, megláthassa Isten dicsőségét.

Követnünk kell az Isten által megnyitott utat és ha előremegyünk, tapasztaljuk majd, hogy az Úr előttünk jár és a munkaterület eszközeink és képességeink felett kiszélesítette, hogy azt elfoglaljuk. Az előttünk megnyílt nagy terület szükséglete befolyásolja mindazokat, kiknek Isten eszközöket és képességet adott, hogy magukat és mindenüket az Úrnak szenteljék.

Ne gátolják a faji és nemzeti korlátok azokat, kik kiképzést nyernek, misszió tevékenységükben. Bárhol is dolgoznak erőfeszítéseiket gyors győzelem kísérje. Az Istennek szentelt misszionáriusok céljaik eléréséért nagy kiterjedésű munkát végeznek. A misszió tevékenység területét nem korlátozzák kasztok, vagy nemzetségek. A szántóföld a világ és az igazság fénye rövid idő alatt világítsa be a föld legsötétebb helyét is, mint azt egyesek lehetségesnek tartják.

Az ausztráliai bibliaiskola a megnyitáskor, mely később ausztráliai misszió kollégiummá fejlődött, White testvérnő így szólt:

A misszió mű Ausztráliában és Új Zélandban még a kezdet kezdetén van, azonban ugyanazt a művet, amit az anya országunkban teljesítettünk, Ausztráliában, Új-Zélandon, Afrikában, Indiában, Kínában és a tenger szigetein is kell végeznünk.

Ideggyulladásból származó szenvedése, mely januárban kezdődött, egész jövő novemberig tartott. Ápolónője és titkárnői gondos és erőteljes kezelésben részesítették, hogy a betegségét megállítsák, azonban a téli hónapok alatt szenvedése állandóan fokozódott. Ennek ellenére folytatta az írást. Ágyban ülve írt levelet barátainak, mű vezető munkatársainak, bizonyosságokat és a "Desire of Ages" többi fejezetét.

Tavasz közeledtekor valami javulás mutatkozott betegségében és októberben elhatározta, hogy Dél-Ausztrália szárazabb éghajlatát fogja felkeresni. Hat hétig tartózkodott ott és ez nagyon jó hatással volt egészségére.

1892. dec. 23-án a generálkonferencián összegyűlt testvéreknek írt levélben leírja, e hosszú betegsége alatt tett tapasztalatát:

Örülök, hogy az Úr jóságáról és áldásáról írhatok nektek. Még gyenge vagyok, de állapotom javul. A Nagy Orvos munkálkodik értem és én dicsőíteni akarom szent nevét. Végtagjaim erősödnek, noha vannak fájdalmaim, ezek mégsem közelítik meg azokat, melyeket tíz elmúlt hónapban átéltem. Most már annyira megerősödtem, hogyha korlátba kapaszkodom, úgy segítség nélkül tudok a lépcsőn le s fel járni. Egész hosszú betegségem alatt Isten áldása nyugodott rajtam. Legerősebb küzdelmeimben a heves fájdalom közepette is így biztosított engem. Bízd magad az én kegyelmemre. Ha egyes napokon a fájdalom már-már elviselhetetlenné vált és nem tudtam aludni, hitben Jézusra néztem és ő velem volt. A sötét árnyak tova tűntek s egy ünnepélyes fényesség vett körül és az egész szobát betöltötte mennyei jelenlétének dicsősége.

Úgy éreztem, hogy szívesen vállalom a szenvedést, ha ily értékes kegyelem kísér nyomon. Tudtam, hogy az Úr jó és kegyes, telve irgalommal, részvéttel és szelíd szeretettel. Gyámoltalanságomben és szenvedéseimben lelkem az ő dicséretével volt tele és ajkaim is ezt cselekedték. Vigasztalgattak és erősítgettek azon gondolataim, hogy mily rossz helyzetben lennék, az ő megtartó kegyelme nélkül. Szemeim még láttak, értelmem világos volt és szellemem még sohasem látta tisztábban az igazság szépségét és értékét.

Mily gazdag áldások léteznek! A zsoltárossal együtt mondtam: "Én nekem mily kedvesek a Te gondolataid Istenem! Mily nagy azoknak summája. Számlálgatom őket, többet a fösvénynél felserkennek, s mégis veled vagyok." Zsolt. 139, 17, 18. Az utolsó szavak érzésemet és tapasztalataimat fejezik ki. Mikor felébredek, az első gondolatom és szívem első érzelme, Dicsérd az Urat! Szeretlek, óh Uram, Te tudod, hogy szeretlek! Drága Üdvözítő, te saját véreden vásároltál meg engem, különben nem fizettél volna értem, ily végtelen árat. Szabadítóm, te az életedet adtad értem és neked nem szabad hiába meghalnod értem.

Szenvedésem első pár hete óta nem volt semmi kételyem azon kötelességemet illetőleg, hogy az országba kellett jönnöm, sőt, mennyei Atyám szándékába való bizalmam csak megerősödött. Most még nem értem Isten teljes szándékát, de abban biztos vagyok, hogy tervének egy része volt az, hogy én ily módon szenvedjek és én ebben a dologban nyugodt és megelégedett vagyok. Ezzel az írásommal, melyez ma postára adok, Amerika elhagyása óta két levelet írtam. Mind ezt nem írhatnám, ha az Úr, oly nagy mértékben nem erősített volna meg. Jobb kezem soha sem mondta fel a szolgálatot. Karom és vállam nagyon fájt, amit nehezen viseltem el, de kezem képes volt a tollat tartani, hogy leírhassam azt, amit az Úr Lelke adott nekem.

Rendkívül értékes tapasztalaton mentem keresztül és a műben dolgozó munkatársaimnak tanúsíthatom: Az Úr jó és dicsérendő.

Az ausztráliai konferencia ötödik ülését Észak-Titzroyban /Melbourne/ 1893. jan. 6-15-ig tartották. Az összejövetel alatt White testvérnő hétszer beszélt olyan tárgyakról, melyek a gyakorlati boldogulásról szóltak.

Egy nap a gyülekezeti kiadó a mű keletkezéséről és fejlődéséről tartott előadást. Nagyon kérte a testvéreket, hogy Ausztráliában a legkomolyabb erőfeszítéseket tegyék meg, hogy magukat ebbe és a keresztény tevékenység más ágaiban is erős munkásokká képezzék ki.

Az ausztráliai konferencia vége után White testvérnő elhatározta, hogy régóta elhalasztott utazásait Új-Zélandba megteszi. Kísérője Emily Campbell, ki titkárnője és ápolónője volt, fia W. C. White és Starr testvér a feleségével is többnyire nála tartózkodott.

Mikor febr. 8-án Aucklandba érkezett, M. C. Izrael testvér fogadta őket és egy bútorozott házba vezette őket, melyet az aucklandi gyülekezet bocsátott rendelkezésükre.

A tizenkét nap alatt, melyet komoly munkában töltöttek el az aucklandi gyülekezet érdekében, White testvérnő nyolcszor beszélt. Ezután három hetet töltött Kaeoban a testvéreknél, mely Új-Zéland legrégibb H.N. adventista gyülekezete volt. Itt több nagyreményű ifjúval találkozott, kik ért komolyan munkálkodott.

Úgy Aucklandban, mint Kaeoban White testvérnő unszolta a többieket, hogy vegyenek részt családjukkal az évi konferencián, melyet március utolsó napján Napierben tartanak. Ez a konferencia egy tábor-összejövetel lesz, az első, melyez az Egyenlítőtől délre tartanak. Erről így ír:

"Éreztük, hogy az első tábor-összejövetel lesz az első a többinek, melyeket a jövőben tartanak majd. Ismételten azt mondtam a testvéreknek: Meglásd, úgymond, hogy mindeneket azon minta szerint készítse, melyet a hegyen mutatott neked." Jézus így szólt tanítványaihoz: "Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes."

Azonban lehetetlennek látszott a tervezett összejövetel iránt lelkesedést támasztani. Favágó táborok és az útépítők sátorai általában nem voltak kívánatos intézmények, a kényelmes táborok pedig, hol az emberek Isten imádására gyűlnek össze, Új-Zélandban egészen új dolog volt.

A kedvezőtlen pénzügyi helyzet miatt, soknak rendkívül nehéz volt az összejövetelen részt venni. Az összejövetel kezdetéig kevés kilátás volt, hogy harmincnál többen legyenek jelen a táborhelyen. Ennyi ember részére készítettek sátrat. Mikor azonban az összejövetel megkezdődött, a testvérek különböző helyekről bejelentés nélkül érkeztek, úgy, hogy kétszer annyian voltak, mint amennyire számítottak. Az összejövetel utolsó hetében már tizennyolc sátor állt, melyben ötvennyolc személy volt elhelyezve. Sokan a közeli szobákban laktak. Ezek és a Naper gyülekezeti testvérek nappal nagy gyülekezetet alkottak. Esténként a sátor is megtelt.

Az összejövetel alatt a tábor-összejövetel tervét helyeselték és elhatározták, hogy a jövő évi konferenciát is táborban fogják tartani. Határozatokat hoztak, melyen az ausztráliai bibliaiskolát jóváhagyták és pénz adományokat és pedig ötszáz dollárt bútorra és négyszáz dollárt a tanulók alapjára. Kétszáz hetven dollárt pedig a tábor-összejövetelek alapjára adtak.

A Napier-i tábor-összejövetel után így ír White testvérnő: "Elhatároztuk, hogy meglátogatjuk Wellingtont és hogy egy pár napot Palmerston North-ban töltünk, hogy egy kis csoport szombatünneplőkért munkálkodjunk, kik segítséget kértek." Noha éjjel és nappal a gyengeség nem tágított mellőlem, az Úr kegyelmet adott nekem, hogy elviselhessem azt. Ha néha úgy éreztem, hogy képtelen vagyok az összejövetelen részt venni, amelyen beszélnem kellett, ezt mondtam: "Hitben akarok a nap elé állni." Ha így tettem, erőt kaptam, hogy gyengeségemen felülemelkedve az Úrtól kapott üzenetet hirdessem.

Wellingtonban White testvérnőt, M. H. Tuxford testvérnő otthonában szívesen fogadták, hol több hónapig tartózkodott, és ahonnan a hívők kis csoportjait ment látogatni Petoneba, Ormondwillebe, Dannewiskébe, Palmerston Northba és Eisboneba.

Mielőtt White testvérnő visszatért volna Ausztráliába, részt vett a második Új-zélandi tábor-összejövetelen, melyet Wellington mellett egy védett helyen, 1893. nov. 30-tól dec. 12-ig tartottak. Ezen az összejövetelen kétszer annyian jelentek meg, mint a naperi összejövetelen. O. A. Olsen testvér a generálkonferencia elnöke is megérkezett az összejövetel első napjaiban és munkája valamint tanítása felbecsülhetetlen volt. Boldogító híreket hozott a misszióterületről, melyeket nem rég meglátogatott és azon ifjakról szólt, kik az evangélium végző munkájára kiképezik magukat.

White testvérnő Olsen testvér és más munkatársak kíséretében utazott vissza Wellingtonból Melbournéba, hogy az első ausztráliai tábor-összejövetelen részt vegyen.