1846. augusztus 30-án White Jakab testvérrel házasságot kötöttem. White testvér nagy tapasztalatokra tett szert az adventizmusban és az Igazság hirdetésében való munkáját Isten megáldotta. Szívünk egyesült e nagy munkában és együtt utaztunk és munkálkodtunk lelkek megmentésén.

1846. novemberében férjemmel egy összejövetelen vettünk részt, Tapshamban /Maine/ melyen Bates József testvér is jelen volt. Akkoriban még nem hitte teljesen, hogy látomásaim az Úrtól vannak. Ez az összejövetel nagy fontosságú volt. Isten lelke nyugodott rajtam, Isten dicsőségéről kaptam látomást és először láttam más bolygókat. Mikor a látomás befejeződött, elbeszéltem, hogy mit láttam. Bates testvér megkérdezte tőlem, hogy tanultam-e a csillagászatot. Azt válaszoltam, hogy nem emlékszem, hogy olvastam volna egy csillagászati könyvet. Erre azt mondta: "Ez az Úrtól való." Arca mennyei világosságtól ragyogott és erős szavakkal buzdította gyülekezetet.

Arra, hogy milyen álláspontot foglal el a látomásokkal szemben, Bates testvér a következő felvilágosítást adta.

Noha semmit sem fedeztem fel a látomásomban, ami az Írással ellentétes lett volna, mégis rendkívül nyugtalan és zavart voltam és hosszú ideig nem tudtam elhinni, hogy az más lenne, mint tartósan legyengült egészségi állapotának következménye.

Ezért, azokban az időkben, mikor szellemem minden izgalomtól mentes volt, őt és barátait, kik kisérték, különösen legidősebb nővérét, kikérdeztem, hogy az igazság okát felfedezzem. Több látogatásának, melyeket New Bedfordtól és New Haventől tett, egyes esetekben összejöveteleinken láttam őt látomás közben, hasonlóképpen Tapshamban is. Többen azok közül, ki az izgató jeleneteknél ott voltak, nagyon jól tudják, hogy milyen érdeklődéssel és buzgalommal figyeltem minden szóra és mozdulatra, hogy csalást vagy mesmerizmust fedezzek fel. Köszönöm Istennek az alkalmat, hogy ezt másokkal együtt láthattam. Most már biztonsággal mondhatom azt magamról, azt hiszem, hogy ez Isten működése volt, melyet azért tett, hogy szétszórt, széttépett és kirabolt népét 1844. októberében bezárult művünk után erősítse és vigasztalja.

Egy tapshami összejövetelen azt a kijelentést kaptam, hogy sokat kell majd szenvednem és hogy Gorhamban szüleim akkori lakóhelyére való visszatértünk után egy hitpróbát kell majd kiállnunk.

Visszatérésünk után nagyon megbetegedtem és sokat szenvedtem. Szüleim, férjem és testvéreim egyesültek imában értem, de mégis három hétig szenvedtem. Többször aléltam és úgy feküdtem, mint a holt, de az imák meghallgatásaképp, mindig ismét öntudatra ébredtem. Annyira szenvedtem, hogy kértem a körülöttem lévőket, hogy ne imádkozzanak értem, mert azt hittem, hogy imáik csak szenvedésemet hosszabbítják meg. Szomszédaink nem remélték felépülésemet. Egy ideig úgy tetszett az Úrnak, hogy próbára tegye hitünket.

A Michols testvérek Dorchesterben /Maso/ hallottak betegségemről és fiúk Henrik Gorhamba jött, különböző dolgokat hozva erősítésemre. Látogatása alatt barátaim ismét egyesültek imában felépülésemért. Többek imája után Nichols Henrik testvér kezdett komoly imába és mikor Isten ereje szállt reá, felemelkedett térdeiről, odajött hozzám. Kezét fejemre tette és mondta: "Ilona testvérnő, Jézus Krisztus meggyógyít téged!" Ezután Isten erejétől visszahanyatlott. Én hittem, hogy Isten műve volt ez és fájdalmaim megszűntek. Lelkem hálával és békével telt meg. Szívem szózata ez volt: "Isten a mi segítségünk. Békességben nyugszunk, ha benne maradunk és az ő gyógyítására várunk."

Pár héttel később felszálltunk a gőzösre Portlandben, hogy Bostonba utazzunk. Nagy vihar tört ki és mi veszélybe forogtunk. Isten kegyelméből azonban mindnyájan szerencsésen partot értünk.

Massachusetti munkáról február hónapban és március első hetében így ír férjem 1847. március 14-én közvetlen hazatértünk után, Gorheimben:

A körülbelül hét heti távollétünk alatt Isten kegyelmes volt hozzánk. ő volt a mi erősségünk a tengeren és a szárazföldön egyaránt. Ilona az elmúlt hat hét alatt teljesen egészséges volt, ily hosszú ideig ez az utóbbi hat év alatt még nem fordult elő. Mindketten örültünk egészségünknek...

Mióta Topshamet elhagytuk, nehéz napokat éltünk át. Azonban nagyszerű mennyei és üdítő órákban is volt részünk. Röviden, ez volt egyike legjobb látogatásainknak, mit most Massachusettben tettünk. Testvéreink New-Bedforban és Fairhavenben nagyon megerősödtek. Más helyen lakó testvéreink is gazdagon részesültek áldásban.

1847. április 3-án Howland Stockbrodge testvér házában tartott szombati összejövetelen úgy éreztük, hogy rendkívül áthat bennünket az ima lelkülete és mialatt imádkoztunk, kiáradt reánk Isten Szent Lelke. Mindnyájan nagyon boldogok voltunk. Csakhamar eltűnt tudatomból minden földi dolog, s látomásban Isten dicsősége ölelt körül.

Láttam, amint igen gyorsan angyal repül felém, s a földről Isten szent városába vitt fel. A városban templomot láttam, amelybe beléptem. Kapun át mentem, mielőtt az első kárpithoz értem volna. E kárpit felgördült és én beléptem a szentélybe. Így láttam a tömjénezők oltárát, a hét ágú gyertyatartót, s az asztalt, melyen a színkenyerek voltak. Miután szemlélhettem a szentély dicsőségét, Jézus a második függönyt is elvonta és beléptem a szentek szentjébe.

A szentek szentjében láttam a frigyládát, amelynek oldalai és teteje tiszta aranyból volt. A frigyláda mindkét végén egy-egy dicső kerub állott, szárnyukat a láda fölé terjesztve. Arcukkal egymás felé fordultak s a frigyládára néztek alá. Az angyalok között az arany tömjénező állott. A frigyláda felett, hol az angyalok álltak, fenséges mennyei fény ragyogott, hasonlóan Isten királyi székéhez. Jézus a frigyszekrény mellett állott, s midőn a szentek imája felszállt hozzá, a tömjénező illatozott s ő a szentek könyörgését azok illatával együtt az Atya elé vitte.

A frigyszekrényben volt az arany mannáskorsó, Áron kivirult vesszeje s a kőtáblák, amelyek könyvhöz hasonlóan voltak összehajtva. Jézus kinyitotta a táblákat, és láttam az Isten ujjaival írt Tízparancsolat volt. Az első kőtáblán a négy első parancsolat fényesebben ragyogott a többinél, de a negyedik, a szombat-parancsolata a legfényesebb volt mind között, mert Isten a szombatot szent nevének dicsőségére választotta. A szent szombat dicsőségnek látszott, - fényes gyűrű vette körül ezt a parancsolatot. Láttam, hogy a szombat parancsolata nem volt a keresztre szegezve. Ha úgy lett volna, akkor a többi kilenccel sem lenne másként, ami azt jelentené, hogy a többi kilenc parancsolatot is éppúgy áthághatnánk, mint ahogy a negyediket, a szombatot megszegik. Láttam, hogy Isten sohasem törölte el, vagy változtatta meg a szombat parancsát, mert Isten nem változik. Ellenben az egyház helyezte át a szombatot a hetedik napról a hét első napjára, mert az Írások szerint az egyház megváltoztatja az időket és a törvényt.

Ha Isten a szombat parancsolatát a hetedik napról a hét első napjára áttette volna, akkor a parancsolat is megváltozott volna, amelyet a kőtáblára Isten a saját ujjaival írt fel, amely táblák a mennyei templom szentek szentjének frigyszekrényében vannak, s így hangzana a negyedik parancsolat: Az első nap a te Uradnak Istenednek szombatja. Csakhogy világosan láttam, hogy még ma is úgy hangzik az Írás ahogy Mózes annakidején a Sinai hegyről aláhozta, amelyet Isten saját ujjával írt le. "De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja." Láttam, hogy a szombat az a nagy kérdés, amely Isten várakozó szentjeinek szívét egybeforrasztja.

Láttam, hogy Istennek vannak olyan gyermekei, kik még mindig nem ismerik és nem tartják a szombatot. Nem utasítják vissza annak világosságát. A nagy nyomorúság idején megteltünk Szentlélekkel, s arra késztetett minket, hogy kivonuljunk és nagyobb buzgalommal hirdessük a szombatot. Ez felingerelte az egyházat és a névleges Jézust várókat, mert a szombatot. Ez felingerelte az egyházat és a névleges Jézust várókat, mert szombat igazságát megtartani nem tudták. Ekkor Isten összes választottai világosan látták, hogy miénk az igazság, ők is hozzánk csatlakoztak, velünk együtt szenvedték el az üldözéseket. Fegyvert, éhséget, ragályt és nagy zűr-zavart láttam a földön. A gonoszok azt hitték, hogy mi hoztuk rájuk Isten ítéletét. Felkerekedtek és tanácsot ültek, hogy miként lehetne bennünket a földről kiírtani, mert azt hitték, hogy akkor a baj is megszűnik.

A nyomorúság idején kimenekültünk a városból és a falvakból, de az istentelenek üldözőbe vettek minket. Ezek fegyveresen behatoltak a szentek házaiba. Felemelték kardjukat, hogy megöljenek minket, de az darabokra törve, szalmaszálként hullott ki kezükből. Mi éjjel-nappal Istenhez kiáltottunk szabadulásért, s kiáltásunk trónja elé jutott.

A Nap felkelt, a Hold megállott. A folyamok folyása szünetelt. Sűrű, sötét felhők tornyosultak az égen, s egymásba ütődtek. De látszott mégis egy világos hely, melyen Isten dicsősége összpontosult. Innen dörgött felénk, hatalmas vizek zúgásához hasonlóan Isten szava, mely megrázta az eget és a földet. Az ég kinyílt, majd újra bezárult. Állandóan háborgott és mozgott. Hatalmas hegyek gyenge nádszálhoz hasonlóan ingadoztak és óriási sziklákat zúdítottak alá ormaikról. A tengerek forrtak és zúgtak, mint a forró víz a fazékban, s hatalmas köveket vetettek ki a szárazra.

S midőn Isten, Jézus eljövetelének napját és óráját kihirdette, s átadta népének az örök szövetséget, rövid mondatokban beszélt, minden egyes mondat után szünetet tartott és hangja végiggördült az egész földön. Isten Izrael felé irányított tekintettel figyel a szavakra, melyek Jehova ajkait elhagyták s amelyek mennydörgéshez hasonlóan zúgtak tova. Minden rendkívül ünnepélyes volt. A szentek mindenegyes mondat végén így kiáltottak: Dicsőség, hallelúja! Arcukat beragyogta Isten dicsősége, s úgy sugároztak, mint Mózes arca, midőn a Sinai hegyről alájött. A gonoszok a tündöklő ragyogás miatt nem tudtak arcukra pillantani. S midőn az örök végtelen áldások kimondattak azokra, akik a szombat megszentelése által Istent dicsőítették, hangos örömkiáltásokban tört ki az egész sereg, akik győztek a fenevad és annak képe felett.

Ekkor kezdetét vette a jubileum, midőn a föld megpihent. Láttam a jámbor rabszolgát, győzelemittasan, midőn lerázta magáról a béklyókat, melyek oly sokáig lebilincselték. Istentelen ura azonban nem tudta, hogy mit cselekedjék, mert a gonoszok nem értették meg Isten szavát.

Nemsokára megjelent a nagy fehér felhő. Sokkal szebb volt, mint valaha. Rajta ült az Ember Fia. Eleinte nem vettük észre, hogy Jézus a felhőn ül, de amint a földhöz közeledett, lassan kivehető volt fenséges alakja is. E felség megjelenése képezi az Ember Fiának jelét az égen.

Isten Fiának szava szólította elő a porban alvó szenteket, dicső halhatatlanságba öltözve, az élő szentek pillanat alatt elváltoztak és velük együtt felvétettek a felhőszekérre. Rendkívül fenséges látvány volt, amint a szekér felfelé szállt. A szekér mindkét oldalán szárnyak és alattuk kerekek voltak. Midőn a szárnyak megsuhantak, így kiáltottak: Szent! Szent! szent, az Úr, a seregek Istene! S midőn a szekér felfelé gördült, így kiáltottak a kerekek: Szent! A felhőn ülő szentek így kiáltottak: Dicsőség, hallelúja! S a szekér felszállt a szent városba. Jézus kitárta az aranyváros kapuit és bebocsátott minket. Itt üdvözöltek mindnyájunkat, mert megőriztük Isten parancsait... "jogunk volt az élet fához." Jel. 14, 12, 22, 14.