Atyám családja alkalmilag még mindig látogatta a metodista egyházat és a magánházakban tartott u.n. osztály-összejöveteleket.

Az elöljáró vén jelen volt. Mikor bátyám sorra került a bizonyságtevéskor, alázatosan, de világosan beszélt a teljes elkészülés szükségességéről, hogy Jézussal találkozhassunk, mikor erővel és nagy hatalommal eljön az ég felhőiben. Mialatt bátyám beszélt, mennyei világosság gyúlt ki máskor sápadt arcán. Lelkében akkori környezetéből elragadtatva látszott, és úgy beszélt, mint Jézus jelenlétében.

Mikor engem szólítottak fel beszédre, felemelkedtem lélekben, szeretettel és békességgel telt szívvel. Elbeszéltem a bűntudat érzésének fájdalmát és hogy nyertem el végül az oly sóvárgott áldást - Isten akaratának való teljes alárendelés által és örömömet fejeztem ki azért az üzenetért, hogy a Szabadító nemsokára jönni fog övéiért.

Együgyűségemben azt vártam, hogy metodista fivéreim és nővéreim megértik érzéseimet és együtt örvendenek velem. Csalódtam. Több testvérnő sóhajtott, mozgolódott székén és hátat fordított nekem. Nem tudtam elképzelni, mit mondhattam, hogy megsértődtek. Érezve nem tetszésüket, csak egész röviden beszéltem.

Miután befejeztem beszédemet, azt kérdezte tőlem az elnöklő vén, vajon nem lenne-e kellemesebb hasznos életet folytatni és másokkal jót tenni, mint Jézus gyors eljövetelét várni és a szegény bűnösöket hagyni, hogy vesztükbe rohanjanak. Akkor majd megszűnik a bűn, és örökös szentségnek fogunk örülni, az ördögök sem kísértenek többé bennünket, hogy tévutakra vezessenek.

Ezután az elnöklő vén másokat szólított meg az osztályban, majd a földi millennium, vagy az ezeréves békebirodalom várása feletti örömének adott kifejezést, mikor a földet mint a tenger vize, úgy borítja el az Úr ismerete. E korszak eljövetelét kívánta.

Az összejövetel végetért. Éreztem, hogy azok, kik ezelőtt szerettek és barátságosak voltak velem, most hidegen kezelnek. Szomorúan mentünk haza fivéremmel, érezve, hogy testvéreink félreértettek és Jézus közeli eljövetele mekkora ellenállással találkozott szívünkben.

Útközben komolyan beszélgettünk új hitünk és reménységünk bizonyítékairól. "Ilona" mondta Róbert, "elhittetek talán bennünket? Krisztus közeli visszajövetelének reménye talán eretnekség, hogy prédikátorok és vallásismerők oly elkeseredetten harcolnak ellene? Azt mondják, hogy Jézus csak évezredek múltán fog jönni. Ha csak valamelyest is megközelítik az igazságot, akkor napjainkban még nem érhet véget a világ."

Nem mertem a hitetlenségnek még egy pillanatra is helyt adni, hanem azonnal válaszoltam: "Nem kételkedem abban, hogy a Miller úr által hirdetett tan az igazság. Milyen erő árad szavából! Mily meggyőzően hat a bűnös szívre!"

Egész nyíltan és szabadon beszéltünk a dolgokról, miközben folytattuk utunkat és arra a meggyőződésre jutottunk, hogy kötelességünk és előjogunk Üdvözítőnk visszajövetelét várni és a legbiztosabb az, ha elkészülünk megjelenésére, hogy örömmel találkozhassunk vele. Mit várhatnak azok, az ő újra jövetelétől, kik most azt mondják: "Halogatja még az én Uram az ő eljövetelét" és nem kívánják őt látni? Csodálkoztunk azon, hogy a prédikátorok bátorkodtak a bűnösök és elesettek félelmét e szavakkal csillapítani: "Békesség!" mialatt az intő üzenet az egész országot bejárta. A korszakot ünnepélyesnek tartottuk, éreztük, hogy nem szabad időt veszítenünk.

"A fát gyümölcseiről ismerik meg," jegyezte meg Róbert. "Mit nyújtott ez a hit nekünk? Meggyőzött arról, hogy még nem készültünk el az Úr jövetelére, hogy tiszta szívűeknek kell lennünk, mert e nélkül nem tudunk békességben találkozni üdvözítőnkkel. Felrázott bennünket, hogy új erőt és kegyelmet kérjünk Istentől.

Mit tett érted Ilona? Az lennél-e, aki vagy, ha nem hallottad volna Krisztus közeli visszajövetelének tanát? Mily reményt keltett szívedben, mily békét ad, örömet és szeretetet adott neked. És engem is mindennel megajándékozott. Örömmel olvasom Bibliámat és szívesen imádkozom."

Éreztük, hogy ez a beszélgetés mindkettőnket megerősített és elhatároztuk, hogy az igazságról való őszinte meggyőződésünktől / és Krisztusnak az ég felhőiben való visszajövetelének lelki reménységéről nem hagyjuk magunkat eltántorítani. Hálásak voltunk, hogy a drága világosságot megismertük és az Úr eljövetelének örülni tudunk.

Nemsokára ismét felkerestük az osztály-összejövetelt. Kerestük az alkalmat, hogy Isten szeretetéről beszéljünk, mely lelkünket érintette. Különösen én vágyódtam Istennek velem szemben gyakorolt jóságáról és irgalmáról beszélni. Oly nagy változáson estem át, hogy kötelességemnek véltem, minden alkalmat megragadni, hogy Üdvözítőnk szeretetéről bizonyságot tegyek.

Mikor rám került a sor, Jézus szeretetének bizonyítékairól beszéltem, melyek engem megörvendeztettek és megemlítettem, hogy örömmel várom a Szabadítómmal való közeli találkozást. A hit, hogy Krisztus eljövetele közel van, lelkemet arra ösztönözte, hogy komolyabban imádkozzam Isten lelkének megszenteléséért.

Az osztályvezető e szavakkal szakította félbe szavaimat: "A megszentelődést a metodizmus által nyered el, a metodizmus által testvérnő, nem pedig egy téves elmélet által."

Kénytelen voltam az igazságról vallomást tenni, hogy szívem ezt az áldást nem metodizmus által kapta, hanem Isten Fiának személyes jövetelének felemelő igazsága által. Ez által nyertem békét, örömet és teljes szeretetet. Így fejeződött be az utolsó bizonyságtételem az osztályban a metodista testvérek között.

Ezután Róbert beszélt az ő szelíd modorán, azonban világosan és meghatóan, úgy hogy egyesek sírtak és nagyon felindultak, mások azonban rosszallóan köhécseltek és meglehetősen kényelmetlenül érezték magukat.

Miután az osztályt elhagytuk, ismét hitünkről beszélgettünk és csodálkoztunk azon, hogy keresztény fivéreink és testvérnőink mily nehezen tudják elviselni, ha csak egy szót hallanak Krisztus eljöveteléről. Krisztus dicsőséges megjelenésének reménye töltötte be lelkünket és ha beszédre emelkedtünk, erről tettünk bizonyságot. Látható volt, hogy az osztály-összejöveteleken nem volt tervünk, mert bizonyságtételünk gúnyt és csipkelődést váltott ki azokból, kiket mi tiszteltünk és szerettünk.

Az adventisták ebben az időben a Beethoven teremben tartottak összejövetelt. Apán meglehetősen pontosan látogatta családjával ezeket az összejöveteleket. Azt hitték, hogy Jézus 1843-ban fog visszajönni. A lelkek megmentésére még rendelkezésre álló időt oly rövidnek véltem, hogy elhatároztam, hogy mindent megteszek, ami csak erőmből telik, hogy a bűnösöket az igazság világosságára vezessem.

Két nővérem volt otthon - Sára, ki néhány évvel idősebb volt, mint én, és ikertestvérem Erzsébet. Megbeszéltük a dolgot egymás közt és elhatároztuk, hogy annyi pénzt fogunk keresni, amennyit csak lehet, hogy traktákat és könyveket vásárolhassunk, melyeket ingyen szándékoztunk elterjeszteni. Ez volt a legjobb, amit tehettünk és szívesen tettük.

Apám kalapos volt, nekem a kalapok szalagját kellett elkészíteni, mert ez volt a munka legkönnyebb része. Harisnyát is kötöttem 25 centért. A szívem oly gyenge volt, hogy csak úgy tudtam az ágyban ülni, hogy párnákkal támasztottam fel magamat, hogy ezt a munkát végezhessem, mégis nap mint nap ott ültem és örültem, hogy reszkető ujjaim valamit el tudnak végezni a műért, melyet annyira szerettem. Naponként csak 25 centet tudtam keresni. Mily gondosan raktam el az értékes ezüst érméket, melyekért iratokat vásároltunk, hogy ezáltal a sötétségben lévő lelkeket felvilágosítsuk és felébresszük.

Nem is gondoltam arra, hogy keresetemet magamra költsem. Ruházatom egyszerű volt. Haszontalan díszekre nem költöttünk, a felesleges pompát bűnnek tartottam. Így mindig volt egy kis tartalék tőkém, hogy megfelelő könyveket vásároljak. Ezeket aztán tapasztalt embereknek adtuk, kik azokat szétküldték.

E nyomtatványnak minden oldala drága volt szemeimnek, mert felszólította őket, hogy készüljenek el arra az eseményre, mely oly közel volt. A lelkek üdvössége teherként nyomta lelkemet és a szívem fáj azokért, kik önmagukat azzal áltatták, hogy biztonságban élnek, mialatt a világnak intőüzenetet hirdetnek.

Egy napon beszélgetni hallottam anyámat és egyik nővéremet egy prédikációval kapcsolatban, melyet nemrég hallottak, hogy a lélek természettől fogva nem halhatatlan. A prédikátor néhány szöveg bizonyítékát ismételték. Közülük, ahogy emlékszem, ezek tettek rám mély benyomást "Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni." Ezék. 18,4. "Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit nem tudnak." Préd. 9,7. "Amit a maga idejében megmutat ama boldog és egyedül hatalmas, a királyok Királya és az uraknak Ura. Kié egyedül a halhatatlanság." I. Tim. 6, 15-6. "Azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel." Róm. 2,7.

"Miért keresnek olyat, amivel már bírnak?" mondta anyám, az említett bibliahelyeket idézve.

Élénk és szorongó érdeklődéssel figyeltem ezt az új elméletet. Mikor anyámmal egyedül voltam, megkérdeztem tőle, vajon tényleg hiszi-e, hogy a lélek nem halhatatlan? Azt válaszolta, hogy ebben a kérdésben és még sok másban eddig tévedésben voltunk.

"De anyám" mondtam én: "Tényleg azt hiszed, hogy a lélek a feltámadásig a sírban alszik? Azt gondolod, hogy a keresztény halála után nem jut azonnal a mennybe és a bűnös a pokolba?"

ő válaszolt: "A Biblia nem bizonyítja, hogy egy örökké égő pokol létezne. Ha volna egy ilyen hely, úgy ez a szent könyv beszélne róla."

"De anyám" kiáltottam fel meglepetésemben, "az egész különös beszéd tőled! Ha te ezt a különös elméletet hiszed, ne közöld senkivel, mert attól félek, hogy a bűnösök e hit által biztonságban ringatnák magukat és egyáltalán nem vágyódnának, hogy keressék az Urat."

"Ha ez egy megtalált bibliai igazság" - válaszolta ő, "akkor a helyet, hogy a bűnösök üdvözülését akadályozná, eszköz lesz, hogy megnyerjük őket Krisztusnak. Ha Isten szeretete nem tudja befolyásolni a pártütőt az átadásra, akkor a pokol borzalmai sem fogják őt bűnbánatra serkenteni. Úgy vélem, helytelen úgy nyerni lelkeket Jézusnak, hogy a legalacsonyabb érzések egyikére - a közönséges félelemre - akarunk hatni. Jézus szeretete a legkeményebb szívet is le fogja győzni."

Több hónap múlt el a beszélgetés után, mielőtt valami továbbit hallottam volna e tanról, ezalatt azonban sokat elmélkedtem e tárgyról. Mikor erről prédikáltak, azt hittem, hogy ez az igazság. Attól az időtől, hogy a hallottak alvásáról világosságot nyertem, megszűnt az a titok, melyet a feltámadás eddig eltakart előlem, és ez a nagy esemény új és fennkölt fontosságot nyert. Gyakran megzavart az a próbálkozás, hogy a halottak azonnali jutalmazását és büntetését a jövendő feltámadás és ítélet kétségbevonhatatlan tényével összeegyeztessem. Ha a lélek már halálakor az örök boldogságban vagy az örök kárhozatba kerül, miért kell akkor a szegény, e korhadt testnek még egyszer feltámadni?

Azonban ez az új és szép hit felvilágosított, hogy az ihletett írók miért írtak annyit a test feltámadásáról, azért, mert egész lényünk a sírban szunnyad. Most már felismertem, hogy e kérdésben vallott régebbi nézeteim tarthatatlanok voltak.

Egész családunk nagyon érdeklődött az Úr közeli visszajövetelének tana iránt. Apám a metodista egyház egyik oszlopos tagja volt. ő volt a buzdítója és gyülekezet vezetője azoknak a családoknak, melyek a városon kívül voltak. Mégis a metodista prédikátor egy különös látogatást tett nálunk és felhasználta az alkalmat, hogy tudomásunkra hozza, hogy hitünk a metodizmussal nem egyeztethető össze. ő nem érdeklődött hitünk alapja után, nem is idézett semmit a Bibliából, hogy meggyőzzön bennünket tévedésünkről, hanem azt mondta, hogy mi egy új és különös hitet vettünk fel, amelyhez a metodista egyház nem adhatja beleegyezését.

Apám azt válaszolta, hogy téved, ha ezt egy új és különös tannak nevezi, hisz Jézus maga is hirdette tanítványainak második eljövetelét. ő azt mondta: "Az én Atyámnak házában sok lakóhely van, ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek, néktek ismét eljövök, hogy magamhoz vegyelek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek." Ján. 14,13. Mikor a mennybe ment és hű tanítványai eltűnő Uruk után tekintettek: "Íme két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában. Kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit álltok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felvitték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe" Apcs. 1,10-11.

És mondta apám - az ihletett apostol. Pál a thessalonikabeli testvéreket bátorította levelében: "Néktek pedig, akik szorongattatok, nyugalommal mivelünk együtt, amikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának angyalaival tűznek lángjában, ki bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának akik megfognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától és az ő hatalmának dicsőségétől. Amikor eljő majd, hogy megdicsőítessék az ő szenteiben és csodáltassék mindazoknak akik hisznek." II. Thess. 1, 7-10. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből és feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban, azután mi, akik élünk, akik megmaradtunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annak okáért vigasztaljátok egymást a beszédekkel. I. Thess. 4, 16-18.

Az ad tekintélyt hitünknek, hogy Jézus és apostolai örömmel és diadalmasan beszéltek Krisztus visszajöveteléről és a szent angyalok közlik, hogy Krisztus, ki a mennybe ment, ismét visszajön. Azáltal, hogy Jézus szavainak és tanítványainak hiszünk, megbotránkoztattunk. Ez egy régi tan és az eretnekségnek még nyomát sem találni benne.

A prédikátor meg sem kísérelte, hogy egy Írás szöveget is idézzen, mely bebizonyítaná, hogy tévedünk, hanem azzal mentegetőzött, hogy nem ér rá. Azt ajánlotta, hogy csendben maradjunk ki a gyülekezetből és kerüljük el a nyilvános kihallgatást. Tudjuk, hogy más testvéreinket is hasonló okból, ugyanilyen eljárás alá vonták. Nem kívántunk eléjük állni. Nem mintha szégyelltük volna hitünket megvallani, vagy hogy az Írásból nem tudtuk volna bebizonyítani, azért szüleim követelték, hogy ismertessék velünk a kérelem okait.

Erre azt a kitérő választ kapták, hogy a gyülekezet szabályai ellen vétettek és az lenne a legjobb, ha önkéntesen visszavonulnánk, hogy kihallgatástól megszabaduljunk. Azt válaszoltuk, hogy szabályos kihallgatást kívánunk, mert tudni szeretnénk, hogy milyen bűnökkel vádolnak bennünket, mert Üdvözítőnk megjelenésének szeretetteljes várásában nem találunk semmi kivetnivalót.

Nemsokára értesítést kaptunk, hogy az egyik összejövetelen a templom előcsarnokában jelenjünk meg. Csak kevesen voltak jelen. Apám és családja olyan nagy befolyású volt, hogy ellenfelünk nem kívánták esetünket a gyülekezeti tagok nagy száma előtt tárgyalni. Az egyetlen vád az volt, hogy szabályaik ellen vétettünk. Arra a kérdésre, hogy milyen szabályokat sértettünk meg, egy kis tétovázás után azt mondták, hogy más összejövetelekre járunk, a mi osztályunkban való rendszeres megjelenést pedig elhanyagoljuk.

Azt mondtuk, hogy a család egy része vidéken volt és a városban maradtak egyike sem hiányzott egy pár hétnél hosszabb ideig az összejövetelekről. Ez is erkölcsi kényszerből történt, mert bizonyságtételeink erős visszatetszést szültek. Arra is emlékeztettük őket, hogy bizonyos személyek, kik egy év óta nem látogatják az osztály-összejöveteleket, még mindig jól álló tagoknak tartanak.

Azután megkérdezték, hogy beismerjük-e, hogy eltértünk a szabályoktól és beleegyezünk-e abba, hogy a jövőben ezekkel összhangban fogunk-e cselekedni. Azt feleltük, hogy nem merjük hitünket feladni, vagy Isten szent igazságát megtagadni, és nem adhatjuk fel Szabadítónk közeli eljövetelének reményét és Istenünket továbbra is annak rendje és módja szerint fogjuk imádni, amit ők eretnekségnek tartanak.

Apám védekezése közben Isten áldását tapasztalta és mi mindnyájan felszabadultan, az igazság tudatában távoztunk az előcsarnokból, érezve Jézus jóváhagyását.

A következő vasárnap az elnöklő vén felolvasta hetünk nevét, mint akiket a gyülekezet kizárt soraiból. Azt mondta, hogy minket valami igazságtalan, vagy erkölcstelen cselekedetért zártak ki, mert jellemünk és hírnevünk kifogástalan, azonban vétkesek vagyunk a metodista egyház szabályainak áthágásában. Azt is bejelentette, hogy az ajtó nyitva van mindazok számára, kik a szabályok áthágásával hasonlóan vétkeznek.

Sokan voltak a gyülekezetben, kik az Üdvözítő megjelenését várták, ezért hirdették ki ezt a fenyegetést, hogy megfélemlítsék őket. Néhány esetben ez az eljárás elérte a kívánt eredményt és az Isten igazságát feladták a gyülekezeti tagságért. Sokan hittek, de nem merték hitüket megvallani, nehogy kizárják őket a gyülekezetből. Egyesek azonban nemsokára kiléptek és ahhoz a csapathoz csatlakoztak, kik az Üdvözítőt várták.

Ebben az időben rendkívüli értéket jelentettek a próféta szavai: "Testvéreitek, akik titeket gyűlölnek, nevemért eltaszítanak. Jelenjék meg az Úrnak dicsősége, hogy lássuk örömötöket, de ők megszégyenülnek." Ésa. 66,5.