Miután meggyőződtem, hogy férjem addig nem épülhet fel, míg nem tevékenykedik és hogy elérkezett az ideje, hogy mindenütt bizonyosságot tegyek, elhatároztam, hogy férjemmel ki igen gyenge volt, a legszigorúbb tél idején elutazunk Észak Michiganbe. Nem az erkölcsi bátorság és az Istenbe vetett hit bírt erre az elhatározásra, de tudtam, hogy munkálkodnom kell és éreztem, hogy a Sátán elhatározta, hogy visszatart ettől. A halálnál is rosszabbnak véltem, hogy e területekről továbbra is távol maradjunk és ha kimegyünk legfeljebb elveszünk. Így 1866. dec. 19-én egy hóviharban elutaztunk Battle Creekből Wrightbe /Mich./

Férjem a 90 mérföldnyi utat várakozáson felül jól bírta és épp úgy érezte magát, mikor R. Rock testvér otthonába érkeztünk, mint elutazásunk kezdetén. Ez a kedves család nagyon barátságosan fogadott minket és oly gyöngéden gondoskodtak rólunk, mint keresztény szülő beteg gyermekeiről gondoskodik.

Férjem betegsége után itt kezdtük meg első munkánkat. Itt kezdett el először úgy dolgozni, mint az előző évben szokott, noha nagyon gyenge volt. Minden szombaton délelőtt és vasárnap harminc-, negyven percig beszélt. A nap többi részét én használtam fel, kb. másfél órát beszélve az igazságról. Nagy figyelemmel hallgattak minket. Láttam, hogy férjem erősödik, szelleme tisztul és beszédei összefüggőbbek. Mikor azután egy alkalommal egy óra hosszat világosan és hatalommal beszélt, a mű terhével a vállain, úgy, mint betegsége előtt, kimondhatatlanul hálás voltam.

Wrighti munka nagyon kimerítette. Férjemet napjában többször kellett kezelnem és néha éjszaka is. Fürdőt készítettem neki és naponta kétszer még ha hideg, viharos, vagy kellemetlen idő is volt sétáltam vele. Nekem mondta tollba tudósításait a "Review" számára. Sok levelet is írtam személyes bizonyságtevésemen kívül és ekkor írtam a legtöbbet a "Testimonies of the Church" 2. 11. számát.

1867. jan. 29-én elhagytuk Wrightet és a negyven mérföldnyire levő Greenvill-be utaztunk. Nagyon hideg nap volt és boldogok voltunk mikor végre a hideg és a vihar elől A. W. Majnard testvér otthonában menedéket találtunk. E család tagjai szívélyesen fogadtak bennünket. Hat hétig tartózkodtunk ezen a tájon a greenville-i és az orleansi gyülekezetekben dolgozva és az idő alatt Majnard testvér vendégszeretetét élveztük.

Az Úr megnyitotta ajkamat, hogy szólhassak a testvérekhez. Minden erőfeszítésemnél éreztem megtartó erejét. Mikor teljesen meggyőződtem arról, hogy bizonyosságot tegyek testvéreimnek és ezt férjem munkájával összeköttetésben közölhettem, hitem megerősödött, hogy az Úr teljesen megfogja őt gyógyítani, hogy Isten nevében elfogadható módon dolgozhasson. Mikor Istenbe bízva, nem tekintve gyengeségemet, előre ment, megerősödött és egészsége minden újabb munkával javult.

Elhatároztuk, hogy visszatérünk Battle Creekbe és mindaddig ott maradunk, míg az utak iszaposak és elázottak, hogy megírjam a Bizonyosságok 12. számát. Férjem nagyon sóvárgott battle creeki testvérei után. Szeretett volna beszélni hozzájuk és örvendezni velük együtt abban, amit Isten érte tett.

Pár nap múlva ismét Battle Creekben voltunk, három hónapi távollét után. Március 16-án szombaton férjem tisztán és erőteljesen prédikált és én is nyíltan közöltem bizonyosságaimat.

Úgy jöttem Battle Creekbe, mint egy fáradt gyermek, kinek vigaszra és bátorításra van szüksége. Visszatértünkkor azonban olyan híreket hallottunk, melyek valótlanok voltak. Porig aláztak bennünket és mértéken felül megszomorítottak.

Ily körülmények között keltünk útra, hogy a Monteteyben tartott összejövetelen részt vegyünk. Útközben igyekeztem magamnak megmagyarázni, hogy miért nem értik meg munkánkat testvéreink. Biztos voltam, ha összejönnénk velük, felismernék, hogy milyen lélek lakozik bennünk és, hogy Isten Lelke nekik ugyanazt sugallná, mint nekünk, Isten alázatos szolgáinak. És akkor érzésben és gondolatban egység uralkodna köztünk. Ehelyett bizalmatlanok voltak velünk szemben és gyanakvóan figyeltek bennünket, ami a legnagyobb gondot okozta nekem, melyet valaha is éreztem.

Amint így gondolkodtam, hirtelen eszembe jutott az 1865. dec. 25-én Rochesterben kapott látomás egy része, amit rögtön elbeszéltem férjemnek:

Egy facsoportot láttam, melyben a fák közel álltak egymáshoz kört alkotva. A fákon és felettünk egy szőlővessző kapaszkodott, mely a fák csúcsát befedte, s rajtuk nyugodva lugast alkotott. Nemsokára láttam, hogy a fák hajladozni kezdtek, mintha egy hatalmas vihar mozgatná őket. A szőlővessző egyik ága a másik után leszakadt a fákról egy-két inda kivételével, melyek az alacsonyabb ágakba kapaszkodtak. Akkor egy személy közeledett, aki a szőlővessző még kapaszkodó ágait is leoldotta, úgy, hogy az egész a földön hevert.

Sokan mentek el előtte részvétteljesen és én félve vártam, hogy egy barátságos kéz majd ismét felemeli, azonban senki sem nyújtott segítséget. Kérdeztem, hogy miért nem emeli fel senki a szőlővesszőt. Azután láttam, hogy egy angyal ment a látszólag elhagyatott szőlővesszőhöz. Kitárt karjával felemelte a szőlővesszőt és mondta: "Emelkedj az ég felé és indáiddal kapaszkodj Istenbe. Megszabadultál az emberi támogatástól. Megállhatsz Isten erejéből és emberi támogatás nélkül is fejlődhetsz. Egyedül Istenre támaszkodj, úgy nem fogsz hiába támaszkodni és eloldatni."

Mikor láttam, hogy mennyire gondoskodnak az elhagyott szőlővesszőről, kimondhatatlanul megkönnyebbültem, s feltörő örömmel fordultam az angyalhoz és megkérdeztem, hogy mit jelentenek ezek. Az angyal így szólt: "Te vagy a szőlővessző, Te mindezeket átélted és akkor, mikor ezek megtörténnek, tökéletesen megérted a szőlővessző szimbólumát. Isten lesz a segítőd a szükség idején."

Ez időtől világos volt előttem kötelességem és teljes felszabadultsággal hirdettem bizonyosságaimat a népnek. Miután Montereyből visszatértünk Battle Creekbe, kötelességemnek tartottam, hogy a rólunk elterjesztett rágalmakat és a hátrányunkra elterjesztett híreket Isten ereje által megcáfoljam. Közöltem bizonyosságaimat és elbeszéltem azon dolgokat, melyeket az elmúlt években egyes jelenlevőkről megmutatott nekem az Úr és figyelmeztettem őket a veszélyre, melyben forognak és megdorgáltam őket hamis cselekedeteik miatt. Megmondtam, hogy nagyon kellemetlen helyzetbe sodortak engem. Ha családokat vagy személyeket mutattak be nekem látomásban, a látottak többnyire személyes természetűek voltak és titkos bűnöket ostoroztak. Egyesek hónapokig munkálkodtak bűneik miatt, melyekről mások nem tudtak. Ha testvéreim ezeket a személyeket szomorúnak látják és ha hallották, hogy kételkednek abban, hogy Isten elfogadta őket, vagy a levertségükről panaszkodtak, akkor engem ostoroztak, mintha én vétkes lennék abban, hogy ők próba alatt vannak.

Azok, kik engem ostoroztak nem ismerték a dolgokat, melyekről beszéltek. Tiltakoztam az ellen, hogy egyes személyek inquisitorok akarnak lenni az én dolgaimban. Azzal a kellemetlen kötelességgel bíztak meg, hogy titkos bűnöket ostorozzak. Ha én azért, hogy gyanútól és féltékenységtől megóvjam magam, teljesen elbeszélném cselekedeteimet, melyeket titokban kell tartanom, Isten ellen vétkeznék és igazságtalan volnék egyes személyekkel. A személyes bűnök személyes dorgálását magamnak kell fenntartanom és keblembe elrejtenem. Akárhogy is ítélnek mások, sosem fogok a tévelygők és a bűnbánók belém helyezett bizalmával visszaélni, vagy másokkal ezt közölni, amit csak a vétkesekkel közölhetek. Azt mondtam az összejövetelnek, hogy kezeiket vegyék le az én dolgaimról és hagyjanak szabadon továbbra is, hogy Isten iránti félelemből cselekedjek.