Ismét erősen vágyakoztam, hogy iskolába járjak és megkíséreljem az iskolai tudás elnyerését, ezért beléptem egy portlandi hölgyszemináriumba. Mikor aztán a tanulást megkezdtem az egészségemet annyira aláásta, hogy ha kitartok az iskolába járás mellett, az életemet kellett volna feláldoznom. Nagyon szomorúan hazatértem.

A szemináriumban azt is kifogásolták, hogy oly befolyások vettek körül melyek magukhoz akartak láncolni és Istentől oly módon akartak elszakítani, hogy magában a vallásban örüljünk. Egy ideig állandóan elégületlen voltam önmagammal és keresztény vívmányaimmal és Isten szeretetének és irgalmának tudata, nem élt bennem állandóan. Többször bátortalanság fogott el és ez nagy szívszorongást okozott.

1842. júniusában Miller úr egy második előadássorozatot tartott Portlandban a Cascet-utcai templomban. Nagy előjognak tartottam, hogy ezeket az előadásokat látogathattam, mert elbátortalanodtam és úgy éreztem, hogy még nem készültem el az Úrral való találkozásra. Ez a második előadássorozat nagyobb feltűnést keltett a városban, mint az első. A különböző közösségek kevés kivétellel bezárták templomaikat Miller úr előtt. A szószékről megkísérelték a prédikációkban, az előadó állítólagos fanatikus tévedéseit megcáfolni, azonban a figyelmes hallgatók csapatai továbbra is felkeresték az összejövetelt. Sokan képtelenek voltak, hogy a házba bejussanak. Az összegyűltek szokatlanul nyugodtak és figyelmesek voltak.

Miller úr nem prédikált virágnyelven, szónoklatai nem voltak a beszédművészet remekei, azonban világos és meglepő tényeket adott elő, melyek hallgatóit közömbösségükből felrázták. Előadásában elméleteit és kijelentéseit a Szentírásból vette, s bizonyítékokkal támasztotta alá. Szavait meggyőző erő hatotta át, mely az igazság beszédét mintegy megpecsételte.

Udvarias és rokonszenves volt. A ház minden ülése foglalt volt és a szószék körüli hely is teljesen megteltnek látszott. Többször láttam, hogy elhagyta helyét, hogy egy gyenge öreg embert, vagy asszonyt kézen fogjon, helyet keressen nekik, majd visszatérve folytatta prédikációját. Joggal nevezték "Miller atyának", mert hűségesen vigyázott azokra, kik nála kerestek menedéket. Lénye szeretetteljes volt. Kellemes vérmérséklettel és lágy szívvel rendelkezett.

Érdekes szónok volt, és intései, melyeket a Krisztusvallókhoz és a bűnbánatmegvetőkhöz intézett találóak és erőteljesek voltak. Összejövetelei néha megrázóan komolyak voltak. Emberi események fenyegető válsága ülte meg a hallgató tömeg kedélyét. Sokan engedtek a Szentlélek meggyőző hatásának. ősz férfiak és idős asszonyok reszkető lépésekkel járultak a bűnbánati padhoz, erőteljes korban lévő személyek az ifjúság, sőt a gyermekek is mélyen megindultak. Sóhajok és a sírás hangja vegyültek Isten dicséretével az imaoltárnál.

Én hittem Isten szolgájának komoly szavaiban és fájt a szívem, ha ellenálltak, vagy kigúnyolták azokat. Gyakran látogattam az összejöveteleket és hittem, hogy elkészüljek a vele való találkozásra. Állandóan a szívtisztaságáról elmélkedtem. Mindenekelőtt arra vágytam, hogy a nagy áldásban részesüljek és érezzem, hogy Isten teljesen elfogadott.

A metodistáknál sokat hallottam a megszentelődésről, de nem volt róla világos képem. Ez a szentség, úgy tűnt fel nekem, hogy kívül áll az én birodalmamon, hogy a tisztaság ezen állapotát az én szívem sosem fogja tapasztalni. Láttam személyeket, amint erős lelki hatások befolyására testi erejüket elvesztették és azt hallottam, hogy ezt a szentség bizonyítékának tartják. Azt azonban nem tudom felfogni, hogy mi szükség arra, hogy az Isten teljesen megszenteljen. Keresztény barátaim így szóltak hozzám: " Higgyél most Jézusban! Hidd, hogy most elfogad téged!" Ezt megkíséreltem, de lehetetlen volt elhinnem, hogy áldást kaptam, mely - véleményem szerint - az egész lényemet áthatotta volna. Csodálkoztam szívem keménységén, hogy alkalmatlan voltam a Lélek fenségét tapasztalni, mit mások igazoltak. Úgy láttam, hogy más vagyok, mint a többiek és hogy részemre örökre elveszett a szentség teljes öröme és a szív tisztasága.

Fogalmaim a megigazulásról és a megszentelődésről zavarosak voltak. Ezt a két állapotot nekem egymástól elválasztva és elkülönítve adták elő, ennek ellenére nem tudtam felfogni és megérteni e kifejezések különbségét és jelentőségeit. A prédikátorok felvilágosításai csak szaporították nehézségeimet. Képtelen voltam az áldást a magam számára igényelni és csodálkoztam, hogy az csak a metodistáknál lehet elnyerni és vajon azáltal, hogy az adventista összejöveteleket látogatom nem vesztem el azt, amit mindenek felett kívánok, Istennek Szent lelkét.

Megfigyeltem, hogy egyesek azok közül, kik állították, hogy megszentelődtek, elkeseredtek, ha Jézus újra jöveteléről hallottak. Ez nem bizonyította, a szerintünk birtokolt megszentelődést. Nem értettem, hogy miért harcolnak annyira a prédikátorok Krisztus visszajövetelének közelsége ellen. E hit prédikálását reformáció követte, sok jámbor igehirdető és laikus tag elfogadta azt igazságul. Úgy tűnt nekem, hogy azok, kik Jézust őszintén szerették, készségesen elfogadták jövetelének hírét és örültek, hogy már közel van.

Úgy éreztem, hogy csak azt igényelhetem a számomra, amit ők, mint megigazulást hirdetnek. Azt olvastam Isten Szavában, hogy megszentelődés nélkül senki sem láthatja az Urat. Tehát még egy magasabb fokot kell elérnem, hogy biztos lehessek az örök életben! Állhatatosan tanulmányoztam ezt a tárgyat, mert azt hittem, hogy Krisztus nemsokára jön és féltem, hogy készületlenül talál a Vele való találkozás. Éjjel és nappal a kárhozat szavai csengtek fülemben és szívem állandóan így kiáltott az Úrhoz: "Mit tegyek, hogy üdvözüljek?"

Gyülekezetemben az igazság szigora elhomályosította és beárnyékolta Isten irgalmát és szeretetét. Nagy szívszorongást éltem át ezekben a napokban. Azt tanították nekem, hogy létezik egy örökké égő pokol és mikor az Isten és reménység nélkül sínylődő bűnösök állapotára gondoltam, kétségbe estem. Féltem, hogy elveszek és így az egész örökkévalóságon át élő halottként fogok szenvedni. Állandóan előttem lebegett az a borzalmas gondolat, hogy bűneim túl nagyok, hogy megbocsátassanak és így örökre elveszek.

Mélységesen hatott reám az a borzalmas leírás, melyet az elveszett lelkekről hallottam. A prédikátorok eleven képekkel ecsetelték az elveszettek állapotát. Azt tanították, hogy Isten csak a megszentelteket akarja megmenteni, hogy Isten szeme állandóan rajtunk pihen, hogy Isten a könyveket pontosan és végtelen bölcsességgel maga vezeti és hogy mindent elkövetett bűnünket hűségesen leírja és annak igazságos büntetését megkapjuk.

Sátán-sóvárnak jellemezték, ki mohón kapja el áldozatát, hogy a legmélyebb szívszorongásba ejtse őt és egy örökké égő pokol borzalmai közepette örvendjen a szenvedéseiken. Hol ezrek és ezrek kínja, melyet a tűz hullámaiban tekerődző áldozatok kínlódásuk közepette így kiáltanak fel a pokolban: "Meddig Uram meddig?" Ekkor ez a válasz mennydörög a mélység felé: "Az örökké valóságon át!" Majd az olvadt hullámok ismét átfogják az elveszetteket és lehúzzák egy állandóan háborgó tűztenger mélyébe.

Mialatt ezt a borzalmas leírást hallgattam, képzelőerőmre ez olyan hatást tett, hogy verejtékeztem és nehezemre esett, hogy félelmemben fel ne kiáltsak, mert szinte éreztem már a kárhozat szenvedéseit. Ezután az igehirdető az élet bizonytalanságáról beszélt: "Ebben a pillanatban még itt vagyunk, de a következőben már a pokolban! Az egyik percben a földön, a következőben a mennyországban! A tűz tengerét és a démonok társaságát fogják-e választani, vagy a menny áldásait az angyalok társaságával? Az elveszett lelkek ordítását és átkozódását fogjuk-e hallani az örökkévalóságon át, vagy Jézus énekeit fogjuk énekelni a trón előtt?"

Mennyei Atyánkat kényúrnak mutatták be, aki a kárhozottak szenvedésiben gyönyörködik és nem mint a bűnösök szerető részvétteljes barátját, ki teremtményeit emberi elmével fel nem fogható módon szereti és azt kívánja, hogy mindegyiküket mentsék meg az ő országa számára.

Mikor ezt a gondolatot felfogtam, hogy Isten gyönyörködik teremtményei kínjában - kiket hasonlatosságára teremtett - úgy tűnt nekem, mintha egy sötét felhő elszakított volna tőle. Mikor azon tűnődtem, hogy a világmindenség Teremtője, az istenteleneket a pokolba véli, hogy a végtelen örökkévalóságon keresztül égjenek, szívem összeszorult félelmében és kételkedtem abban, hogy egy ilyen borzalmas kényuralkodó lény valaha is lehajol hozzám, hogy engem a bűnösökre kimondott ítélettől megmentsen.

Azt gondoltam, hogy az elítélt bűnösök sorsában kell osztoznom - azaz a pokol lángjait kel örökké elszenvednem - addig míg Isten létezik. Majdnem teljes sötétség borított el engem és nem láttam kiutat. Mennyi nehézségtől és bánattól szabadultam volna meg, ha megmutatták volna az igazságot, melyet nem ismerek. Ha többet mondtak volna nekem Isten szeretetéről mint az ő szigorúságáról, akkor jellemének szépsége és dicsősége mély és komoly szeretettel töltött volna be engem Alkotóm iránt.