Oswegoból az Edson testvérek kíséretében Centerporba mentünk, hol Harris testvér házában lakva, itt egy folyóiratot az "Advent Reviewt" adtuk ki.

Gyermekem rosszabbul lett és mi naponta háromszor imádkoztunk érte. Néha áldásképp a betegség nem terjedt tovább, azután hitünk állt ki súlyos próbát, látván a nyugtalanító tüneteket.

Lelkületem nagyon lehangolt volt. Ilyen kérdések nyugtalanítottak. Miért nem hallgatja meg Isten imáinkat, hogy gyermekünket meggyógyítsa? Sátán, ki mindig kész a kísértésre, azt sugalmazta nekünk, hogy ez azért van, mert elbuktunk. Nem emlékeztem egy különösebb elesésre, mellyel az Urat megszomorítottam volna, azonban roppant súly nehezedett lelkemre, mely kétségbeesésbe akart taszítani. Kétségbe vontam, hogy Isten elfogadott engem és nem tudtam imádkozni. Még a szememet sem voltam bátor az égre emelni. A legnagyobb lelki kínokat szenvedtem, míg férjem az Úrhoz nem kiáltott értem. Nem hagyta addig abba, míg az én hangom is nem egyesült az övével a szabadulásért. Áldást nyertem, a reménységem újjáéledt. Remegő hitem Isten ígéreteibe kapaszkodott.

Ekkor Sátán más alakban támadott. A férjem lett nagyon beteg. A tünetek nyugtalanítóak voltak. Időnként görcsei voltak, heves fájdalommal. Végtagjai kihűltek. Dörzsöltem őket, míg csak erőm volt. Harris testvér pár mérföldnyire dolgozott. Harris és Bonfoey testvérnők és Sára nővérem voltak csak jelen, mikor bátorság költözött szívembe, hogy Isten ígéreteiben higgyek. Ha valaha is éreztem gyengeségeimet, úgy ez most volt. Tudtuk, hogy valamit cselekednünk kell. Férjem állapota percről percre válságosabbá vált. Kért bennünket, hogy imádkozzunk és mi nem mertünk vonakodni. Erőtlenül borultunk le az Úr előtt. Méltatlanságom tudatában kezemet fejére tettem és kértem az Urat, hogy nyilvánítsa ki hatalmát. Azonnal változás állt be. Arcának természetes színe visszatért és mennyei fény sugárzott róla. Kimondhatatlan hálával telt meg szívünk. Ilyen csodálatos imameghallgatást még sosem tapasztaltunk.

Azon a napon Port Byronban kellett mennünk, hogy a lap korrektúráját megnézzük, melyet Aubirnban nyomtatunk. Láttuk, hogy fáradozásunkat, hogy az igazságot embertársainkkal közöljük, Sátán igyekezett megakadályozni. Éreztük, hogy tovább kell folytatnunk mindent hitben. Férjem azt mondta, hogy Port Byronba kell mennie, hogy elhozza a korrektúrát. Segítettünk a lovat befogni és én el is kísértem öt. Az Úr megerősítette őt az úton. Megkapta az íveket és egy feljegyzést, hogy a lap holnap jön a nyomdából és nekünk Ausburnban kell lennünk, hogy átvegyük azt.

Aznap éjjel Edson sírására ébredtünk, ki a felettünk lévő szobában aludt. Kb. éjfél volt. Kicsinyünk Bonfoey testvérnőbe kapaszkodott, majd két öklével a levegőbe sújtva, ijedten így kiáltott fel: "Nem, nem!" és azután még erősebben belénk kapaszkodott. Tudtuk, hogy ez Sátán műve, hogy gyötörjön bennünket. Letérdeltünk imára. Férjem az Úr nevében megparancsolta a gonosz szellemnek, hogy távozzon, mire Edson Bonfoey testvérnő karjaiban nyugodtan elaludt és egész éjszakája nyugodt volt.

Ezután férjem kapott újabb rohamot. Nagy fájdalmai voltak. Letérdeltem az ágy elé és kértem Istent, hogy erősítse hitünket. Tudtam, hogy Isten már előzőleg megszabadította betegségéből és így azért nem kérhettük őt. Azonban kértük az Urat, hogy folytassa megkezdett művét. Ezeket a szavakat ismételtük: "Te meghallgattad az imákat. Te cselekedtél. Folytasd munkádat, amelyet megkezdtél!" Így feküdtünk 2 óra hosszat az Úr előtt, mialatt imádkoztunk, a férjem elaludt, és egész reggelig pihent. Mikor felkelt, nagyon gyenge volt, azonban mi nem adtunk a látszatra.

Bíztunk Isten ígéretében és elhatároztuk, hogy tovább megyünk hitben. Aznap Nuburnba vártak minket, hogy a lap első számát átvegyük. Tudtuk, hogy Sátán igyekszik bennünket hátráltatni, de férjem elhatározta, hogy elindul Istenre bízva magát. Harris testvér befogott és Bonfoey testvérnő elkísért minket. Férjemet felsegítettük a kocsira, de ereje útközben fokozatosan nőtt. Gondolataink Istennél időztek és állandóan hittel, békésen és boldogan utaztunk.

Mikor a kész lapot átvettük és visszatértünk Centerporba, bizonyosak voltunk, hogy a kötelesség útján haladtunk. Isten megáldott bennünket. Sátán nagyon meggyötört, de mert Krisztus megerősített, - győztünk. Nagy köteg lap volt nálunk, mely drága igazságot tartalmazott a nép számára.

Gyermekünk meggyógyult és Sátán nem kapott engedélyt, hogy ismét gyötörje. Kora reggeltől késő éjszakáig dolgoztunk és néha még arra se szakítottunk időt, hogy asztalhoz üljünk ételünket elfogyasztani. Munka közben ettünk egy-két falatot. A nagy ívek hajtogatásánál való erőlködéstől heves vállfájást kaptam, melyet évekig éreztem.

Úgy terveztük, hogy keletre utazunk. Gyermekünk oly egészséges volt ismét, hogy vállalkozhattunk erre az útra A gőzössel Uticába utaztunk, hogy Bonfoey testvérnőt Sára nővéremet és a kis gyermekemet Abbey testvérre bíztuk és tovább utaztunk keletre. Fel kellett áldoznunk valamit, hogy el tudjunk szakadni kedveseinktől, szívünk különösen Edsonért fájt, kinek élete oly nagy veszélyben forgott. Ezután Vermont államba utaztunk, hol Luttonba konferenciát tartottunk.

1850 novemberében adtuk ki a lapot Párisban, Maine államban. Itt bővítettük és nevét is megváltoztattuk arra, amit most is visel "Advent Review and Sabbath Herald". A. testvér családjánál étkeztünk. Takarékosan éltünk, hogy a lap fennmaradhasson. A mű barátai kevesen voltak és világi javakban szegényen és így még mindig szegénységgel és nagy csüggedéssel kellett küzdenünk. Sokat gondunk volt és gyakran éjfélig, sőt néha hajnali 2-3 óráig fenn voltunk, hogy a korrektúra lapokat átnézzük.

A túl nagy megerőltetés, gondok és aggodalmak, tápláló ételek hiánya és a hideg, amit téli útjainkon szenvednünk kellett, túl sok volt férjemnek és összeroskadt a terhek alatt. Oly gyenge lett, hogy alig tudott a nyomdáig menni. Hitünk a legvégsőkig próbáltatott. Szükséget, munkát és szenvedést készségesen elviseltünk, de törekvéseinket félremagyarázták és bizalmatlansággal és féltékenységgel kezeltek minket. Néhányan azok közül, kiknek javáért szenvedtünk, méltányolták szenvedéseinket.

Gondjaink miatt nem tudtunk aludni, sem pihenni. Azokat az órákat, melyekben alvás által megerősödhettünk volna, az irigység által megfogalmazott levelek megválaszolásával tölthettük el. Sok órát fájdalmas sírással és bánkódással töltöttünk el az Úr előtt, mialatt mások aludtak. Végül azt mondta férjem: "Asszony, nem érdemes tovább harcolni. Ezek a dolgok lesújtanak engem és nemsokára sírba visznek. Nem tudok tovább haladni. A lap részére írtam egy felhívást, hogy az tovább már nem jelenik meg." Amikor kilépett az ajtón, hogy a felhívást a nyomdába vigye, ájultan estem össze. Visszajött és imádkozott értem. Az Úr meghallgatta imáját és én ismét felépültem.

Másnap reggel a családi áhítatnál látomásba elragadtattam és utasításokat kaptam a dolgokat illetőleg. Láttam, hogy férjemnek nem kellene megszüntetni a lapot, mert erre a lépésre éppen a Sátán biztatja őt és segítőivel azon munkálkodik, hogy ezt elérje. Láttam, hogy nekünk tovább kell folytatni a nyomtatást és majd az Úr segít.

Nemsokára sürgős meghívást kaptunk különböző államokból, hogy konferenciákat tartsunk és mi elhatároztuk, hogy a bostoni /Mass/ Rocky Hill-i Camdeni és Nest Miltoni összejöveteleken részt veszünk. Ezek mind munka-összejövetelek voltak, melyek nagy hasznára szolgáltak testvéreinknek.

Egy pár hétig Ballton Spaban tartózkodtunk, míg el nem határoztuk, hogy lapunkat Saratoga Springsben fogjuk kiadni. Aztán kibéreltünk egy házat és oda küldtük a Belden testvéreket, és Bonfoey testvérnőt, ki a kis Edsonról gondoskodott. Kölcsönkért bútorokkal megkezdtük háztartásunkat. Itt adta ki férjem az "Advent Review and Sabbath Herald" második évfolyamát.

Smith Anna testvérnő, ki már elaludt Krisztusban, hozzánk jött lakni, hogy segítsen. Szükségünk volt segítségére. Férjem akkori érzéseit egy Howland testvérhez intézett 1852. febr. 20-án kelt levelében így írja le: "Kívülem mindenki remekül érzi magát. Az utazás és a kiadás fáradalmait már nem bírom sokáig. Szerdán éjjel hajnali 2 óráig dolgoztunk, összehajtogatva és becsomagolva a "Review and Herald" 12. számát, azután lefeküdtem és reggelig köhögtem. Imádkozz értem. A mű hatalmasan fejlődik. Talán az Úr már nem használ sokáig engem és a sírban megpihenhetek. Remélem, hogy a lap gondjától megszabadulok. A legnagyobb szükségben kitartottam és úgy érzem, hogy most, mikor mát annyi barátja van, elhagyhatom, ha találnátok valakit, aki azt átvenné. Remélem, hogy világosan fogom látni, hogy mit cselekedjek. Bár vezetne az Úr engem."