Ha az Istentől földi kincsekkel megáldottak hűen megvalósítanák tervét, vagyis minden jövedelműkből tizedet adnának, ha nem tartanák meg maguknak a bűn- és hálaáldozatokat, a kincstár mindig tele lenne. A rendszeres adakozás tervének egyszerűsége mit sem von le annak érdemeiből. Sőt, Isten bölcsességét hirdeti. Minden, ami Isten pecsétjét viseli magán, az egyszerű és hasznos. Ha Isten terve szerint általánosan elfogadnánk a rendszeres adakozást, s ha a gazdagok is oly hűen megvalósítanák a tizedfizetést, mint a szegényebbek, nem lenne szükség az ismétlődő sürgető felhívásokra a népes gyülekezéseken az adakozásra. A gyülekezetek elhanyagolták a rendszeres adakozást, aminek elszegényedett kincstár, s visszaeső bűnös gyülekezet a következménye.

„Szabad-e az embernek megcsalni az Istent? Márpedig ti megcsaltok engem! Azt kérdezitek, mivel csalunk meg? A tizeddel és a zsengeáldozattal. Átok nehezedik rátok, mégis megcsaltok, az egész nép. Szolgáltassátok be hiány nélkül a tizedet és az első termést a kincstárba, hogy legyen étel a házamban. Akkor aztán próbára tehettek – mondja a seregek Ura – vajon megnyitom-e nektek az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok-e rátok? Kedvetekért megtiltom a sáskának, hogy ne egye meg, és ne pusztítsa el a föld gyümölcsét, és nem lesz terméketlen a szőlőtök a mezőn – mondja a seregek Ura. Boldognak mond majd benneteket minden nép, mert boldogság országa lesztek – mondja a seregek Ura.”

Mi is megcsaltuk, megcsaljuk Istent a tizeddel és áldozatokkal. Félelmetes abban lennünk vétkesnek, hogy visszatartjuk pénzünket a kincstárból, vagyis meglopjuk Istent. A népes gyülekezéseinken Igét hirdető lelkészeink érzik annak bűnös voltát, ha nem adjuk meg Istennek, ami az övé. Tudják, hogy Isten nem áldja meg népét, amíg semmibe veszik a jótékonyság tervét. Ezért igyekeznek kötelességére ébreszteni népünket, félreérthetetlen, gyakorlati tanításokkal, melyek kimutatják az önzés és az irigység veszélyes és bűnös voltát. Ilyenkor meggyőződés ragadja meg az embereket, megtörik az önzés jeges hidegsége. S mikor adományokat kérnek Isten ügye számára, akkor némelyeket az összejövetel megrázó hatása adakozásra késztet. Olyanokat, akik máskülönben mit sem tennének. Ami ezeket illeti, jó eredményeket értünk el. A sürgető felszólításra mégis azok ébrednek fel leginkább, akik szívét nem fagyasztotta be az önzés. Akik eddig is lelkiismeretesen eljuttatták javaikat Isten ügyének fellendítésére. Az elhangzó, komoly felhívások egész lényüket megrázzák, s azok felelnek erre, akik talán már úgyis odaadtak mindent, amit körülményeik megengednek.

E bőkezű, teljes szívű hívők, az ügy iránti buzgó szeretet által serkentve, s mert azonnal cselekedni akarnak, azt gondolják, hogy többet tudnának megtenni, mint amennyit Isten elvár tőlük, mivel más irányokban korlátozott a hasznavehetőségük. Eme készséges hívők néha olyan összegeket ígérnek, amelyről fogalmuk sincs, honnét kerítik elő, s így némelyek nehéz helyzetbe jutnak, csakhogy eleget tegyenek ígéretüknek. Némelyek kénytelenek áron alul túladni termékeiken, sőt többen életszükségletekben is hiányt szenvednek, hogy meg tudják fizetni, amit megígértek.

Munkánk kezdetén volt olyan idő, mikor indokolt volt az ilyen áldozat, amikor Isten megáldott mindenkit, aki így síkra merészelt szállni ügye mellett. Akkor kevesen pártfogolták az igazságot, s kevés volt a pénzük. De a mű azóta szélesebb alapokra került, megerősödött, míg elég vagyon nem lett a hívők kezén, hogy anyagi zavarok nélkül is bőven támogatni tudnák a mű valamennyi ágat, ha mindenki vállalja a ráeső részt. Isten ügyének legkevésbé sem szükséges megakadnia. A drága igazság oly félreérthetetlenné vált, hogy sok jómódú is elfogadta, akikre az Úr anyagiakat bízott, hogy fordítsák az igazság előmenetelére. Ha e jómódúak eleget tesznek kötelességüknek, akkor semmi szükség nyomást gyakorolnunk szegényebb testvéreinkre.

A bőség országában élünk. Ha az ajándékok és az áldozatok arányban állnának az egyénenként Istentől nyert javakkal, nem lenne szükség felhívásokat intézni népes gyülekezéseinkhez. Bizonyos vagyok, hogy nem a legjobb módszer, hogy a tábori összejöveteleken unszolnak nyomást anyagiakért. Akik úgy szeretik Isten ügyét, mint életüket, ilyenkor ígéreteket tesznek, noha családjuknak kell szenvedni az ügy fejlesztésére ígért pénz miatt. Istenünk nem várja el a szegénytől, hogy a családjától vonja meg ügyére a pénzt, melyet arra kell fordítani, hogy megóvja családját a nyomasztó szegénységtől.

A tábori összejöveteleken anyagiakért elhangzó felhívások szemlátomást jó eredménnyel jártak, ami a gazdagokat illeti. Mégis félünk a kincstár ilyen módszerekkel történő rendszeres feltöltésének következményeitől. Attól tartunk, hogy fellép a visszahatás. A gyülekezetekben a felelős férfiaknak jobban kell igyekezniük, hogy mindenki kövesse az Isten által elrendelt tervet. Ha megvalósítják a rendszeres jótékonyságot, nem lesz szükség a tábori összejöveteleken felhívásokat intéznünk a különböző vállalkozások javára.

Isten olyan tervet tárt elénk, mellyel mindenki úgy adakozhat, amilyen mértékben Isten megáldotta őket, s ami szokásává teszi az adakozást anélkül, hogy unszoló felhívásokat kellene intéznünk a tagsághoz. Akik adakozhatnának, de önzésük miatt mégsem adakoznak, Teremtőjüket csalják meg, aki rájuk ruházta a javakat, hogy beruházzák művébe. Amíg nem mindenki csatlakozik a rendszeres adakozáshoz, addig nem ütjük meg az apostoli szabály mértékét. Az Igével és tanítással szolgálók legyenek éles eszű emberek. Mikor felhívásokat intéznek a gyülekezethez, ismerjék meg a felhívásokra jelentkezők anyagi helyzetét, s ne engedjék, hogy a szegények tetemes felajánlott összegeket fizessenek. Miután valaki bizonyos összeget az Úrnak szentelt, azt tartja, hogy az szent, és szent ügyre áldozott. Ez igaz is, ezért a testvérek ismerjék meg közelebbről azokat, akiktől felajánlott összegeket fogadnak el.

Gyülekezeteinkben az igazságban hívő családok minden tagja megteheti a magáét az igazság elősegítéséből, ha jókedvvel elfogadja a rendszeres jótékonyságot. „A hét első napján mindegyiktek tegyen félre, hogy ne akkor történjék a gyűjtés, amikor megérkeztem.” Az egyének adakozásra sürgetése nem Isten szolgájának kötelessége. A felelősségnek minden olyan hívő vállán ott kellene nyugodnia, aki az igazságba vetett hitnek örvendezik. Tegyetek félre, és gyűjtsétek össze, aszerint, amint Isten megáldott. A család minden tagja, az öregektől a legfiatalabbakig, kiveheti részét az adakozásból.

Kicsiny gyermekek áldozata elfogadható és kedves lehet Isten szemében. Aszerint lesz értéke az ajándéknak, hogy milyen lelkület készteti őket adakozásra. A szegény, ha követi az apostol utasítását, minden héten félretesz kisebb összeget, ezzel segíti feltölteni a kincstárt, s áldozatuk mindenképpen Istennek tetsző, mert ők is olyan, sőt súlyosabb áldozatot hoznak, mint jobb módú testvéreik. A rendszeres adakozás minden családban biztosíték lesz, hogy ne pazarolják felesleges dolgokra pénzüket. Különösen a gazdagoknak fog áldásnak bizonyulni, mert megóvja őket a pazarlástól.

Mikor a család valamennyi tagja eleget tesz e tervnek, ez minden héten eszükbe juttatja Isten családdal szembeni követeléseit. S mivel megtagadnak maguktól valamely felesleges kiadást, hogy maradjon pénzük a kincstár számára, ezzel az Isten dicsősége kedvéért való lemondás értékes leckéit vésik szívükbe. Hetenként tekintsük át az elmúlt hét eseményeit, a jövedelmet, melyre szert tehettünk volna, ha szorgalmasak lennénk, s a javakat, melyekkel nem rendelkezünk, mert valamely bűnös kívánságunkat elégítettük ki vele. Isten elé visszük lelkiismeretünket, s az vagy vádol bennünket, vagy megdicsér. Megtanuljuk, hogy ha meg akarjuk őrizni belső békénket és Isten tetszését, akkor Isten dicsőségére kell ennünk, innunk és ruházkodnunk.

A terv szerinti, rendszeres és nagylelkű adakozás nyitva tartja szívünket. Istennel lépünk összeköttetésbe, hogy eszközeinek tudjon felhasználni, melyeken át ajándékai másokra áradnak. A szegények nem fognak panaszkodni a rendszeres adakozásért, mert őket nem érinti súlyosan. Noha nem mellőzi őket, hanem jólesik nekik, hogy ők is részt vehetnek, ők is Isten munkatársai lehetnek, s elnyerik Isten áldását, mint a gazdagok. Már a tized félretevésével, amint nélkülözni tudják, megtagadják magukat, s gyakorolják a nagylelkűséget. Jótettekre nevelik magukat, s oly hathatósan eleget tesznek Isten adakozás terve céljának, mint a feleslegükből adakozó jobb módúak.

Az apostolok idején Isten népe eljutott mindenhova, hogy hirdessék az Igét. Új és új gyülekezeteket alapítottak. Krisztus iránti szeretetük és lelkesedésük komoly lemondásra s áldozathozatalra vezette őket. Sok szegényekből megtért gyülekezet nagyon is szegény volt. Az apostol mégis megállapítja róluk, hogy nyomasztó szegénységükből bőséges adakozás fakadt. Ajándékaik meghaladták azt, amit nélkülözni tudtak. Egyesek veszélynek tették ki életüket, s veszteségeket szenvedtek el mindenben az igazságért.

Az apostol a hét első napját javasolja, amikor áttekinthetjük a gondviselés útját az elnyert jóért, s mikor Isten félelmében, valódi hálával szívünkben az elnyert áldásokért eldönthetjük, milyen összeget térítünk vissza az általa megalapozott elgondolás szerint.

Isten terve szerint a jótékonyság gyakorlása kizárólag önkéntes legyen, ékesszóló felhíváshoz sem kell folyamodnunk, hogy szánakozást váltsunk ki. „Az Úr szereti a jókedvű adakozót.” Nem kedvére való, ha kicsikart összegekkel töltik fel kincstárát. Népének hű szíve, mely a jelen megmentő igazságának örvendezik, hálás és szeretettel teli lesz iránta a becses világosságért, ezért komolyan s vágytól égve akarja támogatni azt javaival, hogy másoknak is eljuttassák az igazságot. A legmegfelelőbb mód kifejeznünk Megváltónk iránti szeretetünket, ha hálaáldozatot hozunk, hogy embereket juttassunk el az igazság ismeretére. A megváltás tervét Megváltónk önkéntesen vállalta, s most az a célja, hogy minden adakozásunk önkéntes legyen.