1871. december tizedikén feltárták előttem a K. atyafit környékező veszélyt. Testvérünk nem olyan hatást gyakorol Isten ügyére, amilyet kellene vagy amilyet tudna. Úgy látszik, nem veszi észre viselkedésének következményeit. Nem ismeri fel, hogy helytelen magatartása milyen nyomokat hagy maga után. Nem úgy tevékenykedik, ahogyan azt Isten elfogadhatná. Ugyanolyan fenyegető veszedelem környékezi, mint Hull Mózest, mielőtt elhagyta az igazságot. Hull Mózes magában bízott. Azt képzelte, hogy ő annyira értékes az igazság ügye számára, hogy az ügy nem lenne meg nélküle. K. atyafi is hasonlóan gondolkodott, túlságosan a maga bölcsességére és erejére támaszkodik. Ha úgy látná gyöngeségét, amint Isten látja, sohasem lenne magabízó, sohasem érezné magát győztesnek. S ha csak Istent nem teszi támaszává és erejévé, ugyanolyan bizonyosan zátonyra futtatja majd hitét, mint Hull Mózes tette.

Munkássága során nem Istenből merít erőt. A saját felfokozott érzelmeire támaszkodik, hogy felrázza nagyravágyását. Ha csak kis számú a hallgatósága, ahol nincs különösebb izgalom, akkor elveszti buzgalmát. Mikor a munka nehezen halad, mikor nem veszi szárnyára ez a hangulat, akkor nem támaszkodik még szilárdabban az Istenre, nem lesz még buzgóbb, hogy átverekedje magát a sötéten és kivívja a győzelmet. K. atyafi, gyakran pontosan akkor vagy gyerekes, gyönge és gyámoltalan, amikor a legerősebbnek kellene lenned. Ebből is tudhatnád, hogy nem mindig a helyes forrásból meríted lelkesedésedet és buzgalmadat.

Elém tárták, hogy ez az a veszély, ami a vitákba bocsátkozó ifjú igehirdetőket fenyegeti. Azért fordulnak az Isten szavához, hogy a metsző részeket válogassák ki belőle, aztán gúnyolódók legyenek. Abbéli erőlködésükben, hogy ellenfelüket maguk alá gyűrjék, gyakran nem gondolnak Istennel. A vita izgalma csökkenti szeretetüket az olyan összejövetelek iránt, ahol nincs ez az izgalom. Akik vitába szállnak, azok nem a legeredményesebb munkások, nem a leghatékonyabbak az ügy felépítése terén. Némelyek már előre izgatottak a harci láztól és minden másnál jobban kedvelik az effajta munkát. Nem kutatják alázatosan a Bibliát, hogy megtanulják, hogyan is nyerjék el az Isten szeretetét, amint Pál mondja: "Hogy lakozzék a Krisztus hit által a ti szívetekben. A szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának. És megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig."

A fiatal igehirdetők kerüljék a vitákat, mert ezek nem növelik a lelkiséget, sem az alázatosságot. Némelyik esetben talán elkerülhetetlen, hogy nyílt vitában szálljanak szembe büszke dicsekvőkkel. Mégis többnyire az ilyen viták, akár írottak, akár szócsaták, több kárt okoznak, mint hasznot. A vita után az igehirdetőre hárul a súlyosabb felelősség, hogy ébren tartsa az érdeklődést. Ügyeljen a visszahatásra, amely valamelyik vallási vita után következik, s ne hagyja, hogy elcsüggessze őt.

Akik nem ismerik el Isten törvényének követelményeit, melyek pedig a napnál világosabbak, azok legtöbbször törvénytelen útra térnek, mert a harcban hosszú ideje a lázadó mellett foglaltak állást az Isten törvénye ellen, – ami pedig kormányának alapja mennyen és földön – és így hozzászoktak az ellenfél aknamunkájához. Ebben a hadviselésben nem hajlandók megnyitni szemüket és lelkiismeretüket a világosság előtt. Készakarva behunyják szemüket, nehogy felvilágosítsák őket. Ugyanolyan reménytelen az esetük, mint a zsidóké volt. Izráel fiai nem akarták meglátni azt a fényt, amelyet Krisztus hozott nekik. A csodálatosan nagyszerű bizonyítékokat, melyeket felkent voltáról nyújtott nekik, a csodák, a gyógyítás, a halottak feltámasztása, s olyan dolgok véghezvitele, amit senki más nem végzett, vagy nem is tudott volna véghezvinni, ahelyett, hogy meglágyította és lecsillapította volna a szívüket, ahelyett, hogy legyőzték volna gonosz előítéletüket, csak azzal az ördögi gyűlölettel és dühvel töltötte el őket, mint amilyen Sátánban őrjöngött, mikor kiűzték a mennyből. Minél komolyabb világossággal és bizonyítékkal rendelkeztek, annál magasabbra csapott fel gyűlöletük lángja. Eltökélték, hogy kioltják a fényt, megölik Krisztust.

Akik gyűlölik Isten törvényét, ami pedig a menny és föld kormányának alapja, azok ugyanazt az álláspontot foglalják el, mint a hitetlen zsidók. Dacoló, kihívó hatalmuk fogja kísérni azokat, akik megtartják Isten parancsait. Vissza fogják utasítani a világosságot. Annyi ideig követtek már el erőszakot a lelkiismeretükön, annyira megkeményedett már a szívük, hogy inkább a sötétséget, mint a fényt választják. Azt képzelik, hogy erényük, ha céljuk elérése érdekében hamis tanúságot tesznek, vagy a félrevezető csalás bármilyen mélységére lealacsonyodnak, ahogy a zsidók tették, mikor elvetették Krisztust. Azzal érvelnek, hogy a cél szentesíti az eszközt. Lényegében véve ugyanúgy megfeszítik az Atya törvényét, mint ahogy a zsidók megfeszítették Krisztust.

Az a kötelességünk, hogy megragadjunk minden kínálkozó alkalmat, hogy tisztán és őszinte odaadással hirdessük az igazságot, ahol csak meg szeretnék hallgatni hitünk indokait, vagy ahol csak felébred az érdeklődés. Akik többnyire a jövendölésekkel és hitünk elméleti kérdéseivel foglalkoztak, halogatás nélkül kezdjék kutatni a Biblia gyakorlati tárgyköreit. Merítsenek mélyebben az isteni igazság forrásából. Tanulmányozzák gondosan Krisztus életét, a gyakorlati istenfélelemről nyújtott tanításait, melyeket mindenki javára mondott el s azért, hogy mindazok igaz élete szabályának állítsa fel, akik hisznek a nevében. Itassa át őket isteni példaképük lelkülete és legyen magasztos fogalmuk Krisztus követőinek életszentségéről.

Krisztus minden társadalmi réteg számára megoldást nyújtott tanításaival. Együtt étkezett gazdaggal, szegénnyel. Együtt élt velük, megismerte az emberek foglalkozását és érdeklődési körét, hogy hozzá tudjon férni szívükhöz. A művelt embereket is kielégíthette Krisztus tanítása, de a legműveletlenebb is megérthette Isten üzenetét. Krisztus megragadott minden alkalmat, hogy azokra a mennyei tanításokra és elvekre oktassa az embereket, melyeket be kell fogadniuk az életükbe és amelyek szent és magasztos jellemmel különböztetik meg őket a többi vallásos embertől. Az isteni tanítás leckéit nem hagyjuk hatni az emberek lelkiismeretére, noha pedig kötelességünk lenne. Krisztus tanításai olyan szent beszédekkel látják el a jelen igazságban hívő igehirdetőket, amelyek helyénvalóak lesznek csaknem bármilyen alkalomra. A Biblia kutatója mindezt csak akkor tudja szívébe fogadni, mikor a mennyei tanító lelkülete él a szívében. Ezeket Krisztus minden embercsoportnak hirdette. Hiszen ő mindenféle jellemű és társadalmi helyzetű emberek ezreit vonzotta magához és ragadott meg az eléjük tárt tanításokkal.

Néhány igehirdetőnk, akik már régóta végzik a jelen igazság terjesztését, súlyos hibákat követnek el munkásságukban. Rászoktatták magukat a harciasságra. A vitás pontokat tették beszédjeik alapjául, ezeket a betanult tárgyköröket szeretik prédikálni. Isten igazsága közérthető, világos és meggyőző. Az igazság a tévedéssel ellentétben világosan és szépségesen tündöklik. Következetessége ajánló levél minden olyan szív előtt, amelyet nem az előítélet tölt be. Igehirdetőink úgy hirdetik az igazság érveit, ahogy ezek előre elkészíttettek számukra és – ha nem merülnek fel akadályok – az igazság elragadja a győzelmet. Nekem mégis azt mutatták meg, hogy sok esetben a szegény eszköz magának tulajdonítja a kivívott diadalt. Az emberek is, mert hiszen inkább földiek, mint lelkiek, az eszközt magasztalják és tisztelik, s a győzelem nem dicsőíti meg az igazság Istenét, melyet pedig ő vívott ki.

Akik szeretnek vitába bocsátkozni, legtöbbször elvesztik hívő lelkületüket. Nem Istenben bíznak, amint bízniuk kellene. Úgy alakítják az igazság elméletét, hogy megkorbácsolják vele ellenfelüket. Megszenteletlen szívük sok éles, bántó dolgot használ csattanónak, hogy felingereljék és kihívják ellenfelüket. Krisztus lelkületének ehhez semmi köze sincs. Mivel döntő érvekkel fegyverkeznek fel, a vitázó hamar azt gondolja, hogy elég erős, hogy legyőzze ellenfelét, s így Istent kihagyja számításaiból. Némelyik igehirdetőnk a vitákat teszi meg fő foglalkozásának. A viták csiholta izgalmak közt felajzottnak látszanak, erősnek érzik magukat és erőteljesen szólnak, s az izgalom közben sok mindent helyénvalónak válnak, amik pedig magukban véve kifejezetten helytelenek. Szégyellje magát, aki olyan szavakat enged ki a száján, ami nem méltó Krisztus szolgájához.

Ezek a dolgok rossz hatással vannak a lelkészekre, akik szent, emelkedett igazságokkal foglalkoznak – olyan igazságokkal, melyek vagy éltető, vagy halált jelentő illatnak fognak bizonyulni hallgatóik számára. Általánosságban szólva, a viták hatására a lelkészek önmagukra támaszkodók és gőgösek lesznek. S ez még nem minden. Akik szeretik a szócsatákat, azok nem alkalmasak arra, hogy a nyáj pásztorai legyenek. Akik arra szoktatták gondolkodásukat, hogy ellenfelekkel viaskodjanak, csípős dolgokat szóljanak, képtelenek közel férkőzni olyan szívekhez, melyek gyászolnak és amelyeknek vigasztalásra lenne szükségük. Azonkívül annyi időt töltöttek el a vitázással, hogy elhanyagolták a gyakorlati tárgyakat, pedig a nyájnak ezekre van szükségük. Alig ismerik Krisztusnak azon beszédeit, melyek a keresztény mindennapi életét érintik, nincs hozzá kedvük, hogy ezeket tanulmányozzák. Felülemelkedtek a munka egyszerűségén, őszinte odaadásán. Mikor még kicsinyek voltak a maguk szemében, Isten sietett segítségükre, Isten angyalai szolgáltak nekik és tették munkájukat igen eredményessé, hogy meggyőzzék a férfiakat, nőket az igazságról. De mikor vitatkozásra késztetik gondolkodásukat, gyakran eldurvulnak és közönségesek lesznek. Elvesztik szívük gyöngéd érdeklődését, aminek pedig mindig is együtt kell járni a Krisztus lelkipásztorának fáradozásával.

A vitázó igehirdetők gyakran alkalmatlanok arra, hogy segítsék a nyájat, ahol a legégetőbb szükség van a segítségre. Mivel szívükben és életükben elhanyagolták a gyakorlati vallásosságot, nem tudják erre tanítani a nyájat sem. Ha hiányzik a vitatkozás lelkülete, nem tudják, hogyan munkálkodjanak, mintha csak megfosztották volna őket erejüktől. Ha szólni akarnak, mintha azt sem tudnák, hogyan hirdessenek alkalomhoz illő igét. Mikor Isten nyáját tápláló igét kellene hirdetniük s olyat, ami eléri és meglágyítja a szíveket, akkor visszatérnek a régi, elcsépelt dolgokhoz. Bár átrágják magukat a vita pontjain, mégis mindez száraz és élettelen. Így a fény és élet helyett sötétségben tartják a nyájat, de a maguk lelkét is.

Némelyik igehirdetőnk elhanyagolja a lelki élet ápolását. Ehelyett a lelkendezés megnyilvánulásait bátorítja és olyan tevékenységet, ami bizonytalan alapon nyugszik. A mi korunkban a nyugodt megfontolás, az elmélyedés és odaadás, a lelkiismeret, buzgalom és a hit igehirdetőire van szükség. Olyanokra, akik mindezt tevékenységgel és lelkesedéssel kapcsolják össze. A két vonásnak – a gondolkodásnak és odaadásnak meg a tevékenységnek és lelkesedésnek kéz a kézben kell haladniuk.

A vitatkozó igehirdetők a legmegbízhatatlanabbak közöttünk, mert amikor a munka akadályba ütközik, akkor nem lehet rájuk számítani. Hozzuk csak őket olyan helyre, ahol lanyha az érdeklődés, máris kiütközik rajtuk a bátorság, a buzgalom és a valódi érdekeltség hiánya. Ugyanúgy támaszkodnak életerőért a vita és az ellenállás gerjesztette izgalomra, mint az iszákos a féldecijére. Az ilyen lelkészeknek újra meg kell térniük. Mélyen kell meríteniük a soha ki nem apadó patakokból, melyek az örök sziklából, Jézusból erednek.

Jézus viselkedését a bűnösök örök jóléte szabta meg. Krisztus szerte járt, jót tett. A jócselekedet volt lelkének éltető eleme. Nemcsak azokkal tett jót, akik hozzá fordultak kegyelemért, hanem ő maga is kitartóan kereste őket. Sohasem lelkesült fel a tapstól, sohasem verte le az ellenségesség vagy csalódás. Mikor a legtüzesebb ellenállásba ütközött s a legkíméletlenebb bánásmóddal találkozott, akkor is bátor maradt. A legfontosabb beszélgetés, amit az ihletés ránk hagyott, egyetlen hallgató részvételével folyt le. Mikor leült a kúthoz pihenni, egy samáriai asszony jött oda vizet meríteni. Jézus felismerte az alkalmat, hogy megvilágosítsa az asszonyt, rajta keresztül pedig a samáriaiakat, akik sűrű sötétségben és tévedésben éltek. Bár fáradt volt, mégis az asszony elé tárta lelki országának igazságait. Ezek az igazságok megragadták, Krisztus iránti csodálattal töltötték el a pogány asszonyt. Majd az asszony elsietett, hogy szétkürtölje a faluban a hírt: "Jertek, lássatok egy embert, aki megmondott nékem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?" Az asszony bizonyságtétele sokakat a Krisztusba vetett hitre térített. Beszámolójára sokan Jézushoz jöttek és most már Jézus szavainak hittek.

Bármilyen kicsiny is az érdeklődő hallgatóság, ha megérintjük szívüket, ha meggyőzzük gondolataikat, akkor ők is, – akár a samáriai asszony, – olyan hírt vihetnek magukkal, ami százak érdeklődését kelti majd fel, hogy ők maguk is megismerjék az igazságot. Amikor helységekben fáradozunk, hogy érdeklődést keltsünk, számos csüggesztő körülménnyel foguk találkozni. De ha eleinte csak jelentéktelen érdeklődés is látszik, az még nem bizonyítja, hogy rosszul értelmeztétek kötelességeteket és rosszul választottátok meg a helyet. Ha az érdeklődés fokozatosan növekszik, ha az emberek értelmesen viselkednek, nem ösztönzésből, hanem elvből sarkalltan, akkor az sokkal egészségesebb és tartósabb, mintha egy csapásra lobogó izgalom, nagy érdeklődés támadna, mintha a vitákra keltenének izgalmat, amikor mindkét részről éles szavak röpködnek egyrészt az igazság ellen, másrészt mellette. Ezzel csak tüzes ellenkezést támasztunk, mindenki állást foglal és elhamarkodott döntések születnek. Ennek csupán izgatott állapot a következménye. Szélnek eresztik a nyugodt megfontolást és mérlegelést. Ha engedjük csillapodni ezt az izgalmat, vagy ha ügyetlenül bánunk vele, akkor soha többé fel nem támasztjuk az érdeklődést. Mivel felajzották ugyan az emberek érzéseit és kíváncsiságát, de nem győzték meg a lelkiismeretüket, ezért nem törték össze, nem alázták meg Isten előtt a szívüket.

A népszerűtlen igazság hirdetésénél, ami súlyos kereszttel jár, az igehirdető legyen megfontolt, hogy minden szava Isten előtt tetsző maradjon. Soha ne használjanak metsző szavakat. Hirdessék az igazságot alázatosan, az emberek iránti legmélyebb szeretettel s őszinte vággyal az üdvösségükért. Hagyják inkább, hogy az igazság metsszen. Ne legyenek kihívók más felekezetek lelkészeivel, ne törekedjenek vitát kiváltani. Ne kerüljenek olyan helyzetbe, mint Góliát, mikor kihívta Izráelt: nem Izráel hívta ki Góliátot, hanem Góliát kérkedett nagy büszkén az Isten és népe ellen. A kihívásnak, a dicsekvésnek, a gúnyolódó kötekedésnek az igazság ellenzőitől kell jönnie, legyenek ők Góliát szerepében. Ennek a szellemnek nyoma se legyen meg azokban, akiket Isten azért küldött, hogy a figyelmeztetés utolsó üzenetét hirdessék a pusztuló világnak.

Góliát a fegyvereiben bízott. Megrémítette Izráel seregeit kihívó, vad dicsekvésével, s közben ijesztően rázta fegyverzetét, mert abban rejlett az ereje. Dávid alázattal, Isten és népe iránti buzgalommal szándékozott szembeszállni a szájhőssel. Saul beleegyezett s a maga fejedelmi fegyverzetét öltette Dávidra. Ő azonban nem akarta azokat viselni. Levetette a király fegyverzetét, mert nem volt hozzászokva. Istent azonban már előbb próbára tette, és őbenne bízva nagyszerű győzelmeket aratott. Ha fennhagyta volna Saul fegyverzetét, azt a benyomást tette volna, hogy ő maga is harcos, pedig csak a gyerek Dávid volt, aki a juhokra vigyázott. Nem akarta, hogy Saul fegyverzetének legyen hitele, mert ő az Izráel Urába, Istenébe vetette bizalmát. Kiválasztott néhány kavicsot a patakpartról és parittyával meg pásztorbotjával – egyedüli fegyvereivel – Izráel Istenének nevében ment a felfegyverzett harcos elé.

Góliát lenézte Dávidot, mert látszatra hadviselésben járatlan ifjú volt. Kigúnyolta hát, s isteneinek átkát szórta rá. Azt gondolta, hogy méltóságának megsértése, hogy ilyen siheder jön ellene, mégpedig fegyverzet nélkül. Nagy hangon ecsetelte, hogy mit is tesz majd Dáviddal. Dávidot nem zavarta, hogy ennyire lenézték, és a rettentő fenyegetések hallatára sem reszketett, hanem így válaszolt: "Te karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, akit te gyalázattal illettél." Dávid ekkor megmondja Góliátnak, hogy az Úr nevében pontosan azt teszi majd vele, amivel ő fenyegette Dávidot: "És tudja meg ez az egész sokaság, hogy nem kard által és nem dárda által tart meg az Úr, mert az Úré a had, és ő titeket kezünkbe fog adni."

Igehirdetőink ne hívjanak ki senkit vitára. Hadd jöjjön a kihívás Isten igazságának ellenségeitől. Közölték velem, hogy K. atyafi és más lelkészeink túlságosan is Góliát szerepében tetszelegnek. S miután vitára hívják ki őket, előre elkészített érveikben bíznak, amint Saul is azt akarta, hogy Dávid bízzék meg a fegyverzetében. Nem bíztak, mint Dávid, Izráel Istenében, nem őt tették meg erejüknek. Önhitten és dicsekvőn szálltak síkra, akár Góliát, magukat magasztalva, nem pedig Istenbe vetve bizalmukat. Tudták, hogy erős az igazság, ezért nem alázták meg szívüket, nem bíztak hittel Istenben, hogy Ő adjon győzelmet az igazságnak. Felfuvalkodtak, elvesztették egyensúlyukat, ezért a szócsaták gyakran sikertelenek lettek, a következmény pedig az, hogy kárt okoztak lelküknek, de a mások lelkének is.

Közölték velem, hogy néhány fiatal igehirdetőnk szenvedélyes vitázóvá kezd válni, s ha nem ismerik fel a veszélyt, akkor ez majd csapdának fog bizonyulni számukra. Megmutatták nekem, hogy L. atyafit súlyos veszély fenyegeti. Rossz irányba szoktatja gondolkodását. Abban a veszélyben forog, hogy felülemelkedik a munka egyszerűségén, őszinte odaadásán. Mikor az atyafi a Saul fegyverzetét ölti magára, ha elég bölcs ahhoz, mint Dávid, hogy levesse, mert nem szokott hozzá, akkor még magához térhet, mielőtt túl messzire menne. A fiatal igehirdetők tanulmányozzák Krisztus gyakorlati tanításait, ne csak az elméletieket. Tanuljanak Jézustól, hogy elsajátítsák kegyességét, szelídségét, szerénységét és alázatos szívét. Ha ők is, akár Dávid, olyan helyzetbe kerülnek, ahol Isten ügye valóban megköveteli, hogy szembe szálljanak Isten népének kihívójával, és ha Isten erejével indulnak el, ha teljesen őrá támaszkodnak, akkor megsegíti őket, hogy igazsága dicső diadalt arasson. Krisztus nyújtott erre példát: "Pedig Mihály arkangyal, mikor az ördöggel vitatkozván Mózes teste felett vetélkedett, nem mert arra káromló ítéletet mondani, hanem azt mondá: Dorgáljon meg téged az Úr!"

Amikor az igehirdető elhagyja azt az álláspontot, amelyet mindig el kellene foglalnia és a nevetségesre süllyed, hogy kinevettesse ellenfelét, vagy ha gúnyos és metsző, ha lerohanja ellenfelét, akkor azt teszi, amit a világ Megváltója sem mert megtenni, mert ezzel az ellenség területére lép. Azoknak az igehirdetőknek, akik Isten igazságának ellenzőivel szállnak szembe, nem csupán emberekkel kell megvívniuk, hanem Sátánnal és gonosz angyalainak seregével. Az ördög csak az alkalmat várja, hogy fölébe kerekedhessék az igazság igehirdetőinek. Amikor az igehirdetők nem teljesen Istenre támaszkodnak, mikor szavaik nem a Krisztus lelkületével és szeretetében hangzanak el, akkor Isten angyalai többé nem erősíthetik és világosíthatják fel őket. A maguk erejére hagyják őket és a gonosz angyalok szorítják köréjük a sötétséget, ezért az igazság ellenségei látszanak felülkerekedni. A szócsata így többet árt, mint használ.

Isten szolgái húzódjanak közelebb őhozzá. K. L. M. és N. atyafiak ahelyett, hogy a szócsaták szeretetére buzdítanának, igyekezzenek az istenfélelmet ápolni magukban. Ahelyett, hogy az izgalom fokozására készülnének fel azáltal, hogy az emberek érzéseire hatnak, törekedjenek arra, hogy a nyáj pásztorai legyenek. Az a veszély fenyegeti az atyafiakat, hogy inkább népszerűségükre támaszkodnak, mint éles eszű vitázók, és nem arra, hogy alázatos, megbízható munkások legyenek, Krisztusnak szelíd, odaadó követői, munkatársai.