Kórah, Dátán és Abirám fellázadt Mózes és Áron ellen, s így az Úr ellen. Az Úr rendkívüli felelősséget helyezett kettejükre, amikor papnak választotta őket, s tekintélyt ruházott rájuk, hogy Isten gyülekezetének vezetői legyenek. A zsidók örökös lázongása nagyon lesújtotta Mózest. Mint Isten által választott, látható vezető, az izraelitákkal együtt veszedelmes napokat vészelt át, elviselte elégedetlenségüket, féltékenykedéseiket, zúgolódásaikat, anélkül, hogy bosszút állt volna, vagy felmentést kért volna a fárasztó tisztség alól.

Mikor a zsidók veszélyes helyzetbe kerültek, vagy korlátozva volt az étrendjük, ahelyett, hogy Istenben bíztak volna, aki addig is csodákat tett értük, Mózes ellen zúgolódtak. Az izraeliták segítője, bár láthatatlanul, Isten Fia volt. Az ő jelenléte járt előttük, ő vezette vándorlásaikat. Közben Mózes volt a látható vezető, s ő az angyaltól nyerte utasításait, aki maga Krisztus volt.

Mózes távollétében a gyülekezet követelte Árontól, hogy készítsen nekik isteneket, akik előttük járnak, hogy visszavezessék őket Egyiptomba. Ez a lépésük sértés volt vezetőjük, a végtelen Isten Fia ellen. Hiszen alig néhány hete félelemmel és tisztelettel álltak a hegy lábánál, hallgatták az Úr szavát: „Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem.” A dicsfény, mely megszentelte a hegyet, a hang, mely alapjáig megrendítette, még mindig ott lebegett a csúcs felett a gyülekezet szemeláttára, a zsidók mégis hátat fordítottak annak, s más isteneket követtek. Mózes, látható vezérük, eközben Istennel beszélt a hegyen. A zsidók elfelejtették Isten ígéretét és figyelmeztetését „Íme én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrizzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az ő szavára, meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságaitokat, mert az én nevem van őbenne.”

A zsidók szertelen hitetlenséget és hitvány hálátlanságot tanúsítottak ez istentelen kérésükkel: Készíts nekünk istent, amely előttünk jár. Ha Mózes távol volt is, az Úr velük maradt, nem feledkezett meg róluk. A manna továbbra is hullt, este-reggel Isten keze táplálta őket. Nappal felhőoszlop, éjjel tűzoszlop jelezte, hogy Isten jelenléte nem függött Mózes jelenlététől. Mégis, épp mikor Mózes könyörgött értük az Úrnál, szégyenteljes ballépéseket tettek, megszegve a nemrég, lélegzetelállító körülmények között kapott törvényt.

Ekkor derült ki Áron gyengesége. Ha Áron erkölcsi bátorsággal helytállt volna, ha erélyesen megrótta volna a szégyenteljes kérés fő támogatóit, idejében kiejtett szavai borzalmas hitehagyást fojtottak volna csirájába. Hanem Áron vágya, hogy népszerű legyen, s attól rettegése, hogy megneheztelnek rá, arra sodorták őt, hogy a döntő pillanatban gyáván áldozatul lökje a zsidók Úrral kötött szövetségét. Oltárt emelt hát, szobrot állított, s kihirdette a napot, mikor egész Izráel előtt imádás tárgyává szentelik a szobrot: Ez a te istened, aki kivezetett téged Egyiptomból. Bár Isten dicsősége még mindig megvilágítja a hegy tetejét, Áron mégis nyugodtan nézi hogy mulatoznak, s táncolnak az élettelen bálvány előtt, az Úr pedig leküldte Mózest a hegyről, hogy utasítsa rendre a népet. De Mózes addig nem volt hajlandó lejönni a hegyről, amíg Isten meg nem hallgatta Izráelért mondott könyörgését, míg bele nem egyezett, hogy megbocsát nekik.

Mózes a Tízparancsolat becses feljegyzésével a kezében jött le a hegyről, Isten engedelmességhez kötött ígéretével. Mózes volt a legszelídebb ember a világon, mégis, mikor megpillantotta Izráel hitehagyását, haragra lobbant, félelem fogta el Isten dicsőségéért. Felháborodásában földhöz vágta Isten drága ígéretét, mely pedig becsesebb volt neki, mint élete. Látta, hogy a zsidók megszegik a törvényt, s Isten iránti buzgalmában, hogy megrongálja a bálványt, melyet imádtak, feláldozta a két táblát. Áron nyugodtan állt, türelmesen viselte Mózes szigorú megrovását. Mindezt meg tehetett volna előzni Áron idejekorán kiejtett szavával. Izráel veszedelmének óráján a helyes mellett tett igaz, nemes kiállás a helyes irányba terelte volna gondolkodásukat.

Elítéli-e Isten ezért Mózest? Dehogy ítéli. Isten nagy jósága elnézi Mózes elhamarkodottságát és túlbuzgalmát, mert hűsége miatt történt. Mózes most csalódott, gyászolt, mert előtte volt Izráel hitehagyásának bizonyítéka. Aki meg megmenthette volna a zsidókat veszedelmük óráján, most nyugodtan állt. Nem látszik rajta felháborodás a nép bűnei láttán, hogy magát okolná, vagy lelkiismeretfurdalást érezne helytelen tette miatt. Inkább igazolni igyekszik magát a súlyos bűnben. A népet tartja felelősnek a maga gyengeségéért, amiért eleget tett követelésüknek. Nem akarta hallani Izráel zúgolódását, nem akart ellenállni követeléseik és ésszerűtlen kívánságaik nyomásának, mint Mózes, hanem lelkiismeretfurdalás nélkül átvette a nép lelkületét, később pedig őket tartotta felelősnek.

Izráel gyülekezete sokkal kellemesebb vezetőnek tartotta Áront, mint Mózest. Áron nem volt oly hajthatatlan. Azt gondolták, hogy Mózesből rossz lelkület áradt, ezért Áronhoz húzott a szívük, akit Mózes most szigorúan kérdőre vont. Isten megbocsátotta Mózesnek a becsületes túlbuzgalomból elkövetett ballépését, Áront viszont felelősnek tartotta bűnös gyengeségéért, s azért, hogy a körülmények nyomása alatt nem állt helyt becsületesen. Áron, hogy mentse magát, az izraeliták ezreit áldozta fel. A zsidók bőrükön érezték Isten büntetését hitehagyásuk miatt, mégis rövid időn belül újra tele voltak elégedetlenséggel és lázongással.

Mikor Izráel népének jól ment sora, maguknak tulajdonították a dicsőséget. De ha vizsgára és próbára került sor az éhség vagy harcok miatt, Mózest kárhoztatták minden bajukért. Isten hatalmának, mely az Egyiptomból szabadulásuk csodáiban nyilvánult meg, s melyet időről időre egész vándorlásuk alatt is láthattak, hitre kellett volna serkentenie őket, örökre be kellett volna zárni szájukat, hogy a hálátlanság egyetlen hangját se eresszék ki rajta. Mégis az ínség legkisebb közelsége, a veszélytől való legparányibb félelem nagyobb súllyal esett latba, mint a tengernyi kedvezés, melyben részesültek. Akkor nem emlékeztek a legfenyegetőbb veszélyek idején nyert áldásokra. Amin az aranyborjú imádása miatt át kellett menniük, olyan mély benyomást kellett volna tenni rájuk, melyet lehetetlen kitörölni. De, bár Isten haragjának jelei frissen lebegtek előttük, a foghíjas sorok, a hiányzók száma, akik azért estek el, mert ismételten vétkeztek az angyal ellen, aki vezette őket, mégsem szívlelték meg a leckét, mégsem tették jóvá hű engedelmességgel múltbeli bukásaikat, s a Sátán kísértései újra legyőzték őket.

A világ legszelídebb emberének legnagyobb igyekezete sem tudott gátat vetni engedetlenségüknek. Mózes önzetlenségét féltékenységgel, gyanakvással és rágalommal viszonozták. Szerény pásztorélete sokkal, de sokkal békésebb és boldogabb volt, mint a szilaj lelkű roppant gyülekezet lelkipásztorsága. Sokkal nehezebb volt elviselni indokolatlan féltékenységeiket, mint a puszta vad farkasait. Mózes mégse merte a maga útját választani, s azt tenni, ami legkellemesebb lett volna számára. Isten parancsára maga mögött hagyta a pásztorbotot, s a hatalom pálcáját kapta helyette kezébe. Mózes nem merte letenni a kormánypálcát, nem mert lemondani, míg Isten el nem bocsátotta.

Az értelem megkísértése az ősellenség aknamunkája. Belopja számító sugallatait, felkavarja a kételkedést, hitetlenséget és bizalmatlanságot annak szavai és tettei iránt, aki felelősség terhe alatt áll, s aki Isten elgondolását törekszik megvalósítani munkásságával. Sátán külön célja bajokat, zavart és ellenállást zúdítani Isten választott szolgáira és környezetükre, amivel majd akadályozza munkásságukat, s ha csak lehet, elcsüggessze őket. Féltékenykedés, belvillongás és aljas gyanúsítás nagymértékben ellensúlyozza Isten azon szolgáinak igyekezetét, akiket az Úr rendkívüli munkára jelölt ki.

Az ősellenfél terve, hogy elűzze őket kötelességük őrhelyéről, ezért eszközein át végzi romboló munkáját. Akit csak bizalmatlanságra, gyanakvásra tud késztetni, mindet eszközeiül használja. A zsidók nem becsülték meg Mózes helyzetét, amint Izráel Istenéért hordozta a terheket. Az ember természete, ha nem áll közvetlen Isten Lelkének hatása alatt, hajlamos az irigykedésre, féltékenységre, kegyetlen bizalmatlanságra, amiket, ha le nem győznek, arra a kívánságra vezet, hogy belekössenek és letiporjanak másokat, miközben önző emberek építik fel magukat az Úr szolgáinak romjain.

Isten rendelésére különleges tisztséggel bízták meg e három férfit. Azok közt voltak, akik a hetven vénnel együtt felmentek a hegyre, hogy szemtanúi legyenek Isten dicsőségének. Szemtanúi voltak a dicső fénynek, mely Krisztus Isten-alakját borította. A felhő alja olyan volt, mint a zafír kövezet, s fénylett, mint a tiszta ég. Ezek hárman az Úr dicsőségének jelenlétében voltak. Ettek és ittak anélkül, hogy megölte volna őket a tisztaság és felülmúlhatatlan ragyogás, mely visszatükröződött rájuk. Ám később változás állt be bennük. Kísértésnek, eleinte csak jelentéktelen kísértésnek adtak helyet, s mikor azt ápolták magukban, a kísértés megerősödött, míg az ördög hatalma el nem uralkodott gondolataikon. Ezek hárman a lehető legképtelenebb ürüggyel kezdték az elhidegülés terjesztését. Eleinte csak célozgattak, s kétségüket hangoztatták, melyet sokan kedvezőn fogadtak, ezért ők még többre merészkedtek. S miután megerősödtek gyanújukban az ettől vagy mástól elejtett szó nyomán, mindegyik hangot adva annak, amint bizonyos dolgokról – melyre felfigyelt – vélekedett, e félrevezetett lelkek valóban azt kezdték hinni, hogy az Úrért lelkesednek ez ügyben, s hogy nem maradna mentségük, ha be nem láttatják, és meg nem értetik Mózessel, hogy mily lehetetlenül visszás helyzetet foglal el Izráellel szemben. A bizalmatlanság, a széthúzás, az irigység és féltékenység csekélyke kovásza egyre erjesztette Izráel táborát.

Kóré, Dátán és Abirám először azokon kezdték kegyetlen áskálódásukat, akiket Isten szent felelősségekkel bízott meg. Sikerült is elidegeníteniük kétszázötven fejedelmet, akiket jól ismertek, s tiszteltek a gyülekezetben. Ezekkel a hatalmas és tekintélyes emberekkel a pártjukon, biztosak voltak benne, hogy alapos változást hoznak a dolgok rendjébe. Azt képzelték, hogy át tudják alakítani Izráel kormányát, és jókorát tudnak javítani a jelenlegi vezetésen.

Kóré elégedetlen volt helyzetével. Bár részt vett a szentsátor szolgálatában, azt szerette volna, ha papi tisztre emelik. Isten Mózest tette meg Kormányzónak, a papi tisztet pedig Áronnak, és Áron fiainak adta. Kóré eltökélte, hogy kényszeríteni fogja Mózest, változtasson a rendszeren, hogy ő emelkedhessék papi méltóságra. Hogy biztosabb legyen dolgában, Dátánt és Abirámot, Rúben két leszármazottját is bevonta a lázadásba. Azzal érveltek, hogy mivel Jákob legidősebb fiától származnak, a főhatalom, amit Mózes bitorolt, valójában az ő joguk, s Kóréval belevetették magukat a gonosz áskálódásba. Majd kétszázötven hírneves férfit is rávettek, hogy csatlakozzanak hozzájuk, akik részt akartak a papságból és a kormányzásból.

Isten azért tűntette ki a lévitákat a szentsátor szolgálatának végzésével, mert nem vettek részt sem az aranyborjú elkészítésében, sem imádásában, s mert hűen végrehajtották Isten parancsát a bálványimádókon. A léviták tisztje volt a szentsátor felállítása is, s hogy körülötte táborozzanak, míg Izráel seregei távolabb ütötték fel sátrukat. Vándorláskor ők bontották le, ők vitték a szentsátrat, a szövetség ládáját s a többi szent berendezést. Mivel Isten ennyire megtisztelte a lévitákat, ők még nagyra vágyóbbak lettek, magasabb tisztségre pályáztak, hogy nagyobb tekintélyük legyen a gyülekezetben. „Összejöttek Mózes és Áron ellen, és így beszéltek: Elegünk van belőletek! Az egész közösség szent, mind együtt, mert körében az Úr. Miért emelkedtek hát az Úr közössége fölé?”

Semmi sem tetszik jobban az embereknek, mintha dicsérik őket, hízelegnek nekik, mikor pedig sötétben tévelyegnek, helytelenül tesznek, és intést érdemelnének. Kóré először meghallgatásra talált a népnél, aztán megnyerte támogatásukat, mikor kényúr-vezetőnek nevezte Mózest. Azt mondta, hogy túl szigorú, túl követelőző, túl parancsolgató, és hogy úgy inti meg a népet, mintha bűnösök lennének, holott ők szent nép, az Úr szentelte meg őket, ő lakozott köztük. Kóré felsorolta a pusztai vándorlás eseményeit, mikor szorult helyzetbe jutottak, s hogy sokan meghaltak a zúgolódás és engedetlenség miatt. Romlott gondolkodásukkal azt képzelték, nagyon világosan látják, hogy minden bajuknak elejét lehetett volna venni, ha Mózes másképp viselkedik. Mert nagyon hajthatatlan, követelőző volt, ezért arra a következtetésre jutottak, hogy a pusztában minden szerencsétlenségük Mózes hibája volt. Kórah, a vezető szellem, igen bölcsnek kiáltotta ki magát, hogy ő már rájött, mi volt megpróbáltatásaik és szerencsétlenségeik oka.

Az elégedetlenség szításában a nézetek nagyobb összhangja és egysége uralkodott a széthúzó elemek között, mint valaha. Mivel Kórénak sikerült megnyerni Izráel gyülekezetének nagyobb részét, bizonyos volt benne, hogy okosan jár el, és jó az ítélőképessége, s Mózes bitorolja csupán a hatalmat, s ezzel Izráel jólétét és megmentését fenyegeti. Azt állította, hogy Isten tárta elé a helyzetet, s azt a felelősséget hárította rá, hogy még mielőtt késő lenne, változtassa meg Izráel kormányát. Kijelentette, hogy a gyülekezet nem követett el hibát, hanem igaz volt. Ez a nagy hűhó, hogy a gyülekezet elégedetlensége hozta volna rájuk Isten haragját, csak légből kapott mese.

Mivel azonban önkéntelenül emlékezetükbe ötlött Mózes önfeláldozó türelme s értük kifejtett önzetlen igyekezete, mikor rabszolgaságban sínylődtek, ezért bizonyos fokig nyugtalan volt a lelkiismeretük. Némelyek nem értettek egyet Kóréval Mózest illetően, s igyekeztek Mózes mellett felemelni szavukat. Kórénak Dáthánnak és Abirámnak tehát valamilyen okkal kellett előállni, hogy miért viselte Mózes kezdettől fogva annyira szívén Izráel gyülekezetének javát. Önző gondolkodásuk, mivel az ördög eszközei lettek, mélyre züllött, azt sugallva, hogy megtalálták az okot, amiért Mózes látszólag annyira szívén viselte sorsukat. Az volt a terve, hogy addig vándoroltatja őket a pusztában, míg mind meghalnak, s akkor ő örökli vagyonukat.

Kóré, Dátán, Abirám, s a hozzájuk csatlakozott kétszázötven fejedelem először féltékeny, aztán irigy, végül lázadó lett. Addig beszéltek Mózes tisztjéről, mint Izráel vezetőjéről, míg azt képzelték, hogy nagyon irigylésre méltó a helyzete, s bármelyikük úgy be tudná tölteni azt, mint ő. Ezzel átadták magukat az elégedetlenségnek, és azt képzelték, hogy Mózes és Áron önkényesen emelték magukat az Izráelben elfoglalt tisztségbe. Azt mondták, hogy Mózes és Áron, mikor magukra vállalták a papi tisztet és kormányzást, akkor az Úr gyülekezete fölé emelték magukat, s hogy ezt a megtiszteltetést nemcsak az ő házukra kellene ruházni. Azt mondták, elég lett volna, ha egy szinten maradnak a néppel, mert hisz a népet is ugyanúgy kedvelte az Úr különös kegyelme és védelme.

Mikor Mózes meghallgatta Kóré szavait, gyötrelem vett rajta erőt, és arcra borult a nép előtt. „És szólt Kórénak és az ő egész gyülekezetének, mondván: Reggel megmutatja az Úr, ki az övé, és ki szent, és kit fogad magához; mert akit magának választott, magához fogadja azt. Ezt cselekedjétek: Vegyetek magatoknak tömjénezőket, Kóré és az ő egész gyülekezete! És tegyetek azokba tüzet, és rakjatok rá füstölő szereket az Úr előtt holnap. És az a férfiú lesz szent, akit kiválaszt az Úr. Sokat tulajdonítotok magatoknak Lévi fiai! És mondta Mózes Kórénak: Halljátok meg, kérlek, Lévi fiai! Avagy keveslitek-e azt, hogy titeket Izráel Istene külön választott Izráel gyülekezetétől, hogy magához fogadjon titeket, hogy szolgáljatok az Úr sátorának szolgálatában, hogy álljatok e gyülekezet előtt és szolgáljatok néki? És hogy magának fogadott téged, és minden atyádfiát, a Lévi fiait teveled, hanem még a papságot is kívánjátok? Azért hát te és a te egész gyülekezeted az Úr ellen gyűltetek össze, mert Áron micsoda, hogy őellene zúgolódtok?” Mózes megmondta nekik, hogy Áron nem tolakodott e tisztre, hanem Isten ruházta rá a szent hivatalt.

Dátán és Abirám azt felelték: „Avagy nem elég neked, hogy kihoztál egy tejjel-mézzel folyó földről, hogy megölj minket a pusztában, hanem még uralkodni is akarsz rajtunk? Éppen nem tejjel és mézzel folyó földre hoztál minket, sem szántóföldet és szőlőt nem adtál nekünk örökségül. Avagy ki akarod szúrni az emberek szemét? Nem megyünk fel!”

Mózest vádolták, hogy ő az oka, amiért még nem mentek be az ígéret földjére. Azt mondták, hogy nem Isten teszi ezt velük. Nem az Úr mondta, hogy meg kell halni nekik a pusztában, s nem is hiszik, hogy Isten mondta volna. Mózes intézi úgy az ügyeket, hogy sose vigye be őket Kánaán földjére. Arról beszéltek, hogy tejjel mézzel folyó országból hozta ki őket. Elvakult lázongásukban elfelejtették, mit szenvedtek Egyiptomban. El a pusztító csapásokat is, melyek Egyiptomot érték. S most azzal vádolják Mózest, hogy jó országból hozta ki őket, hogy elpusztuljanak a pusztában, hogy aztán ő gazdagodjék meg vagyonukból. Arcátlanul azt kérdezték Mózestől, hogy azt képzeli tán, hogy Izráel egész seregéből senki sem lenne elég okos, hogy átlássa a szándékát, s felismerné álnokságát, vagy azt hiszi tán, hogy mind alávetik magukat, hogy vakként vezesse őket össze-vissza, kénye-kedvére, néha Kánaán irányában, majd vissza a Vörös-tengernek, Egyiptom felé. A gyülekezet előtt ejtették ki e szavakat, és kereken visszautasították, hogy szemernyit is elismerjenek Mózes és Áron hatalmából.

Mózes mélyen megrendült az igazságtalan vádak hallatára. A nép előtt Istenhez folyamodott, s kérdezte tőlük, hogy valaha is önkényeskedett-e velük? Istent kérte meg, legyen a bírája. A nép túlnyomó része elhidegült tőle, nem pergett le róluk hatástalanul Kóré csűrése-csavarása. Ezt mondta Kórénak: „Aztán mondta Mózes Kórénak: Te, és a te egész gyülekezeted legyetek az Úr előtt, te és azok, és Áron, holnap. És ki-ki vigye az ő tömjénezőjét, és tegyetek abba füstölő szert, és vigyétek az Úr elé, ki-ki az ő tömjénezőjét, kétszáz és ötven tömjénezőt, te is és Áron is, ki-ki az ő tömjénezőjét. Vették azért ki-ki az ő tömjénezőjét, és tettek abba tüzet, és raktak arra füstölőszert, és megálltak a gyülekezet sátorának nyílása előtt, Mózes is és Áron.”

Kóré és elbizakodottan papságra vágyó csoportja, fogták a füstölőket, és Mózessel együtt a szent sátor ajtaja elé álltak. Kóré addig melengette az irigységet és a lázadást, amíg félre nem vezette magát, azt képzelve, hogy a gyülekezet igaz emberekből áll, s hogy Mózes zsarnok fejedelem volt, hiszen egyre csak arról papolt, hogy a gyülekezetnek meg kell szentelődni, bár erre nem volt szükség, hiszen már úgyis szentek voltak.

A lázongók már előzőleg azzal áltatták a nép túlnyomó részét, hogy semmi hiba bennük, hanem minden bajuk Mózestől, a vezetőjüktől származik, aki soha el nem hagyta felejtetni velük bűneiket. A nép azt gondolta, hogy ha Kóré vezetne, ahelyett, hogy hibáikra emlékeztetné, inkább jócselekedeteik folytonos emlegetésével bátorítaná őket, akkor nagyon békés és eredményes lenne vándorlásuk. Azonfelül Kóré kétségkívül nem fel és alá vezetné őket a pusztában, hanem egyenesen az ígéret földjére. Azt mondták, Mózes határozta el, hogy nem mehetnek be az ígéret földjére, nem pedig az Úr.

Kóré elbizakodottan összegyűjtötte Izráel egész közösségét Mózes és Áron ellen a megnyilatkozás sátrának ajtajába. „Kóré pedig összegyűjtötte ellenük az egész gyülekezetet a gyülekezet sátorának nyílásához és megjelent az Úrnak dicsősége az egész gyülekezetnek. És szólt az Úr Mózesnek és Áronnak, mondván: Váljatok külön e gyülekezettől, hogy megemésszem őket egy szempillantásban. Ők pedig arcukra borultak, és mondták: Isten, minden test lelkének Istene! Nem egy férfiú vétkezett-e, és az egész gyülekezetre haragszol-e?

Akkor szól az Úr Mózesnek mondván: Szólj a gyülekezetnek, mondván: Menjetek el Kóré, Dátán és Abirám hajléka mellől köröskörül. Felkelt azért Mózes, és elment Dátán és Abirám felé, követték őt Izráel vénjei. És szólt a gyülekezetnek, mondván: Kérlek, távozzatok el ez istentelen emberek sátorai mellől, és semmit ne illessetek abból, ami az övék, hogy el ne vesszetek az ő bűneik miatt. És elmentek a Kóré, Dátán és Abirám hajléka mellől köröskörül. Dátán pedig és Abirám kimentek, megállván az ő sátoraiknak nyílásánál feleségeikkel, fiaikkal és kisdedjeikkel. Akkor mondta Mózes: Ebből tudjátok meg, hogy az Úr küldött engem, hogy cselekedjem mind e dolgokat, hogy nem magamtól indultam: Ha úgy halnak meg ezek, amint meghal minden más ember, és ha minden más ember büntetése szerint büntettetnek meg ezek, akkor nem az Úr küldött engem. Ha pedig az Úr valami új dolgot cselekszik, és a föld megnyitja az ő száját, és elnyeli őket, és mindazt, ami az övék, és elevenen szállnak alá a pokolba, akkor megismeritek, hogy gyalázták ezek az emberek az Urat.” Alighogy befejezte szavait, máris megnyílt a föld alattuk, s elnyelte őket családjukkal, s azokkal az emberekkel együtt, akik Kóréhoz tartoztak, javaikkal egyetemben. Így szálltak le mindazzal együtt, ami az övék volt, élve a mélységbe, s a föld bezárult felettük. Így tűntek el a közösségből.

Mikor Izráel gyermekei meghallották halálordításukat, messze futottak onnét. Tudták, hogy bizonyos fokig ők is bűnösök, mivel teret engedtek a Mózes és Áron ellni vádaknak, azért attól féltek, hogy őket is elnyeli a föld. Isten büntetése ezzel még nem ért véget. Tűz csapott ki a dicsőség felhőjéből, s elemésztette a kétszázötvenet, aki tömjént hozott. Ezek kétszázötvenen fejedelmek voltak, vagyis olyanok, akinek rendszerint helyes ítélőképességük volt, a nép vezetői, híres-neves emberek. Tiszteletben tartották őket, komoly ügyekben is gyakran kikérték tanácsukat. Mégis rossz hatás alá kerültek, irigyek, féltékenyek és lázadók lettek. De mivel nem ők vezették a lázadást, nem a három főbűnössel pusztultak el. A kétszázötven először a lázadás vezetői végveszedelmének volt tanúja, s még alkalmuk lett volna megbánni bűnüket. Ők azonban nem értettek egyet a három gonosz férfi pusztulásával, ezért Isten haragja ellenük fordult, s őket is megemésztette.

„Szólt pedig az Úr Mózesnek mondván: Mondd meg Eleázárnak, Áron főpap fiának, hogy szedje ki a tömjénezőket a tűzből, a tüzet pedig hintsd szét, mert megszenteltettek a tömjénezők, ezeknek tömjénezői, akik a maguk lelke ellen vétkeztek. És csináljanak azokból vékonyra vert lapokat az oltár beborítására. Mivelhogy járultak azokkal az Úr elé, és megszenteltettek, legyenek jegyül Izráel férfijainak.”

Isten büntetésének döbbenetes megnyilvánulása után a nép visszatért sátrába. Bár halálra rémültek, mégsem alázkodtak meg. Mélyen beléjük vette magát a lázadás lelkülete, s Kóré és csoportjának dicsérete, hogy ők nagyon jók, csak Mózes szólja le őket, ő bánik rosszul velük. Annyira áthatotta őket az elpusztult csoport szelleme, hogy nehezen szabadultak elvakultságuktól. Ha elismerik, hogy Kóré és társai gonoszok voltak, Mózes pedig igaz, akkor kénytelenek lennének Isten szavának elfogadni azt, amit sehogy sem akartak hinni, hogy mindnyájan a pusztában fognak elhullani. Ezt nem tudták felfogni, ezért tíz körömmel ragaszkodtak a nézethez, hogy hazugság az egész, Mózes félrevezette őket. Az előbb elpusztultak kellemes szavakat szóltak hozzájuk, megértéssel és szeretettel vették körül őket. Mózesről pedig azt tartották, hogy számító. Arra a következtetésre jutottak, hogy nekik van igazuk, hogy az elpusztultak rendesek voltak, s valami módon Mózes mészárolta le őket.

Az ördög messzire el tudja vezetni a megcsaltakat. Meg tudja rontani mind józan eszüket, mind szemüket, fülüket. Ez történt az izraelitákkal: „Másnap felzúdult Izráel fiainak egész gyülekezete, zúgolódott Mózes es Áron ellen, mondván: Ti öltétek meg az Úr népét.” A nép csalódott volt, hogy az ügy Mózes javára dőlt el. Kóré és csoportjának felvonulása, mikor mind bitorolva végezték a papi tisztséget a füstölőikkel, rajongással töltötte el a népet. Nem vették eszükbe, hogy ezek vakmerően Isten fenségével dacoltak. Mikor megsemmisültek, a népnek inába szállt a bátorsága, de később Mózeshez és Áronhoz siettek, s az Isten kezétől elesettek vérével vádolták őket.

„Mikor pedig egybegyűlt a gyülekezet Mózes és Áron ellen, akkor fordultak a gyülekezet sátora felé, és íme, befedezte azt a felhő, és megjelent az Úr dicsősége. Mózes azért, és Áron mentek a gyülekezet sátora elé. És szólt az Úr Mózesnek, mondván: Menjetek ki e gyülekezet közül, hogy megemésszem őket, ők pedig orcájukra borultak.” Izráel lázadása és Mózes iránti kegyetlensége ellenére még mindig úgy szívén viselte őket, mint azelőtt. Arcra borult hát az Úr előtt, s kérlelte, hogy kímélje meg a népet. Míg így az Úr előtt könyörgött, hogy bocsássa meg népének bűneit, szólt Áronnak, hogy fedezné el a nép vétkét, míg ő az Úr előtt marad, hogy imája együtt szálljon fel a tömjénfüsttel, és kedves legyen Isten előtt, nehogy az egész gyülekezet elpusztuljon lázadása miatt.

„Mondta Mózes Áronnak: Fogd a tömjénezőt, s tégy abba tüzet az oltárról, s rakj rá füstölő szert, és vidd hamar a gyülekezethez, és végezz engesztelést értük, mert kijött az Úrtól a nagy harag, elkezdődött a csapás. Vette azért Áron a tömjénezőt, amint mondta Mózes, és futott a község közé, és íme elkezdődött a csapás a nép között. És füstölő áldozatot tett, és engesztelést szerzett a népnek. És megállt a meghaltak és az élők között, és megszűnt a csapás. Mindazonáltal azoknak száma, akik a vészben meghaltak, tizennégyezer hétszázan, azokon kívül, akik meghaltak a Kóré dolgáért”

Tanulság rejlik Kóré, Dátán és Abirám esetében. Figyelmeztetés, nehogy kövessük példájukat. „Se Krisztust ne kísértsük, amint közülük kísértették némelyek, és elveszének a kígyók miatt. Se pedig ne zúgolódjatok, miképpen őközülük zúgolódtak némelyek, és elvesztek a pusztító által. Mindezek pedig példaképen estek rajtuk. Megírattak a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett.”

Isten szavában találjuk a bizonyítékot, hogy népe ki van téve a teljes félrevezetésnek. Sok olyan eset fordul elő, ami Isten becsületéért izzó őszinte lelkesedésnek tűnik ugyan, mégis abból ered, hogy védtelenül hagyja az ember lelkét az ellenség kísértései s az előtt, hogy a dolgok valódi állásának torz változatát lopja az ember gondolatába. Ilyen állapotokat várhatunk az utolsó időkben, mert hiszen az ördög ma is oly serényen ügyeskedik, mint régen Izráel gyülekezetében. Nem érjük fel ésszel az előítélet kegyetlenségét, sem erejét. Még akkor sem tűnt el lelkületükből a gyanakvás és bizalmatlanság hatalma, mikor a gyülekezet tulajdon szemével látta a bizonyítékot, a lázadás vezetőinek pusztulását. Látták megnyílni a földet, s a vezetőket aláhullani a föld gyomrába. E félelmetes látványnak ki kellett volna józanítani, s a legmélyebb bűnbánatra vezetni őket, amiért Mózesre támadtak.

Isten itt az egész Izráelnek lehetőséget nyújtott felismerni és megérteni útjuk bűnös voltát, aminek azután bűnbánatra és bűnvallomásra kellett volna vezetni. Az Úr megcáfolhatatlan bizonyítékot nyújtott a félrevezetetteknek, hogy vétkeztek, s Mózesnek van igaza. Alkalmuk nyílt egész éjjel gondolkozni a menny félelmetes büntetésén, melynek tanúi voltak. De romlott volt az érvelésük. Kóré kezdeményezte a lázadást, majd kétszázötven fejedelem csatlakozott hozzá, hogy terjessze az elhidegülést. Jóformán az egész gyülekezetet megfertőzte az uralkodó féltékenység, aljas gyanúsítás, a Mózes elleni gyűlölet, mely megdöbbentő módon rájuk hozta Isten haragját. Kegyelmes Istenünk mégis az igazság és könyörület Istenének mutatkozik. Különbséget tesz a kezdeményezők – a lázadás vezetői –, s azok között, akiket félrevezettek. Megesett a szíve az elámítottak tudatlanságán és dőreségén.

Isten szólt Mózesnek, hogy távolítsa el a gyülekezetet azok sátraitól, akiket Mózes helyébe választottak. Épp az a két férfi lett az eszköz Isten kezében, hogy ez alkalommal is megmentse életüket, akiknek a pusztulását tervezték. Mózes rájuk parancsolt: „Húzódjatok hátra a Kóré sátra környékéről!” Őket is az a riasztó veszély fenyegette, hogy Isten haragjától megsemmisülnek bűnük miatt, mert hisz ők is részesek voltak azok bűntetteiben, akikkel egyetértettek, akikkel összefogtak.

Ha amíg Mózes Izráel előtt a kivizsgálást folytatta, a lázadás vezetői bűnbánatot tartottak volna, s keresték volna Isten és megbántott szolgáinak bocsánatát, akkor Isten bosszúállása e késői percben is megtorpant volna. De Kóré, a lázadás kezdeményezője, s támogatói dacosan álltak sátraikban, mintha szembeszegülnének Isten haragjával, mintha Isten soha semmit sem tett volna szolgája, Mózes által. S a többi lázadó még kevésbé viselkedett úgy, mint akiket alig néhány napja az a kitüntetés ért, hogy Mózessel együtt csaknem Isten jelenlétében álltak, s tanúi voltak felülmúlhatatlan dicsőségének. Látták Mózest, mikor lejött a csúcsról, miután megkapta a második pár kőtáblát, látták, hogy olyan ragyogó volt az arca Isten dicsőségétől, hogy a nép nem tudott közeledni hozzá, hanem elfutott előle. Mózes utánuk kiáltott, de a népet rémület szállta meg. Megmutatta nekik a két kőtáblát, s így szólt: Könyörögtem értetek, és elhárítottam rólatok Isten haragját. Azt kértem, hogy ha Isten kénytelen elhagyni és elpusztítani e gyülekezetet, az én nevemet is törölje könyvéből. Ez a két kőtábla, melyet a kezemben tartok, az ígéret, melyet adott nekem, hogy megbékél népével.

A nép hallja, hogy Mózes hangja szól, hogy bár megváltozott, noha megdicsőült, mégis Mózes az. Megmondják neki, hogy nem tudnak arcába tekinteni, mert arca ragyogásától megfájdul a szemük. Olyan az arca, mint a napé, nem lehet belenézni. Mikor Mózes megérti, hogy mi a bajuk, kendővel takarja el arcát. Nem magyarázkodik, hogy arcának fénye és ragyogása Isten dicsőségének tükröződése, melyet ráhelyezett, s hogy a népnek el kell azt viselni, hanem eltakarja a dicsőséget. Azért volt nekik fájdalmas rátekinteni, mert bűnösök voltak. Így lesz ez akkor is, mikor közvetlenül Urunk második megjelenése előtt Isten szentjei megdicsőülnek. A gonoszok elfutnak és visszahőkölnek a látvány előtt, mert a szentek arcának ragyogása fájdalmat okoz nekik. Ám a Mózesen tükröződő dicsőség – Isten látható pecsétje szolgáján – feledve most.

A zsidók előtt lehetőség nyílt elgondolkozni azon, aminek szemtanúi voltak, hogy Isten haragja sújtotta a lázadás legfőbb szervezőit. Isten jósága és kegyelme most is megnyilvánult, hogy nem törölte el teljesen a hálátlan népet, mikor haragja a legfelelősebbek ellen támadt. Időt adott a megtérésre a gyülekezetnek, mely hagyta, hogy félrevezessék. Az Úr, láthatatlan vezetőjük, ez esetben annyira hosszútűrő és kegyelmes volt, ami félreérthetetlenül kiviláglik, hogy kész lett volna megbocsátani a legsúlyosabb vétkezőknek is, ha átérezték volna bűnüket, s ha bűnbánattal és alázattal visszatértek volna hozzá.

Az Úr bosszújának kitörése megtorpantotta a gyülekezetet istenkísértő ösvényén, mégsem győződtek meg lelkükben, hogy súlyos bűnt követtek el ellene, hogy lázongásukért ők is megérdemelnék haragját. Az emberek aligha sérthetnék meg jobban Istent, mint hogy megvetik és visszautasítják a vezetőket, akiket ő rendelt vezetésükre. S ők nemcsak ezt követték el, hanem meg akarták ölni Mózest és Áront. Ezek elfutottak ugyan Kóré, Dátán és Abirám sátorától, mert féltek a haláltól, mégsem gyógyultak ki lázadásukból. Nem bűnük miatt gyászoltak és rettegtek. Nem a felébredt s meggyőzött lelkiismeret hajtotta őket, amiért visszaéltek legbecsesebb előjogukkal, amiért vétkeztek a világosság s a nyilvánvaló ismeretek ellen. Mi is értékes leckéket tanulhatunk meg Jézus hosszútűréséből, hisz ő volt az angyal, aki a pusztában a zsidók előtt járt.

Láthatatlan vezetőjük szeretné megmenteni őket a szégyenteljes pusztulástól. A megbocsátás még mindig várakozik rájuk. Ha most megtérnek, még mindig bűnbocsánatot találhatnak. Isten bosszúja ugyan közel ért hozzájuk, de felszólította őket a bűnbánatra. A mennyből jövő rendkívüli beavatkozás megtorpantotta Isten elleni lázadásukat. Ha most hallgatnak Isten gondviselésének beavatkozására, még megmenekülhetnek, hanem a gyülekezet bűnbánatának és megalázkodásának arányban kell állnia vétkükkel. Isten hatalmának megdöbbentő beavatkozása kibillentette őket a bizonytalanságból. Most már megismerhették volna Mózes és Áron tényleges helyzetét és szent elhívatását, ha hajlandók lettek volna, de az Isten által nyújtott bizonyíték semmibevétele végzetesnek bizonyult. Nem értették meg, mily fontos megtenniük az első lépést, hogy Isten bocsánatát keressék súlyos bűneikre.

A zsidóknak engedélyezett próbaidő éjjelét nem töltötték bűnvallomással és bűnbánattal, hanem törték fejüket, miként szegülhetnének szembe a bizonyítékokkal, melyek bűnösöknek nyilvánították őket. Még mindig melengették magukban az Isten megbízott két férfija elleni gyűlöletüket, még mindig csak eszeveszett viselkedésükkel erősítették magukat Mózes és Áron elleni szembeszegülésre. Az ördög kéznél volt megrontani értelmüket, s bekötött szemmel vezetni őket a pusztulásba. Az elhidegülés megmérgezte értelmüket, ezért kételkedés nélkül megállapították, hogy Mózes és Áron gonosz emberek, hogy ők felelősek Kóré, Dátán és Abirám haláláért, akikről azt gondolták, hogy a zsidók szabadítói lesznek, mert jobb rendszert vezetnek be, ahol dicséret váltja fel a dorgálást, és béke az aggodalom s viszály helyét.

Előző nap egész Izráel rémülten szétfutott az elkárhozottak ordítása miatt, akiket elnyelt a föld, mert azt mondták: Nehogy bennünket is elnyeljen a föld. „Másnap felzúdult Izráel egész gyülekezete Mózes ellen és Áron ellen, mondván: Ti öltétek meg az Úrnak népét!” Felháborodásukban készek voltak kezet emelni Isten két megbízottja ellen, mert szerintük súlyos gonoszságot követtek el, mikor megölték azokat, akik szerintük jók és szentek voltak.

De az Úr jelenléte megnyilvánult – dicsősége felragyogott a szent sátornál, s a lázongó Izráel megtorpant eszeveszett, istenkísértő útján. A rettenetes dicsőségből az Úr szólta Mózesnek és Áronnak egyazon szavakat, melyeket nekik kellett előző nap Izráel. gyülekezetéhez intézni: „Menjetek ki e gyülekezet közül, hogy megemésszem őket egy szempillantásban!”

Szembeszökőn bizonyítja ez a vakságot, mely hatalmába veszi azok gondolkodását, akik hátat fordítanak a világosságnak és a bizonyítéknak. Látjuk a lázadás hatalmát, s hogy mily nehéz abból megszabadulni. A zsidók előtt kétségkívül meggyőző bizonyíték állt, mikor félrevezetőik meghaltak, ők mégis szemtelenül és merészen kiálltak azzal vádolni Mózest és Áront, hogy ők ölték meg a jó és szent férfiakat. „Mert mint a varázslásnak bűne, olyan az engedetlenség, és bálványozás és bálványimádás az ellenszegülés.”

Mózes nem érezte magán a bűn súlyát, ezért nem sietett el az Úr szavára, nem hagyta úgy pusztulni a közösséget, mint ahogy előző nap a zsidók menekültek Kóré, Dátán és Abirám sátrától. Ott maradt, mert nem bírt belenyugodni, hogy pusztulni hagyja a roppant sokaságot, ha jól tudta is, hogy megérdemlik Isten büntetését, amiért egyre lázadoztak ellene. Mivel a nép nem tartotta szükségesnek megalázni magát, ő borult arcra Isten előtt, ő járt közben értük, mert a nép nem vélte szükségesnek közbenjárni magáért.

Mózes ezzel Krisztus előképévé vált. A válságos időpontban az igaz pásztor szívén viseli a gondjaira bízott nyáj sorsát. Könyörgött, hogy a megbántott Isten haragja ne pusztítsa el teljesen választott népét. S e közbenjárással lefogta a bosszú karját, ezért nem lett teljesen vége az engedetlen, lázongó Izráelnek. Megmondta Áronnak, mit tegyen a borzalmas válságban, mikor Isten haragja útjára indult, mikor a pusztulás kezdetét vette. Áron közéjük futott füstölőjével, azt lóbálta az Úr előtt, s Mózes közbenjárása az illatos füsttel szállt az égre. Mózes nem merte abbahagyni könyörgését. Megragadta az Angyal erejét, mint Jákob, mikor vele küzdött, s akár Jákob, ő is győzelmet aratott. Áron az elevenek és a holtak közt állt, mikor megjött a kegyelmes válasz: Hallottam imádat, nem pusztítom el őket teljesen. Épp az a két férfi, akit a gyülekezet elvetett, s meg akart ölni, könyörgött a gyülekezetért, hogy Isten bosszúálló kardja nyugodjék meg, hagyja életben a bűnös Izráelt.

Pál apostol egyértelműen kijelenti, hogy az izraeliták pusztában viselt dolgait azok javára jegyezték fel, akik a mai időkben élnek, akikhez a világ vége elérkezett. Ne gondoljuk, hogy a minket fenyegető veszély csekélyebb lenne, mint a zsidóké, hanem még súlyosabb. Olyan kísértések állnak elő, hogy irigység és panasz üsse fel a fejét. Nyílt lázadás is lesz, csakúgy, mint az ősi Izráel történetében olvassuk. Mindig élni fog a lelkület, hogy lázadjunk fel a bűn és a gonoszságok megrovása ellen. Elhallgasson talán emiatt az intő szó? Ha ez következik be, nekünk sem lesz kedvezőbb helyzetünk, mint más felekezeteké, akik félnek felemelni szavukat a nép tévelygései, bűnei ellen.

Akiket Isten az igaz tettek szolgáinak különített el, azokra súlyos felelősségeket hárított, hogy intsék meg a nép bűneit. Pál utasította Tituszt: „Ezeket szóld, ints és feddj, teljes méltósággal, senki téged meg ne vessen.” Mindig akadnak, akik megvetik azt, aki meg meri inteni a bűnöst, mégis van idő, mikor feltétlenül intenünk kell. Pál utasítja Tituszt, hogy keményen feddjen meg egy csoportot, hogy hit dolgában épek legyenek. A férfiak és a nők, akik más-más jellemükkel gyülekezetbe tömörülnek, sajátos vonásokkal és hibákkal terheltek. Amikor e hibák kifejlődnek, akkor jön el az intés ideje. Ha a fontos tisztségek betöltői sosem intenének, sosem rónának meg, rövidesen olyan szétzüllött állapotokhoz érkeznének, mely szégyent hozna Istenre. Hogyan kell intenünk? Feleljen erre az apostol: „Teljes béketűréssel és tanítással.” Az elvet az intésre szoruló szeme elé kell állítani, és sose menjünk el közömbösen Isten népe helytelenségei mellett.

Akadnak, akik megvetik a feddést, s akik érzülete mindig fellázad az intés ellen. Nem kellemes, ha fejünkre olvassák hibáinkat. Csaknem minden szükséges intés esetén akad, aki elfeledkezik arról, hogy a hiba elkövetője megszomorította Isten Lelkét, őrá hozott szégyent. A feddést érdemlőket sajnálják, mert a feddők megbántották a hibák elkövetőinek érzékenységét. A meg nem szentelt szánakozás oda helyezi a szánakozókat, ahol ők is vétkesek a megintettek bűnében. Tíz közül kilenc esetben, ha a megróttat meghagynák hibái tudatával, segítenének neki felismerni vétkeiket, s jó útra térni. Ám a kotnyeles, szentségtelen szánakozók helytelen indítékot tulajdonítanak az intőnek és intésnek, s a megintett feletti sajnálkozás azt az érzést kelti a megróttban, hogy igazságtalanság érte, ezért érzései az ellen borzolódnak, aki csak kötelességét teljesítette. Akik hűen eleget tesznek kellemetlen kötelességeiknek, mert átérzik Isten iránti felelősségüket, az Úr áldásában fognak részesülni. Isten elvárja szolgáitól, hogy mindenkor lelkiismeretesen teljesítsék akaratát. Az apostol, Titusz megbízatását közölve, lelkére köti, hogy hirdesse az Igét. Álljon elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Intsen, kérleljen, buzdítson nagy türelemmel és hozzáértéssel.

A zsidók nem voltak készek alávetni magukat az Úr utasításainak és korlátozásainak. A maguk útját akarták, a maguk feje után akartak menni, belátásukat követni. Ha az Úr rájuk hagyta volna ezt, nem zúgolódtak volna Mózes ellen, a fegyelem alatt azonban egyre nyugtalankodtak.

Isten azt akarja, hogy népe fegyelmezett legyen, egy akarattal cselekedve. Azt akarja, hogy megértsék egymást, hogy fogjanak össze egyazon elvben, egyazon felfogásban. Az ilyen állapot eléréséhez sokat kell még tennünk. Le kell csillapítanunk, át kell alakítanunk gonosz szívünket. Isten terve, hogy az élő bizonyságtevés mindig ott legyen a gyülekezetben. Mindig szükség lesz feddeni, inteni, némelyeket szigorúan meg is kell dorgálni, amint a helyzet megköveteli. Halljuk a kifogást: Jaj, érzékeny vagyok, a legenyhébb helytelenítést sem viselem el. De ha tárgyilagosan szólnának, ezt mondanák: Annyira beképzelt, büszke, önfejű vagyok, hogy nem tűröm, hogy megfeddjenek. Jogot formálok az egyéni felfogásra. Jogom van azt hinni, azt mondani, ami nekem tetszik. Az Úr nem akarja, hogy feladjuk egyéniségünket. S ki lehetne alkalmas bíró, hogy mennyire terjedhet az egyéni függetlenség?

Péter inti testvéreit: „Hasonlatosképpen ti ifjabbak engedelmeskedjetek a véneknek, mindnyájan pedig egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” Pál apostol egységre inti filippi-i testvéreit. „Ha annakokáért helye van Krisztusban az intésnek, ha helye van a szeretet vigasztalásának, ha helye van a lélekben való közösségnek, ha helye van a szívnek és a könyörgésnek. Teljesítsétek be az én örömömet, hogy egyenlő indulattal legyetek, ugyanazon szeretettel viseltetvén, egy érzésben, ugyanazon indulattal lévén. Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbnek tartván ti magatoknál. Ne nézze ki-ki a mag hasznát, hanem mindenki a másokét is. Annakokáért az az indulat [lelkület] legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is.” Ismét Pál inti testvéreit: „A szeretet képmutatás nélkül való legyen. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz. Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymás megelőzők legyetek.”

Az izraeliták története az önámítás súlyos veszélyére tanít. Sokan nem látják mely igen bűnös a természetük, s nem értik meg a megbocsátás kegyességét. Természetük sötétjében élnek, kísértéseknek és súlyos ámításoknak kitéve. Bár távol állnak Istentől, mégis elégedettek az életükkel, noha Isten borzad a viselkedésüktől. Ezek mindig harcban állnak Isten Lelke vezetésével, különösen a feddéssel. Nem szeretik, ha zavarják őket. Időnként önzésből fakadó félelem és jó szándék tör rájuk, máskor aggályos gondolatok és meggyőződések, mégsem élnek elég mély lelki életet, mert nem rögzítették magukat az örök kősziklához. Sosem látják be, hogy szükség van a szókimondó bizonyságtételre. A bűn nem tűnik előttük undorítónak, mert nem járnak a világosságban, amint Krisztus a világosságban van.

További csoportot alkotnak azok, akik nagy világosságot, rendkívüli meggyőződést, s Isten Lelke munkálkodásainak valódi élményét nyerték, az ördög sokágú kísértése mégis legyőzte őket. Nem becsülik meg a világosságot, melyet Isten nyújtott nekik. Nem hallgatnak Isten Lelkének figyelmeztetéseire és intéseire, ítélet alatt állnak. Sosem értenek egyet a köntörfalazás nélküli bizonyságtevéssel, mert elítéli őket.

Isten azt akarja, hogy népe legyen egységes, értsék meg egymást, forrjanak össze egyazon elvben, egyazon felfogásban. Ezt lehetetlen elérni, ha nincs a gyülekezetben világos, éles, életerős bizonyságtevés. Az volt a Krisztus imája, hogy tanítványai legyenek egyek, amint ő is egy az Atyával. „De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egyek, amint te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy legyenek egyek ők is mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Én átadtam nekik a dicsőséget, amit nekem adtál, hogy egyek legyenek, amint mi egyek vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy így tökéletesen egyek legyenek ők is. Ismerje meg ebből a világ, hogy te küldtél engem, és hogy szereted őket, amint engem szerettél.”