Láttam, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk, ha arra van szükség, hogy levegyük a függőség terhét a férfiakról és nőkről, nehogy azután a maguk bölcsességére támaszkodjanak, ahelyett, hogy Istent tennék meg támaszuknak. Nem helyes, ha dicsérünk valakit vagy ha az egekig magasztaljuk Krisztus szolgáinak képességeit. Isten napján nagyon sokan megméretnek és azért találtatnak könnyűnek, mert fölfuvalkodottak. Figyelmeztetem fivéreinket és nővéreinket, hogy soha ne dicsérjék meg senkinek a képességeit, mert az ember nem bírja elviselni az ilyesmit. Fölfuvalkodik, s ezzel elveszti egyensúlyát. Ezt mondom testvéreimnek: Ha azt akarjátok, hogy tiszta legyen a kezetek az emberek vérétől, sohase hízelegjetek, sohase magasztaljátok a szegény halandók igyekezetét, mert az ilyesmi romlásukra lesz. Nem helyes, ha szavainkkal és tetteinkkel magasztaljuk testvéreinket, bármilyen alázatosnak látszanak is. Ha valóban szelídek és alázatos szívűek – ami komoly érték Isten előtt – akkor siessünk inkább a segítségükre, hogy meg tudják őrizni lelkületüket. Ezt nem segítjük elő azzal, ha gáncsolunk valakit, vagy ha nem becsüljük fel helyesen valódi értékét. Mégis kevesen vannak, akik úgy viselik el a magasztalást, hogy meg ne ártana nekik.

Néhány lelkészünk, aki a jelen igazságot hirdeti, szereti a dicséretet. Úgy serkenti őket a hízelgés, a dicséret, mint a pohár bor az iszákos embert. Helyezzétek csak az ilyen igehirdetőt kicsiny gyülekezetbe, ahol semmi izgalmas nem ígérkezik, s ahol nincs elszánt ellenállás, akkor elveszti érdeklődését, lelkesedését és ugyanolyan lanyha lesz, mint a pohártól megfosztott iszákos. Az ilyen emberek addig nem lesznek valóságos, gyakorlati munkások, amíg meg nem tanulnak a dicséretek izgalma nélkül fáradozni.