Felhívták figyelmemet az elveszett bárány példázatára. A kilencvenkilenc ott maradt a vadonban, s a pásztor az eltévelyedett felkeresésére indult. Mikor megtalálja, a vállára emeli és örvendezve tér vissza. Nem úgy teszi meg a visszavezető utat, hogy közben korholja és szidja az elveszettet, amiért ennyi bajt okozott, hanem lelkendezve, boldog örömmel viszi vissza.

De a boldogságnak még ennél szembeszökőbb megnyilvánulásait is említi a történet. Összehívja barátait és szomszédait, hogy együtt örvendezzenek vele "mert megtaláltam elveszett juhomat". Annak örült, hogy megtalálta. Nem hányta szemére eltévelyedését. Mert a megtalálás boldogsága messze túlszárnyalja az elvesztés, a gond, az aggodalom, a veszély bánatát, amit az elveszett bárány utáni kutatással és a visszahozással elviselt. "Mondom néktek, éppen így örülnek a mennyben egyetlen megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre."

Az elveszett ezüstpénz is tévelygő, elveszett bűnöst jelképez. A példázatban az asszony gondos kutatásának, hogy megtalálja az elveszett ezüstpénzt, az a célja, hogy megtanítsa Krisztus követőit, hogy mi a kötelességük a tévelygők iránt, akik letértek a helyes ösvényről. Az asszony előbb lámpát gyújtott, hogy növelje világosságát. Azután kisöpörte a házat és kitartóan kutatott, míg csak meg nem találta.

Ezzel pontosan meghatározza, mi a keresztény kötelessége azok iránt, akiknek segítségre van szükségük, mert eltévelyedtek Istentől. A tévelygőket ne hagyjuk magukra a sötétben a hibáikkal, hanem ragadjuk meg minden rendelkezésünkre álló eszközt, hogy visszahozzuk őket a fényre. Gyújtsunk világosságot s imádkozzunk buzgón mennyei fényért, hogy megfeleljen azok szükségletének, akik sötétségbe és hitetlenségbe burkolóztak. Kutassuk tehát az Isten szavát az igazság érthető pontjaiért, hogy a keresztények a Szentírás feddéseiből, dorgálásaiból és bátorításaiból az Isten igéjéből merített igazságokkal erősödjenek meg, hogy el tudják érni a tévelygőket. A közöny, a hanyagság Isten rosszallását vonja maga után.

Mikor az asszony meglelte az ezüstpénzt, összehívta barátnőit, szomszédait és így szólt hozzájuk: "Örüljetek velem, megtaláltam az elveszett drachmámat. Mondom nektek, éppen így örülnek majd Isten angyalai egy megtérő bűnösnek." Ha Isten angyalai örvendeznek a megtérő bűnösnek, aki felismeri és bevallja tévedését, majd visszatér testvérei közösségébe, mennyivel inkább kellene Krisztus követőinek, akik maguk is tévelygők és akik minden áldott nap rászorulnak Isten és testvéreik bocsánatára. Mennyivel inkább örülniük kellene visszatért testvérüknek, akit elejtett az ellenfél álokoskodása, aki helytelen útra tért és megszenvedett miatta.

Ahelyett, hogy távol tartanák, testvéreinek boldogan vissza kellene fogadniuk a tévelygőt. Ahelyett, hogy bántanák őket, amiért a sötétben vesztegelnek, gyújtsák meg inkább a maguk lámpását: tegyenek szert több isteni kegyességre és a Szentírás világosabb ismeretére, hogy annak fényével el tudják oszlatni a tévelygők sötétjét. Mikor sikerrel járnak, s a tévelygők belátják eltántorodásukat és beleegyeznek, hogy ezentúl követik a világosságot, akkor fogadják örömmel őket, ne pedig zúgolódó szellemben. Ne emlékeztessük őket örökké bűnösségükre, ami többletmunkát, aggodalmat és fáradtságot jelentett számukra. Ha Isten ártatlan angyalai örömmel fogadják az ilyen hírt, mennyivel inkább örvendezniük kellene tulajdon testvéreiknek, akik maguk is elnézésre, szeretetre és segítségre szorulnak, mikor ők tévelyegnek, mikor a sötétségben nem tudják, hogyan segítsenek magukon.

Felhívták figyelmemet a tékozló fiú példázatára is. A fiú azzal a kéréssel állt apja elé, hogy adja ki a ráeső örökrészt. El akart válni az atyjától, s a maga akarata szerint igazgatni az ügyeit. Apja eleget tett kérésének s a fiú önzőn eltávozott, nehogy apja tanácsaival vagy intéseivel fárassza.

A fiú azt képzelte, hogy boldog lesz, ha a maga gyönyörűségére pazarolhatja az örökrészt, anélkül, hogy tanács vagy féken tartás keresztezné az útját. Nem volt ínyére a kölcsönös lekötelezettség. Ha megosztja vagyonát apjával, az apa igényeket támaszthat vele szemben. Ő azonban semmi kötelezettséget sem érzett bőkezű apja iránt, s azzal nyugtatta önző, lázadó szellemét, hogy apja birtokának harmada őt illeti. Kikérte hát örökrészét, habár a jog szerint semmi sem járt neki, semmit sem követelhetett.

Miután önző szíve megkaparintotta a kincset, melyre méltatlan volt, a saját útjára ment, távol az apjától, hogy még azt is feledni tudja, hogy apja van. Gyűlölte a korlátozást, ezért elszánta magát, hogy mindennemű élvezetbe belekóstol, amire csak kedve támad. Miután bűnös kívánságai kielégítésével elpazarolt mindent, amit az apja adott neki, éhínség támadt azon a vidéken, így a fiú is ínségben élt. Ekkor kezdte megbánni költekező élvhajhászásának bűnös útját, mert súlyos nyomorba jutott és szüksége lett volna az eldorbézolt vagyonra. A kényszer abbahagyatta vele bűnös, lezüllött életvitelét.

Miután olyan mélyre süllyedt, hogy tovább már nem is süllyedhetett, akkor eszébe jutott apjának nyájassága és szeretete. Ráeszmélt, hogy szüksége van rá. Hiszen a támasznélküliséget és a nyomort magának köszönhette. Tulajdon engedetlensége és vétke választotta el apjától. Eszébe jutott az a sok előjog, az a bőség, ami az apja házában még a szolgáknak is kijutott, míg ő, aki elhagyta az apai házat, csaknem éhen halt. Porig alázta a balsors. Magába szállt hát, elhatározta, hogy alázatos bűnvallomással apja elé járul. Koldusbotra jutott, lekopott róla a kényelmes, de még rendes ruha is. Az ínség következtében nyomorúságba jutott és a koplalástól csontvázzá fogyott.

Apja messziről meglátta a vándort, s első gondolata a lázadó fiú volt, aki évekkel ezelőtt hagyta el, hogy a bűn féktelen útjára tegye lábát. Fellángolt szívében a szülői szeretet. A züllés összes nyoma ellenére, az apa saját vonásait ismerte fel benne. Nem várta meg, míg fia odaér, hanem eléje sietett. Nem tett szemrehányást neki, hanem a leggyöngédebb szánakozással, amiért a fiú bűnös útjával annyi szenvedést zúdított magára, elé sietett, hogy biztosítsa fiát szeretetéről, és arról, hogy nem haragszik rá.

Fia csonttá-bőrré fogyott, arcáról messziről lerítt a kicsapongó élet nyoma, koldusrongyok takarták s mezítelen lábát is az út pora lepte be. Az atyában a leggyöngédebb szánakozás lobbant fel, mikor a fia alázatosan eléje omlott. Nem játszotta meg a méltóságot. Nem követelőzött. Nem sorakoztatta fel fia előtt elmúlt ballépéseit és vétkeit, hogy éreztesse vele, milyen mélyre is süllyedt. Felemelte és megcsókolta fiát. Magához ölelte lázadó gyermekét és a maga köntösét terítette csaknem mezítelen vállára. Olyan melegen ölelte magához, annyira megesett rajta a szíve, hogy ha a fiú valaha is kételkedett apja jóságában és szeretetében, ettől kezdve nem kételkedhetett. Ha átérezte bűnét, mielőtt elhatározta, hogy visszatér apja házához, akkor most kétszeresen érezte, milyen hálátlanul is bánt el az apjával. Már előbb megcsöndesedett szíve most össze is tört, amiért szomorúságba borította apja szívét.

A bűnét bánó, reszkető fiú, aki attól rettegett, hogy kitagadják, nem volt felkészülve erre a fogadtatásra. Tudta, hogy nem érdemli meg, ezért így ismerte be bűnét apjának: "Vétkeztem az ég ellen és te ellened. Nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz." Annyit kért csak, hogy fogadnák föl a béresek közé. Az apa azonban megparancsolta a szolgáknak, hogy tanúsítsanak különös tiszteletet a fiú iránt, s úgy öltöztessék fel, mintha mindig engedelmes lett volna.

Az apa ezután az öröm rendkívüli alkalmává tette fiának visszatérését. Bátyja eközben a mezőn volt, mit sem tudva öccsének hazatéréséről. Hazafelé jövet örömrivalgás ütötte meg fülét. Hívta az egyik szolgát és megkérdezte, mi történik. Megmondták neki, hogy öccse, akit halottnak hittek, hazatért, s hogy apja leölette a hizlalt borjút, mert egészségben visszakerült a fia.

Az idősebb fiú neheztelt ezért és nem akart bemenni, hogy köszöntse öccsét. Felháborodott, mert hálátlan testvérét, – aki elhagyta apját és a bátyjára hárította a súlyos felelősségeket, melyekből neki is ki kellett volna vennie a részét – most ilyen megtisztelő fogadtatásban részesül. Öccse eddig a gonosz kicsapongás életét élte, eltékozolta az apjától kapott örökséget, míg csak ínséget nem látott, mialatt bátyja otthon hűségesen végezte fiúi kötelességeit. S most ezt a züllött fiút, visszatérve apja házához, nagyobb megtiszteltetéssel fogadják, mint amiben neki valaha is része volt.

Az apja kérlelte idősebb fiát, hogy jöjjön, ő is örvendezzék öccsének, mert elveszett, de megkerült, bűnben és gonoszságban halott volt, s most feltámadt. Erkölcsileg jó útra tért, s most irtózik előbbi bűnös életétől. Az idősebb fiú azonban szemrehányást tesz apjának: "Nézd, annyi esztendeje szolgálok neked, soha meg nem szegtem parancsaidat, de te egyetlen gödölyét sem adtál nekem, hogy barátaimmal mulathattam volna. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat parázna nőkre tékozolta, megjött, leöletted a hizlalt borjút."

Az apa azzal próbálta lecsendesíteni fiát, hogy ő mindig vele van s mindene az övé. Most mégis az a helyénvaló, hogy vigadjanak és örvendezzenek. "Mert öcséd meghalt, de feltámadott, elveszett, de megkerült." Az apa szemében mindennél fontosabb az a tény, hogy a halott újra él, hogy az elveszett megkerült.

Krisztus azért mondta el ezt a példázatot, hogy megmutassa, hogyan fogadja mennyei Atyánk az eltévelyedett, de bűnét bánó embert. A fiú az atya ellen követte el a bűnt, neki mégis megesett rajta a szíve, szánakozással és megbocsátással telt el, így fogadta tékozló fiát. S most világgá kürtöli túláradó boldogságát, hogy fia, akit halottnak vélt a fiúi szeretet szempontjából, rádöbbent súlyos bűnére és hanyagságára, visszatért atyjához, nagyra becsüli szeretetét és elismeri az apa igényeit. Az apa tudja, hogy a fia, aki addig a bűn útját járta, s aki most bűnbánatot tart, rászorul szánakozására és szeretetére. Fia megszenvedett, ráébredt arra, hogy ínségben szenved. Hazatért hát apjához, az egyetlenhez, aki be tudja tölteni a szükségét.

A tékozló fiú visszatérése a legnagyobb öröm forrásává vált. Az idősebb fiú panasza, bár méltányos, mégis helytelen volt. Ennek ellenére gyakorta így bánik a testvér a testvérrel. Túlságosan éreztetik a tévelygőkkel, hogy miben tévedtek és emlékeztetik őket hibáikra. Az eltévelyedettet sajnálni, segíteni és szeretni kell. Hiszen úgyis gyötri őket a bűntudat, meg sok esetben elkeseredés és csüggedés ejti őket hatalmába. Mindenek fölött pedig teljes bocsánatra van szükségük.