Kedves Testvéreim!

Ellenállhatatlan erő késztet, hogy eleget tegyek egy régóta elhanyagolt kötelességemnek.

Férjem veszélyes és hosszú betegsége előtt évekig több munkát végzett el, mint amennyit két embernek lehetett volna elvégezni. Nem volt ideje, hogy megnyugodhasson a gondok nyomásától, hogy szellemi és testi felüdülésben részesülhessen. Pedig bizonyságtételek figyelmeztették erre a veszélyre. Tudtomra adták, hogy túl sok szellemi munkát végez. Idézem az egyik, még 1855. augusztus 26-án kapott bizonyságtétel szövegét:

„Párizsi (Maine állam) tartózkodásom alatt közölték velem, hogy férjem állapota veszélyes, hogy gondjai túlterhelik erejét. Mikor először nyomtattuk ki a jelen igazságot, akkor rettentő nehéz munkát végzett és a testvérei is alig bátorították, alig segítették. A kezdet kezdetétől fogva tömérdek terhet vállalt magára, ami túlfeszítette lelki erejét.

Ezek a terhek, ha testvériesen megosztják, nem lettek volna annyira fárasztóak. Férjem tengernyi felelősséget vállalt, egyes lelkésztestvérei azonban semmit sem voltak hajlandók vállalni a terhekből. S akik kibújtak a gondok és felelősségek alól, nem gondolkodtak el azon, hogy férjem mennyi terhet visel. Ők nem viselték eléggé szívükön Isten munkájának és ügyének fejlődését. Férjem látta ezt a hiányt, ezért olyan terheket vállalt, amelyek túl nehezek voltak, melyek csaknem összeroppantották. A rengeteg munkának az lett a gyümölcse, hogy több ember menekült meg, de ezek az erőfeszítések megviselték szervezetét, és megfosztották őt erejétől. Közölték velem, hogy férjem adja át másoknak gondjai java részét. Isten akarata, hogy felmentsék az ilyen fárasztó munka alól, s hogy töltsön több időt a Szentírás kutatásával és gyermekeivel, hogy nevelje gondolkodásukat.

Láttam, nem kötelességünk, hogy egyének problémáival bajlódjunk. El kell kerülnünk a mások helytelen cselekedetei következtében felmerülő többletterhet. Férjem választhat, hogy teljes erejével tovább dolgozik és emiatt hamar sírba szállhat, akkor azonban munkássága elveszett Isten ügye számára. Másrészt könnyíthetnek a terhén, míg van valamennyi ereje, s akkor tovább élhet és eredményesebb lesz a fáradozása is.”

Most pedig az egyik 1859-es bizonyságtételből idézek: „Utóbbi látomásomban közölték velem, hogy az Úr azt szeretné, ha férjem jobban a Szentírás kutatásának szentelné magát, hogy eredményesebben szolgálhasson az igével és a tanítással, élőszóban és írásban. Láttam, hogy a múltban a tengernyi aggodalommal és gonddal kimerítettük magunkat, hogy helyes állapotra térítsük a gyülekezeteket. Az ilyen szerteágazó munka és a gyülekezet terheinek viselése nem szükséges, mert a gyülekezetnek kell hordoznia a maga terheit. Az a mi kötelességünk, hogy Isten szavára tanítsuk, a gyakorlati vallásosságra késztessük a gyülekezet tagjait és a lehető legvilágosabban megfogalmazzuk az igazság helyes álláspontját. Isten azt akarja, hogy a nagy gyülekezéseken emeljük fel hangunkat a jelen igazság létfontosságú pontjait illetően. Ezeket kell félreérthetetlenül és határozottan hirdetnünk, ezeket kell papírra vetnünk, hogy a néma hírnökök tárják azokat mindenfelé népünk elé. Az Úr azt várja tőlünk, hogy jobban odaszenteljük magunkat a munka elengedhetetlen részéhez, hogy buzgón éljünk Isten szavának fényében. Ha kevésbé kötik le gondolatainkat a gyülekezet problémái, akkor több időnk marad arra, hogy bibliai témakörökkel foglalkozzunk. S ha pontosabban követnénk a Biblia igazságát, akkor ezekre az elmélkedésekre szoktatnánk gondolkodásunkat, s így alkalmasabbak lennénk arra, hogy eleget tegyünk a ránk háruló fontos feladatnak.

Tudtomra adták, hogy Isten nem hárít ránk olyan súlyos terhet, mint amilyet korábban hordoztunk. Az a kötelességünk, hogy szóljunk a gyülekezethez, rámutassunk annak fontosságára, hogy magukért fáradozzanak. Már úgyis túl sokat hordoztuk őket. Az Úr azért nem várja el tőlünk, hogy súlyos terheket vállaljunk, mert másfajta kötelességet szabott ki ránk. Nem akarja, hogy kimerítsük testi és szellemi erőinket, hanem hogy kíméljük magunkat, hogy rendkívüli alkalmakkor, mikor igazán segítségre van szükség, akkor hallassuk hangunkat.

Láttam, hogy fontos események következnek, melyekben a mi erőnk kell a vezetéshez. Mert olyan áramlatok támadnak, melyek időről időre olyan tévedéseket hoznak a gyülekezetbe, hogy akkor igazán szükség lesz ránk. De ha már előzőleg kimerítettük magunkat, akkor nem lesz meg bennünk a higgadt mérlegelés, viselkedni tudás, és a fontos alkalmakkor megkövetelt, kellő önuralom, amikor Isten azt akarja, hogy vezető szerepet töltsünk be.

Az ördög azzal gyengítette igyekezetünket, hogy úgy bomlasztotta a gyülekezetet, hogy csaknem két-két ember munkáját legyünk kénytelenek elvégezni, hogy utat vágjunk a sötétségben és hitetlenségben. S éppen ez a gyülekezet életének rendezésére fordított erőfeszítés merített ki minket, ez okozta a fáradtságunkat és gyöngeségünket. Láttam, hogy kötelesség vár ránk, de az emberek ellensége ellene szegül minden próbálkozásnak, amelyet végzünk. Lehet, hogy népünk visszaesik bűneibe, s ezért Isten nem tudja megáldani őket, ami lesújtó lesz, mégse csüggedjünk el. Mi csak végezzük kötelességünket, terjesszük a világosságot, a felelősséget pedig hagyjuk népünkre.”

Itt közlöm az egyik további, 1863. június 6-án írt bizonyságtételt is: „Közölték velem, hogy továbbra is szükség lesz bizonyságtételünkre a gyülekezetben, hogy kíméljük magunkat a próbáktól, s hogy őrizzük meg áhítatos gondolkodásunkat. A kiadóban dolgozók kötelessége, hogy jobban igénybe vegyék eszüket, a férjemé pedig, hogy kevésbé merítse ki magát. Mert sok időt tölt különféle ügyes-bajos dolgokkal, melyek megviselik, képtelenné teszik arra, hogy elmélyüljön gondolataiban s írjon. Így megakadályozzák, hogy a Szemlében tehetsége szintjén írjon.

Ne hajszoljátok, és ne erőltessétek túl férjemet. Pihentetnie kell a gondolatait, hogy legyen ereje írni és azokkal a dolgokkal törődni, amelyekkel más nem képes. A kiadó alkalmazottai nagyot könnyítenének terhének súlyán, ha Istennek szentelnék magukat és szívükön viselnék a munkát. Ne verjen tanyát az önzés azok közt, akik a kiadóban dolgoznak. Hiszen Isten munkáját végzik, Neki felelősek indítékaikért és a munkának ezért az ágáért. Az Úr elvárja tőlük, hogy fegyelmezzék gondolkodásukat. Sokan azt képzelik, hogy nem lehet hibáztatni azt, aki feledékeny. Ez azonban súlyos tévedés. A feledékenység bűn. Sok melléfogáshoz, fejetlenséghez és helytelenséghez vezet. Nem szabad elfeledkeznünk arról, aminek az elvégzése a mi kötelességünk. Szedjük rendbe agyunkat, addig fegyelmezzük, míg csak emlékezetünk megbízható nem lesz.

Férjemre sok munka hárult, amit másoknak kellett volna végezni, de amit nem mert rájuk bízni, nehogy hanyagságukkal olyan hibát kövessenek el, amit nem lehet egykönnyen helyrehozni, s ezzel veszteségeket okoznának. Súlyos hiba ez számára mindmáig. Aki a kiadóban dolgozik, képezze magát. Használják, gyötörjék az agyukat, mert nekik elsősorban ez a dolguk, férjemre pedig a mű több más ágában hárul felelősség. Ha valaki hibát követ el, tartsa kötelességének, hogy a maga zsebéből fedezze a kárt, ne hagyja, hogy saját hanyagsága miatt veszteség érje a kiadót. Ne hárítsa el a felelősséget, hanem próbálkozzék újra, kerülje el az előbbi hibákat. Ezáltal megtanulja, hogy gondos legyen, amit Isten szava is elvár tőle, és még ekkor sem tesz többet, mint ami a kötelessége.

Férjemnek időt kell szakítania arra, amiről jól tudja, hogy óvná az egészségét. Már-már azt gondolta, hogy le kell ráznia a ránehezedő gondokat és felelősséget, el kell hagynia a kiadót, máskülönben belezavarodik. Közölték velem, hogy az Úr ugyanolyan félreérthetetlenül tudomására adja férjemnek, hogy felmenti felelőssége alól, mint amikor őrá hárította a mű terhét. Férjem túl sok terhet viselt, mivel a kiadó többi alkalmazottja és lelkésztestvérei boldogan ráhagyták, hogy csak viselje. Legtöbbjük félrehúzódott a teherviseléstől és azokkal tartott, akik férjem ellen voltak. Hagyták, hogy egymaga szálljon síkra, mikor lesújtották a gáncsoskodások, míg csak Isten nem igazolta férjem ügyét. Ha vállalták volna a kötelesség rájuk eső részét, sokat enyhítettek volna férjem terhén.

Közölték velem, hogy mindketten óvjuk az Úrtól kapott egészségünket, mert még nem fejeztük be a munkánkat. Még mindig bizonyságtételt kell tennünk, s bizonyságtételünknek hatnia kell a dolgok menetére. Tartalékoljuk erőnket, hogy akkor fáradozzunk Isten munkájában, mikor arra szükség van. Ne vállaljunk olyan feladatokat, melyeket mások is el tudnak végezni, és amúgy is az ő kötelességük. Ápoljuk magunkban a vidám, reményteljes, békességes gondolkodást, mert ettől függ egészségünk is. Az a munka, amit Isten elvár tőlünk, nem akadályoz meg minket, hogy gondját viseljük egészségünknek, s ezzel kirekeszthetjük az erőnket meghaladó munka rombolásait is. Minél jobb az egészségünk, annál tökéletesebb lesz munkánk. Mikor túlterheljük magunkat, mikor kimerültek vagyunk, könnyen megfázunk, s ilyenkor az a veszély fenyeget, hogy válságosra fordul betegségünk. Ne bízzuk a magunkról való gondoskodást Istenre, mert ő miránk hárította ezt a felelősséget.”

1869. október 25-én, mikor Adams Centerben voltam, közölték velem, hogy néhány lelkipásztorunk nem vállalja mindazt a felelősséget, amit Isten őrájuk hárított. Ez a hiányosságuk többletmunkát ró azokra, akik ténylegesen viselik a terheket, különösen pedig férjemre. Némelyik lelkészünk nem vág neki, nem kockáztat semmit az Isten ügyéért és munkájáért. Igaz, hogy fontos döntéseket kell hozni, de mert a halandó ember nem látja a kezdettől a véget, némelyek visszahúzódnak attól, hogy kockázatot vállaljanak, és előre törjenek, amint Isten gondviselése vezet. Mindenkinek kockázatot kell vállalnia Isten félelmében, az Úrra bízva az eredményt. Pedig azok az igehirdetők, akik kivonják magukat az ilyen munkából, sokat veszítenek. Az ilyenek nem tesznek szert arra a tapasztalatra, amit Isten azért tervezett, hogy erős, eredményes emberekké formálja őket, akikre számítani lehet bármilyen nehéz helyzetben.

A. atyafi, visszariadsz attól, hogy kockázatot vállalj. Nem vagy hajlandó kockáztatni, ha nem látod egész világosan magad előtt az utat. Pedig éppen ezt kell megtenni, hittel kell járni, máskülönben soha előre nem mozdulunk, semmit el nem érünk. Attól rettegsz, hogy hibákat és ballépéseket követsz el, s azután majd téged okolnak, ez köti meg a kezedet. Azzal mented ki magad a felelősségvállalás alól, hogy hibákat követtél el a múltban. Ezért tehát a legjobb belátásod szerint törj előre, az eredményt pedig bízd Istenre. Feltétlenül ezt kell tenni, – mindenkinek nehéz helyzet ez. Nem kell egyetlen embernek viselni az összes felelősséget, hanem hosszas megfontolás és komoly ima után egyenlő mértékben vállalnotok kell ezeket.

Férjem betegsége idején az Úr vizsgáztatta és próbára tette népét, hogy felszínre hozza, ami a szívükben van. Ezzel megmutatta nekik, ami nem volt nyilvánvaló, s ami nem egyezett az Isten lelkületével. Azok a próbára tevő körülmények, amelyekbe helyezett, azt váltották ki testvéreinkből, ami másképp soha a felszínre nem tört volna. Az Úr bebizonyította népének, hogy az ember bölcsessége balgaság csupán, s ha csak szilárdan Istenben nem bíznak, nem támaszkodnak rá, akkor terveik, számításaik nem valósulhatnak meg. Mindebből tanulnunk kell. Ha hibák történnek, vonjuk le belőle a tanulságot, de ne vezessenek a terhek és felelősségek alóli kibújásra. Ahol nagy horderejű dolgokat kell megfontolni és lényeges kérdésekben dönteni, ott Isten szolgáinak vállalniuk kell egyéni felelősségüket. Nem tehetik le terhüket úgy, hogy mégis Isten akaratát végezzék. Vannak lelkészeink, akikből hiányzik a képesség, hogy gyülekezetet építsenek fel, és az Isten ügyében sem vállalják a fárasztó munkát. Nem hajlandók teljesen a munkának szentelni magukat, egy szívvel, lankadatlan lelkesedéssel, fáradhatatlan türelemmel és szorgalommal. Ha latba vetnék ezeket a vonásokat, akkor a gyülekezetek rendezettek lennének és férjem munkája sem lenne elviselhetetlen. Nem mindegyik lelkészünk tartja folyvást a szeme előtt azt, hogy valamennyiük életének el kell bírnia az Isten felülvizsgálatát, hogy ki-ki cselekedetei szerint kap majd jutalmat.

A. atyafinak kórházunkban kell felelősséget vállalnia. Törd a fejed, gondolkodj a kérdéseken! Gyakran az a legalkalmasabb idő a gondolkodásra, amit olvasással töltesz. Akkor vedd fontolóra, hogy mit is kellene tenned, hogy rendet teremts a kórházban és a kiadóban. Férjem azért vállalja magára ezeket, mert látja, hogy valakinek feltétlenül végeznie kell ezt a munkát mindkét intézményünkért. Mivel más nem irányít, ő pótolja a hiányt.

Isten óvja és inti férjemet, hogy őrizze meg az egészségét. Közölték velem, hogy az Úr adta vissza erejét, hogy a kegyelem csodája csak, hogy még életben van – nem azért, hogy újra magára gyűjtse a terheket, melyek alatt egyszer már összeroskadt, hanem hogy Isten népe hasznát lássa az ügy egyetemes fejlesztésében szerzett tapasztalatainak, hogy nekem is támaszom legyen abban a munkában, melyet az Úr rám bízott, annak a gondnak a hordozásában, melyet énrám helyezett.

A. atyafi! Legyél nagyon körültekintő, különösen Battle Creekben. Ha látogatóban jársz, tereld a beszédet a legfontosabbakra. Légy elővigyázatos, hogy példamutatással támaszd alá az elveket. Fontos küldetés ez, megköveteli a figyelmes munkát. Míg itt tartózkodsz, szakíts időt a gondolkodásra mindarról, ami elvégzésre vár, és ami megköveteli az alapos elmélyedést, gondos figyelmet és a legkomolyabb, hűséges imát. Annyira viseld szíveden az üggyel összefüggő dolgokat – a kórház ügyeit, kiadó dolgait – mint a férjem tette. Úgy viseld szíveden, mintha a magad ügye lenne. Nem tudod elvégezni azt, amire Isten külön képesítette férjemet, de ő se tudja elvégezni, amire Isten téged képesített. Mégis, ha összedolgoztok, ha összhangban fáradoztok, te az irodádban, ő meg az övében, akkor sokra mehettek.

Hatalmas, nagyszerű az a munka, amelyet mindnyájan szívünkön viselünk, mégis igen kevés a hathatós, készséges, terheket vállaló munkás. Isten erőt fog adni neked fivérem, ha kilépsz a sorokból és Őt szolgálod. Erőt fog adni férjemnek és nekem is egyesült igyekezetünkben, ha mindent megteszünk dicsőségére, ami csak képességünkből és erőnkből telik. Olyan helyet kell elfoglalnod, ahol kedvezőbb alkalom kínálkozik, hogy felhasználd tehetségedet, az Istentől kapott képesség szerint. Támaszkodj teljes súlyoddal Istenre, adj neki lehetőséget, hogy tanítson, vezessen és hatással legyen rád. Szíveden viseled Isten munkáját és ügyét, – várd hát tőle a fényt és a vezetést. Ő majd világosságot nyújt neked. De, mert Krisztus követe vagy, elvárja tőled, hogy megbízható légy, szelíden és szeretettel ródd meg a hibákat, akkor nem lesz hiábavaló az igyekezeted.

Mióta férjem megerősödött, mindketten komolyan dolgozunk. Nem nézzük a magunk kényelmét és könnyebbségét. Utaztunk és tábori összejöveteleken fáradoztunk, túlhajszoltuk magunkat, olyannyira, hogy elgyöngültünk, mert meg voltunk fosztva a pihenés előnyeitől. 1870-ben tizenkét tábori összejövetelen vettünk részt. Néhány összejövetelen csaknem teljesen ránk hárult a munka terhe. Minnesotától Maine-ig, Missouritól Kansasig utaztuk be a területet.

Együtt fáradoztunk férjemmel, hogy színvonalasabbá tegyük egészségügyi folyóiratunkat, érdekes és hasznos lappá, mely nemcsak népünk tetszését vívná ki, hanem a nagyközönségét is. Súlyos teher volt ez férjemnek. Igen fontos javulásokat eszközölt ki a Szemle és a Tanító lapjain is. Amit elvégzett, az három embernek is elég lett volna. S míg mindez őrá hárult a nyomdánál, a kórház és a kiadó két férfi munkáját követelte meg, hogy kimentsék őket a pénzügyi zavarokból.

Megbízhatatlan emberek, akikre a kiadó és a kórház munkáját bízták, önzésük és odaszenteletlenségük következtében a lehető legziláltabb állapotra züllesztették le a dolgokat. Rendezetlen ügyek vártak elintézésre. Férjem az üres helyre lépett, pótolta a hézagot és teljes erejével dolgozott. Ez a munka végül kimerítette. Bár láttuk, hogy veszély fenyegeti, mégsem tudtuk, hogyan hagyhatná abba, hacsak le nem állítják a kiadót. Csaknem minden nap új nehézségek merültek fel, amelyek a megbízhatatlan emberek miatt támadtak, akikre a munkát bízták. Férjem ekkoriban végsőkig feszítette az erejét. De a legrosszabb bajokon túl vagyunk, s a munka virágzásnak indult.

Az általános értekezleten férjem kérte, hogy mentsék fel a terhek alól, de kérése ellenére is rábízták a Szemle és az egészségügyi lap szerkesztését azzal a biztatással, hogy terheket vállaló, felelősségteljes férfiakat hoznak majd Battle Creekbe. Mindeddig azonban nem érkezett segítség, hogy levegyék válláról a kiadó pénzügyi gondjainak terhét.

Férjem gyors ütemben őrli fel erejét. Részt vettünk a négy nyugati sátoros összejövetelen, s testvéreink most arra kérlelnek, hogy vegyünk részt a keleti összejöveteleken is. Mi mégsem merünk további terheket vállalni magunkra. Mikor l871. júliusában hazaérkeztünk a nyugati tábori összejövetelekről, tetemes munka várt elintézésre, ami férjem távollétében halmozódott fel. Mindeddig nem láttunk lehetőséget a pihenésre. Pedig feltétlenül fel kell menteni férjemet a ránehezedő terhek alól. Túl sokan vannak, akik az ő eszét használják, ahelyett, hogy a magukét vennék igénybe. Annak a világosságnak fényénél, melyet az Úr jónak látott adni, kérlek benneteket testvéreim, mentsétek fel férjemet. Nem vagyok hajlandó vállalni a kockázatot, ha továbbra is folytatja azt a munkát, amelyet eddig végzett. Évek óta megbízhatóan és önzetlenül szolgált titeket, míg csak össze nem roskadt a ráhalmozott nyomás alatt. Akkor a testvérei, akikben megbízott, cserbenhagyták. Az én gondjaimra bízták őt, maguk pedig hátat fordítottak neki. Csaknem két éven át én ápoltam, én szolgáltam ki, én gyógyítottam. Nem szeretném, ha újra elölről kellene kezdenem az egészet. Testvéreim, vegyétek le rólunk a terheket és engedjétek meg, hogy megóvjuk egészségünket, amint ezt Isten is elvárja tőlünk, hogy az ügy javára váljunk igyekezetünkkel, amelyet az ő erejével végzünk! Vagy azt akarjátok, hogy annyira elgyöngüljünk, hogy hasznavehetetlenné váljunk az ügy számára?

A következő felhívást 1871. augusztusában olvastuk fel a New-Hampshire-i tábori összejövetelen:

Mikor 1870 őszén visszatértünk Kansasból, B. atyafi súlyos, lázas beteg volt. Van Horn testvérnő ekkor távol volt a kiadótól, mert anyja hirtelen halála miatt ő is lázas beteg volt. Smith atyafi is betegszabadságon volt, Rochesterben lábadozott lázas betegsége után. Tengernyi volt a munka a kiadónál, B. atyafi mégis elhagyta kötelességének őrhelyét, hogy a maga kedvtelésével töltse az idejét. Ez a viselkedés jellemző rá. Könnyen veszi a szent kötelességeket.

Jókora csorbát ejtett ezzel a belé helyezett bizalmon. Milyen szembeötlően ellentétes ezzel példaképünknek, Krisztusnak a példája. A mindenható Isten Fia üdvösségünk szerzője volt. Értünk fáradozott, értünk szenvedett. Megtagadta magát, egész élete egyetlen véget nem érő, fárasztó munka és nélkülözés volt. Ha azt választotta volna, maga teremtette világon tölthette volna el idejét, könnyű élettel, bőség közepette. Magának követelhette volna mindazt az örömet és kedvtelést, amit a világ nyújtani tud. Mégsem törődött a maga kényelmével. Nem a maga örömére élt, hanem hogy jót tegyen és másokra árassza áldásait.

B. atyafi ekkoriban lázas beteg volt. Válságos volt az állapota. Isten ügyének tisztázására meg kell mondanom, hogy a betegsége nem a kiadó iránti rendíthetetlen odaszentelődés következménye volt. Mikor Chicagóba utazott, ott balga módra megfázott, ez volt az oka hosszas, kimerítő, gyötrő betegségének. Isten nem támogatta őt, mikor otthagyta a munkát annak ellenére, hogy már úgyis jó néhányan távol voltak a kiadótól. Olyanok, akik fontos helyet töltöttek be. Pontosan akkor, amikor egy órára sem lett volna szabad otthagyni a munkát, elhagyta kötelességének őrhelyét, ezért Isten nem támogatta őt.

Nem maradt időnk pihenésre, bármennyire is szükségünk lett volna rá. Meg kellett szerkesztetnünk a Szemlét, az Újítót és a Tanítót is. Sok levelet tettek félre, hogy olvassuk el, ha visszatértünk. Szomorú állapotok uralkodtak ekkor a kiadónál. Minden arra várt, hogy valaki rendezze az ügyeket. Férjem munkához látott, én meg segítettem, amit tudtam. Pihenő nélkül fáradozott, hogy rendbe szedje a zilált ügyeket és javítson folyóirataink helyzetén. Nem számított segítségre egyik igehirdető testvértől sem. Telítve volt a feje, a szíve, a keze. A. és C. atyafiak sem segítették, pedig tudták, hogy egyedül vállalja a terheket Battle Creekben. Mégsem támogatták. A leglehangolóbb módban írtak gyönge egészségükről, s hogy mennyire ki vannak merülve, ezért ne is számítsunk rájuk a munkában. Férjem látta, hogy mit sem remélhet erről az oldalról. Kétszeres nyári munkája ellenére sem pihenhetett meg. Gyöngeségére való tekintet nélkül nekilátott, hogy elvégezze, amit mások hanyagoltak el.

Az egészségügyi lap a csőd szélén állt. Hasábjain B. atyafi Dr. Tarall szélsőséges nézeteit erőltette előzőleg. Ettől az orvos vérszemet kapott s még szélsőségesebben írt az Újítóba, mint máskülönben tette volna, a tej, a cukor és a só elvetéséről. Helyes lehet mellőznünk ezeket az élelmiszereket, mégsem jött még el annak az ideje, hogy általánosságban e mellett foglaljunk állást. S akik mégis e mellett kardoskodnak, és szorgalmazzák a tej, a vaj, a cukor teljes kizárását, azoknak nem lenne szabad a maguk asztalát sem terhelni ilyesmivel. B. atyafi, még mikor az Egészségügyi Újító Dr. Tarall álláspontjára helyezkedett a só, tej és cukor káros voltáról, akkor sem gyakorolta azt, amit hirdetett. A maga asztalára naponta felkerültek ezek a dolgok.

Népünk közül sokakat nem érdekel az Újító, és naponta kapunk leveleket lehangoló kéréssel: nem kérünk többé Újítót. Leveleket kapunk nyugatról is, ahol kevés a gyümölcs. Ezt kérdik: „Hogyan élnek az egészségügyi megújulás hívei Battle Creekben? Egyáltalán nem használnak sót? Ha így áll a helyzet, akkor egyelőre nem tudjuk elfogadni az egészségügyi megújulást. Gyümölcsöt alig kapni s mi már elhagytuk a húst, a teát, a kávét és a dohányt, de mégiscsak ennünk kell valamit, hogy éhen ne haljunk.”

Mi is jártunk nyugaton és tudjuk, hogy kevés a gyümölcs, ezért megértjük testvéreinket, akik lelkiismeretesen törekednek összhangban élni a szombattartó adventisták testületével. Némelyeket csüggedés környékezett, némelyek elhagyták az egészségügyi megújulást, attól tartva, hogy Battle Creekben túlzók és vakbuzgók ragadták kezükbe a gyeplőt. Sehol sem találunk olyan emberekre nyugaton, akiket érdekelt volna, hogy megrendeljék az Egészségügyi Újítót. Láttuk, hogy az Újító írói messzire eltávolodtak népünktől. Ha olyan álláspontra helyezkedünk, melyet lelkiismeretes keresztények, akik valóban újítók, képtelenek elfogadni, hogyan lehetünk akkor azok javára, akiket csakis az egészség szemszögéből tudunk megközelíteni?

Nem szabad sebesebben haladnunk, mint ahogy magunkkal tudjuk vinni azokat, akiknek a lelkiismerete és gondolkozása meggyőződött az igazságról, amelyet hirdetünk. Ott kell találkoznunk az emberekkel, ahol vannak. Némelyikünknek sok évig eltartott, míg az egészségügy megújulása terén eljutott a jelen álláspontig. Megújulásunk az étrend területén lassú folyamat. Követelőző étvággyal kell szembeszegülnünk, mert a világ a has imádatának rabságában van. Ha annyi időt engednénk az embereknek, ameddig nekünk eltartott, hogy eljussanak a megújulás mai, előrehaladott állapotáig, akkor nagyon türelmesek lennénk velük és hagynánk, hogy lépésről lépésre haladjanak, mint mi tettük, míg csak szilárdan a megújulás alapzatára nem helyeznék lábukat. Nagyon vigyázzunk, nehogy túl sebesen haladjunk, nehogy majd kénytelenek legyünk visszafelé lépegetni. A megújulásoknál jobb, ha lépésnyivel lemaradunk, mintha lépésnyivel túllépünk rajta. S ha egyáltalán tévedésbe esünk, essünk inkább népünk oldalán.

Mindenekfölött ne javasoljunk tollunkkal olyan álláspontokat, amelyeket nem próbáltunk ki előbb a családunkban, a magunk asztalánál. Mert az ilyesmi tettetés, az álszenteskedés egyik fajtája. Michiganben könnyebben meglennének só, cukor és tej nélkül, mint sokan a távoli nyugaton, vagy a távoli keleten, ahol kevés a gyümölcs. Mégis csak kevés olyan család akad Battle Creekben, akik nem élnek ezekkel az élelmiszerekkel. Tudjuk, hogy ezeknek a bőséges használata kifejezetten árt az egészségnek és szerintünk sok esetben sokkal jobb egészségnek örvendenének, ha teljesen elállnának a fogyasztásuktól. Jelenleg mégsem ezen van a hangsúly. Népünk annyira lemaradt, hogy szerintünk csak annyit bír elviselni, hogy ártalmas falánkságuk és serkentő kábítószereik miatt fújjuk meg a riadót. Határozott bizonyságot teszünk a dohány, a szeszes italok, a tea, a kávé, a húsételek, a vaj, a fűszerek, krémes torták, nehéz kalácsok, a sok só és minden izgatószer ellen, amit fűszerként használnak.

Ha olyanokhoz fordulunk, akiket nem világosított még fel az egészségügyi megújulás, és ha egy csapásra a legelőrehaladottabb álláspontunkkal hozakodunk elő, akkor az a veszély fenyegeti őket, hogy elcsüggednek, mikor látják, mennyi mindenről le kell mondaniuk, ezért meg sem kísérlik a javulást. Türelmesen és fokozatosan kell vezetnünk az embereket, nem feledve el azt a helyzetet, amelyben magunk is rostokoltunk valamikor.