Reggel köszöntött a Galileai tengerre. Jézus és tanítványai a háborgó tengeren töltött éjszaka után partot értek, és a felkelő nap sugarai, amikor megérintették a vizet és a szárazföldet, mintha békességet hoztak volna. Ám amint a hajó utasai kiléptek a partra, a vihartól hányatott tengernél is félelmetesebb látvány fogadta őket. A sírok rejtekéből két őrült rohant rájuk, mintha darabokra akarták volna tépni őket. Bilincsük darabjai lelógtak róluk, amelynek széttörése árán szöktek meg börtönükből. Felsértett testükből folyt a vér. Szemük kivillant hosszú fakó hajuk mögül. Mintha minden emberi vonást elvesztettek volna; inkább vadállatokhoz hasonlítottak, mint emberekhez.

A tanítványok és társaik rémülten menekültek; de mindjárt észrevették, hogy Jézus nem tart velük. Megfordultak, hogy lássák, hol van. Jézus ott állt, ahol hagyták. Aki lecsendesítette a vihart, aki előbb már találkozott Sátánnal, és legyőzte, nem futott el e démonoktól. Amikor a férfiak fogcsikorgatva és habzó szájjal rohantak felé, felemelte kezét, amely csendre intette a hullámokat, és a férfiak nem tudtak közelebb jönni. Ott álltak Jézus előtt, őrjöngve és tehetetlenül.

Jézus hatalommal parancsolta meg a tisztátalan lelkeknek, hogy távozzanak az emberekből. A szerencsétlenek rádöbbentek arra, hogy az a Valaki van ott, aki meg tudja szabadítani őket a gyötrő démonoktól. A Megváltó lábához estek, hogy irgalomért könyörögjenek; de amikor ajkuk beszédre nyílt, a démonok szavait kiáltották: "Mi közünk te veled Jézus, Istennek fia? Azért jöttél ide, hogy... meggyötörj minket?" (Mt 8:29).

A gonosz lelkek kénytelenek voltak szabadon bocsátani áldozataikat, és csodálatos változás történt a megszállottakkal. Elméjük megvilágosodott. Szemük értelmet sugárzott. Arcuk, amely régóta a Sátán hasonlatosságára torzult, hirtelen szelíd lett, vérrel mocskolt kezük megpihent, és ajkuk Isten dicsőítésére nyílt.

Eközben az emberi lakóhelyükről kiűzött démonok a disznókba költöztek, és pusztulásba kergették őket. A disznópásztorok pedig siettek ezt elhíresztelni, és az egész lakosság odacsődült, hogy találkozzék Jézussal. A két megszállott a vidék réme volt. Most ezek az emberek felöltözve, józanul ültek Jézus lábánál, hallgatták szavait, és dicsőítették annak nevét, aki meggyógyította őket. De e csodálatos jelenet szemlélői nem örültek. A disznók elvesztése fontosabb volt számukra, mint Sátán e foglyainak szabadulása. Rémülettel tolongtak Jézus körül, és könyörögtek, hogy távozzék el tőlük. Jézus teljesítette kérésüket, és azonnal áthajózott a túlsó partra.

A meggyógyított ördöngősök egészen másként éreztek. Vágyódtak Szabadítójuk társaságára. Közelében biztonságban érezték magukat az életüket meggyötrő és lényüket emberi mivoltuktól megfosztó démonoktól. Amikor Jézus már indult, hogy belépjen a csónakba, nem maradtak el mellőle. Lábához borultak, és kérlelték, hadd maradjanak vele, ahol hallhatják szavait. De Jézus azt mondta, hogy menjenek haza, és mondják el, milyen nagyszerű dolgot művelt értük az Úr.

Otthon munka vár rájuk. Pogány családjuknak el kell mondaniuk, milyen áldást kaptak Jézustól. Nehéz elszakadniuk a Megváltótól. Küzdelmes lesz a sorsuk pogány honfitársaik között. Sokáig éltek a társadalomból kirekesztve, és ezért látszólag alkalmatlanok voltak erre a munkára. De mihelyt Jézus rávilágított feladatukra, készek voltak engedelmeskedni.

Nemcsak családjuknak és szomszédaiknak beszéltek Jézusról, hanem bejárták az egész Tízvárost; hirdették mindenütt Jézus megmentő hatalmát, és elmondták, hogyan szabadította meg őket a démonoktól.

Bár Gadara népe nem fogadta be Jézust, Ő nem hagyta őket a sötétben - amit ők maguk választottak. Arra kérték, hogy távozzék el tőlük, de Ő nem hallgatta meg kérésüket. Hiszen nem tudták, mit utasítanak el. Ezért azok útján küldte el nekik a világosságot, akiket készek voltak meghallgatni.

A disznók elpusztításával Sátánnak az volt a célja, hogy az embereket elfordítsa a Megváltótól, és megakadályozza az evangélium hirdetését azon a vidéken. De pontosan ez az esemény rázta fel az embereket úgy, ahogy semmi más nem tudta volna, és a figyelmet Krisztusra irányította. Bár a Megváltó eltávozott, az emberek, akiket meggyógyított, tanúskodtak hatalmáról. Akik a sötétség fejedelmének eszközei voltak, a világosság csatornái, Isten Fiának követei lettek. Amikor Jézus visszatért a Tízvárosba, az emberek köré sereglettek, és a környező vidékről három napig ezrek hallgatták a megváltás üzenetét.

A meggyógyult ördöngösök voltak az első olyan misszionáriusok, akik által Jézus a Tízváros vidékén az evangéliumot hirdette. Ezek az emberek csak rövid ideig hallgatták Jézus szavait. Egyetlen prédikációját sem hallották. Nem tudták úgy tanítani az embereket, mint a tanítványok, akik naponta Krisztussal voltak. De elmondták azt, amit tudtak; amit ők maguk láttak, hallottak, és amit a Megváltó hatalmából megéreztek. Ez az, amit mindenki megtehet, akinek a szívét Isten kegyelme megérintette. Az Úr erre a tanúságtételre szólít bennünket, amelynek hiányában pusztul a világ.

Az evangéliumot nem holt elméletként, hanem életet átalakító, eleven hatalomként kell bemutatnunk. Isten szolgáinak bizonyságot kell tenniük arról, hogy az Ő kegyelme által az ember Krisztus jellemét tükrözheti, és örvendhet abban a biztos tudatban, hogy Isten szereti. Isten akaratából bizonyságot kell tennünk arról, hogy Ő nem elégedhet meg addig, amíg mindazok, akik elfogadták a megváltást, meg nem térnek, vissza nem jutnak az istenfiúság szent és kiváltságos állapotára.

Isten a legvisszataszítóbb embert is készséggel fogadja. Ha megbánja bűneit, reá árasztja Lelkét, és elküldi a hitetlenek táborába, hogy hirdesse kegyelmét. A Sátán eszközeivé aljasult emberek, Krisztus ereje által ma is az igazság hírnökeivé formálódhatnak, hogy Krisztus küldötteiként mondják el, milyen nagy dolgot cselekedett velük az Úr, és hogy megkönyörült rajtuk.

Jézus azt akarta, hogy a kapernaumi asszony - miután Őt hittel megérintve meggyógyult - tegyen bizonyságot a kapott áldásról. Az evangélium kínálta ajándékokat nem lehet lopva megszerezni, sem titokban élvezni.

"Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr,Hogy én Isten vagyok"

(Ésa 43:12).

A Menny Krisztus hűségéről tett hitvallásunk útján akarja kinyilatkoztatni a Megváltót a világnak. Hirdessük kegyelmét, ahogy azt a régen élt szent emberektől megismertük; de bizonyságtevésünk akkor lesz a legeredményesebb, ha saját tapasztalatainkat mondjuk el. Isten tanúi vagyunk, ha életünkben megmutatkozik az Ő munkája, a menny hatalma. Minden ember élete más, mint a többi emberé, és a tapasztalataink is mások. Isten olyan dicsőítést vár el tőlünk, amely magán viseli egyéniségünket. Ha Isten kegyelmének e dicsőítését Krisztuséhoz hasonló élet fémjelzi, akkor a lelkek megmentéséért való munkálkodásunkat olyan erő kíséri, amelynek nem lehet ellenállni.

Mi magunk merítünk áldást abból, ha Isten ajándékairól soha egyetlen percre sem feledkezünk meg. Ezzel hitünk erősödik, és egyre többet igénylünk és kapunk. Jobban bátorítja az embert a legkisebb áldás is, amit Istentől ő kap, mint a mások hitéről és tapasztalatairól olvasható összes történet együttvéve. Az az ember, akit Isten kegyelme megérint, olyan lesz, mint a megöntözött kert; gyorsan új erőre kap, világossága felfénylik a sötétben: és Isten dicsősége láthatóvá lesz rajta.

„Mivel fizessek az ÚrnakMinden hozzám való jótéteményéért?A szabadulásért való poharat felemelem,És az Úrnak nevét hívom segítségül.Az Úr iránt való fogadásaimat megadomAz ő egész népe előtt.”

„Éneklek az Úrnak egész életemben;Zengedezek az én Istenemnek, amíg vagyok!Legyen kedves néki az én rebegésem;Örvendezem én az Úrban.”

„Ki beszélhetné el az Úr nagy tetteit?és jelenthetné ki minden dicsőségét?”

„Hívjátok segítségül az ő nevét,Hirdessétek a népek között az ő cselekedeteit!Énekeljetek néki, zengedezzetek néki,Beszéljétek el minden ő csodatételét.Dicsekedjetek az ő szent nevével;Örvendezzen azoknak a szívük, akik keresik az Urat.”

„Hiszen a te kegyelmed jobb az életnél:Az én ajakim hadd dicsérjenek téged ...Mintha zsírral és kövérséggel telnék meg lelkem,Mikor víg ajakkal dicsérhet téged az én szájam!Ha reád gondolok ágyamban:Őrváltásról őrváltásra rólad elmélkedem;Mert segítségem voltál,És a te szárnyaidnak árnyékában örvendeztem.”

„Istenben bízom, nem félek;Ember mit árthatna nékem?Tartozom, oh Isten, az én néked tett fogadásaimmal;Megadom néked a hálaáldozatokat;Mert megszabadítottad lelkemet a haláltól,Bizony az én lábaimat az eleséstől;Hogy járjak Isten előtt az életnek világosságában.”

„Oh Izráelnek szentje!Örvendeznek az én ajakim, hogy énekelhetek néked,És lelkem is, a melyet megváltottál.Nyelvem is minden napon hirdeti a te igazságodat.”

„Te vagy az én ... bizodalmam gyermekségemtől fogva ...Rólad szól az én dicséretem szüntelen.”„Hadd hirdessem a te nevedet ...Dicsérnek majd téged a népek!”

(Zsolt 116:12-14; 104:33-34; 106:2; 105:1-3; 63:4-8; 56:12-14; 71:22-24, 5-6; 45:18).

Az evangéliumi meghívást nem szabad korlátok közé szorítani, és csak néhány olyan kiválasztotthoz intézni, akikről feltételezzük, hogy elfogadják azt, és ezáltal érdemeket szereznek nekünk. Az üzenetet mindenkihez el kell juttatni. Amikor Isten megáldja gyermekeit, ez nemcsak az ő javukat szolgálja, hanem a világét is. Isten azért árasztja reánk ajándékait, hogy továbbításukkal megsokszorozzuk őket.

Jákób kútjánál a samáriai asszony Jézussal beszélgetett, és mihelyt megtalálta Jézust, azonnal másokat is hozzá vezetett. Sokkal eredményesebb misszionáriusnak bizonyult, mint Jézus tanítványai, akik semmi biztatót nem láttak Samáriában. Ők valami nagy feladatról álmodoztak, ami majd később fog kínálkozni, és nem vették észre, hogy a termés körülöttük betakarításra vár. Az általuk megvetett asszony hívására pedig - aki azonnal továbbadta a világosságot honfitársainak - egy egész város kijött Jézushoz, hogy meghallgassa Őt.

Ennek az asszonynak a példája mutatja, hogy milyen a Krisztusba vetett gyakorlati hit. Minden hű tanítvány Isten országa misszionáriusának született. Mihelyt megismeri a Megváltót, azonnal meg akarja ismertetni másokkal is. A megmentő és megszentelő igazság nem maradhat rejtve a szívében. Aki iszik az élő vízből, maga is az élet forrásává lesz. A megajándékozott ajándékozóvá lesz. Krisztus kegyelme az emberi lélekben olyan, mint a forrás a pusztában; amikor felfakad, felüdít mindenkit, és a haldokló szomjúhozni kezd az élet vizére. Ebből a munkából több áldást merítünk, mintha csak önmagunknak akarnánk használni. A megváltás jó hírének terjesztése közben jutunk a Megváltó közelébe.

Ezt mondja az Úr azokról, akik elfogadják kegyelmét:

"Adok reájuk és az én magaslatom környékére áldást, és bocsátom az esőt idejében; áldott esők lesznek" (Ez 34:26).

"Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből" (Jn 7:37-38).

Azoknak, akik kapnak, adniuk kell másoknak. Mindenfelől segítségkérés hallatszik. Isten felszólít embereket, hogy örömmel szolgáljanak embertársaiknak. Örökkévaló koronák várnak reánk; a mennyek országát kell megnyernünk; meg kell mutatnunk a tudatlansága miatt pusztulásba rohanó világnak a megmentő világosságot.

"Ti nem azt mondjátok-é, hogy még négy hónap és eljön az aratás? Ímé, mondom néktek: Emeljétek fel szemeiteket, és lássátok meg a tájékokat, hogy már fehérek az aratásra. És aki arat, jutalmat nyer, és az örök életre gyümölcsöt gyűjt" (Jn 4:35-36).

A tanítványok három évig szemlélhették Jézus csodálatos példáját. Nap mint nap vele jártak és vele beszélgettek. Hallották, miként bátorítja a megfáradtakat és a gondterhelteket; látták, hogyan mutatkozik meg hatalma a betegek és lesújtottak megsegítésében. Amikor búcsúznia kellett tanítványaitól, felruházta őket erővel és hatalommal, hogy munkáját az Ő nevében előbbre tudják vinni. Szét kellett hinteniük a szeretet és gyógyulás evangéliumának világosságát. A Megváltó megígérte, hogy mindig velük lesz. A Szentlélek által még közelebb lesz hozzájuk, mint amikor láthatóan az emberek között járt.

Azt a munkát, amit a tanítványok végeztek, nekünk is végeznünk kell. Legyen minden keresztény misszionárius! Megértő és könyörülő szívvel szolgáljunk a segítségre szorulóknak! Önzetlen buzgósággal igyekezzünk könnyíteni a szenvedő emberiség fájdalmán!

Mindenki találhat valami tennivalót. Senki se érezze, hogy nincs olyan hely, ahol Krisztusért dolgozhat. A Megváltó azonosul minden emberrel. A földi család tagjává lett, hogy mi beépülhessünk a mennyei családba. Ő az ember Fia, tehát Ádám minden gyermekének testvére. Krisztus követői nem függetleníthetik magukat környezetüktől, a pusztuló világtól. Beletartoznak az emberiség nagy szövedékébe, és a menny szemében éppúgy a bűnösök testvérei, mint a szenteké.

Milliók és milliók - betegek, tudatlanok és bűnösök - soha még csak nem is hallottak Krisztus irántuk való szeretetéről. Ha mi volnánk az ő helyzetükben, és ők a miénkben - mit kívánnánk tőlük magunknak? Mindazt nekünk is meg kell értük tennünk, amennyiben hatalmunkban áll. Az élet krisztusi mércéje, amely az ítéletben felment vagy elmarasztal: "Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal" (Mt 7:12).

Mindazzal, ami mások fölé emel - legyen az műveltség, jó modor, nemes jellem, keresztény nevelés, hitbeli tapasztalat -, adósai vagyunk az előnytelenebb helyzetűeknek. Amennyire erőnkből telik, szolgáljunk nekik! Ha erősek vagyunk, támogassuk a gyengéket!

A dicsőséges angyalok, akik mindig látják mennyei Atyánk arcát, örömmel szolgálnak Isten kicsinyeinek. Az angyalok mindig jelen vannak ott, ahol a legnagyobb szükség van rájuk: az énjükkel ádáz harcban állókkal, a csüggesztő körülmények között élőkkel. Különösen nagy gondjuk van a gyenge és remegő szívű lelkekre, akiknek a jellemében sok a kifogásolható vonás. Azzal a munkával, amit az önző ember megalázónak tart - a nyomorult, gyenge jelleműeknek való szolgálattal - Isten a tiszta, bűntelen mennyei lényeket bízta meg.

Amíg elveszettek voltunk, Jézusnak nem volt maradása a mennyben. Megrágalmazott, sértegetett élettel és szégyenteljes halállal cserélte fel a mennyet. A menny felmérhetetlen kincseinek tulajdonosa szegénnyé lett, hogy szegénysége által mi gazdaggá legyünk. Járjunk mi is azon az ösvényen, amelyet Ő taposott!

Mindazok, akik Isten gyermekeivé lettek, ezentúl tekintsék magukat egy-egy láncszemnek abban a láncban, amelyet a menny a világ megmentésére ereszt le; Krisztus irgalmas tervével azonosulva induljanak el, hogy vele együtt keressék és mentsék az elveszetteket!

Sokan nagy kiváltságnak tartanák, ha ellátogathatnának Krisztus földi életének színhelyeire; ha járhatnának ott, ahol Ő járt, ha láthatnák a tavat, amely mellett szívesen tanított, a hegyeket és völgyeket, amelyeken szeme oly sokszor megpihent. De nem kell Názáretbe, Kapernaumba, sem Bethániába mennünk ahhoz, hogy Jézus nyomában járjunk. Megtaláljuk lábnyomát a betegágyaknál, a szegények viskóiban, a nagyvárosok zsúfolt sikátoraiban, és mindenütt, ahol emberi szívek vigaszra várnak.

Tápláljuk az éhezőket, ruházzuk fel a mezíteleneket és vigasztaljuk meg a szenvedőket és lesújtottakat! Szolgáljunk a kétségbeesett embereknek, és ébresszünk reményt azokban, akik már minden reményüket elvesztették!

Az önzetlen szolgálatban megnyilvánuló krisztusi szeretet inkább képes megjavítani a gonosztevőt, mint a fegyver és törvényszék. Ezekre is szükség van a törvényszegő megfélemlítése végett, de a szerető szívű misszionárius ennél többet tud tenni. A kárhoztatás miatt megkeményedett szívet sok esetben meglágyítja Krisztus szeretete.

A misszionárius nemcsak fizikai bajokon segíthet, de odavezetheti a bűnöst a Nagy Orvoshoz, aki meg tudja tisztítani a lelket a bűn leprájától. Isten azt akarja, hogy szolgái által a betegek, a szerencsétlenek, a gonosz lelkektől megszállottak meghallják szavát. Emberi eszközein keresztül olyan vigasztaló akar lenni, amilyet a világ nem ismer.

A Megváltó feláldozta drága életét, hogy a szenvedő, bánatos és megkísértett embereknek szolgálni tudó egyházat hozzon létre. Lehet egy hívő csoport szegény, tanulatlan, ismeretlen; de családjában, a lakóközösségben, sőt "határaitokon túl is" olyan munkát végezhet Krisztus ügyében, amelynek eredményei olyan messze érnek, mint az örökkévalóság.

Krisztus követőinek ma is ugyanúgy szólnak ezek a szavak, mint az első tanítványoknak:

"Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket." "Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek" (Mt 28:18; Mk 16:15).

És ez az ígérete is szól nekünk: "Ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20).

Ma nem özönlik kíváncsi sokaság a pusztába, hogy lássa és hallja Krisztust. Hangja nem hallható a forgalmas utcákon. Nem hallatszik ilyen kiáltás az útszélről: "A Názáretbeli Jézus megy el arra" (Lk 18:37). Mégis igaz ez az ige! Krisztus ott jár utcáinkon - láthatatlanul. A kegyelem üzenetével betér otthonunkba. Társul szegődik mindazok mellé, akik az Ő nevében akarnak szolgálni. Közöttünk jár, hogy gyógyítson és áldjon, ha befogadjuk Őt.

"Így szól az Úr: Jókedvem idején én meghallgattalak, és a szabadulás napján segítettelek; megtartalak és nép szövetségévé teszlek, hogy megépítsd a földet, és kioszd az elpusztult örökségeket; így szólván a foglyoknak: Jöjjetek ki! És azoknak, akik sötétben ülnek: Lépjetek elő!"

"Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai,Aki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet,Aki ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened!"

(Ésa 49:8-9; 52:7).

"Ujjongva énekeljetek mindnyájan,Jeruzsálem romjai,Mert megvigasztalá az Úr népét...Feltűrte az Úr szent karjátMinden népeknek szemei előtt,Hogy lássák a föld minden határaiIstenünk szabadítását!"

(9-10. vers).