Kornélius, a római százados gazdag ember volt, és előkelő családból származott. Bizalmi és magas rangú állást töltött be. Ez a pogány születésű, neveltetésű és műveltségű ember a zsidókkal való kapcsolata által megismerte és imádta az igaz Istent. Hitének őszintesége a szegények iránti könyörületében mutatkozott meg. "Sok alamizsnát osztogatott a népnek, és szüntelenül könyörgött Istenhez" (ApCsel 10:2 - új prot. ford.).

Kornélius nem ismerte úgy az evangéliumot, ahogy azt Krisztus élete és halála kinyilatkoztatta; Isten egyenesen a mennyből küldött neki üzenetet. Egy másik üzenettel pedig Péter apostolt utasította, hogy látogassa meg és oktassa Kornéliust. A százados nem volt a zsidó egyház tagja, és a rabbik pogánynak és tisztátalannak tartották volna. Isten azonban ismerte szívének őszinteségét, és követeket küldött trónjától azért, hogy segítsék szolgáját a földön e római tisztségviselő tanításában.

Isten ma is keres embereket éppúgy a rangos, mint az alacsony származásúak között is. Sok olyan ember van, mint Kornélius, akiket kapcsolatba akar hozni egyházával. Ezeknek az embereknek rokonszenves az Úr népe, de a világhoz kapcsoló kötelékek erősen tartják őket. Erkölcsi bátorságot igényel, hogy állást foglaljanak az egyszerű emberek mellett. Különleges erőfeszítést kell tenni ezekért a lelkekért, akik felelős állásuk és kapcsolataik miatt olyan nagy veszélyben vannak.

Sok szó hangzott már el a mellőzött szegények iránti kötelességünkről. De nem kellene a gazdagoknak is némi figyelmet szentelnünk? Sokan reménytelennek tartják őket, és nem sokat tesznek azok szemének felnyitása érdekében, akik a világi dicsőség csillogásától elvakítva és elkábítva kihagyják számításukból az örökkévalóságot. Gazdag emberek ezrei szállnak sírba anélkül, hogy az intő üzenetet megismerték volna. De bármennyire közömbösnek tűnjenek is, a gazdagok között is sokan nagy terheket hordoznak a lelkükben. "Aki szereti a pénzt, nem elégszik meg a pénzzel; sem a jövedelemmel az, aki szereti a vagyont." Aki ezt mondaná a színaranynak: "Reménységemet aranyba vetettem", az "megtagadta... volna az Istent odafönt." "Senki sem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek. Mert olyan drága az élet váltsága, hogy végképp le kell tennie róla" (Préd 5:9 - új prot. ford.; Jób 31:24, 28 - új prot. ford.; Zsolt 49:8-9 - új prot. ford.)

Gazdagság és világi dicsőség nem elégítheti ki a lelket. Sok gazdag ember vágyik valamilyen mennyei bizonyosságra, valamilyen lelki reménységre. Sokan vágynak valamire, ami véget vetne céltalan életük egyhangúságának. Hivatali életükben sokan vágynak olyasvalamire, amijük nincs. Közülük kevesen járnak templomba, mert úgy érzik, hogy abból nem sok hasznuk van. A tanítás, amit ott hallanak, nem érinti meg a szívüket. Nem kellene-e őket személyesen megszólítanunk?

Az ínség és bűn áldozatai között találhatók olyanok, akik valamikor gazdagok voltak. Különböző foglalkozású és helyzetű embereket győzött le a világ szennye, a tömény ital fogyasztása, a bűnös vágyak kielégítése, és buktatott el a kísértés. Míg ezek az elbukott emberek szánalmat és segítséget igényelnek, ne szenteljünk figyelmet azoknak, akik már elindultak ugyan ezen az úton, de még nem süllyedtek ilyen mélyre?

Bizalmi állású és tiszteletre méltó emberek ezrei a test és lélek pusztulását jelentő szokások rabjai. Az evangélium szolgái, államférfiak, írók, gazdag és tehetséges emberek, jó üzleti érzékű és képességeik folytán használható emberek halálos veszedelemben vannak, mert nem látják be, hogy mindenben szükséges önuralmat gyakorolni. Figyelmüket fel kell hívni a mértékletesség elveire, nem szűklátókörűen, sem önkényeskedve, hanem Istennek az emberiség részére kitűzött nagyszerű céljának fényében. Ha az igazi mértékletesség elveit eléjük tudnánk tárni, sokan az előkelő osztályokból is felismernék annak értékét, és szívből elfogadnák azt.

Meg kell mutatnunk ezeknek a személyeknek a káros élvezetek következményeit -, azt, hogy ezek csökkentik a testi, szellemi és erkölcsi erőt. Segíts nekik felismerni, hogy milyen nagy a felelősségük, melyet Isten ajándékainak sáfáraiként viselnek! Világosítsd fel őket arról, milyen jót tehetnének azzal a pénzzel, amelyet most csak a saját kárukat okozó dolgokra költenek! Javasold nekik a teljes önmegtartóztatást, azt kérve, hogy a pénzt, amelyet különben szeszes italra, dohányra vagy hasonló élvezetekre költenének, fordítsák a beteg szegények terheinek enyhítésére, vagy a gyermekek és az ifjúság hasznos polgárokká való nevelésére! Ilyen kérést nem sokan hagynak figyelmen kívül.

Van egy másik veszély is, amelynek különösen a gazdagok vannak kitéve, és ez szintén misszióterület az orvos-misszionáriusok számára. Tömegeknek, akik sikeresek a világban, és akik sohasem alacsonyodnak le a közönséges bűnök elkövetéséig, vesztüket okozza a gazdagság szeretete. Nem azt a poharat nehéz vinni, amely üres, hanem azt kell a legóvatosabban egyensúlyozni, amelyik csordultig van. A szenvedés és szerencsétlenség csalódást és fájdalmat okoz; de a lelki élet legnagyobb veszedelme a siker.

Azokat, akik bajba jutnak, az az égő, de el nem hamvadó bokor jelképezi, amelyet Mózes látott a pusztában. Isten angyala volt a bokor közepette. Tehát az ínségben és szenvedésben a Láthatatlan jelenlétének fénye van velünk, hogy vigasztaljon és támogasson bennünket. Gyakran hangzik el az a kérés, hogy imádkozzunk azokért, akik betegségtől vagy más megpróbáltatástól szenvednek; de imáinkra a sikeres és befolyásos embereknek van a legnagyobb szükségük.

A megaláztatás völgyében, ahol az emberek érzik ínségüket, és Istentől várják lépteik irányítását, ott viszonylagos biztonság van. De a csúcson álló emberek, akiknek helyzetüknél fogva nagyon bölcsnek illene lenniük - ők vannak a legnagyobb veszélyben. Ha nem támaszkodnak Istenre, biztosan elbuknak.

A Biblia senkit sem ítél el a gazdagságáért, ha becsületesen jutott ahhoz. Nem a pénz, hanem a pénz szeretete minden rossznak a gyökere. Isten ad az embernek erőt a gazdagság megszerzéséhez; és annak a kezében, aki Isten sáfáraként cselekedve anyagi javait önzetlenül használja, a gazdagság áldás mind a gazdagnak, mind a világnak. De sokan, akiket a földi kincsek iránti érdeklődésük annyira leköt, hogy érzéketlenné válnak Isten követelményeivel és embertársaik szükségleteivel szemben, gazdagságukat saját felmagasztalásuk eszközének tartják. Házhoz házat, földhöz földet halmoznak, otthonukat megtöltik luxus-tárgyakkal, miközben körülöttük emberek nyomorognak és vétkeznek, betegeskednek és meghalnak. Akik így önző módon csak önmaguknak szolgálnak, nem Isten tulajdonságait fejlesztik ki magukban, hanem a gonoszét.

Ezeknek az embereknek szükségük van az evangéliumra. Tekintetüket az anyagi dolgok hiábavalóságáról az el nem múló gazdagság értékei felé kell irányítani. Meg kell tanulniuk az adakozás örömét, és hogy milyen áldás Isten munkatársának lenni.

Az Úr ezt parancsolja: "Azoknak, akik gazdagok e világon, mondd meg, hogy... ne reménykedjenek a bizonytalan gazdagságban, hanem az élő Istenben, aki bőségesen megad nékünk mindent a mi tápláltatásunkra; hogy jót tegyenek, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szíves adakozók, közlők, kincset gyűjtvén maguknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjék az örök életet" (1Tim 6:17-19).

Nem alkalmi, átmeneti kapcsolat az, ami által a gazdag, világot szerető és imádó embereket Krisztushoz lehet vonzani. Sokszor ezeket a személyeket a legnehezebb megközelíteni. Misszionáriusi lelkülettel feltöltött embereknek - azoknak, akik nem lankadnak és nem csüggednek - személyesen kell erőfeszítéseket tenni értük.

Egyesek különösen alkalmasak a felsőbb társadalmi osztályokért való szolgálatra. Ők kérjenek Istentől bölcsességet ahhoz, hogy megtudják, miként érjék el ezeket a személyeket; hogy ne pusztán alkalmi ismeretséget kössenek velük, hanem személyes igyekezettel és élő hittel ébresszék rá őket lelkük szükségleteire, hogy elvezessék őket az igazság ismeretére, ahogy az Jézusban van.

Sokan azt gondolják, hogy egy bizonyos viselkedési formát és munkamódszert kell alkalmazni; olyan módszert, ami e rangos emberek kényes ízlésének megfelel. Fontosnak gondolják a gazdagság látszatát, a díszes épületeket, a drága ruhákat, felszerelést és környezetet, a világ szokásaihoz való igazodást, az elegáns társaságot, a klasszikus műveltséget, az ékes szónoklást. De tévednek. A világi irányelv nem Isten útja a magasabb osztályok megközelítésére. Krisztus evangéliumának következetes, önzetlen bemutatása az, amivel eredményesen lehet hozzájuk közeledni.

Az, amit Pál apostol az athéni filozófusokkal való találkozásakor tapasztalt, tanulságul szolgál számunkra. Amikor Pál az Areopaguson összegyűltek elé tárta az evangéliumot, logikára logikával, tudományra tudománnyal, filozófiára filozófiával válaszolt. Hallgatóinak legbölcsebbjei meglepődtek és megnémultak. Szavait nem lehetett kétségbe vonni. De igyekezete nem sok gyümölcsöt hozott. Kevesen fogadták el az evangéliumot. Pál ezentúl más munkamódszert alkalmazott. Kerülte az elméletek szövevényes érveit és megvitatását; egyszerű módon hívta fel az emberek figyelmét Krisztusra, mint a bűnösök Megváltójára. Így írt a korinthusiaknak a közöttük végzett munkáról:

"Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét. Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak tiköztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről... És az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hitető beszédiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában: hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék" (1Kor 2:1-5).

A rómaiakhoz intézett levelében majd ezt mondja:

"Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is" (Róm 1:16 - új prot. ford.).

Igazi méltósággal viselkedjenek azok, akik a magasabb szintű társadalmi osztályokért dolgoznak. Ne felejtsék el, hogy angyalok a társaik. Az értelem és szív kincstára legyen mindig telve azzal, ami "Meg van írva". Tartsd az emlékezés csarnokában Krisztus drága szavait! Sokkal jobban kell értékelni őket, mint az aranyat és ezüstöt.

Krisztus azt mondta, hogy könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak Isten országába jutni. Ezért az osztályért való munkában sokszor elcsügged az ember, sok fájó meglepetésben van része. De Istennel minden lehetséges. Ő tud és fog munkálkodni emberi eszközökön keresztül azoknak az értelmén, akik életüket a pénzszerzésnek szentelték.

Csodáknak - az őszinte megtérés csodáinak - kell történniük, amilyeneket most nem látunk. A föld legnagyobb emberei sincsenek a csodatevő Isten hatalmától elzárva. Ha Isten munkatársai feladatukat bátran és lelkiismeretesen végzik, Isten fog megtéríteni felelős állású, intelligens és befolyásos embereket. A Szentlélek ereje által sok embert fog a mennyei elvek elfogadására késztetni.

Amikor tisztán feltárul előttük, hogy az Úr elvárja tőlük - mint képviselőitől -, hogy könnyítsenek az emberi szenvedésen, sokan erre válaszként anyagi javaikat együttérzésük kifejezése mellett megosztják a szegényekkel. Ahogy figyelmük így saját önző érdekeikről elterelődik, sokan meghódolnak Krisztus előtt. Befolyásukkal és anyagi javaikkal boldogan csatlakoznak a jótékonysági munkában az egyszerű misszionáriushoz, aki Isten eszköze volt megtérésükben. Földi kincseik helyes használatával kincset gyűjtenek maguknak, "elfogyhatatlan kincset a mennyországban, ahol a tolvaj hozzá nem fér, sem a moly meg nem emészti."

Sokan, amikor megtérnek Krisztushoz, eszközök lesznek Isten kezében a másokért - saját társadalmi osztályuk tagjaiért - való munkában. Úgy érzik, Isten megbízta őket azzal. hogy terjesszék az evangéliumot azok között, akiknek ez a világ jelenti a mindent. Időt és pénzt szentelnek Istennek, képességüket és befolyásukat arra fordítják, hogy lelkeket nyerjenek meg Krisztusnak.

Csak az örökkévalóság fogja megmutatni, mit eredményezett ez a fajta szolgálat - hány kételytől gyötrődő, világiasságtól és nyugtalanságtól megfáradt lelket hozott a nagy Helyreállítóhoz, aki vágyik arra, hogy örökre megmentsen mindenkit, aki hozzá jön. Krisztus a feltámadt Megváltó, és gyógyulás van szárnyai alatt.