Megváltónkhoz hasonlóan azért vagyunk ezen a világon, hogy Istennek szolgáljunk. Azért vagyunk itt, hogy Istenhez hasonlókká váljunk jellemben, és hogy szolgáló életünkkel kinyilatkoztassuk Őt a világnak. Ahhoz, hogy Isten munkatársaivá legyünk, ahhoz, hogy képmására átformálódjunk, és hogy be tudjuk mutatni jellemét, jól kell ismernünk Őt. Úgy kell megismernünk, ahogy kinyilatkoztatja önmagát.

Az istenismeret minden igazi műveltség és minden igazi szolgálat alapja. Ez az egyedüli valóságos védelem a kísértés ellen. Egyedül ez tehet bennünket jellemben Istenhez hasonlóvá.

Ez az az ismeret, amire szükségük van mindazoknak, akik embertársaik felemelkedésén dolgoznak. A jellem átalakulása, az élet tisztasága, a szolgálat hatékonysága, a helyes elvekhez való ragaszkodás – mind az igaz istenismeret függvénye. Ez az ismeret elengedhetetlen mind a jelen, mind az eljövendő életre való felkészülésben.

„A Szentnek ismerete az eszesség” (Péld 9:10).

Az Ő megismertetése által Isten „mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való” (2Pt 1:3).

„Az pedig az örök élet – mondta Jézus –, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17:3).

„Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, Az erős se dicsekedjék az erejével, A gazdag se dicsekedjék gazdagságával; Hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekedik, Hogy értelmes és ismer engem, Hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, Ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; Mert ezekben telik kedvem, Azt mondja az Úr”

(Jer 9:23–24).

Szükséges tanulmányoznunk azokat a kinyilatkoztatásokat, amelyeket Isten önmagáról adott.

„Bízd csak azért magadat őreá, És légy békességben: Ezekből jó származik reád. Végy csak oktatást az ő szájából, És vésd szívedbe az ő beszédeit... És akkor a Mindenható lesz a te nemes érced…

Bizony akkor a Mindenhatóban gyönyörködöl, És a te arcodat Istenhez emeled. Hozzá könyörögsz, és meghallgat téged. És lefizeted fogadásaidat. Mihelyt valamit elgondolsz, Sikerül az néked, És a te utaidon világosság fénylik. Hogyha megaláznak, felmagasztalásnak mondod azt, És Ő az alázatost megtartja”

(Jób 22:21–29).

„Ami Istenben láthatatlan, tudniillik az Ő örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az Ő alkotásaiból megértetvén megláttatik” (Róm 1:20).

Abból, ami a természet dolgaiból most látható, csupán halvány fogalmat alkothatunk az Éden dicsőségéről. A bűn elrontotta a föld szépségét; mindenen láthatók munkájának nyomai. Mégis sok minden megmaradt, ami szép. A természet tanúsítja, hogy az a Valaki, akinek hatalma végtelen, jósága, irgalma, szeretete nagy, teremtette a földet, és betöltötte élettel és boldogsággal. Megrontott állapotában is minden a Mester, a nagy Művész keze munkáját hirdeti. Bármerre fordulunk, Isten hangját hallhatjuk, és jóságának tanújeleit láthatjuk.

A mennydörgés ünnepélyes, mély zengésétől és az ősóceán szakadatlan morajlásától az erdőt betöltő vidám madárdalig a természet tízezernyi hangon beszéli Isten dicséretét. A föld, a tenger és az ég csodálatos színeiben és árnyalataiban, amelyekben a kápráztató ellentét és az egymásba olvadó harmónia váltogatja egymást, Isten dicsőségét szemlélhetjük. Az örök hegyek is az Ő hatalmát hirdetik. A fák, amelyek zöld lombjaikat lengetik a napfényben, és a virágok finom rajzolatú szépségükben Teremtőjükre hívják fel a figyelmet. Azt hirdeti a barna földet szőnyegként borító élénkzöld növényzet, hogy Istennek gondja van legszerényebb teremtményére is. A tenger üregei és a föld mélységei megmutatják kincseiket. Aki az igazgyöngyöt az óceánba helyezte, az ametisztet és a krizolitet pedig a sziklák közé, az szereti a szépet. A felkelő nap Őt jelképezi, aki minden alkotásának élete és világossága. A földet ékesítő és az eget bevilágító minden szépség és ragyogás Istenről beszél.

„Dicsősége elborítja az egeket.” „Betelt a föld a Te gazdagságoddal.”

„Nap napnak mond beszédet; Éj éjnek ad jelentést. Nem olyan szó, sem olyan beszéd, Amelynek hangja nem hallható: Szózatuk kihat az egész földre, És a világ végére az ő mondásuk”

(Hab 3:3; Zsolt 104:24; Zsolt 19:3–5).

Minden az Ő szerető, atyai gondoskodásáról beszél, és arról, hogy gyermekeit boldoggá akarja tenni.

Az egész természetben működő és fenntartó erő nem csupán mindent uraló elv, nemcsak hajtóerő, ahogy azt egyes tudósok állítják. Isten Lélek, és ugyanakkor személyes Lény is, mert ezt nyilatkoztatta ki Önmagáról:

„Az Úr igaz Isten, Élő Isten Ő, és örökkévaló Király... Az istenek, akik az eget és földet nem alkották, El fognak veszni e földről és az ég alól!”

„Nem ilyen a Jákob része, mint ezek; Mert a mindenség alkotója Ő.”

„Ő teremtette a földet az Ő erejével, Ő alkotta a világot az Ő bölcsességével, És Ő terjesztette ki az egeket az Ő értelmével”

(Jer 10:10–11, 16, 12).

Isten keze munkája a természetben nem maga Isten a természetben. A természet dolgai Isten jellemének és hatalmának kifejeződései; de nem szabad a természetet Istenként tisztelnünk. A művészi képességgel megáldott emberek gyönyörű dolgokat alkotnak. Gyönyörködtetik a szemet, és feltárnak valamicskét a tervező gondolatvilágából. De az alkotás nem maga az alkotó. Nem a mű, hanem a készítője méltó a dicsőítésre. Tehát mivel a természet Isten gondolatának kifejeződése, nem a természet, hanem a természet Istene az, akit dicsőítenünk kell.

„Hajoljunk meg, boruljunk le; Essünk térdre az Úr előtt.” „Akinek kezében vannak a földnek mélységei; És a hegyeknek magasságai is az övéi. Akié a tenger, és ő alkotta is azt, És a szárazföldet is az ő kezei formálták”

(Zsolt 95:6, 4–5).

„Keressétek az Urat... Aki a fiastyúkot és a kaszáscsillagot teremtette; Aki reggellé változtatja a homályt, És a nappalt éjszakává sötétíti” (Ám 5:6, 8). „Aki hegyeket alkotott, és a szelet teremtette, És aki megjelenti az embernek az ő gondolatját.” „Aki fenn az égben építé az Ő boltozatát, És annak íveit a földre alapítá; Aki előhívja a tenger vizeit S kiönti azokat a földnek színére: Az Úr az Ő neve”

(Ám 4:13; 9:6).

A teremtést nem lehet tudományosan megmagyarázni. Vajon melyik tudomány tudja megmagyarázni az élet titkát?

„Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő” (Zsid 11:3).

„Ki a világosságot alkotom És a sötétséget teremtem Én vagyok az Úr, aki mindezt cselekszem!” „Én alkotám a földet, És az embert rajta én teremtém, Én terjesztém ki kezeimmel az egeket, És minden seregöket én állatám elő.” „Ha én szólítom őket, mind itt állnak”

(Ésa 45:7, 12; 48:13).

Isten a föld teremtésénél nem volt ráutalva korábban létező anyagra. „Ő szólt és meglett, ő parancsolt és előállott” (Zsolt 33:9). Minden dolog – anyagi és lelki – egyaránt Jahve parancsára állt elő, hogy szándékát szolgálja. Szájának leheletére jött létre az ég és összes serege, a föld és minden, ami rajta van.

Az ember teremtésekor egy személyes Isten cselekvő ereje nyilatkozott meg. Amikor Isten saját képére megteremtette az embert, az emberi test formája és egész felépítése tökéletes volt. Éppen csak élet nem volt benne. S akkor a személyes Isten, akinek élete van önmagában, ebbe a testbe belelehelte az élet leheletét, és az ember élő, értelmes lénnyé lett. Az emberi szervezet minden része működésbe lépett. Szíve, ütő- és vivőerei, nyelve, keze, lába, érzékszervei, értelmi képességei mind elkezdték munkájukat, és Isten mindennek törvényt szabott. Az ember élő lélekké lett. A személyes Isten Krisztus, az Ige által teremtette az embert; és felruházta őt értelemmel és erővel.

Csontjaink sem voltak elrejtve előtte, amikor titokban formálódtunk. Ő látta már formátlan csontjainkat is, és könyvében minden tagunk fel volt jegyezve, amikor még meg sem voltak.

Isten azt akarta, hogy az ember – a teremtés koronája – minden alacsonyabb rendű lényt megelőzően fejezze ki az Ő gondolatát és nyilatkoztassa ki dicsőségét. Az embernek azonban nem szabad istenítenie önmagát.

„Vígan énekelj az Úrnak... Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel; Menjetek elébe vígassággal. Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; Ő alkotott minket és nem magunk; Az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk. Menjetek be az ő kapuin hálaadással, Tornácaiba dicséretekkel; Adjatok hálákat néki, áldjátok az ő nevét!” „Magasztaljátok az Urat, a mi Istenünket, És boruljatok le az ő szent hegyén; Mert szent az Úr, a mi Istenünk!”

(Zsolt 100:1–4; 99:9).

Isten állandóan munkálkodik. Fenntartja és szolgálatába állítja alkotásait. A természet törvényei útján eszközeiként alkalmazza őket. Nem önműködőek. A természet munkája tanúsítja egy olyan lény tudatos jelenlétét és aktív szerepét, aki mindent akarata szerint működtet.

„Uram! örökké Megmarad a te igéd a mennyben. Nemzedékről nemzedékre van a te igazságod, Te erősítetted meg a földet, és áll az. A te ítéleteid szerint áll minden ma is; Mert minden, ami van, tenéked szolgál.” „Mind megteszi az Úr, amit akar: Az egekben és a földön, A vizekben és minden mélységben.” Ő „parancsolt és előállottak ők. Örök időre állította fel őket; Törvényt szabott, és nem tér el attól”

(Zsolt 119:89–91; 135:6; 148:5–6).

A föld nem önmagában rejlő képesség folytán termi meg évről évre gyümölcsét, és folytatja pályáját a nap körül. A Végtelen Lény keze szüntelenül vezérli ezt a bolygót. Folytonosan érvényesülő hatalma tartja a földet körforgásban. Istennek van gondja arra is, hogy a nap felkeljen az égen. Ő tárja ki a menny „ablakait”, és ad esőt.

„Olyan havat ád, mint a gyapjú, És szórja a deret, mint a port.”

„Szavára víz-zúgás támad az égben, És felhők emelkednek fel a föld határairól; Villámlásokat készít az esőnek, És kihozza a szelet az ő rejtekhelyéből”

(Zsolt 147:16; Jer 10:13).

Az Ő hatalma által virul a növényvilág, bújik ki minden levél, nyílik ki minden virág, érik meg minden gyümölcs.

Nem lehet teljesen megérteni az emberi test működését, amely a legnagyobb koponyát is zavarba ejtő titkokat rejt magában. Nem azért ver a pulzus és követi egyik lélegzetvétel a másikat, mert egy valamikor elindított gépezet folytatja munkáját. Istenben élünk, mozgunk és vagyunk. Az élő szervezetben dobogó szívet, a lüktető pulzust, az összes idegszálat és izmot a mindig jelenlevő Isten hatalma tartja rendszerben és működésben.

A Biblia tanúsítja, hogy Isten a magasságban – szent helyén – van, de nem tétlenül, hallgatagon és magányosan, hanem tízezerszer tízezer és ezerszer ezer szent lény veszi körül. Mind az Ő parancsára várnak. E hírvivőkön keresztül eleven kapcsolatot tart fenn birodalmának minden részével. Lelke által mindenütt jelen van. Lelke és az angyalok által szolgál az emberek fiainak.

A nyugtalan föld felett trónol az Úr; isteni tekintete előtt minden nyitva van; és a felséges és békés örökkévalóságból a legjobb belátása szerint kormányoz.

„Az embernek nincs hatalmában az ő útja, És egyetlen járókelő sem teheti, hogy irányozza a maga lépését!”

„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből... Minden te utaidban megismered őt; Akkor ő igazgatja a te utaidat.”

„Az Úr szemmel tartja az Őt félőket, Az Ő kegyelmében bízókat, Hogy kimentse lelküket a halálból, És az éhségben is eltartsa őket.”

„Oh Isten, milyen drága a te kegyelmességed; Az emberek fiai a te szárnyaidnak árnyékába menekülnek.” „Boldog, akinek segítsége a Jákob Istene, s reménysége van az Úrban, az Ő Istenében.”

„A Te kegyelmeddel, oh Uram teljes e föld.” Szereted „az igazságot és törvényt”. Te vagy „e föld minden szélének És a messze tengernek bizodalma: Aki hegyeket épít erejével, Körül van övezve hatalommal; Aki lecsillapítja a tengerek zúgását... És a népek háborgását.”

„A napkelet és nyugot határait megörvendezteted! Megkoronázod az esztendőt jóvoltoddal, és a nyomdokaidon kövérség fakad.”

„Az Úr megtámogat minden elesendőt, És felegyenesít minden meggörnyedtet. Mindenki szemei tereád vigyáznak, És te idejében megadod eledelüket. Megnyitod a te kezedet, És megelégítesz minden élőt ingyen”

(Jer 10:23; Péld 3:5; Zsolt 33:18–19; 36:8; 146:5; 119:64; 33:5; 65:5–7, 8, 11; 145:14–16).

Isten személyes lényként nyilatkoztatta ki önmagát Fia által. Jézus – az Atya „dicsőségének visszatükröződése, és az Ő valóságának képmása” – személyes Megváltóként jött a földre. Személyes Megváltóként emelkedett a mennybe. Mint személyes Megváltó közbenjár a mennyei csarnokokban. A mi érdekünkben szolgál Isten trónja előtt Ő, aki hasonló az ember Fiához (Zsid 1:3; Jel 1:13).

Krisztus, a világ Világossága, istenségének vakító ragyogását elfátyolozva jött el, és emberként élt az emberek között, hogy a föld lakói megsemmisülésük veszélye nélkül megismerjék Teremtőjüket. Mióta a bűn válaszfalat emelt az ember és Alkotója közé, ember soha nem látta Istent, kivéve Krisztus által kinyilatkoztatva.

„Én és az Atya egy vagyunk” – mondta Krisztus (Jn 10:30). „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni” (Mt 11:27).

Krisztus eljött, hogy megtanítsa az embereket arra, amit Isten akarata szerint tudniuk kell. Az égen fent, a földön, az óceán hatalmas víztömegében Isten keze munkáját láthatjuk. Minden teremtett dolog az Ő hatalmáról, bölcsességéről, szeretetéről tesz bizonyságot. A csillagokból, az óceánból és a zuhatagból mégsem ismerhetjük meg Isten személyiségét úgy, ahogy az Krisztusban kitárulkozott.

Isten látta, hogy a természetnél világosabb kinyilatkoztatásnak kell mind személyiségét, mind jellemét megmutatnia. Elküldte Fiát a világra, hogy – amennyire az ember szeme el tudja viselni – kinyilatkoztassa a láthatatlan Isten jellemét és tulajdonságait.

Tanulmányozzuk azokat a szavakat, amelyeket Krisztus a megfeszítése előtti estén a felházban mondott! Közeledett próbatételének órája, és vigasztalni akarta tanítványait, akikre olyan súlyos kísértés és próba várt.

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek – mondta –, higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek...”

„Monda néki Tamás: Uram, nem tudjuk hová mégy; mi módon tudhatjuk azért az utat? Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt.”

„Uram, mutasd meg nékünk az Atyát – mondta Filep –, és elég nékünk! Monda néki Jézus: Annyi idő óta veletek vagyok, és még sem ismertél meg engem, Filep? Aki engem látott, látta az Atyát; mi módon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát? Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki énbennem lakik, Ő cselekszi e dolgokat” (Jn 14:1–10).

A tanítványok még mindig nem értették azt, amit Istenhez való viszonyáról mondott Krisztus. Tanításai közül sok még mindig homályos volt előttük. Krisztus azt akarta, hogy világosabb és határozottabb ismeretük legyen Istenről.

„Ezeket példázatokban mondottam néktek – szólt Jézus –; de eljő az idő, mikor nem példázatokban beszélek majd néktek, hanem nyíltan beszélek néktek az Atyáról” (Jn 16:25).

Amikor pünkösd napján a Szentlélek kiáradt a tanítványokra, jobban megértették azokat az igazságokat, amelyeket Krisztus példázatokban mondott. Sok titokzatosnak tűnő tanítását fogták fel ekkor. De még mindig nem valósult meg teljesen, amit Krisztus nekik ígért. Megtudták Istenről mindazt, amit el tudtak hordozni, de Krisztus ígérete – hogy világosan megmutatja nekik az Atyát – még nem teljesedett. Sőt még ma sem. Istenismeretünk csak részleges és fogyatékos. Amikor a küzdelem véget ér, és az ember Krisztus Jézus az Atya előtt vállalja hűséges munkásait, akik egy bűnös világban bizonyságot tettek róla, akkor világosan látják azt, ami most még titok volt nekik.

Krisztus megdicsőült emberi mivoltát vitte fel magával a mennybe. Azoknak, akik befogadják Őt, hatalmat ad arra, hogy Isten fiaivá legyenek, és végül Isten is befogadhassa őket mint gyermekeit, hogy vele lakhassanak az egész örökkévalóságban. Ha ebben az életben hűségesek Istenhez, végül meglátják „az ő orcáját; és az ő neve homlokukon lesz” (Jel 22:4). Mi más lehetne a mennyei boldogság, mint az, hogy Istent láthatjuk? Mi lehetne nagyobb öröm a Krisztus kegyelme által megmentett bűnösnek, mint az, hogy Isten arcát nézheti, és Atyaként ismerheti meg Őt?

A Szentírás világosan jelzi, milyen kapcsolat van Isten és Krisztus között, és éppen ilyen világosan mutatja be személyiségüket és egyéniségüket.

„Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időben szólott nékünk Fia által..., aki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinktől megtisztítván, üle a Felségnek jobbjára a magasságban. Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál. Mert kinek mondotta valaha az angyalok közül:

„Én Fiam vagy te, Én ma szültelek téged?

És ismét:

Én leszek néki Atyja, És ő lesz nékem Fiam?”

(Zsid 1:1–5).

János evangéliumának 17. fejezete – Krisztus tanítványaiért mondott imája – bemutatja az Atya és a Fiú személyiségét, valamint a köztük levő egységet.

„Nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17:20–21).

A Krisztus és tanítványai közötti egység egyiküket sem fosztja meg egyéniségétől. Egyek szándékukban, érzületben, jellemben, de nem személyükben. Krisztus ugyanígy egy az Atyával.

Krisztus az emberi természetet magára öltve jött el, hogy eggyé legyen az emberi családdal, és ugyanakkor kinyilatkoztassa mennyei Atyánkat a bűnös embernek. Csak Ő, a láthatatlan Isten valóságának képmása, aki kezdettől fogva az Atyánál volt, tudta kinyilatkoztatni az Istenséget az emberiségnek. Ő mindenben hasonlóvá lett testvéreihez. Testté lett, mint ahogy mi is test vagyunk. Megéhezett, megszomjazott és elfáradt. Ha evett, megerősödött, és alvással pihente ki magát. Osztozott az ember sorsában; mégis Isten feddhetetlen Fia volt. Idegen és jövevény volt a földön – a világban, de nem volt a világból való. Kísértések és próbák között élt, miként az ember ma is, de Ő nem vétkezett. Tapintatos, könyörületes, megértő és figyelmes volt. Isten jellemét ábrázolta, és szakadatlanul szolgált Istennek és embernek.

„Fölkent engem az Úr – mondta, Hogy a szegényeknek örömöt mondjak; Elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, Hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást,” „A vakok szemeinek megnyílását,” „Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét... Megvigasztaljak minden gyászolót”

(Ésa 61:1; Lk 4:18; Ésa 61:2).

„Szeressétek ellenségeiteket – parancsolja Jézus –, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket; hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai”, „mert ő jóltévő a háládatlanokkal és gonoszokkal.” „Felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” „Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas” (Mt 5:44–45; Lk 6:35; Mt 5:45; Lk 6:36).

„A mi Istenünk nagy irgalmasságáért... Meglátogatott minket a naptámadat a magasságból, Hogy megjelenjék azoknak, akik a sötétségben és a halálnak árnyékában ülnek; Hogy igazgassa a mi lábainkat a békességnek útjára”

(Lk 1:78–79).

A keresztben összpontosul Isten minden kinyilatkoztatása, amely az ember iránti szeretetét hirdeti. Hogy ez igazán mit jelent, azt nyelv nem tudja kifejezni, toll nem tudja leírni, emberi értelem képtelen felfogni. A Golgota keresztjét szemlélve csak ennyit tudunk mondani: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16).

A mi bűneinkért keresztre feszített Krisztus, a halálból feltámadt Krisztus, a mennybe szállt Krisztus – ez a megváltás tudománya, amit ismernünk és tanítanunk kell.

„Aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig” (Fil 2:6–8).

„Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van” (Róm 8:34). „Ennekokáért ő mindenképpen idvezítheti is azokat, akik ő általa járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettök” (Zsid 7:25).

„Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4:15 – új kat. ford.).

Krisztus ajándékaként kapunk minden áldást. Ez az ajándék teszi lehetővé, hogy nap mint nap reánk árad Jahve jóságának kiapadhatatlan árja. A finoman árnyalt illatos virágokban is a Krisztusban kapott Ajándékként gyönyörködhetünk. Ő teremtette a napot és a holdat. Az égboltot ékesítő csillagok közt egy sincs, amelyet ne Ő teremtett volna. Minden esőcsepp, amely lehull, minden fénysugár, amely hálátlan világunkra árad, Istennek Krisztusban megmutatkozó szeretetéről tanúskodik. Mindent e kimondhatatlan nagy Ajándék, Isten egyszülött Fia által kapunk. Keresztre feszítették, hogy ez a sok ajándék Isten keze munkájára áradjon.

„Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk” (1Jn 3:1).

„Nem hallottak, és fülükbe sem jutott, Szem nem látott más Istent te kívüled, Aki így cselekszik azzal, aki őt várja”

(És 64:3).

Minden megmentett embernek meg kell ismernie Istent, ahogy Krisztus kinyilatkoztatta. Ez az ismeret átalakítja a jellemet. Ez az az ismeret, amely Krisztus képmására újjáteremti az embert. Egész lényét lelki erővel hatja át. Ez az erő Isten ereje.

„Az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre” (2Kor 3:18).

Saját életéről a Megváltó ezt mondta: „Én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait” (Jn 15:10). „Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek” (Jn 8:29). Amilyen Jézus volt emberi testben, Isten azt akarja, hogy követői is olyanok legyenek. Az Ő erejével olyan tiszta és nemes életet kell élnünk, amilyet a Megváltó élt.

„Ezokáért – mondja Pál – meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt, akiről neveztetik minden nemzetség mennyen és földön, hogy adja meg néktek az ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Lelke által a belső emberben; hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben; a szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának, és megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felül haladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig” (Ef 3:14–19).

Mi „nem szűnünk meg érettetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben, hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az Isten megismerésében; minden erővel megerősíttetvén az ő dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel” (Kol 1:9–11).

Ez az az ismeret, amelyet Isten felkínál nekünk, és ami mellett minden más hiábavaló és értéktelen.