A kapernaumi halászháznak betege volt. Péter feleségének anyja "hideglelésben feküdt", és "szólának néki (Jézusnak) felőle". Jézus "illeté annak kezét, és elhagyta őt a láz". Majd felkelt, és szolgált a Megváltónak és tanítványainak. (Lk 4:38; Mk 1:3; Mt 8:15)

A hír gyorsan elterjedt. A csoda szombaton történt, de a rabbiktól való félelem miatt a nép nem mert naplemente előtt Jézushoz gyógyulásért menni. Ám utána a házakból, műhelyekből, vásárterekről a város lakossága özönlött a szerény lakóház felé, amely Jézust befogadta. A betegeket hordágyon hozták; mások mankóra támaszkodva vagy barátaik támogatásával támolyogtak a Megváltó elé.

Órákon át jöttek és mentek; mert senki sem tudhatta, hogy vajon másnap még körükben találják-e a Gyógyítót. Kapernaum soha azelőtt nem élt meg ilyen napot. A levegő tele volt diadalmas hangokkal és felszabadult ujjongással.

Jézus csak az utolsó szenvedő megsegítése után hagyta abba a munkát. Késő éjszaka volt, amikor a tömeg eltávozott, és csend borult Simon házára. A hosszú, mozgalmas nap elmúlt, és Jézus pihenni akart. Mialatt a város még mélyen aludt, a Megváltó "szürkületkor fölkelvén, kiméne, és elméne egy puszta helyre és ott imádkozék" (Mk 1:35).

Kora reggel Péter és társai odamentek Jézushoz, és elmondták neki, hogy Kapernaum népe már keresi. Meglepetten hallgatták Krisztus szavait: "Egyéb városoknak is hirdetnem kell nékem az Istennek országát; mert azért küldettem" (Lk 4:43).

Félő volt, hogy a Kapernaumot átjáró izgalomban szem elől vész Jézus küldetésének célja. Jézus nem elégedett meg azzal, hogy az emberek figyelmét csupán csodatevőként vagy testi betegségek orvoslójaként vonja magára. Úgy akarta őket önmagához vonzani mint Üdvözítőjükhöz. Míg szívesen hittek abban, hogy Jézus királyként földi birodalmat jött alapítani, Ő figyelmüket a földiekről a lelkiekre akarta irányítani. Merő földi siker gátolta volna munkáját.

A könnyelműen gondolkodó tömeg csodálata bántotta lelkét. Távol állt tőle, hogy önmagát előtérbe helyezze. Az a tisztelet, amellyel a világ magas állásnak, vagyonnak vagy tehetségnek adózik, idegen volt az ember Fia előtt. Jézus az emberek által alkalmazott eszközök közül egyet sem használt fel arra, hogy embereket magához láncoljon, vagy önmaga iránt tiszteletet ébresszen. Évszázadokkal születése előtt Ésaiás így jövendölt róla: "Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg" (Ésa 42:2-3).

A farizeusok megkülönböztetett tiszteletet akartak kivívni maguknak merev szertartásosságukkal, látványos istentiszteleteikkel és jótékonykodásukkal. Vallási vitákkal akarták bizonyítani buzgóságukat. A szembenálló szekták hosszan és hangoskodva vitatkoztak egymással. Nem volt szokatlan dolog a törvény tudorainak dühös, vitatkozó hangját hallani az utcákon.

Jézus élete mindezeknek éles ellentéte volt. Heves vitatkozást, hivalkodó istentiszteletet, hatásvadászó cselekedetet Jézus esetében soha senki nem tapasztalt. Krisztus Istenben elrejtett életet élt, és Isten jelleme jelent meg Fia jellemében. Erre a kinyilatkoztatásra akarta Jézus az emberek figyelmét irányítani.

Az Igazság Napja nem azért sugárzott a világra, hogy dicsőségével elkápráztassa az érzékeket. Ezt olvassuk Krisztusról: "Az Ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal" (Hós 6:3). A napfény némán és szelíden terül el a földön, hogy elűzze a sötétséget, és életre keltse a világot. Az Igazság Napja ugyanígy támad fel, "és gyógyulás lesz az Ő szárnyai alatt" (Mal 4:2).

"Ímé az én szolgám, akit gyámolítok,Az én választottam, akit szívem kedvel"

(Ésa 42:1).

"Erőssége voltál a gyöngének,Erőssége a szegénynek szorongásában;A szélvész ellen oltalom, árnyék a hévség ellen"

(Ésa 25:4).

"Így szól az Úr Isten,Aki az egeket teremté és kifeszíté,És kiterjeszté termésivel a földet,Aki lelket ád a rajta lakó népnek,És leheletet a rajta járóknak;Én, az Úr, hívtalak el igazságban,És fogom kezedet,És megőrizlek és népnek szövetségévé teszlek,Pogányoknak világosságává.Hogy megnyisd a vakoknak szemeit,Hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad.És a fogházból a sötétben ülőket"

(Ésa 42:5-7).

"A vakokat oly úton vezetem, amelyet nem ismernek,Járatom őket oly ösvényeken, amelyeket nem tudnak;Előttük a sötétséget világossággá teszem,És az egyenetlen földet egyenessé;Ezeket cselekszem velök, és őket el nem hagyom"

(16. vers).

"Énekeljetek az Úrnak új éneket,És dicséretét a földnek határairól,Ti, a tenger hajósai és teljessége,A szigetek és azoknak lakói.Emeljék fel szavokat a puszta és annak városai,A faluk, amelyekben Kédár lakik,Ujjongjanak a kősziklák lakói,A hegyeknek tetejéről kiáltsanak.Adják az Úrnak a dicsőséget,És dicséretét hirdessék a szigetekben"

(10-12. vers).

"Örüljetek egek, mert az Úr végbe vitte,Kiáltsatok földnek mélységei,Ujjongva énekeljetek hegyek,Erdő és benne minden fa;Mert megváltá az Úr Jákóbot,És Izraelben megdicsőíti magát"

(Ésa 44:23).

Keresztelő János Heródes börtönéből - ahol a Megváltó működése láttán csalódva és kétségekkel vívódva figyelt és várt - elküldte két tanítványát ezzel az üzenettel:

"Te vagy-é az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?" (Mt 11:3).

A Megváltó nem azonnal válaszolt a tanítványok kérdésére, akik csak álltak, és csodálkoztak Jézus hallgatásán, miközben a szenvedők folyvást jöttek hozzá. A nagy Orvos hangja behatolt a süket fülekbe. Egy szó, kezének egy érintése megnyitotta a vak szemeket, hogy meglássák a világosságot, a természet képeit, barátaik arcát és a Szabadítóét. Hangját meghallották a haldoklók, és egészségesen, újult erőre kapva álltak talpra. Bénult megszállottak engedelmeskedtek szavának; megszabadultak az őrültségtől, és imádták Őt. A nincstelen földművesek és egyéb kétkezi munkások, akiket a rabbik tisztátalannak tartva elkerültek, köré gyűltek, és Ő az örök életet hirdette nekik.

Így múlt el a nap, és János tanítványai mindent láttak és hallottak. Végül Jézus magához hívta őket, és meghagyta nekik, hogy mondják el Jánosnak, amit láttak és hallottak. Majd hozzátette: "Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik" (6. v.). A tanítványok elvitték az üzenetet, és ez elég is volt.

János felidézte a Messiásról szóló jövendölést: "Fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és... megvigasztaljak minden gyászolót" (Ésa 61:1-2). A Názáreti Jézus volt az, akiről ez az ígéret szólt. A szenvedő emberiségért végzett szolgálata istenségéről tanúskodott. Dicsősége mutatkozott meg abban, ahogy lehajolt hozzánk és osztozott alacsony sorsunkban.

Krisztus cselekedetei nemcsak messiási voltát igazolták, de megmutatták azt is, hogy országát hogyan fogja felállítani. János előtt feltárult ugyanaz az igazság, amelyet Illés is felismert a pusztában, amikor "nagy és erős szél... a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem"; és a tűz után az Úr halk, szelíd hangja szólt a prófétához (1Kir 19:11-12). Jézus tehát nem trónok és birodalmak megdöntésével, pompával és hivalkodással készült feladatát végrehajtani, hanem úgy, hogy irgalmas és önfeláldozó élete által szólt az emberi szívekhez.

Az Isten országa nem szemmel láthatóan jön el. Az Isten országa az Ige szelíd érvelése, a Szentlélek belülről ható munkája által, a lélek Istennel való közössége útján jön el, hiszen Isten az életet jelenti számára. A mennyek országának hatalma a Krisztus jellemének tökéletességére eljutott emberek lényében nyilvánul meg a legjobban.

Krisztus követőinek a világ világosságává kell lenniük; de Isten nem arra szólítja fel őket, hogy erejük megfeszítésével világítsanak. Ő nem helyesli a jóság látszatára való önelégült igyekezetet. Ő azt akarja, hogy lelkük átitatódjék a menny alapelveivel; és a világgal való kapcsolatukban tegyenek bizonyságot arról a világosságról, amely bennük van. Az élet minden területén megmutatkozó rendíthetetlen hűségük által világítanak.

Gazdagság, magas állás, költséges felszerelések, pazar épületek és berendezések nem lényeges kellékei Isten műve előhaladásának; az emberek dicséretét kiváltó és a hiúságot tápláló eredmények sem. A földi csillogásnak, bármennyire lenyűgöző is, nincs értéke Isten előtt, aki nem a láthatót és mulandót, hanem a láthatatlant és örökkévalót értékeli. Az előbbinek csak annyiban van értéke, amennyiben az utóbbit tükrözi. A legnagyszerűbb művészi alkotás szépsége sem mérhető össze a jellem szépségével, amely a lélekben munkálkodó Szentlélek gyümölcse.

Isten soha el nem múló gazdagsággal ruházta fel az embert akkor, amikor Fiát a világnak ajándékozta - olyan gazdagsággal, amelyhez képest a világ kezdete óta összegyűjtött emberi kincsek semmit sem érnek. Krisztus eljött a földre, és az örökkévalóságban felhalmozott szeretettel állt az emberek fiai elé. Ez az a kincs, amelyet a vele való kapcsolat útján kell megkapnunk, bemutatnunk és továbbadnunk.

Isten művében az emberi erőfeszítést csak odaszentelt, imádkozó élettel, a krisztusi kegyelem életet átformáló hatalmának megmutatásával lehet eredményessé tenni. Különböznünk kell a világtól, mert Isten reánk helyezte pecsétjét; mert bennünk kinyilatkoztatja saját szeretetét és jellemét. Megváltónk pedig befedez minket igazságával.

Amikor Isten kiválaszt embereket a szolgálatra, nem kérdezi, van-e földi gazdagságuk, műveltségük vagy szónoki képességük. Csupán ezt kérdezi: "Elég alázatosak-e ahhoz, hogy megtaníthatom őket utaimra? Rájuk bízhatom-e igémet? Képviselnek-e majd engem?"

Isten minden embert csak annyira tud felhasználni, amennyire Lelkével betöltheti a lélek templomát. Isten csak az Ő képmását tükröző munkát fogadja el. Követőinek - megbízatásuk hitelesítéseként - magukon kell viselniük a menny örökkévaló alapelveinek kitörölhetetlen jegyeit.

Amikor Jézus a városok utcáin szolgált, anyák - karjukon beteg vagy haldokló kicsinyeikkel - furakodtak át a tömegen, hogy Jézus figyelmét magukra vonják.

Nézzük csak ezeket a sápadt, elcsigázott, a kétségbeesés határán álló, de eltökélt és állhatatos anyákat! A szenvedés terheit hordozva keresik a Megváltót. És amikor a kavargó tömeg visszaszorítja őket, Krisztus feléjük indul, és lépésről lépésre haladva melléjük kerül. Reménység fakad szívükben, örömkönnyek peregnek szemükből, amikor elkapják Jézus tekintetét, és belenéznek azokba a szánalmat és szeretetet kifejező szemekbe.

A Megváltó kiválaszt a csoportból egy anyát, és ezekkel a szavakkal kelti fel bizalmát: "Mit tegyek érted?" És az asszony elzokogja nagy óhaját: "Mester, gyógyítsd meg a gyermekem!" Krisztus kiveszi a kicsit az anya karjából, és érintésére elszökik a betegség. A halálos sápadtságnak nyoma sincs már, a vér életadó keringése megindul az erekben, az izmok erőre kapnak. Elhangzik még néhány vigasztaló, megnyugtató szó az anyához, és máris egy másik, éppen olyan sürgős eset jelentkezik. Krisztus ismét gyakorolja életadó hatalmát, és mindnyájan dicsérik és magasztalják Őt, aki csodálatos dolgokat művel.

Sokat foglalkozunk Krisztus életének nagy voltával. Beszélünk csodáiról, rendkívüli cselekedeteiről. Pedig a kicsinynek tartott dolgok iránt tanúsított figyelme még jobban bizonyítja nagyságát.

A zsidók szokás szerint bemutatták kisgyermekeiket valamelyik rabbinak, hogy kezét rájuk téve megáldja őket. A tanítványok azonban sokkal fontosabbnak tartották a Megváltó munkáját annál, mintsem hogy ilyesmivel megzavarják. Amikor az anyák Jézushoz jöttek, arra vágyva, hogy Jézus megáldja kicsinyeiket, a tanítványok rosszallóan néztek végig rajtuk. Ezeket a gyermekeket túl kicsiknek tartották ahhoz, hogy hasznos lehetett volna számukra Jézus közelsége, és úgy gondolták, hogy Jézus nem örülne nekik. De a Megváltó megértette az anyákat, akik nagy gonddal igyekeztek gyermekeiket Isten Igéje szerint nevelni. Hallotta imáikat. Ő vonzotta őket. önmagához.

Egy anya elindult gyermekével, hogy megkeresse Jézust. Az úton elmondta egy szomszédnak, hogy mi járatban van, és a szomszéd is szerette volna, ha Jézus megáldja gyermekeit. Így anyák és gyermekek egész csapata verődött össze. Voltak köztük nagyobbacska, sőt serdülő korú gyermekek is. Amikor az anyák elmondták kívánságukat, Jézus megértéssel hallgatta könnyekkel kísért félénk kérésüket. De várt, hogy meglássa, miként bánnak velük a tanítványok. Amikor látta, hogy a tanítványok korholják és elküldik az anyákat, azt gondolva, hogy ezzel szívességet tesznek Jézusnak, rámutatott tévedésükre. Így szólt: "Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa" (Mk 10:14). Karjába vette a gyermekeket, és kezét rájuk téve megáldotta őket. Hiszen ezért jöttek.

Az anyák megvigasztalódtak. A Krisztus szavaiból merített erővel és áldással tértek vissza otthonukba, és felbátorodva, újult örömmel vették fel terhüket, hogy bizakodva munkálkodjanak gyermekeikért.

Ha bepillantást nyerhetnénk annak a kis csoportnak későbbi életébe, látnánk, hogy az anyák a Megváltó szerető szavait ismételgetve emlékeztetik gyermekeiket erre a jelenetre. Látnánk azt is, hogy ezeknek a szavaknak az emléke a későbbi években hányszor őrizte meg a gyermekeket attól, hogy letérjenek az Úr megváltottai számára kijelölt útról.

Krisztus ma is ugyanaz a könyörületes Megváltó, mint amikor az emberek között járt. Éppúgy segíti az anyákat most is, mint amikor Júdeában karjába vette a kicsinyeket. A mi gyermekeink ma éppen úgy vérén megváltott tulajdonai, mint a régen letűnt idők gyermekei.

Jézus ismeri minden anyai szív terhét. Ő, akinek szegénységgel és nélkülözéssel küszködő anyja volt, megért minden fáradozó anyát. Aki hosszú utat tett meg azért, hogy könnyítsen egy aggódó kánaánita anya szívén, a mai anyákért is megtesz ugyanannyit. Aki visszaadta a naini özvegy egyetlen fiát, és aki gyötrelmei között a kereszten megemlékezett saját anyjáról, megindul ma is az anyák fájdalmán. Ő minden bajban és minden szükségben vigaszt és segítséget nyújt.

Jöjjenek Jézushoz az anyák minden problémájukkal! Meglátják majd, hogy a kegyelem segítséget nyújt anyai gondjaikban. Nyitva van az ajtó minden olyan anya előtt, aki le akarja tenni terheit a Megváltó lábához. Aki azt mondta, hogy "engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket" (Mk 10:14), most is kéri az anyákat, hogy vigyék hozzá áldásért gyermekeiket.

A hozzávitt gyermekekben Jézus azokat a férfiakat és nőket látta, akik kegyelmének örökösei, országának polgárai lesznek, és akik közül egyik-másik mártíromságot fog szenvedni érte. Tudta, hogy ezek a gyermekek hallgatni fogják Őt, és sokkal készségesebben elfogadják Megváltójuknak, mint a felnőttek, akik között sok a világi bölcs és a kemény szívű ember. Tanításaiban leereszkedett a kicsinyek színvonalára. Jézus, a menny Királya, válaszolt kérdéseikre, és leegyszerűsítette, gyermeki értelmükhöz szabta fontos tanításait. Lelkükbe ültette az igazság magvait, amelyek a későbbi évek során kikeltek, és megteremték az örök élet gyümölcseit.

Amikor Jézus azt mondta a tanítványoknak, hogy ne tiltsák el tőle a gyermekeket, a későbbi korokban élő követőihez is szólt - gyülekezeti tisztségviselőkhöz, lelkészekhez, segítőikhez és minden keresztényhez. Jézus vonzza a gyermekeket, bennünket pedig kér: "Engedjétek hozzám őket!" Mintha csak ezt mondaná: "Ők jönnek, ha ti nem gátoljátok őket".

Ne tüntessétek fel hamis színben Jézust krisztustalan jellemetekkel! Hideg, kemény magatartásotokkal ne tartsátok távol a kicsinyeket tőle! Sose érezzék azt, hogy a menny kellemetlen hely lenne számukra, ha ti is ott lennétek! Ne adjatok okot erre! Ne beszéljetek a vallásról úgy, mint a gyermekek számára érthetetlen dologról! Ne tegyetek úgy, mintha tőlük nem volna elvárható, hogy Krisztust gyermekkorukban elfogadják! Ne keltsétek bennük azt a hamis benyomást, hogy Krisztus vallása örömtelen vallás, és hogy a Megváltó mellett le kell mondaniuk mindarról, ami az életet boldoggá teszi!

Működjetek együtt a Szentlélekkel, amikor megérinti a gyermekek szívét! Mondjátok meg nekik, hogy a Megváltó hívja őket, és semmi sem szerezhet nagyobb örömet Jézusnak, mint az, ha életük virágjában s hamvasságában átadják magukat neki.

A Megváltó végtelen szeretettel figyeli a vérén megváltott lelkeket. Szeretetének jogán tart igényt rájuk. Kimondhatatlan vágyakozással nézi őket. Szíve nemcsak a jól nevelt, kedves gyermekekhez vonzódik, hanem azokhoz is, akiknek a jelleme kifogásolható, mert ezt örökölték, vagy mert nem figyeltek oda rájuk. Sok szülő nincs tisztában azzal, mennyire felelős gyermekeinek ezekért a jellemvonásaiért. Nem tudnak tapintatosan és bölcsen bánni a botladozókkal, akiket ők formáltak olyanná, amilyenek. Jézus azonban szánakozva tekint ezekre a gyermekekre. Ő nemcsak az okozatot látja, hanem az okot is.

Krisztus szolgája a menny eszközeként a Megváltóhoz vonhatja ezeket a rossz természetű, botladozó gyermekeket. Bölcs és tapintatos viselkedéssel megnyerheti őket, bátorságot és reményt önthet szívükbe, és Isten kegyelméből megláthatja őket átalakult jellemmel, amikor már elmondható róluk: "Ilyeneké az Istennek országa."

Miközben Krisztus a tengerparton tanított, egész nap nagy sokaság vette körül Őt és tanítványait. Hallgatták kedves szavait, amelyek egyszerűségüknél és érthetőségüknél fogva olyanok voltak lelküknek, mint Gileád balzsama. Gyógyító keze egészséget adott a betegnek és életet a haldoklónak. Úgy tűnt nekik, hogy aznap a menny a földre szállt, és nem is gondoltak arra, hogy mióta nem ettek.

A nap már lemenőben volt, és az emberek még mindig ott várakoztak. A tanítványok végül is odamentek Krisztushoz, és arra unszolták, hogy küldje el a sokaságot saját érdekükben. Sokan messziről jöttek, és reggel óta semmit sem ettek. A környező városokban és falvakban szerezhetnének élelmet. De Jézus így szólt: "Adjatok nékik ti enniök!" (Mt 14:16). Azután Filephez fordulva megkérdezte: "Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?" (Jn 6:5).

Filep végignézett a tengernyi tömegen, és azt gondolta, hogy milyen képtelenség ennyi ember számára élelemről gondoskodni. Ezért így válaszolt: Kétszáz dénár árú kenyér sem lenne elég ahhoz, hogy mindenkinek jusson egy kicsi.

Jézus megkérdezte, hogy mennyi élelem van a sokaság között. "Van itt egy gyermek - szólt András -, akinek van öt árpakenyere és két hala; de mi az ennyinek?" (9. vers). Jézus erre azt mondta, hogy hozzák azokat hozzá. Azután felszólította a tanítványokat, hogy ültessék a népet a fűre. Amikor ez megtörtént, Jézus vette az élelmet, "és szemeit az égre emelvén, hálákat ada; és megszegvén a kenyereket, adá a tanítványoknak, a tanítványok pedig a sokaságnak. És mindnyájan evének és megelégedének; és felszedék a maradék darabokat, tizenkét teli kosárral" (Mt 14:19-20).

Az isteni hatalom csodája volt abban, ahogy Krisztus táplálta a sokaságot; de milyen egyszerű volt az az étel - csak hal és árpakenyér, ami a galileai halászember mindennapi eledele volt.

Krisztus gazdag lakomát is tudott volna tálalni a népnek, de csupán az étvágy kielégítésére készített étel nem szolgált volna jó tanulságul számukra. E csoda által Krisztus az egyszerűségről akart nekik tanítást adni. Ha ma az emberek a természet törvényeivel összhangban élve szokásaikban egyszerűséget tanúsítanának, ahogy Ádám és Éva kezdetben tette, bőven ki lehetne elégíteni az emberiség szükségleteit. A bűn, a habzsolási vágy azonban bűnt és nyomorúságot hozott, ami egyrészt a mértéktelenségből, másrészt a nincstelenségből fakad.

Jézus nem akarta az embereket fényűzés utáni vágyuk kielégítésével magához vonzani. Az elfáradt és éhes tömeg számára a hosszú, érdekfeszítő nap után az egyszerű táplálék egyrészt Jézus hatalmát bizonyította, másrészt azt, hogy mindennapi szükségleteikről is szeretettel gondoskodik. A Megváltó nem ígért követőinek evilági fényűzést; az is lehet, hogy szegénység lesz a sorsuk. De szavát adta, hogy szükségleteiket kielégíti, és földi javaknál többet ígért - saját jelenlétét, amely állandó vigaszt jelent.

Miután a sokaság evett, nagy mennyiségű étel megmaradt, és Jézus ezt mondta tanítványainak: "Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!" (Jn 6:12). Ez nem csupán azt jelentette, hogy az ételt a kosarakba kell gyűjteni. A tanulság kettős volt. Semmit sem szabad eltékozolni. A mulandó értékeket se hagyjuk elveszni! Ne mellőzzünk semmit, ami emberek javára szolgálhat! Szedjük össze mindazt, ami a föld éhezőinek nyomorán enyhíthet! Ugyanígy meg kell becsülnünk a mennyei kenyeret, hogy kielégíthessük vele a lélek szükségleteit. Élnünk kell Isten minden Igéjével. Semmi se vesszen el abból, amit Isten mondott! Egy olyan szót se hagyjunk figyelmen kívül, ami üdvösségünket érinti! Egy szó se essék a földre felhasználatlanul!

A kenyérszaporítás csodája Istentől való függőségünket példázza. Amikor Krisztus az ötezret megvendégelte, nem volt kéznél étel. Látszólag nem állt semmi sem rendelkezésére. Ott volt a pusztában ötezer férfival, és rajtuk kívül a nők és a gyermekek. Jézus nem kérte őket, hogy kövessék oda. Hívás és parancs nélkül jöttek, mert vágyakoztak közelségére. De Jézus tudta, hogy éhesek és kimerültek, hiszen egész nap hallgatták tanítását. Távol voltak otthonuktól, és közelgett az éj. Sokuknak pénzük sem volt élelemre. Ő, aki értük negyven napig böjtölt a pusztában, nem tudta elviselni, hogy éhesen térjenek haza.

A gondviselő Isten helyezte Jézust oda, ahol volt; és mennyei Atyjától várta az eszközt az emberek nyomorának enyhítésére. Amikor bajba kerülünk, Istenben kell bíznunk. Minden válságban hagyatkozzunk Őreá, akinek tárházai kimeríthetetlenek.

Ezzel a csodával az Atya ajándékozta meg Krisztust, és Ő továbbította azt a tanítványoknak, a tanítványok a népnek, az emberek pedig egymásnak. Hasonlóképpen mindazok, akik Krisztussal egyesülnek, megkapják tőle az élet kenyerét, és ők továbbadják másoknak. Tanítványai az eszközök, akik közvetítenek Krisztus és az emberek között.

Amikor a tanítványok hallották a Megváltó utasítását: "Adjatok nékik ti enniük!", minden nehézség eszükbe jutott. "Menjünk el a falvakba élelmet vásárolni?" - kérdezték. De Krisztus mit mondott? "Adjatok nékik ti enni!" A tanítványok odavitték Jézushoz mindazt, amijük volt. Jézus nem hívta őket enni, hanem azt mondta nekik, hogy szolgáljanak a népnek. Az élelem megszaporodott Jézus kezében; és a tanítványok keze sohasem maradt üres, amikor Krisztus felé nyújtották. A kicsi készlet elég volt mindannyiuk számára. Amikor a sokaságot kielégítették, a tanítványok is ettek Jézussal a mennyből küldött drága ételből.

Milyen sokszor elszorul a szívünk a szegények, a tudatlanok, a szenvedők nyomorának láttán. És megkérdezzük: Mit ér a mi csekélyke erőnk és szűkös készletünk e roppant szükséglettel szemben? Nem kellene megvárnunk valakit, aki tehetségesebb, hogy ő irányítsa a munkát; vagy valamilyen szervezetet, hogy az vállalkozzék rá? Krisztus ezt mondja: "Adjatok nékik ti enni!" Használjátok eszközeiteket, időtöket, képességeiteket! Vigyétek árpakenyereteket Jézushoz!

Ha készletetek nem is elég ezrek táplálására, de elég lehet egy valaki részére. Krisztus kezében sok embert táplálhat. A tanítványokhoz hasonlóan add nekik, amid van, és Krisztus megszaporítja azt! Ő megjutalmazza a becsületes, egyszerű bizalmat. Ami csak szűkös készletnek tűnt, gazdag lakomának bizonyul.

"Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat... Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben, mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek. Amint meg van írva:

Szórt, adott a szegényeknek;Az Ő igazsága örökké megmarad.

Aki pedig magot ád a magvetőnek és kenyeret eleségül, ád és megsokasítja a ti vetésteket, és megnöveli a ti igazságtoknak gyümölcsét, hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre" (2Kor 9:6-11).