Nem vagyunk eléggé tisztában azzal, hogy milyen fontos dolgok forognak kockán a nagy küzdelemben, amelyben mi is részt veszünk. Nem ismerjük fel eléggé, milyen értékesek Isten Igéjének igazságai, és hogy milyen veszélyben vagyunk, ha engedjük, hogy a nagy csaló elterelje figyelmünket ezekről az igazságokról.

A megváltásunkat igénylő áldozat végtelen ára mutatja, hogy a bűn mérhetetlenül nagy bajt okozott. Zavart keltett az ember egész szervezetében, eltorzította gondolkodását, megrontotta képzeletét. A bűn elkorcsosította a lélek képességeit. Az ember lelki világa rezonál a kívülről támadó kísértésekre, és lába észrevétlenül a bűn útjára lép.

Miként az értünk hozott áldozat tökéletes volt, a bűn szennyétől való megtisztulásunknak is tökéletesnek kell lennie. Isten törvénye semmiféle gonosz cselekedetre nem ad mentséget; egyetlen bűn sem menekül meg a kárhoztatásától. Az evangélium etikája a tökéletességnek csak egyetlen normáját ismeri el: és ez Isten tökéletes jelleme. Krisztus élete a törvény minden előírásának tökéletes betöltése volt. Ő mondta: "Megtartottam az én Atyámnak parancsolatait." Az Ő példáját kell követnünk az engedelmességben és a szolgálatban. Szívünket csak Isten tudja megújítani. "Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből." De ugyanakkor ezt is mondja: "Vigyétek véghez a ti üdvösségteket" (Jn 15:10; Fil 2:13, 12).

Gyenge és csupán időnkénti próbálkozással nem tehetjük jóvá hibáinkat, és viselkedésünkben sem következhet be javulás. A jellemépítés nem egy nap, sem pedig egy év, hanem egy egész élet munkája. Énünk legyőzéséért, a szentségért és a mennyért élethossziglan tart a küzdelem. Szakadatlan igyekezet és állandó munka nélkül nem juthatunk előbbre az Isten szerinti élet útján, és nem nyerhetjük el a győzelmi koronát.

Hogy az ember nagyon magasról süllyedt le, azt legjobban az a tény bizonyítja, hogy olyan sokba kerül oda visszajutni. A visszaút lépésről lépésre és óráról órára vívott kemény küzdelemmel tehető csak meg. Egy elhamarkodott, óvatlan lépéssel egyetlen pillanat alatt a gonosz hatalmába kerülhetünk; de hogy letépjük bilincseit, és szentebb életre jussunk, kevés ahhoz egy pillanat. Az elhatározás megszülethetett, a munka elkezdődhetett, de bevégzése erőfeszítést, időt, kitartást, türelmet és áldozatot követel.

Ne az érzéseink sugallatára cselekedjünk! Minden pillanatban résen kell lennünk. A kísértések pergőtüzében szilárdan kell megállnunk, különben elbukunk. Azt a munkát, amit életünk lezárulásáig nem végeztünk el, örök veszteségként könyvelhetjük el.

Pál apostol élete énjével vívott szakadatlan küzdelem volt. "Naponként halál révén állok" (1Kor 15:31) - mondta. Akarata és vágyai nap mint nap összeütközésbe kerültek feladataival és Isten akaratával Saját hajlamai helyett azonban Isten akaratát követte, ha ez természetének megfeszítésével járt is.

Amikor küzdelmes élete végén visszapillantott harcaira és győzelmeire, el tudta mondani: "Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, amelyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró" (2Tim 4:7-8).

A keresztény élet harc és menetelés. Ebben a csatában nem lehet lazítani. Állandó és kitartó erőfeszítéseket kell tenni. Csak szakadatlan igyekezet árán arathatunk győzelmet győzelemre. Sátán kísértésein. A keresztény feddhetetlenségre törhetetlen igyekezettel kell eljutnunk, és azt megfeszített akarattal őriznünk.

Kemény, kitartó erőfeszítés nélkül senki sem jut magasabbra. Mindenkinek meg kell küzdenie az eredményért. Senki más nem vívhatja meg a mi csatánkat. Egyénileg vagyunk felelősek a harc kimeneteléért. Ha Noé, Jób és Dániel ma élne, a saját igaz életükkel még ők sem menthetnék meg sem fiukat, sem leányukat.

A kereszténység tudománya annyival mélyebb, szélesebb, magasabb, mint bármely emberi tudomány, amennyivel magasabb a menny a földnél. Ennek a tudománynak mestereivé kell válnunk. Értelmünket fegyelmezni, művelni, képezni kell, mert az Istenért végzett szolgálat módszerei nincsenek összhangban a természetes emberi hajlamokkal. Meg kell szabadulnunk jellemünk öröklött és szerzett rossz vonásaitól. Az embernek sokszor félre kell tennie azt, amit egy életen át tanult és gyakorolt, hogy Krisztus iskolájában tanulhasson. Szívünket rá kell nevelni a kegyes életben való állhatatosságra. A kísértések elutasítására képes gondolkozáshoz kell hozzászoktatni magunkat. Meg kell tanulnunk felfelé nézni. Isten Igéjének elveit - amelyek felérnek az égig, és átfogják az egész örökkévalóságot - a hétköznapi életünkre gyakorolt hatásából kell megértenünk. Minden tettünk, minden szavunk, minden gondolatunk alkalmazkodjék ezekhez az elvekhez! Hozzunk mindent Krisztussal összhangba, és rendeljünk mindent uralma alá!

A Szentlélek drága ajándékai nem egy pillanat alatt fejlődnek ki. Bátorság, állhatatosság, szelídség, hit, Isten megmentő hatalmába vetett rendíthetetlen bizalom - éveken át nyert tapasztalatok gyümölcsei. Isten gyermekei szent igyekezettel, az igazsághoz való rendíthetetlen ragaszkodással pecsételik meg sorsukat.

Nincs vesztegetni való időnk. Nem tudjuk, hogy kegyelmi időnk milyen hamar zárul le. A leghosszabb élet is arasznyi csupán; nem tudjuk, hogy a halál nyilai milyen hamar találnak szíven. Nem tudjuk, milyen hamar kell búcsút vennünk a világtól és mindentől, ami hozzá tapad. Előttünk terjeszkedik az örökkévalóság. A függöny nemsokára felgördül. Csak néhány rövid év, és minden élő felett elhangzik ez az ítélet:

"Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; ...és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is" (Jel 22:11).

Elkészültünk-e vajon? Megismertük-e Istent, a menny Urát, a Törvényadót és Jézus Krisztust, akit Isten elküldött képviselőjeként a világra? Ha életünk véget ér, és munkánk lezárul, el tudjuk-e mondani azt, amit példaképünk, Krisztus mondott:

"Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál... Megjelentettem a te nevedet" (Jn 17:4-6).

Isten angyalai el akarják terelni figyelmünket önmagunkról és a földi dolgokról. Ne hagyjuk, hogy hiába fáradozzanak!

A lazasághoz szokott gondolkozáson változtatni kell. "Felövezvén elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet a Jézus Krisztus hoz néktek, amikor megjelen. Mint engedelmes gyermekek, ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, amelyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; hanem amiképpen szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben; mert meg van írva: "Szentek legyetek, mert én szent vagyok" (1Pt 1:13-16).

Gondolatainkat Istenre kell összpontosítanunk. Komoly erőfeszítéseket kell tennünk a természetes szív bűnös hajlamainak legyőzésére! Igyekezetünknek, önmegtagadásunknak és kitartásunknak arányban kell állnia annak a célnak végtelen értékével, ami felé törekszünk! Csak akkor nyerjük el az élet koronáját, ha úgy győzünk, ahogy Krisztus győzött.

Az embert az a nagy veszély fenyegeti, hogy önmagát becsapva önelégült lesz, és így elkülönül Istentől, az erő Forrásától. Ösztönös tulajdonságaink - hacsak a Szentlélek nem teszi helyre őket - magukban hordják az erkölcsi halál csíráit. Az Istennel való élő kapcsolat nélkül nem tudjuk kivédeni önző énünk, önszeretetünk megszenteletlen hatásait, és legyőzni a kísértéseket.

Ahhoz, hogy Krisztus segíthessen nekünk, fel kell ismernünk ínségünket, és meg kell ismernünk önmagunkat. Krisztus csak azt az embert mentheti meg, aki tudja, hogy bűnös. Csak akkor ragadjuk meg Isten hatalmát, ha belátjuk, hogy tehetetlenek vagyunk, és cseppet sem bízunk önmagunkban.

Nemcsak a keresztény élet kezdetén kell megtagadnunk énünket. A menny felé tett minden lépésünknél újra és újra ezt kell tennünk. Minden jó cselekedetünk rajtunk kívül álló hatalom függvénye, ezért kitartóan Istenre kell támaszkodnunk, bűneinket mindig őszintén megvallanunk, és lelkünket előtte megaláznunk. Veszedelmek leselkednek ránk; és csak akkor vagyunk biztonságban, ha gyengeségünket érezve hittel hatalmas Szabadítónkba kapaszkodunk.

El kell fordulnunk ezernyi dologtól, ami figyelmünket igényli. Vannak dolgok, amelyek időnket fecsérlik, és érdeklődésünket felkeltik, de semmit sem nyújtanak. Legfőbb érdekeink éppen azt a koncentrált figyelmet és energiát követelik meg, amelyet oly sokszor viszonylag jelentéktelen dolgokra fordítunk.

Új elméletek elfogadása nem jelenti egyben lelkünk megújulását is. Ha meg is ismerünk fontos tényeket és elméleteket, gyakorlati alkalmazásuk nélkül nem sok hasznunk van belőlük. Éreznünk kell, hogy kötelességünk lelkünknek olyan táplálékot adni, amely lelki életre serkent és buzdít.

„Ha figyelmesen hallgatsz a bölcsességre,És szívből törekszel értelemre...Ha úgy keresed azt, mint az ezüstöt,És úgy kutatod, mint az elrejtett kincseket,Akkor megérted, mi az Úr félelme,És rájössz, mi az istenismeret...Majd megérted, mi az igazság és a törvény,A becsületesség és az igazán jó út.Bölcsesség költözik szívedbe,És az ismeret gyönyörködteti lelked.Megfontolás őrködik feletted,Értelem oltalmaz téged.”A bölcsesség „élet fája... azoknak,Akik megragadják,És akik rá támaszkodnak, boldogok”

(Péld 2:2-11; 3:18 - új prot. ford.).

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést: "Mi az igazság - az igazság, amelyet becsülnünk, szeretnünk, tisztelnünk és követnünk kell?" A tudomány fanatikusainak istenkeresése sikertelen és csüggesztő. Ezt a kérdést kellene feltenniük: "Mi az az igazság, amely üdvösséghez vezet?"

"Miképpen vélekedtek ti a Krisztus felől?" - ez a legfontosabb kérdés. Elfogadjátok-e Őt személyes Megváltónak? Akik elfogadják Krisztust, azoknak Ő hatalmad ad arra, hogy Isten fiaivá legyenek.

Krisztus olyan módon nyilatkoztatta ki Istent a tanítványoknak, hogy szívükben különleges munkát végzett. Ugyanezt akarja cselekedni a mi szívünkben is. Sokan, akik az elméleteknek túl sok figyelmet szentelnek, szem elől veszítik a Megváltó példájának élő hatalmát. Szem elől veszítik Őt, az alázatos, önmegtagadó munkást. Pedig Krisztusra kellene figyelniük. Naponta újólag tudatosítanunk kellene jelenlétét. Pontosabban kellene követnünk az önmegtagadásban és önfeláldozásban megmutatott krisztusi példát.

Pálnak arra a tapasztalatára van szükségünk, amelyről így írt: "Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem" (Gal 2:20).

Minden mennyei és földi értéknél nagyobb súlya van annak, ha jellemünkben meglátszik, hogy ismerjük Istent és Jézus Krisztust. Ez a legmagasabb műveltség. Ez az a kulcs, amely a mennyei város kapuit nyitja. Isten azt akarja, hogy mindazoknak, akik azonosulnak Krisztussal, ilyen ismeretük legyen.