A keresztény élet több, mint ahogyan sokan gondolják. Nem csupán szelídségből, türelemből, alázatosságból és kedvességből áll. Ezek az erények fontosak, de szükség van bátorságra, erőfeszítésre, határozottságra és kitartásra is. Az az út, amelyet Krisztus mutat, keskeny út, az önmegtagadás ösvénye. Erre az útra csak erős jellemű, határozott emberek tudnak rálépni, és nehézségek és csüggesztő körülmények árán is csak előre menni.

Kitartó emberekre van szükség, olyan emberekre, akik nem várnak arra, hogy útjuk simára legyen gyalulva, és hogy minden akadály leomoljék; olyan emberekre, akik új életre keltik az elcsüggedt munkások lankadó erőfeszítéseit; olyan emberekre, akiknek a szívét átmelegíti a keresztény szeretet, és kezük erős a Mester munkájának végzéséhez.

Egyesek, akik a misszió szolgálatában tevékenykednek, gyengék, elpuhultak, lankadtak és könnyen elcsüggednek. Nincs bennük semmi lendület. Nincsenek meg bennük azok a pozitív jellemvonások, amelyek határozott cselekvésre ösztönöznek - az a lelkület és energia, amely lelkesedést ébreszt. A sikerhez bátorság és kitartás kell; nemcsak a passzív, de az aktív erények művelése is. Ha választ adnak, azt szelíden kell tenniük; ezzel elhárítják a haragot. A bűnnek pedig a hős bátorságával kell ellenállniuk. A mindent eltűrő szeretet mellett szükségük van a jellem olyan erejére is, amely befolyásukat pozitív hatalommá teszi.

Vannak ingatag jellemű emberek. Terveik és szándékaik nélkülözik a határozott formát és a következetességet. A világnak nem sok gyakorlati haszna van belőlük. Ezt a gyengeséget, határozatlanságot és tehetetlenséget le kell küzdeni. Az igazi keresztényt olyan állhatatosság jellemzi, amelyet nem törhetnek meg, sem nem gyengíthetnek kedvezőtlen körülmények. Olyan erkölcsös, gerinces és becsületes embereknek kell lennünk, akiket hidegen hagy a hízelgés, és akiket nem lehet sem megvesztegetni, sem megfélemlíteni.

Isten azt akarja, hogy minden alkalmat kihasználva szerezzünk gyakorlatot a menny munkájában. Elvárja, hogy minden erőnket vessük latba ennek végzésében, és mindig érezzük, milyen szent és milyen félelmetes felelősséggel jár ez a munka.

Sokan, akik kiváló munkára lennének alkalmasak, keveset teljesítenek, mert kevésre törekszenek. Ezrek élik le úgy az életüket, mintha nem volna semmiféle nagy cél, amiért érdemes élni, és olyan magas szint, amelyre el lehetne jutni. Egyik oka ennek az, hogy nem sokra értékelik magukat. Krisztus végtelen árat fizetett értünk, és azt akarja, hogy ennek az árnak megfelelően értékeljük magunkat.

Ne elégedj meg alacsony színvonallal! Nem vagyunk azok, akik lehetnénk, vagy akiknek Isten akarata szerint lennünk kellene. Isten nem azért adott nekünk értelmi képességeket, hogy tétlenek maradjunk, vagy földi és hitvány célokat hajszoljunk, hanem hogy a fejlődésben elérjük a csúcsot; hogy csiszolódjunk, megszentelődjünk, emelkedetté legyünk, és országa érdekeit szolgáljuk.

Senki se elégedjék meg azzal, hogy puszta gépként éljen, akit másnak az agya irányít. Isten képessé tett bennünket a gondolkodásra és a cselekvésre, és ha figyelmesen cselekszünk, és Istentől kérünk bölcsességet, akkor alkalmasak leszünk terhek hordozására. Vállald Isten-adta személyiségedet! Ne légy valaki másnak az árnyéka! Hidd el, hogy az Úr munkálkodni fog benned, általad és rajtad keresztül!

Sohase gondold, hogy eleget tanultál, és most már lazíthatsz igyekezetedben. Az embert a műveltsége alapján értékelik. Tanulásodnak egy egész életen át kell tartania. Naponta kell tanulnod és a tanultakat a gyakorlatban használnod.

Ne felejtsd el, hogy bármilyen területen szolgálsz, indítékaid megmutatkoznak és jellemed formálódik. Bármi legyen is a munkád, végezd azt pontosan, szorgalmasan; ne csak a könnyű munkához érezz kedvet! Küzdd le ezt az érzést!

Az a szellem és azok az elvek, amelyeket az ember a mindennapi munkájába belevisz, az egész élet során érvényesülnek. Isten nem azokat hívja el műve szolgálatába, akik fix mennyiségű munkát akarnak fix fizetésért végezni, és akik az alkalmassá válással vagy kiképzéssel járó vesződség nélkül akarják alkalmasságukat bizonyítani. Akik azt vizsgálják, hogyan dolgoztassák meg a legkevésbé testi, szellemi és erkölcsi képességeiket, nem ők azok a munkások, akikre Isten bő áldást áraszthat. Példájuk ragályos. Az önérdek a legfőbb indíték. Akiket szemmel kell tartani, és akik csak a számukra előírt munkát végzik el, nem ők azok, akiket a gazda jónak és hűségesnek nyilvánít. Olyan munkásokra van szükség, akik határozottságról, becsületességről, szorgalomról tesznek bizonyságot; akik készek bármit megtenni, ami elvégzésre vár.

Sokan azért nem tudnak kellő eredményt felmutatni, mert a kudarctól való félelem miatt kitérnek a felelősség elől. Ezért nem szerzik meg azt a műveltséget, amely a tapasztalat eredménye, és amelyet sem olvasás, sem tanulás és semmiféle különben hasznos dolog nem adhat meg.

Az ember alakíthatja a körülményeket, de nem engedhető meg az, hogy a körülmények alakítsák az embert. Meg kell ragadnunk a körülményeket, mint a munkát elősegítő eszközöket. Uralkodnunk kell rajtuk, de nem engedhetjük, hogy azok uralkodjanak rajtunk.

Azok a nagy emberek, akik a támadás, gáncsoskodás ellenére is erejüket, képességeiket tettekre váltják, így az akadályok áldássá lesznek és önbizalmat adnak. A küzdelem és a tanácstalanság az Isten iránti bizalom gyakorlására hív, és olyan állhatatosságra, amely növeli az erőt.

Krisztus nem takarékoskodott a szolgálattal. Nem órákkal mérte munkáját. Belevitte idejét, szívét, lelkét és erejét a munkába az emberiség áldására. Nehéz napokon át keményen dolgozott, és hosszú éjszakákon át leborulva kegyelemért és kitartásért imádkozott, hogy még nagyobb munkát tudjon végezni. Könnyek között, hangosan kiáltva, kérte, hogy Isten erősítse meg emberi természetét a ravasz ellenség álnok munkájának kivédéséhez, és hogy be tudja tölteni küldetését, az emberiség erkölcsi felemelését. Munkásainak ezt mondja: "Példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek" (Jn 13:15).

"A Krisztusnak szerelme szorongat minket" (2Kor 5:14) - mondta Pál. Ez volt életvitelének vezérlő elve, ösztönző ereje. Ha a kötelesség útján buzgósága egy pillanatra ellankadt, egy pillantás a keresztre azt eredményezte, hogy újólag felövezte elméje derekait, és előre tört az önmegtagadás útján. Testvéreiért végzett munkájában jórészt a Krisztus áldozatában megmutatkozó végtelen szeretetre és e szeretet mindent legyőző, kényszerítő erejére támaszkodott.

Milyen komoly, milyen megindító a felhívása: "Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok" (2Kor 8:9). Tudjátok, milyen magasról hajolt le, milyen mélységig megalázkodott. Az áldozat ösvényére lépett, és nem fordult vissza, amíg életét fel nem áldozta. Nem tudott pihenni a mennyei trón és a kereszt között. Az ember iránti szeretete indította arra, hogy készséggel elfogadjon minden megalázást, és elviseljen minden sértést.

Pál arra szólít fel minket, hogy "ne nézze kiki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is." Arra biztat, hogy az az indulat legyen bennünk, "mely volt a Krisztus Jézusban is, aki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig" (Fil 2:4-8).

Pál mélységesen vágyott arra, hogy az emberek meglássák és felfogják Krisztus alázatosságát. Meg volt győződve arról, hogyha rá lehetne vezetni őket a menny Fensége által hozott csodálatraméltó áldozat átgondolására, az önzés eltűnne szívükből. Az apostol hosszasan időzik egyik pontnál a másik után, hogy valamennyire felfogjuk, milyen csodálatos az, ahogy a Megváltó leereszkedett a bűnösök érdekében. A figyelmet először arra irányítja, hogy Krisztus a mennyben Atyja kebelén volt. Azután bemutatja Őt, amint félreteszi dicsőségét, és önként kiteszi magát az emberi élet megalázó állapotának, vállalva egy szolga kötelezettségeit, engedelmes lévén halálig - és ami a legszégyenletesebb, legfelháborítóbb és leggyötrelmesebb - a kereszthalálig. Tudunk-e Isten szeretetének e csodálatos megnyilatkozására hála és szeretet nélkül és annak a ténynek mélységes átérzése nélkül gondolni, hogy mi nem a magunkéi vagyunk? Az ilyen Mestert nem kelletlenül, önző indítékokból kell szolgálni.

"Tudván - mondja Péter -, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg" (1Pt 1:18). Ó, ha ezek elegendők lettek volna az ember üdvösségének megvásárlására, milyen könnyen megvalósíthatta volna Ő, aki ezt mondja: "Enyém az ezüst és enyém az arany" (Agg 2:8). De a bűnöst csak Isten Fiának drága vérén lehetett megváltani. Akik nem értékelik ezt a csodálatos áldozatot, és nem hajlandók Krisztust szolgálni, azok elvesznek önzésükben.

Életében Krisztus mindent alárendelt feladatának, a megváltás nagy munkájának, amelynek véghezviteléért jött. Ugyanezt az odaadást, önmegtagadást és áldozatot, valamint Isten szavának követelményei iránti alárendelést kell tanítványainak is kinyilvánítaniuk.

Mindenki, aki elfogadja Krisztust személyes Megváltójának, vágyik arra a kiváltságra, hogy Istent szolgálhassa. Amikor elgondolkozik azon, hogy mit tett érte a menny, szívét határtalan szeretet, imádat és hála hatja át. Ég a vágytól, hogy képességeinek Isten szolgálatára való odaszentelésével jelezze háláját. Vágyik megmutatni szeretetét Krisztus és megvásárolt tulajdonai iránt. Fáradozni kíván, nehézséget hordozni, áldozatot hozni.

Isten őszinte munkása megtesz mindent, ami tőle telik, mert ezzel megdicsőítheti Mesterét. Isten kívánalmait figyelembe véve azt cselekszi, ami helyes. Igyekszik fejleszteni minden képességét. Minden feladatot úgy teljesít, hogy azt Istenért teszi. Egyetlen vágya az, hogy Krisztusnak hódoljon, és tökéletesen szolgálja őt.

Van egy kép, amely egy eke és egy oltár között álló tulkot ábrázol, ezzel a felirattal: "Kész bármelyikre." Kész a barázdák között keményen dolgozni, vagy az áldozati oltáron meghalni. Ez Isten őszinte gyermekének a beállítottsága - kész odamenni, ahova a kötelesség szólítja, kész énjét megtagadni, a Megváltó ügyéért áldozatot hozni.