Sokan azok közül, akik Krisztus segítségét kérték, saját maguk okozták betegségüket. Krisztus mégsem fordult el tőlük. Amikor Krisztus ereje átjárta e betegeket, felismerték bűneiket, és sokan nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is meggyógyultak.

Köztük volt a kapernaumi gutaütött is. Már nem is remélte, hogy meggyógyul, akárcsak a bélpoklos. Betegsége bűnös életének következménye volt, és szenvedését súlyosbította a bűntudat. Hiába könyörgött a farizeusoknak és az orvosoknak, hogy könnyítsenek rajta. Gyógyíthatatlannak mondták ki, bűnösnek ítélték, és kijelentették, hogy Isten haragja miatt meg fog halni.

A gutaütött kétségbe volt esve. Ám hallott Jézus cselekedeteiről. Mások, olyan bűnösök, tehetetlenek, mint amilyen ő is, meggyógyultak, és kezdte hinni, hogy ő is meggyógyulhat, ha elviszik a Megváltóhoz. Reménye azonban alábbhagyott, amikor eszébe jutott, hogy mitől beteg; mégsem tett le teljesen a gyógyulás lehetőségéről.

Mélységesen vágyott arra, hogy letehesse bűneinek terhét. Nagyon szeretett volna Jézussal találkozni, bűnei bocsánatáról megbizonyosodni, és a mennyel megbékülni. Ezután szívesen élne tovább, vagy meghalna, ahogy Isten akarja.

Nem volt vesztegetni való ideje. Sorvadt teste már a halál jeleit hordta magán. Esdekelve kérte barátait, vigyék el ágyán Jézushoz. Barátai szívesen vállalkoztak e feladatra, de olyan sűrű tömeg szorongott a házban, és a ház körül, ahol a Megváltó tartózkodott, hogy a beteg és barátai nem tudtak közelébe férkőzni, vagy akár csak a hangját meghallani. Jézus Péter házában tanított. A tanítványok - szokásukhoz híven - Jézus körül ültek; "és ott ülének a farizeusok és a törvénynek tanítói, akik jöttek Galileának és Júdeának minden faluiból és Jeruzsálemből" (Lk 5:17). Sokan közülük kémkedés céljából jöttek, hogy valamivel bevádolhassák Jézust. Rajtuk kívül ott tolongott a sokarcú tömeg, a tudni vágyók, a tisztelők, a kíváncsiak és a hitetlenek sokasága; különböző nemzetiségűek és a társadalom különböző rétegeiből valók. "És az Úrnak hatalma vala ővele, hogy gyógyítson" (Lk 5:17). Az élet Lelke lebegett az összegyűltek felett, de a farizeusok és a doktorok nem érzékelték jelenlétét. Nem volt hiányérzetük, és nekik nem szólt a gyógyítás. "Éhezőket töltött be javakkal, és gazdagokat küldött el üresen" (Lk 1:53).

Akik a gutaütöttet hordozták, újra és újra megpróbáltak utat törni a tömegen keresztül, de hiába. A beteg leírhatatlan lelki gyötrelemmel nézett szét. Hogyan adná fel a reményt, amikor a sóvárgott segítség olyan közel van?! Javaslatára barátai felvitték a ház tetejére, felbontották a tetőzetet, és leeresztették őt Jézus lábához.

A beszélgetés félbeszakadt. A Megváltó rátekintett a beteg szomorú ábrázatára, látta reá szegeződött esdeklő tekintetét. Jól ismerte a tehertől roskadozó lélek sóvárgását, hiszen Krisztus volt az, aki már otthon felébresztette lelkiismeretét. Amikor a beteg megbánta bűneit, és elhitte, hogy Jézus meg tudja gyógyítani, a könyörületes Megváltó áldását árasztotta reá. Jézus figyelte, amint a hit első felvillanásából kibontakozik az a meggyőződés, hogy Ő a bűnös egyedüli segítője; és látta, hogy a beteg - miközben igyekszik közelébe kerülni - erőfeszítésének arányában a hite is egyre erősebbé válik. Krisztus volt az, aki ezt a szenvedő embert önmagához vonzotta. Jézus - "bízzál fiam! Megbocsáttattak néked a te bűneid" - szavai (Mt 9:2) kellemes zeneként hatoltak fülébe.

A bűn terhe lehull a beteg lelkéről. Lehetetlen kételkednie. Krisztus szavaiból kitűnt, hogy tud az emberi szívben olvasni. Ki tagadhatja akkor, hogy van hatalma a bűnöket megbocsátani? Remény foglalja el a kétségbeesés helyét, az öröm pedig a nyomasztó bánatét. Az ember fizikai fájdalma megszűnt, és egész lénye átalakult. Több kívánsága nincs; nyugodtan, csendesen fekszik. Boldogabb annál, hogynem szólni tudna.

Sokan lélegzet-visszafojtva figyelték ennek a különös intézkedésnek minden mozzanatát. Sokan úgy érezték, hogy Jézus szavai nekik is szólnak. Hiszen az ő lelküket is beteggé tette a bűn! Ők is mélységesen szeretnének ettől a tehertől megszabadulni.

A farizeusok pedig attól való félelmükben, hogy elvesztik a tömeg feletti hatalmukat, így szóltak szívükben: "Káromlásokat szól. Ki bocsáthatja meg a bűnöket, hanemha egyedül az Isten?" (Mk 2:7).

Jézus, miközben rájuk szegezte tekintetét - amelytől összegörnyedtek és hátrahúzódtak - így szólt: "Miért gondoltok gonoszt a ti szívetekben? Mert mi könnyebb, ezt mondani-é: Megbocsáttattak néked a te bűneid; vagy ezt mondani: Kelj föl és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani" - a gutaütött felé fordulva folytatta: "Kelj föl, vedd a te ágyadat, és eredj haza" (Mt 9:4-6).

Ekkor az az ember, akit hordágyon vittek Jézushoz, fiatalos rugalmassággal és energiával talpra állt, és azonnal felvéve "nyoszolyáját, kiméne mindenkinek láttára; úgy hogy mindenki elálmélkodék, és dicsőíté az Istent, ezt mondván: Sohasem láttunk ilyet!" (Mk 2:12).

Az elhaló test meggyógyításához nem kevesebb, mint teremtő erő kellett. Ugyanaz a hang, amely életre szólította a föld porából teremtett embert, életre hívta a haldokló gutaütöttet is. És ugyanaz az erő, amely megelevenítette a testét, megújította a szívét is. Aki a teremtéskor "szólt és meglett", aki "parancsolt és előállott" (Zsolt 33:9), életet hirdetett a vétkeiben és bűneiben halott léleknek is. A test meggyógyítása tanúskodott arról a hatalomról, amely megújította a szívét is. Krisztus felszólította a gutaütöttet, hogy keljen fel és járjon, "hogy... megtudjátok - mondta -, hogy az ember Fiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani".

A gutaütött Krisztusban megtalálta mind lelkének, mind testének gyógyulását. Lelkileg kellett meggyógyulnia, mielőtt értékelni tudta testi egészségét. A gutaütött testének meggyógyítása előtt lelkiismeretén kellett könnyíteni, és lelkét a bűntől megtisztítani. Ezt a leckét nem szabad figyelmen kívül hagynunk. A fizikai betegségtől szenvedők ezrei sóvárognak ma - a gutaütötthöz hasonlóan - erre az üzenetre: "Megbocsáttattak a te bűneid". Betegségük oka a bűnteher a maga nyugtalanságával és kielégítetlen vágyaival. Csak akkor könnyebbülhetnek meg, ha a lélek Orvosához fordulnak. Az a békesség, amit csakis Ő adhat, megeleveníti lelküket, és meggyógyítja testüket.

A gutaütött gyógyulása láttán az emberek úgy érezték, hogy megnyílt a menny; és feltárult előttük egy szebb élet dicsősége. Amikor a meggyógyult ember pehelysúlyként cipelve ágyát áthaladt a tömegen, minden lépésnél magasztalva Istent, az emberek hátrahúzódva adtak helyet neki, és miközben lenyűgözve bámultak rá, egymás között halkan suttogták: "Bizony csodadolgokat láttunk ma!" (Lk 5:26).

A gutaütött családjában nagy volt az öröm, amikor a meggyógyult visszatért hozzájuk, könnyedén cipelve ágyát, amelyen röviddel azelőtt óvatosan vitték el közülük. Örömkönnyeket hullatva gyűltek köré, és alig mertek hinni a szemüknek. Ott állt előttük férfikorának teljében. Karja, amelyből korábban hiányzott az élet, most azonnal engedelmeskedett akaratának. Összeaszott, ólomszínű teste most üde volt, és majd kicsattant az egészségtől. Biztos, könnyed léptekkel járkált. Öröm és bizakodás vésődött minden arcvonására; lelki tisztaság és béke foglalta el a bűn és szenvedés nyomait. Boldog hálaadás szállt fel ebből a házból és Isten megdicsőült Fia által, aki visszaadta a reményvesztett reménységét és a porba sújtott erejét. Ez az ember és az egész család kész volt életét adni Jézusért. Semmi kétely nem fátyolozta be hitüket, hitetlenség nem kezdte ki Krisztus iránti hűségüket, aki árnyékba borult otthonukat elárasztotta fénnyel.

Áldjad én lelkem az Urat,És egész bensőm az ő szent nevét.Áldjad én lelkem az Urat,És el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.Aki megbocsátja minden bűnödet,Meggyógyítja minden betegségedet.Aki megváltja életedet a koporsótól; ...És megújul a te ifjúságod, mint a sasé.Igazságot cselekszik az Úr,És ítéletet minden elnyomottal...Nem bűneink szerint cselekszik velünk,És nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint...Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz,Olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt.Mert ő tudja a mi formáltatásunkat;Megemlékezik róla, hogy por vagyunk.

(Zsolt 103:1-14).

"Van pedig Jeruzsálemben a Juh-kapunál egy tó, amelyet héberül Bethesdának neveznek. Öt tornáca van. Ezekben feküvék a betegek, vakok, sánták, aszkórosok nagy sokasága, várva a víznek megmozdulását" (Jn 5:2-3).

A tó vize bizonyos időközökben felkavarodott. A közhiedelem szerint ezt valamilyen természetfölötti hatalom okozta. Azt is hitték, hogy aki a víz felkavarodása után először lép a vízbe, meggyógyul, bármi legyen is a betegsége. A betegek százai látogattak el erre a helyre; de amikor a víz zavaros lett, a betegek tömegei a tóhoz tódulva eltaposták a gyengébb férfiakat, nőket és gyermekeket. Sokan még csak a tó közelébe sem tudtak jutni. Sokan pedig, akiknek sikerült eljutniuk a tóig, meghaltak a szélén. A tó körül menedékhelyek épültek, hogy a betegek védelmet találhassanak a nappali hőség és az éjszakai hideg ellen. Egyesek ezekben a fedett csarnokokban töltötték az éjszakát, és a gyógyulás hiú reményében nap mint nap a tó széléhez kúsztak.

Jézus éppen Jeruzsálemben volt. Egyedül járkált: láthatóan elmélkedett és imádkozott. Közben a tóhoz ért. Meglátta a szerencsétlen betegeket, akik lesték azt, amit gyógyulásuk egyedüli lehetőségének véltek. Jézus szerette volna gyakorolni gyógyító hatalmát, és minden beteget meggyógyítani. De éppen szombat volt. Tömegek mentek istentiszteletre a templomba, és Jézus tudta, hogy az ilyen cselekedet - a gyógyítás - fellobbantja a zsidók előítéletét, és munkájának hamar véget vetnek.

De a Megváltó meglátott egy különlegesen súlyos esetet: egy harmincnyolc esztendeje tehetetlen, rokkant embert. Betegsége nagyrészt saját bűnös életmódjának következménye volt, és az emberek Isten büntetését látták benne. Hosszú éveket élt meg nyomorultan, egyedül, társtalanul, az Isten kegyelméből való kitaszítottság érzésével. Amikor a víz felkavarodása várható volt, tehetetlenségén szánakozó emberek elvitték a csarnokokhoz. A kedvező pillanatban azonban nem volt ott senki, aki segített volna neki. Látta a víz fodrozódását, de sohasem tudott a tó szélénél tovább jutni. Mások, az erősebbek, megmártóztak előtte a vízben. A szegény, tehetetlen beteg nem tudott versenyezni a tülekedő, önző tömeggel. Örökös próbálkozása, amely egyetlen célpontra irányult, szorongása, folytonos csalódása régen felemésztette maradék erejét is.

A beteg ott feküdt matracán, és egyszer-egyszer felemelve fejét szemét a tóra meresztette. Egyszer csak egy kedves, szánakozó arc hajolt fölé, és "akarsz-é meggyógyulni?" szavai megragadták figyelmét. Reménység ébredt szívében. Érezte, hogy valamilyen módon segítséget kap. De a bizakodás fénye csakhamar elhalványult. Eszébe jutott, hányszor próbált eljutni a tóhoz, és most már nincs sok kilátása arra, hogy megéri a víz újbóli felkavarodását. Ernyedten fordult el, és így szólt: "Uram, nincs emberem, hogy amikor a víz felkavarodik, bevigyen engem a tóba; és mire én odaérek, más lép be előttem."

Jézus erre ennyit mondott: "Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj!" A beteg megújult reménnyel nézett Jézusra, akinek tekintetéhez, hangjához nem volt fogható. Puszta jelenlétéből szeretet és erő sugárzott. A rokkant ember megragadta hitével Krisztus szavait. Szó nélkül engedelmeskedett, és minden tagja engedett akaratának.

Minden idegszálát és izmát új élet járta át; béna tagjai egészségesen mozdultak meg. Talpra ugrott és biztos, könnyed léptekkel indult el, dicsérve Istent és örvendezve megújult erejének.

Jézus a gyógyítás előtt semmiféle bizonyítékát nem adta isteni hatalmának. Az ember mondhatta volna: Uram, ha meggyógyítasz, engedelmeskedem szavadnak. Kételkedésével elvesztette volna a gyógyulás egyetlen lehetőségét. De nem! Ez az ember hitt Krisztus szavaiban, elhitte, hogy meggyógyult. Azonnal cselekedni próbált, és Isten erőt adott neki. Akart járni, és járt is. Követte Krisztus parancsát, és meggyógyult.

A bűn elszakított bennünket Istentől, az Élettől. Lelkünk megbénult. Önerőből mi sem tudunk jobban szent életet élni, mint ahogyan a tehetetlen ember sem tudott járni. Sokan felismerik tehetetlenségüket; sóvárognak olyan lelki életre, amellyel összhangba kerülhetnének Istennel, és ezt iparkodnak elérni, de hiába. Kétségbeesve kiáltanak fel: "Oh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem a halálnak testéből?" (Róm 7:24). Ti csüggedő, küszködő emberek, tekintsetek fel! A Megváltó a vére által megvásárolt emberek fölé hajolva kimondhatatlan szeretettel és szánalommal mondja: "Akarsz-é meggyógyulni?" Neked is mondja, hogy kelj fel gyógyultan és békés szívvel! Ne várj addig, amíg gyógyultnak nem érzed magad! Higgy a Megváltó szavában! Akard, amit Krisztus akar! Akard szolgálni Őt! És miközben Igéjének szavai szerint cselekszel, erőt kapsz. Bármi legyen az a régóta tartó bűnös szokás vagy eluralkodó szenvedély, amely megkötözte tested-lelked, Krisztus meg tud és meg akar szabadítani. Életet lehel a bűnei miatt "holt" lélekbe (Ef 2:1). Megszabadítja a gyengesége, a balszerencséje vagy a bűnei által láncra vert foglyot.

A bűntudat gyökereiben mérgezte meg az életet. De Krisztus ezt mondja: "Elveszem bűneidet; békességet adok neked. Megvásároltalak vérem árán. Enyém vagy. Kegyelmem megerősíti meggyengült akaratodat; megszabadítalak a bűntudattól." Amikor kísértések törnek rád, amikor gondok és problémák vesznek körül, amikor levert és csüggedt vagy, és már-már erőt vesz rajtad a kétségbeesés, tekints Jézusra, és az Ő jelenlétének fénye szétoszlatja a téged körülzáró sötétséget! Amikor a bűn akarja uralni lelkedet, és megterheli lelkiismeretedet, tekints a Megváltóra! Kegyelme elég a bűn legyőzéséhez. Bár még kétségektől remegsz, fordulj hozzá hálás szívvel! Ragadd meg a felkínált reménységet! Krisztus szeretne befogadni családjába. Ereje segít gyengeségedben; Ő vezetni fog lépésről lépésre. Tedd kezedet az övébe, és engedd, hogy vezessen!

Sohase érezd azt, hogy Krisztus távol van! Ő mindig közel van. Szeretete körülvesz. Keresd Őt! Ő szeretné, ha megtalálnád. Ő nemcsak azt akarja, hogy ruháját érintsd meg, hanem azt is, hogy állandóan vele járj.

A sátoros ünnep épp hogy véget ért. Jeruzsálemben a papok és rabbik Jézus elleni cselszövése kudarcba fulladt. Amikor az est beköszöntött, "mindnyájan hazamenének. Jézus pedig elméne az Olajfák hegyére" (Jn 7:53; 8:1).

Jézus szeme elől eltűnt a felbolydult, kavargó város, a kíváncsi tömeg és az álnok rabbik csapata. A Mester kiment az olajfás kertek csendjébe, ahol egyedül lehetett Istennel. De reggel korán visszatért a templomba; és amikor a tömeg körülfogta, leült és tanította őket.

De csakhamar félbeszakították. Egy sereg farizeus és írástudó közeledett hozzá, egy rémült asszonyt vonszolva, akit könyörtelen, éles szavakkal vádoltak a hetedik parancsolat megsértése miatt. Jézus elé taszították, és tiszteletet színlelve így szóltak: "Mester, ez az asszony tetten kapatott, mint házasságtörő. A törvényben pedig megparancsolta nékünk Mózes, hogy az ilyenek köveztessenek meg: te azért mit mondasz?" (Jn 8:4-5).

Színlelt tiszteletük Jézus megsemmisítését célzó cselszövést leplezett. Ha Jézus felmenti az asszonyt, meg lehet Őt vádolni, hogy semmibe veszi Mózes törvényét. Ha pedig halálra méltónak ítéli, bevádolhatják a rómaiaknál azzal, hogy az egyedül Rómát megillető hatalomra formál jogot.

Jézus nézte a jelenetet - a szégyenkező, reszkető áldozatot, a durva arcvonású, minden emberi érzést nélkülöző méltóságokat. Makulátlan, tiszta lelke megborzadt ettől a látványtól. Mintha nem is hallotta volna a kérdést, lehajolt, és a földre szegezve tekintetét, írni kezdett a porba.

Jézus késlekedése és látszólagos közömbössége miatt türelmetlen vádlók közelebb húzódtak, hogy nyomatékosan figyelmébe ajánlják az ügyet. De amint tekintetük - követve Jézusét - lába elé esett, megnémultak. Ott látták leírva saját életük bűnös titkait.

Jézus felnézett, és szemét a cselszövő vénekre szegezve mondta: "Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ" (7. vers). Majd lehajolva tovább írt.

Jézus nem hagyta figyelmen kívül a mózesi törvényt, és Róma tekintélyét sem sértette meg. A vádlók vereséget szenvedtek. Most, hogy színlelt szentségük köntöse lehullott, ott álltak bűnösen és elmarasztalva a végtelen tisztaság előtt. Attól félve, hogy életük titkolt gonoszsága a tömeg tudomására jut, lehajtott fejjel és lesütött szemmel elsompolyogtak, áldozatukat a könyörületes Megváltónál hagyva.

Jézus felemelkedett, és az asszonyra tekintve így szólt: "Hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-é téged? Az pedig monda: Senki, Uram! Jézus pedig monda néki: Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél!" (10-11. vers).

Az asszony félelemtől meggörnyedve állt Jézus előtt. Jézusnak e szavai - "aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ" - halálos ítéletként hatottak rá. Nem mert a Megváltó szemébe nézni. Némán várt a sorsára. Meglepetten látta, hogy vádlói szótlanul és zavartan elvonulnak. S ezután ezeket a biztató szavakat hallotta: "Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél!" Megindultan vetette magát Jézus lábához, és zokogástól elcsukló hangon elrebegte szeretettől áthatott háláját, és keserű könnyek közt vallotta meg bűneit.

Új élet kezdete volt ez számára - a tisztaság, a béke és az Istennek szentelt élet kezdete. Ennek az elbukott embernek a felemelésével Jézus nagyobb csodát művelt, mint a legsúlyosabb fizikai betegség meggyógyítása. A lelki betegséget gyógyította meg, amelynek örök halál lett volna a vége. Ez a bűnbánó asszony Jézus egyik legrendíthetetlenebb követője lett. Önfeláldozó szeretettel és hűséggel fejezte ki háláját Jézus megbocsátó irgalmáért. A világ csak megvetette és kigúnyolta ezt a megtévedt asszonyt, de a bűntelen Lény, Jézus megszánta gyengeségét, és segítő kezet nyújtott felé. Míg a képmutató farizeusok megbélyegezték, Jézus így szólt hozzá: "Eredj el és többé ne vétkezzél!"

Jézus ismeri minden ember körülményeit. Minél bűnösebb az ember, annál nagyobb szüksége van a Megváltóra. Isteni szíve azokkal törődik a legnagyobb szeretettel és megértéssel, akik a legkilátástalanabbul bonyolódtak bele az ellenség hálójába. Saját vérével pecsételte meg az emberi nem felszabadítási dokumentumát.

Jézus nem akarja, hogy az ellenség kísértéseinek játékszerei legyenek azok, akikért ilyen nagy árat fizetett. Nem akarja, hogy vereséget szenvedjünk és elpusztuljunk. Aki megzabolázta az oroszlánokat a vermükben, és aki hű tanúival ott járt az izzó lángok között, rajtunk is éppúgy kész segíteni, hogy megfékezze a lényünkben rejlő gonoszságot. Ma ott áll a kegyelem oltáránál, és Isten elé tárja a tőle segítséget várók imáját. Egyetlen könnyező, bűnbánó embert sem utasít el. Ingyen megbocsát mindenkinek, aki bocsánatért és gyógyulásért hozzá fordul. Senkinek sem mondja el mindazt, amit tud róla, hanem minden remegő emberbe bátorságot akar önteni. Mindenki, aki csak akarja, erőt kaphat Istentől és békét köthet Istennel, és Isten is kész békét kötni vele.

Mindenkit, aki hozzá menekül, Jézus megment a vádló, perlekedő nyelvektől. Sem ember, sem gonosz angyal nem gáncsolhatja őket. Krisztus lényükbe ötvözi saját Isten-ember lényét. Az Isten trónjáról sugárzó fényben állnak a csodálatos Bűnhordozó mellett.

Jézus Krisztus vére megtisztít "minden bűntől" (1Jn 1:7).

"Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít; Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk" (Róm 8:33-34).

Krisztus megmutatta, hogy abszolút úr a szél, a hullámok és a démonoktól megszállott emberek felett. Ő, aki lecsendesítette a vihart és a háborgó tengert, békét parancsol a Sátán által meggyötört és lesújtott lelkeknek.

Jézus a kapernaumi zsinagógában küldetéséről - a bűn foglyainak szabadításáról - beszélt. Szavait rémült kiáltás szakította félbe. Egy őrült ugrott ki az emberek közül, és így kiáltott: "Ah, mi dolgunk van nékünk veled, Názáreti Jézus? Azért jöttél-é, hogy elveszíts minket? Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje" (Mk 1:24).

Jézus megdorgálta a démont. Ezt mondta: "Némulj meg, és menj ki ez emberből! És az ördög azt a középre vetvén, kiméne belőle, és nem árta néki semmit" (Lk 4:35).

Ez az ember is saját életmódjában kereshette nyomorúságának okát. Elbűvölték a bűn kínálta élvezetek, és azt gondolta, hogy az életből nagyszerű karnevált csinálhat. Az iszákosság és a léhaság megrontotta lényének nemes vonásait, és Sátán teljesen hatalmába kerítette őt. Túl későn kezdte a lelkiismeret furdalni. Amikor már szívesen lemondott volna vagyonról és szórakozásról, hogy visszanyerje emberi méltóságát, képtelen volt kimenekülni Sátán szorításából.

A Megváltó közelsége felébresztette benne a szabadulás utáni vágyat, de a démon ellenszegült Krisztus hatalmának. Amikor az ember Jézushoz akart segítségért fordulni, azt mondta, amit a gonosz lélek mondatott vele, és az ember félelmében kiáltozott. Az ördögtől megszállott ember Jézusban megsejtette azt a Valakit, aki megszabadíthatja. De amikor meg akarta fogni azt a csodálatos kezet, egy másik akarat visszatartotta, és más szavakat mondatott vele.

Iszonyatos volt a sátáni hatalom és a saját szabadságvágya közötti küzdelem. A meggyötört ember már-már elvesztette életét az emberi mivoltától megfosztó ellenséggel vívott harcban. De a Megváltó szólt; szavában erő volt, és megszabadította a foglyot. Az imént még megszállott ember teljesen lehiggadva, fegyelmezetten állt a csodálkozó emberek előtt.

Boldogan dicsérte Istent a szabadulásért. Szeme, amely nemrég még tébolyult láztól csillogott, most értelmet sugárzott, és könnyekkel telt meg. Az emberek megnémultak az ámulattól. Mihelyt szólni tudtak, így kiáltottak egymásnak: "Mi ez? Micsoda új tudomány ez, hogy hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek is, és engedelmeskednek néki?" (Mk 1:27).

Ma is tömegeket tartanak hatalmukban a gonosz lelkek, miként annak idején a kapernaumi megszállottat. Mindazok, akik szántszándékkal elfordulnak Isten parancsolataitól, Sátán uralma alá helyezik magukat. Sokan játszanak a bűnnel, és úgy gondolják, fel tudnak hagyni vele, amikor úgy tetszik nekik: de addig-addig engednek csábjainak, amíg az övékénél erősebb akarat foglyaivá lesznek, és e titokzatos hatalom láncait már képtelenek lerázni. Talán olyan tehetetlenül vergődnek valami titkos bűn vagy eluralkodó szenvedély fogságában, akárcsak az a kapernaumi megszállott.

Helyzetük mégsem reménytelen. Isten nem irányítja gondolatainkat beleegyezésünk nélkül. Minden embernek joga van eldönteni, hogy melyik hatalom uralma alá akarja helyezni magát. Senki sem süllyedt olyan mélyre, senki sem olyan aljas, hogy ne találhatna Krisztusnál szabadulásra. A megszállott - imádkozás helyett - csak a Sátán szavait tudta kimondani; de Isten hallotta a szív ki nem mondott esdeklését. Egyetlen sóvárgó kiáltást sem hagy Isten figyelmen kívül, ha az esdeklés nem is formálódik szavakká. Nem lesz Sátán martaléka és gyengeségében nem marad magára senki, aki Istennel szövetségre lép.

"Elvétethetik-é a préda az erőstől, és megszabadulhatnak-é az igazak foglyai?... Így szól az Úr, az erőstől elvétetnek a foglyok is, és megszabadul a kegyetlen zsákmánya, és háborgatóidat én háborítom meg, és én tartom meg fiaidat" (Ésa 49:24-25).

Csodálatosan formálódik át az az ember, aki hittel kitárja szívét a Megváltó előtt.

A tizenkét apostolhoz hasonlóan a hetven tanítvány is, akiket Krisztus később küldött szolgálatba, természetfeletti képességeket kapott küldetése jeleként. Amikor munkájukat befejezték, örömmel tértek vissza, mondván: "Uram, még az ördögök is engednek nékünk a te neved által!" Jézus így válaszolt: "Látám a Sátánt, mint a villámlást lehullani az égből" (Lk 10:17-18).

Ettől fogva Krisztus követői tekintsék Sátánt legyőzött ellenségnek! Jézus a kereszten kivívta értük a győzelmet; és azt akarja, hogy a győzelmet tekintsék sajátjuknak. "Ímé - mondta -, adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok, és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek" (Lk 10:19).

A Szentlélek mindenható hatalma minden bűnbánó lélek védelmezője. Krisztus senkit, aki töredelmesen és hittel igényli védelmét, nem enged át az ellenség hatalmának. Az igaz, hogy Sátán nagy hatalmú lény, de Istennek hála, nekünk hatalmas Megváltónk van, aki kivetette a gonoszt a mennyből. Sátánnak tetszik, ha eltúlozzuk hatalmát. Miért nem beszélünk Jézusról? Miért nem magasztaljuk az Ő hatalmát és szeretetét?

Az ígéret szivárványa, amely a mennyei trónt körülfogja, az egész örökkévalóságon át hirdeti, hogy "úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16). Ez az egész világegyetem előtt tanúsítja, hogy Isten sohasem hagyja magára gyermekeit a gonosszal vívott küzdelmükben. Ezért biztosak lehetünk abban, hogy amíg a trón áll, Isten erejére és oltalmára mindig számíthatunk.