A Megváltó földi élete a természettel és Istennel való bensőséges kapcsolat élete volt. Ebben a közösségben nyilatkoztatta ki az erővel teljes élet titkát.

Jézus lelkiismeretes, szorgalmas munkás volt. Soha emberre nem súlyosodott akkora felelősség, mint reá. Soha senki nem hordozott ilyen nehéz terhet: a világ fájdalmának és bűnének súlyát. Soha senki nem fáradozott olyan önemésztő buzgalommal az emberekért, mint Ő. De egészségesen élt. "A hibátlan és szeplőtlen" áldozati bárány (1Pt 1:19) fizikailag és lelkileg is jelképezte Őt. Testben és lélekben példázta, milyen életformát vár el Isten az egész emberiségtől, amely életforma csak a menny törvényei iránti engedelmességgel valósítható meg.

Jézus arcát figyelve az emberek olyan arcot láttak, amelyen az isteni könyörület a nyilvánvaló hatalommal együtt tükröződött. Látszott, hogy lelki légkör veszi körül. Amellett, hogy kedves és szerény volt, rejtett, de teljesen mégsem leplezhető erővel hatott az emberekre.

Szolgálata során állandóan alattomos és álszent emberek üldözték. Meg akarták ölni. Besúgók jártak nyomában; figyelték szavait, hogy okot találjanak megvádolására. A nemzet legértelmesebb és legműveltebb polgárai próbálták vitában legyőzni. De soha nem ők voltak az erősebbek. Mindig zavartan és megszégyenülten kellett az egyszerű galileai Tanító elől a csatatérről visszavonulniuk. Krisztus tanításaiban addig soha nem ismert elevenség és erő volt. Még ellenségei is kénytelenek voltak elismerni: "Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!" (Jn 7:46).

Jézus gyermekkora szegénységben telt. Nem fertőzték meg az erkölcstelen kor mesterkélt szokásai. Dolgozott a gyalupadnál, hordta a családi élet terheit; megtanult engedelmeskedni és keményen dolgozni; a természetben pedig felüdült. S miközben igyekezett megfejteni a természet titkait, tudása bővült. Kutatta Isten Igéjét. Legboldogabb akkor volt, amikor otthagyva munkáját, kimehetett a földekre, elmélkedhetett a békés völgyekben és a hegyoldalon, vagy az erdő fái között beszélgethetett Istennel. A kora reggel sokszor találta valamilyen elhagyatott helyen: elmélkedett, kutatta a Szentírást, vagy imádkozott. A reggeli fényt énekszóval köszöntötte. Hálaénekével tette vidámmá a munkával telt órákat, és a menny örömét hozta a munkában kifáradtaknak és az elcsüggedteknek.

Szolgálata során Jézus sokat volt a szabadban. Gyalog ment egyik helyről a másikra, és jórészt a szabad ég alatt tanított. Hogy tanítványait oktathassa, a kavargó várostól sokszor elhúzódott velük a békés földekre. Ez a környezet jobban illett tanításaihoz: az egyszerűség, a hit és az önmegtagadás leckéihez. A Galileai-tengertől nem messze, a hegyoldal árnyas fái között hívta el a Tizenkettőt apostolaiul. Itt mondta el a Hegyibeszédet is.

Krisztus szerette a kék ég alatt, a füvel borított domboldalon vagy a tóparti fövényen maga köré gyűjteni az embereket. Itt, keze alkotásai között, gondolataikat a mesterkéltről a természetesre tudta irányítani. A természet növekvő, bontakozó képeiben tárulkoztak ki országának alapelvei. S ahogy az emberek tekintetüket a hegyekre, Isten kezének csodálatos műveire emelték, értékes igazságokat tanulhattak meg. A mennyei Tanító tanításait a természet dolgai később elismételték nekik. Ettől lelkileg felemelkedtek, és szívük nyugalmat talált.

Jézus a vele dolgozó tanítványokat sokszor elbocsátotta egy kis időre, hogy meglátogathassák családjukat és pihenhessenek, de ők hiába igyekeztek Jézust elvonni munkájától. A Megváltó egész nap szolgált a hozzá forduló sokaságnak. Napszálltakor pedig vagy kora reggel kiment a hegyek templomába Atyjával beszélgetni.

Szakadatlan munkálkodása és a rabbik ellenségeskedésével és hamis tanításaival szembeni küzdelme annyira kimerítette, hogy anyja és testvérei, sőt még a tanítványok is féltették életét. Ám amikor a fárasztó napot lezáró imádkozás órái után visszatért, látták milyen nyugodt és üde az arca, mintha egész lényét élet és erő járta volna át. Reggelenként, az Istennel egyedül töltött órák után, a menny világosságát hozta az embereknek.

Jézus így szólt első missziós útjukról visszatérő tanítványaihoz: "Jertek... és pihenjetek meg egy kevéssé". A tanítványok éppen evangélizációs szolgálatuk sikerén örvendeztek, amikor eljutott hozzájuk a hír, hogy Heródes megölte Keresztelő Jánost. Ez nagy fájdalmat és csalódást okozott nekik. Jézus tudta, hogy súlyos próbának tette ki hitüket azzal, hogy hagyta Keresztelő Jánost meghalni a börtönben. Szánó szeretettel nézte bánatos, könnyáztatta arcukat. Az ő szemében is könnyek voltak. Elcsukló hangon mondta: "Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé" (Mk 6:31).

A Galileai-tenger északi csücskénél, Betsaida közelében volt egy elhagyatott, üde, tavaszi zöldben pompázó vidék, amely nyugalmat kínált Jézusnak és tanítványainak. Erre a helyre indultak csónakjukkal a tavon át. Itt a kavargó tömegtől távol megpihenhettek. A farizeusok ellenségeskedésétől és vádaskodásától nem zavarva figyelhettek Jézus szavaira a tanítványok. Remélték, hogy itt egy kis ideig élvezhetik Uruk társaságát.

Jézus csak egy rövid ideig volt egyedül szeretett tanítványaival. Ó, milyen drága volt nekik az a néhány perc! Beszélgettek az evangélium munkájáról, és arról, hogy miként tehetnék eredményesebbé evangélizáló szolgálatukat. Amikor Jézus megkínálta őket az igazság kincseivel, a mennyei erőtől új életre keltek, szívük reménnyel és bátorsággal telt meg.

A sokaság azonban csakhamar újra Jézus keresésére indult. Feltételezték, hogy ott van, ahova máskor is visszavonult, ezért a nép utánament. Meghiúsult Jézus reménye, hogy egy órácskát pihenhet. De a juhok jó Pásztorának tiszta, könyörületes szíve mélyén csak szeretet és szánalom volt e nyugtalan, szomjazó lelkek iránt. Egész nap szolgált nekik. Este pedig elbocsátotta őket, hogy hazamehessenek pihenni.

A Megváltó, aki teljesen mások szolgálatára szentelte életét, szükségét érezte annak, hogy olykor szakadatlan munkálkodásával és az emberek bajainak kezelésével felhagyva Atyja felé forduljon, nála megpihenjen, vele zavartalanul beszélgessen. Amikor a tömeg, amely követte, eltávozott, Ő kiment a hegyekbe, és ott, ahol egyedül volt Istennel, imában öntötte ki szívét; e szenvedő, bűnös, szegény emberekért imádkozott.

Amikor Jézus azt mondta a tanítványoknak, hogy az aratni való sok, de a munkás kevés, nem szakadatlan munkálkodásra sürgette őket, hanem erre: "Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába" (Mt 9:38). Kimerült munkásaihoz ma is olyan szánakozva szól, mint egykor első tanítványaihoz: "Jertek el csupán ti magatok... és pihenjetek meg egy kevéssé".

Mindazoknak, akik Istentől tanulnak, szükségük van egy-egy csendes órára, a természettel való kapcsolatra, a saját szívükkel és az Istennel való bensőséges beszélgetésre. Általuk egy olyan életnek kell megmutatkoznia, amely szokásaiban, életformájában egészen más, mint a világé. Ezért személyes tapasztalatból kell megismerniük Isten akaratát. Személy szerint kell meghallanunk, amint szívünkhöz szól. Amikor minden más zaj elül, és elcsendesülten várunk az Úrra, a lélek ebben a csendben jobban megérti Isten szavát. Ezt mondja: "Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!" (Zsolt 46:11). Így lehet eredményesen felkészülni Isten szolgálatára. Aki a rohanó tömeg közepette és az élet mérhetetlen sok tennivalójának hordozása közben így felüdül, az a világosság és békesség légkörében él. Új erőt kap mind fizikailag, mind szellemileg. Élete jó illatot áraszt, és az a mennyei erő, amelyről bizonyságot tesz, megérinti az emberek szívét.