Márk 3:13-19; Márk 6:12-16.

"Azután felméne a hegyre, és magához szólítá, akiket akar vala; és hozzá menének. És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni" (Mk 3:13-14).

A galileai tenger közelében, a hegyoldalban, árnyas fák között hívta el Jézus a tizenkettőt apostoli feladatra, és itt tartotta hegyi beszédét is. A mezők és hegyek Jézus kedvelt pihenőhelyei voltak, sokszor inkább a szabad ég alatt tanított, mint a templomban vagy zsinagógákban. Egyetlen zsinagóga sem fogadhatta volna be az Őt követő tömeget, ám Jézus nemcsak ezért tanított mezőkön, ligetekben. Szerette a természet tájait. Minden csendes, visszavonulásra alkalmas hely szent templom volt számára.

A föld első lakói Éden fáit választották szentélyüknek. Krisztus ott érintkezett az emberiség atyjával. A Paradicsomból történt kiűzetés után még mindig az erdőkön, mezőkőn imádkoztak ősszüleink, Krisztus ott kereste fel őket kegyelmének evangéliumával. Krisztus beszélt Ábrahámmal Mamré tölgyesében, Izsákkal, amikor kiment estefelé a mezőre elmélkedni, Jákóbbal a bétheli domboldalon, Mózessel Midión hegyein, és a nyáját őrző gyermek Dáviddal. Krisztus az, aki úgy rendelte, hogy Izrael népe tizenöt évszázad óta minden évben egy hétre elhagyja otthonát, vegyék "szép fának gyümölcsét, pálmafa ágait, sűrű levelű fa lombját, és patak mellett való fűzgallyakat" (3Móz 23:40), és lakozzanak az ezekből készített sátorokban.

A tanítványok oktatásakor Jézus a város zűrzavarából való visszavonulást választotta, mert a mezők és halmok csöndje jobban összhangban állt az önmegtagadás leckéivel, melyeket meg akart tanítani nekik. Szolgálata során szívesen gyűjtötte Maga köré az embereket a kék ég alatt, füves domboldalon vagy tóparton. Itt, ahol saját teremtett művei vették körül, hallgatóinak gondolatait a mesterséges dolgokról a természetiekre terelhette. A természet növekedése, fejlődése feltárta országának alapelveit. Amikor az ember feltekint Isten hegyeire, látja kezének csodálatos műveit, az isteni igazság értékes leckéit ismerheti meg. A természet dolgai Krisztus tanítását ismétlik. Így van ez mindenkivel, aki szívében megy ki a mezőkre Krisztussal. Érzi, hogy szent befolyás veszi körül. A természet dolgai megtestesítik az Úr példázatait, ismétlik tanácsait. Amikor a természetben kapcsolatba kerülünk Istennel, a gondolatok felemelkednek, a szív pedig nyugodalmat lel.

Most kellett megtenni az első lépést az egyház szervezése felé, amely majd Krisztus távozása után képviseli Őt a földön. Nem állt rendelkezésükre költséges szentély, hanem a Megváltó olyan csendes helyre vezette tanítványait, amilyet Ő szeretett, s lelkükben e nap szent tapasztalatai örökre összeforrtak a hegy, a völgy, a tenger szépségével.

Jézus azért hívta el tanítványait, hogy tanúbizonyságként küldhesse szét őket, és hirdessék a világnak, amit Tőle hallottak és láttak. Hivatásuk a legfontosabb volt valamennyi elhivatott emberi feladat között, közvetlenül a Krisztusé után következett. Isten munkatársaivá kellett lenniük a világ megmentésében. Ahogyan az testamentumban a tizenkét pátriárka Izrael képviselője, úgy kellett a tizenkét apostolnak képviselnie az evangéliumi egyházat.

A Megváltó ismerte a kiválasztottak jellemét. Minden gyöngeségükbe, hibájukba belelátott, tudott a leselkedő veszélyekről, a rájuk nehezedő felelősségről, és szívből aggódott választottaiért. Egész éjszaka egyedül imádkozott érettük a galileai tengert szegélyező hegyen, miközben ők a hegy lábánál aludtak. Az első hajnali fénysugár megjelenésekor Magához szólította őket, mert fontos közlendője volt.

Ezek a tanítványok már egy ideje tevékenyen részt vettek Jézus munkájában. János és Jakab, András és Péter Fileppel, Nátánaellel és Mátéval közelebb álltak Hozzá, mint a többiek, és több csodáját látták. Pétert, Jakabot és Jánost fűzte Hozzá a legszorosabb kapcsolat. Szinte állandóan Vele voltak, látták csodáit, hallották szavait. János még bensőségesebben vonzódott Jézushoz, úgyhogy neki ez a megkülönböztetés jutott: akit Jézus szeret. A Megváltó mindnyájukat szerette, de János volt a legfogékonyabb lélek. A többieknél fiatalabb volt, és gyermeki, még bízóbb hittel tárta ki szívét Jézusnak. Így egyre mélyült egymás iránti rokonszenvük Krisztussal, s a Megváltó általa közölte népével legmélyebb lelki tanításait.

Az apostolok egyik csoportjának élén Filep neve áll. Ő volt az első tanítvány, akihez Jézus határozott parancsa szólt: "Kövess engem!" (Jn 1:44) Filep bethsaidai volt, csakúgy, mint András és Péter. Hallgatta Keresztelő János tanítását, hallotta a kijelentést: Krisztus Isten Báránya. Filep őszintén kereste az igazságot, de szívében lassan fogant meg a hit. Noha csatlakozott Krisztushoz, de Nátánaelnek tett kijelentéséből érződik, hogy nem volt teljesen meggyőződve Jézus istenségéről. Bár Krisztust a mennyei hang mondotta Isten Fiának, Filep számára Ő mégis a "názáreti Jézus, Józsefnek fia" volt. (Jn 1: 46) Az ötezer megvendégelésekor újra kitűnt Filep hitetlensége. Jézus megpróbálta őt a kérdéssel: "Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?" Filep válasza hitetlenséget sugallt: "Kétszáz dénár árú kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikük kapjon valami keveset" (Jn 6:5.7). Jézus elszomorodott. Bár Filep látta műveit és érezte erejét, mégsem volt hite. Amikor a görögök Jézus után érdeklődtek Filepnél, ő nem ragadta meg az alkalmat, hogy bemutassa őket a Megváltónak, hanem elment Andrásnak szólni. Mi több, Filep szavai a keresztrefeszítés előtti utolsó órákban is inkább gyengítették a hitet. Amikor Tamás azt mondta Jézusnak: "Uram, nem tudjuk hová mégy; mimódon tudhatjuk azért az utat? ", a Megváltó így felelt: "Én vagyok az út, az igazság és az élet. [...] Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is." Filep a hitetlenség hangján szólalt meg: "Uram, mutasd meg nékünk az Atyát, és elég nékünk!" (Jn 14:5,8) Ilyen nehéz felfogású, hitben gyenge volt az a tanítvány, aki már három éve Jézussal járt.

Filep hitetlenségével szerencsés ellentétben állt Nátánael gyermeki bizalma. Mélységesen komoly természetű ember volt, hite a láthatatlan dolgok valóságába kapaszkodott. Mindazonáltal Filep is Krisztus iskolájának tanulója volt, s az isteni Tanító türelmesen hordozta hitetlenségét, nehézfejűségét. Amikor a Szentlélek kitöltetett a tanítványokra, Filep az isteni rendelés szerinti tanítóvá lett. Tudta, miről beszél és olyan bizonyossággal tanított, hogy meggyőződést ültetett hallgatóiba.

Mialatt Jézus a tanítványokat elrendelt hivatásukra készítette elő, közéjük nyomult valaki, aki nem kapott elhívást. Iskariótes Júdás volt az, Krisztus állítólagos követője. Most előtérbe lépett, és helyet követelt a tanítványoknak ebben a szűkebb körében. Nagyon komolyan, és látszólag őszintén jelentette ki: "Mester, követlek téged, akárhova mégy" (Mt 8:19). Jézus nem utasította el, se nem üdvözölte, hanem szomorúan csak ennyit mondott: "A rókáknak vagyon barlangjuk és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani" (Mt 8:20). Júdás hitt Jézusban, mint Messiásban, s az apostolokhoz való csatlakozása révén remélte, hogy magas tisztséget tölthet be az új országban. Jézus ezt a reményt akarta elvágni szegénységének kimondásával.

A tanítványok alig várták, hogy Júdás is közéjük kerüljön. Megjelenése parancsoló, felfogása éles, jó szervező, ők ajánlották Jézusnak, mint aki majd nagyban segíti munkáját. Meglepődtek, hogy Jézus oly hűvösen fogadta.

A tanítványokat nagy csalódás érte azzal, hogy Jézus nem próbálta megnyerni Izrael vezetőinek támogatását. Úgy érezték, hibát követ el azzal, hogy nem veszi igénybe ezeknek a befolyásos férfiaknak a támogatását ügye megerősítésére. Ha Júdást visszautasítja, gondolatban megkérdőjelezték volna Mesterük bölcsességét. Júdás későbbi története megmutatta nekik, milyen veszélyes dolog világi szempontoknak engedni, amikor el kell dönteni, hogy alkalmas-e valaki Isten munkájára. Az olyan emberek közreműködése, akiket a tanítványok szerettek volna megnyerni, a mű átjátszását jelentette volna a legádázabb ellenség kezére.

Amikor Júdás a tanítványokhoz csatlakozott, még nem volt érzéketlen Krisztus jellemének szépsége iránt. Érezte az isteni erő befolyását, mely lelkeket vonzott a Megváltóhoz. Ő, aki nem azért jött, hogy a megrepedt nádat eltörje vagy a pislogó gyertyabelet kioltsa, ezt a lelket sem utasíthatta el, amíg egy kevés vágy is élt benne a világosság iránt. A Megváltó olvasott Júdás szívében. Ismerte a bűnnek azt a mélységét, ahova Júdás süllyed, ha csak Isten kegyelme meg nem szabadítja. Amikor kapcsolatba lépett ezzel a férfival, oda helyezte, ahol nap mint nap érintkezésbe kerülhet az Ő túláradó, önzetlen szeretetével. Ha megnyitja szívét Krisztusnak, az isteni kegyelem száműzi az önzés démonát, és Júdás is Isten országának alattvalója lehet.

Isten úgy fogadja az embert, ahogy van; emberi jellemvonásaival együtt; kiképzi szolgálatára, ha nevelhető és tanul Tőle. Nem azért választja ki, mert tökéletes, hanem fogyatékosságai ellenére is éppen azért, hogy az igazság ismerete és gyakorlása által, Krisztus kegyelmével átalakulhasson az Ő képmására.

Júdás a többi tanítvánnyal egyenlő eséllyel indult. Ugyanazokat a drága tanításokat hallgatta. Ám az igazság gyakorlati kivitelezése - amit Krisztus megkívánt - aszerint változott, hogy az megegyezett-e Júdás vágyaival, céljaival. Nem mondott le saját elképzeléseiről a mennyei bölcsesség javára.

Milyen szelíden bánt későbbi árulójával a Megváltó! Tanításában Jézus hangsúlyozta a jótékonyság elvét, ami a kapzsiság igazi gyökerébe vág. Lefestette Júdás előtt a telhetetlenség förtelmességét, s a tanítvány nemegyszer rádöbbent, hogy az ő jellemét rajzolta meg, az ő bűnére mutat rá, mégsem vallotta meg és hagyta el hamisságát. Önelégült volt, és ahelyett, hogy ellenállt volna a kísértésnek, folytatta tisztességtelen eljárásait. Krisztus élő példaként állt előtte, mivé lehet, ha javára fordítja az isteni közbenjárást és szolgálatot, ám a tanítások süket fülekre találtak Júdásnál.

Jézus nem bírálta élesen kapzsiságáért, hanem isteni türelemmel hordozta ezt a tévelygőt, még akkor is, amikor értésére adta, hogy nyitott könyvként olvas szívében. Bemutatta számára a helyes cselekvés legmagasabb indítóokait - ha elutasítja a mennyei világosságot, Júdásnak nem lesz mentsége.

Ahelyett, hogy a világosságban járt volna, Júdás inkább hibáihoz ragaszkodott. Gonosz vágyakat, a bosszú szenvedélyét, sötét, rosszindulatú gondolatokat táplált, míg Sátán teljesen hatalmába kerítette. Júdás megtestesítője lett Krisztus ellenségeinek.

Amikor kapcsolatba került Jézussal, még voltak olyan jellemvonásai, melyek áldást jelenthettek volna az egyház számára. Ha felveszi Krisztus igáját, az apostolok egyik vezetője lehetett volna, ezzel szemben amikor rámutattak hibáira, megkeményítette szívét, büszkén, lázadva, saját önző célkitűzéseit választotta, és így alkalmatlanná tette magát az Istentől néki szánt munkára.

Mindegyik tanítványnak súlyos fogyatékosságai voltak, amikor Jézus szolgálatába szólította őket. Még maga János sem - aki pedig a legszorosabb kapcsolatba került a szelíd, alázatos Megváltóval - volt természeténél fogva szelíd és hajlékony. Testvérével "mennydörgés fiainak" (Mk 3:17) nevezték. Míg Jézussal voltak, bármilyen csekély, Vele szemben tapasztalt megvetés fellobbantotta méltatlankodásukat, harciasságukat. Ingerültség, bosszú, bíráló lelkület mind-mind jelen volt a szeretett tanítványban is. Napról napra látta Jézus szelídségét, türelmét, hallotta tanításait az alázatosságról, hosszútűrésről, - mindez ellentétben állt saját erőszakos természetével. Szívét megnyitotta az isteni befolyás előtt, és nemcsak hallgatója, hanem megvalósítója is lett a Megváltó szavainak. Az ént elrejtette Krisztusban. Megtanulta viselni Krisztus igáját, hordozni a terhét.

Jézus megrótta tanítványait, figyelmeztette, óvta őket, János és testvérei mégsem hagyták el Őt - Jézust választották, még ha dorgálta is őket. A Megváltó sem szakított velük gyengeségeik, tévedéseik miatt. Ők mindvégig osztoztak megpróbáltatásaiban, tanulmányozták életének példáját. Krisztusra tekintettek, s így átalakult a jellemük.

Hajlamaik, szokásaik tekintetében az apostolok igen különbözőek voltak. Ott állt közöttük Lévi-Máté, a vámszedő; a heves, vakbuzgó Simon, a római hatalom engesztelhetetlen gyűlölője; a nagylelkű, lobbanékony Péter; az aljas lelkületű Júdás; Tamás - igaz szívű, de szégyenlős, félénk; Fülöp, a nehézfejű, kétségekkel küzdő; és Zebedeus becsvágyó, szókimondó fiai, testvéreikkel együtt. Ők gyűltek össze, különböző hibáikkal, rosszra való, öröklött vagy szerzett hajlamaikkal. De Krisztusban, és általa Isten családjában lakoztak, hogy megtanuljanak egyek lenni hitben, tantételekben és lelkületben. Voltak próbáik, sérelmeik, különvéleményük - de amíg szívükben Krisztus lakozott, nem üthette fel a fejét egyenetlenség. Szeretete egymás iránti szeretethez vezetett, a Mester összehangolta a különbségeket és létrehozta a tanítványok közötti egységet olyannyira, hogy gondolkodásukban, ítélkezésükben is eggyé váltak. Krisztus, a nagy központ és ők olyan mértékben közeledtek egymáshoz, amilyen mértékben a központhoz közeledtek.

Midőn Jézus befejezte a tanítványok oktatását, szorosan Maga köré gyűjtötte a kicsiny csoportot, középen letérdelt, kezét a fejükre helyezte, és imában ajánlotta őket a szent munkára. Így kente fel az Úr tanítványait az evangélium szolgálatára.

Krisztus nem az el nem bukott angyalokat választotta arra, hogy képviseljék Őt az emberek között, hanem emberi lényeket, akiknek indulatai a megmentendőkéhez hasonlatosak. Krisztus emberré lett, hogy elérhesse az embert. Az istenségnek emberi természetre volt szüksége, mert a világ megváltásához az emberi és az isteni is kellett. Az istenségnek szüksége volt az emberi természetre, hogy az ember egy csatornán kapcsolatba léphessen Istennel. Így van ez Krisztus szolgálóival, hírvivőivel is. Az embernek rajta kívül és felette álló erőre van szüksége ahhoz, hogy ez helyreállítsa benne Isten képmását, és képessé tegye munkájának végzésére. Ez azonban nem teszi szükségtelenné az emberi eszközt. Az ember megragadja az isteni erőt, és hit által Krisztus a szívében lakozik. Az emberi erő az istenivel együttmunkálkodva képessé válik a jóra.

Aki a galileai halászokat elhívta, ma is hívja az embereket szolgálatába. Ma is éppoly készségesen nyilatkoztatja meg erejét általunk, mint az első tanítványok által. Legyünk bármily tökéletlenek és bűnösök, az Úr továbbra is felajánlja, hogy legyünk a társai, Krisztus tanítványai. Hív, Ő akar tanítani minket, hogy Krisztussal egységben végezhessük az isteni munkát.

"Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való" (2Kor 4:7). Íme, ezért bízta Isten az evangélium hirdetését inkább esendő emberekre, mint angyalokra. Így jut kifejezésre, hogy az az erő, amely az emberi gyöngeség által munkálkodik, Isten ereje. Ez bátorít: higgyük, hogy az az erő, amely segíthet másokon, olyan gyengéken, mint mi, rajtunk is segíthet. És aki "maga is körül van véve gyarlósággal", képes "együtténezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel" (Zsid 5:2). Mivel maga is veszélyben forog, ismeri az út buktatóit, nehézségeit, ezért arra hivatott, hogy segítsen másoknak, akik hasonló veszélyben vannak. Egyeseket kétség gyötör, fogyatékosságokkal terheltek, gyengék a hitben, és képtelenek megragadni a Láthatatlant. De ha Krisztust helyettesítve felkeresi őket egy barát, akit láthatnak, ez összekötő kapocs lehet, megerősítheti Krisztusba vetett gyenge hitüket.

A mennyei angyalok munkatársaivá kell lennünk, be kell mutatnunk Jézust a világnak. Az angyalok szinte türelmetlenül sóvárogva várják együttműködésünket, mert ők emberi csatornákon át érintkezhetnek az emberekkel. Ha egész szívünkkel odaszentelődünk, átadjuk magunkat Krisztusnak, az angyalok örvendeznek, hogy a mi hangunk segítségével tárhatják fel Isten szeretetét.