János 13:31-38; János 14; János 15; János 16; János 17.

Krisztus isteni szeretettel és gyengéd együttérzéssel tekintett tanítványaira és így szólt hozzájuk: "Most dicsőítteték meg az embernek Fia, az Isten is megdicsőítteték őbenne" (Jn 13:31). Júdás elhagyta a felsőház helyiségét, és Krisztus egyedül maradt a tizeneggyel. Beszélt nekik a tőlük való elválás közelségéről. Mielőtt azonban ez bekövetkezett volna, rámutatott küldetése nagy céljára. Ez a cél volt az, amit mindig szeme előtt tartott. Az volt az öröme, hogy megaláztatásával és szenvedésével az Atya nevét dicsőítette meg. Először is erre irányította tanítványai gondolatait.

Azután kedves szavakkal szólt hozzájuk: "Fiaim, egy kevés ideig még veletek vagyok. Kerestek majd engem, de amiként a zsidóknak mondám, hogy: Ahová én megyek, ti nem jöhettek, most néktek is mondom" (Jn 13:33).

A tanítványok nem ujjongtak, mikor ezt hallották. Félelem fogta el őket. Szorosan Jézus körül tömörültek össze. Mesterük és Uruk, szeretett tanítójuk és barátjuk drágább volt számukra az életüknél. Minden nehézségeik közepette hozzá fordultak segítségért és vigasztalásért szomorúságaikban és csalódásaikban. Most el kellett hagynia őket, magányos, tőle függő csoportjukat. Sötétek voltak azok az előjelek, amelyek betöltötték a szívüket.

Az Üdvözítő hozzájuk intézett szavai azonban tele voltak reménységgel. Jézus tudta, hogy ellenség támadja meg őket, és hogy a Sátán fortélya sikeres azokkal szemben, akiket lesújtanak a nehézségek. Azért gondolataikat elterelte a láthatókról a láthatatlanokra (Vö. 2Kor 4:18). Földi számkivetésük helyéről a mennyei otthonukra fordította tekintetüket.

"Ne nyugtalankodjék a ti szívetek - mondotta nekik - higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok" (Jn 14:1-4). Érettetek jöttem a világba. Érettetek munkálkodom. Mikor elmegyek, még akkor sem hagyok fel az érettetek való munkával. Azért jöttem a világba, hogy kijelentsem, feltárjam magamat néktek, hogy hihessetek. Az Atyához is azért megyek, hogy vele együtt munkálkodjam érdeketekben. Krisztus eltávozásának a célja, éppen az ellenkezője volt annak, amitől a tanítványok féltek. Krisztus eltávozása nem a tőlük és a világtól való végleges elkülönülését jelentette. Krisztus csak azért távozott el tőlük, mert helyet szándékozott készíteni számukra, hogy azután ismét eljöhessen hozzájuk és magához fogadhassa őket. Miközben lakóhelyet épített számukra, nekik a jellemüket kellett az isteni hasonlóság szerint formálni.

A tanítványok mégis megzavarodtak. Tamás, akit mindig kínoztak a kétségek, ezt mondta Jézusnak: "Uram, nem tudjuk hová mégy; mi módon tudhatjuk azért az utat? Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is, és mostantól fogva ismeritek őt és láttátok őt" (Jn 14: 5--7).

Nem sok út vezet a mennybe. Senki sem választhatja meg a maga útját. Krisztus azt mondja: "Én vagyok az út [...] senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam" (Jn 14:6). Mióta az első evangéliumi beszéd elhangzott, mikor az Éden kertben Isten kijelentette, hogy az asszony magva összezúzza a kígyó fejét, akkor Isten tulajdonképpen Krisztust emelte fel Útként, Igazságként és Életként. Krisztus volt az Út, mikor Ádám élt, mikor Ábel Istennek ajándékozta a leölt bárány vérét, ábrázolva a Megváltó vérét. Krisztus volt az Út, amelyen Isten megvédte a pátriárkákat és a prófétákat. Számunkra is egyedül Krisztus az az Út, amelyen járva eljuthatunk az Atyához.

"Ha megismertetek volna engem, - mondotta Krisztus - megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt" (Jn 14:7). Ezt azonban a tanítványok még nem értették meg. "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, - mondotta Filep Jézusnak - és elég nékünk!" (Jn 14:8).

Értetlenségükön elcsodálkozva Jézus fájdalmas megdöbbenéssel azt kérdezte: "Annyi idő óta veletek vagyok, és mégsem ismertél meg engem, Filep?" (Jn 14:9). Vajon lehetséges-e, hogy nem látod és nem ismered fel az Atyát azokban a munkákban, amelyeket általam végzett el? "Mimódon mondod azért te: Mutasd meg nekünk az Atyát?" "Aki engem látott, látta az Atyát" (Jn 14:9). Krisztus nem szűnt meg Isten lenni, mikor emberré lett. Amikor megalázta magát az emberré lételig, az isteni lét mégis a sajátja maradt. Krisztus egyedül képviselhette és képviselheti az Atyát az emberi nemzetségnél. Krisztus egyedül jelenthette ki az Atyát az embernek. A tanítványok pedig abban a kiváltságban részesültek, hogy több mint három évig szemlélhették az Atyának ezt a képviseletét Krisztus személyében.

"Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van, ha pedig nem, magokért a cselekedetekét higgyetek nekem" (Jn 14:11). A tanítványok hite biztonságban nyugodhatott azon a nyilvánvaló bizonyítékon, amelyet Krisztus munkáiban adott nekik Isten, azokban a munkákban, amelyeket Krisztuson kívül eddig soha senki nem végzett el, vagy végezhetne valaki is el. Krisztus munkája bizonyította istenségét. Krisztus által az Atya lett nyilvánvalóvá.

Ha a tanítványok elhitték volna ezt a gondos kapcsolatot az Atya és a Fiú között, akkor a hitük nem hagyta volna el őket mikor Krisztus szenvedését és halálát látták, amelyet a pusztuló világ megmentéséért hordozott el. Krisztus igyekezett elvezetni őket hitük alacsony fokáról arra a tapasztalatra, amelyet megkaphattak volna, ha valóban felfogták volna, hogy ki is volt ő igazában, vagyis - Isten emberi testben. Krisztus azt kívánta, hogy hitük vezesse el őket Istenhez, és Benne vessenek szilárd alapot. Irgalmas Urunk és Üdvözítőnk komolyan és kitartóan igyekezett előkészíteni tanítványait a kísértések viharára, mely hamarosan rájuk tör majd. Krisztus szerette volna elrejteni őket magával Istenben.

Mialatt Krisztus ezekkel a szavakkal beszélt tanítványaihoz, Isten dicsősége ragyogott arcán. Mindazok akik jelen voltak, szent áhítatot éreztek, mikor elragadtatott figyelemmel hallgattak szavaira. Szívük még határozottabban vonzódott hozzá. Minél nagyobb szeretettel kötődtek Krisztushoz, annál közelebb kerültek egymáshoz. A mennyet nagyon közel érezték magukhoz. Azok a szavak pedig, amelyeket figyelmesen meghallgattak, mennyei Atyjuktól kapott üzenetté lettek számukra.

Krisztus azután így folytatta tanítványaival való beszélgetését: "Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem" (Jn 14:12). Az Üdvözítő nagyon aggódott tanítványaiért és igyekezett megértetni velük, hogy mi célja volt istensége egyesítésének az emberi természettel. Krisztus azért jött el erre a világra, hogy feltárja Isten dicsőségét, és így mi, emberek ennek az isteni dicsőségnek a helyreállítható erejével felemelkedhessünk és jobbak lehessünk. Krisztusban Isten nyilvánította ki magát, hogy azután Krisztus is nyilvánvalóan megmutathassa magát tanítványaiban. Jézus nem tárt fel semmiféle olyan tulajdonságokat és nem gyakorolt semmiféle olyan hatalmat, hogy az emberek hit által ne lehessenek őbenne. Krisztus tökéletes embervolta az, amelyet összes követői megszerezhetnek, ha éppen úgy alárendelik magukat Istennek, ahogy azt Krisztus tette.

Nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert az én Atyámhoz megyek (Jn 14:12). Krisztus ezzel nem azt akarta mondani, hogy tanítványai munkája fennköltebb, jelentősebb lesz az ő munkájánál, hanem csak azt, hogy nagyobb területre terjed ki. Nemcsak a csodatetteikre hivatkozott, hanem mindazokra a cselekedetekre is, amelyeket a Szentlélek munkája által visznek majd véghez.

Az Úr mennybemenetele után a tanítványok felismerték ígéreteinek beteljesedését. Krisztus keresztre feszítésének, feltámadásának és mennybemenetelének a jelenetei élő valóságok voltak a számukra. Meglátták, hogy a próféciák szó szerint teljesedtek be. Kutatták a szent Írásokat és elfogadták azok tanításait hittel és számukra eddig ismeretlen bizonyossággal. Felismerték, hogy az isteni Tanító pontosan az volt, akinek mondta magát. Mikor elmondták tapasztalataikat és felmagasztalták Isten szeretetét, az emberek szíve megolvadt és szelíd lett, és a sokaság hitt Jézusban.

Az Üdvözítő tanítványainak adott ígérete olyan ígéret, amely az Ő egyházának is szól az idők végezetéig. Isten nem úgy határozta el, hogy az emberek megváltására készített tervének végrehajtása csak jelentéktelen eredményeket érjen el. Mindazok, akik ki akarnak menni a világba dolgozni, nem abban bíznak, amit ők maguk meg tudnak majd tenni, hanem abban, amit Isten tud megtenni érettük és általuk. Isten pedig bizonyára megvalósítja majd ígéreteinek a beteljesítését. "Nagyobbakat is cselekszik azoknál, - jelenti ki Krisztus - mert én az én Atyámhoz megyek" (Jn 14:12).

Mikor a tanítványok mégsem ismerték meg az Üdvözítő határtalan erőforrásait és hatalmát, akkor azt mondotta nekik: "Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben" (Jn 16:24). Krisztus megmagyarázta ezzel tanítványainak, hogy ismeretük titka abban van, hogy az ő nevében mindig és minden körülmények között erőt és kegyelmet kérhetnek az Atyától. Ő azért lesz ott az Atyánál, hogy könyörögjön érettünk és kérje az Atyától azokat a dolgokat, amelyekre szükségük van, amelyeket ők is kérnek az Atyától az Ő nevében. Az alázatos esdeklők imádságait saját kívánságaként mondja el az Atyának az imádkozó lelkek érdekében. A mennyben minden őszinte imádság meghallgatásra talál. Lehet, hogy ezt az imádságot nem mondják el gördülékenyen, folyékonyan, de ha ebben az imádságban benne van az imádkozó szíve, akkor ez az imádság felszáll abba a szentélybe, ahol Jézus szolgál, és Ő jelenti ezt az imádságot az Atyának egyetlen ügyetlen, dadogó szó nélkül, szépen, és az teljes lesz tökéletessége tömjénének jó illatával.

Az őszinteség és a becsületesség ösvénye nem olyan ösvény, amely mentes lenne az akadályoktól, de minden nehézségünk közepette fel kell ismernünk, meg kell hallanunk Krisztus imádságra felhívó szavát. Nincs senki a földön élő emberek között, akinek valamiféle olyan hatalma, ereje lenne, amit nem az Istentől kapott. Ennek a hatalomnak, erőnek a forrása pedig a leggyengébb emberi lények előtt is nyitva van. "Akármit kértek majd az én nevemben én megcselekszem azt, - mondotta Jézus - hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt" (Jn 14:13-14).

"Az én nevemben" (Jn 14:14). Krisztus azt parancsolta meg tanítványainak, hogy így imádkozzanak. Krisztus követőinek Krisztus nevében kell megállniuk Isten előtt. Az érettük hozott áldozat által válnak értékessé Isten előtt. A Megváltó nekik tulajdonított igazsága teszi őket becsesekké Isten előtt. Krisztusért az Úr megbocsát mindazoknak, akik félik Őt. Az Úr nem látja meg bennük a bűn rosszaságát. Ellenkezőleg, felismeri bennük a Fiúhoz való hasonlatosságukat, akiben hisznek.

Az Úr csalódik, mikor népének a tagjai kevésre értékelik önmagukat. Az Úr azt akarja, hogy választottai azon ár szerint értékeljék önmagukat, mely árat érettük a Golgotán lefizetett. Isten vágyakozik utánuk, kívánja őket, különben nem küldötte volna el Fiát azzal az igen sokba kerülő megbízással, hogy váltsa meg őket. Az Úrnak feladata van számunkra és nagyon tetszik néki, ha gyermekei a legmagasabb igényekkel lépnek eléje, csak azért, hogy minél nagyobb mértékben megdicsőíthessék az Ő nevét. Nagy dolgokat várhatnak el az Úrtól, ha hisznek az Ő ígéreteiben.

Krisztus nevében imádkozni azonban sokat jelent. Azt jelenti, hogy elfogadjuk magatartását, megmutatjuk lelkületét és végezzük munkáját. Az Üdvözítő feltételhez köti ígéretét. "Ha engem szerettek, - mondja - az én parancsolataimat megtartsátok" (Jn 14:15). Krisztus megment bennünket, nem a bűnben, hanem a bűntől. Azoknak, akik szeretik Őt, engedelmességükkel kell megmutatniuk iránta érzett szeretetüket.

Minden igazi engedelmesség a szívből származik. Krisztusnál is az engedelmesség a szív ügye volt. Ha egyetértünk Krisztussal, akkor Krisztus is azonosítja magát gondolatainkkal és céljainkkal. Így vegyül össze szívünk és elménk összhangban Krisztus akaratával, hogy amikor neki engedelmeskedünk, akkor tulajdonképpen nem teszünk mást csak azt, hogy eleget teszünk saját indítékainknak. Megtisztított és megszentelt akaratunk Krisztus szolgálatának a végzésében találja majd meg legnagyobb örömét. Mikor megismerjük Istent, mivel éppen az a kiváltságunk, hogy megismerhetjük Őt, akkor életünk a folytonos engedelmesség élete lesz. Krisztus lényének az értékelése, megbecsülése által az Istennel való közösség útján a bűn gyűlöletes lesz számunkra.

Amint Krisztus is emberként a törvény alatt élt, úgy mi is megtehetjük ezt, ha erőért ragadjuk meg Krisztus erejét. Kötelességünkért való felelősségünket azonban nem helyezhetjük, háríthatjuk át másokra, és nem várhatunk arra, hogy ők mondják meg nékünk azt; hogy mit tegyünk. Nem függhetünk az emberek tanácsától. Az Úr minket is éppen olyan készségesen megtanít kötelességeinkre, mint ahogy másokat is megtanít. Ha hittel megyünk hozzá, akkor személyesen nékünk mondja el titkait. Szívünk gyakran ég bennünk, mikor Valaki közel jön hozzánk, hogy éppen úgy kapcsolatba, közösségbe lépjen velünk, mint egykor Énókkal tette. Azok, akik úgy döntenek, hogy semmi olyant nem tesznek, ami nem tetszik Istennek, miután ügyüket Isten elé vitték, megtudják majd, hogy pontosan melyik úton kell járniuk. Ezek nemcsak bölcsességet kapnak Istentől, hanem erőt is. Igen, Isten erőt ad majd nekik az engedelmességre, a szolgálatra, úgy, ahogy Krisztus megígérte. Isten azért adott minden hatalmat Krisztusnak, az emberi nemzetség fejének és képviselőjének, hogy lássa el az elesett embereket mindazzal, amire szükségük van. "És akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az ő parancsolatait és azokat cselekesszük, amik kedvesek őelőtte" (1Jn 3:22).

Krisztus, mielőtt áldozati bárányként ajánlotta fel magát, igyekezett tanítványait a leglényegesebb és legtökéletesebb ajándékkal megajándékozni. Azzal az ajándékkal, amely követői szívét tárva-nyitva hagyja a kegyelem határtalan erőforrásai előtt. "És én kérem az Atyát, - mondotta - és más vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét; akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt, de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad. Nem hagylak titeket árvákul; eljövök tihozzátok" (Jn 14:16-1$).

A Lélek ez előtt is a világban volt. A megváltási munka kezdetétől munkálkodott az emberek szívében és befolyást gyakorolt gondolkodásukra. Miközben azonban Krisztus a földön volt, a tanítványok nem vágyakoztak más segítő után. Amíg Krisztus mennybemenetelével meg nem vonta tőlük jelenlétét, nem érezték, hogy szükségük lenne a Lélekre. Közvetlenül Krisztus mennybemenetele után azonban érezni kezdték, hogy szükségük lenne a Lélek segítségére. A Lélek azután meg is érkezett hozzájuk.

A Szentlélek Krisztus képviselője, jóllehet teljesen független az emberi természettől. Az emberi test kötöttsége miatt Krisztus nem tudott egy és ugyanazon időben mindenütt jelen lenni. Azért éppen a követői érdeke volt az, hogy Krisztus elmenjen az Atyához és elküldje a Lelket utódjaként a földre. Ezután senkinek sem lehetett semmi előnye tartózkodási helyéből vagy Krisztussal való személyes kapcsolatából eredően. A Szentlélek által ettől kezdve az Üdvözítő minden ember számára elérhetővé lett. Ebben az értelemben Krisztus közelebb lehetett követőihez, mintha nem ment volna fel a mennyekbe.

"Aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak" (Jn 14:21). Jézus ismerte tanítványai jövendő sorsát. Látta, hogy egyet közülük vérpadra juttatnak, másokat keresztre feszítenek, lesz, akit a tenger egyik magányos szigetére száműznek, másokat üldöznek és megölnek. Krisztus azzal az ígérettel erősítette, bátorította őket, hogy minden megpróbáltatásukban velük lesz. Ez az ígéret semmit sem vesztett erejéből. Az Úr mindent tud hűséges szolgáiról, akik őérette börtönben sínylődnek, vagy akiket magányos szigetekre száműztek. Saját jelenlétével vigasztalja meg őket. Mikor az igazságért egy hívő ember az igazságtalan törvényszékek egyikének az ítélőszéke előtt volt, Krisztus oldala mellett állt. Mindazok a szemrehányások, becsmérlések, amelyek reá hullanak, Krisztusra is hullanak. Krisztust ismételten elítélik, kárhoztatják egy-egy tanítványa személyében. Mikor valamelyik követőjét a börtön falai közé zárják, Krisztus szeretetével hatja át szívét. Mikor egyikük érette szenved halált, Krisztus azt mondja néki, én vagyok "az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké [...] és nálam vannak a pokolnak és a halálnak a kulcsai" (Jel 1:18).

Minden időben és minden helyen, minden szomorúságban és nyomorúságban, mikor a kilátások sötétnek látszanak, s a jövendő zavarosnak; tehetetlennek és magányosnak érezzük magunkat, Krisztus elküldi hozzánk a Vigasztalót, válaszul a hitből fakadó imádságunkra. A körülmények elválaszthatnak bennünket minden földi barátunktól, de nincs az a körülmény, nincs az a távolság, amely elválaszthatna bennünket mennyei Vigasztalónktól. Bárhol vagyunk, bárhová megyünk, Vigasztalónk mindig a jobb kezünknél áll, hogy támogasson, fenntartson, erősítsen és megvidámítson bennünket.

A tanítványok még mindig nem tudták Krisztus szavait azok lelki értelmében megérteni. Azért Krisztusnak újra meg kellett magyaráznia nekik szavai jelentését. Azt mondotta, hogy a Lélek által nyilatkoztatja ki magát nekik. "Ama vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek" (Jn 14:26). Soha többé nem fogjátok azt mondani, hogy nem tudom felfogni. Soha többé nem láttok majd "tükör által homályosan" (lKor 13:12). Úgy meggyökereztek majd a szeretetben, "hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának, és megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felül haladó szeretetét" (Ef 3:18-19).

A tanítványoknak tanúbizonyságot kell tenniük Krisztus életéről és munkálkodásáról. Jézusnak az ő szavaik útján kellett szólnia a föld felszínén élő minden népekhez. Krisztus megaláztatása és halála miatt azonban nagy megpróbáltatásokat és csalódásokat kellett szenvedniük. Azért, hogy ezen élmények után a szavaik mégis szabatosak lehessenek, Jézus megígérte nékik, hogy a Vigasztaló "eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek" (Jn 14:26).

"Még sok mondanivalóm van hozzátok, - folytatta Jézus - de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz és megjelenti néktek" (Jn 16:12-14). Jézus az igazság széles területét tárta fel tanítványai előtt. A legnehezebb azonban az volt számukra, hogy megkülönböztessék Jézus tanításait a hagyományoktól és az írástudók és farizeusok tudományától. Úgy nevelték őket, hogy Isten szavaként fogadják el a rabbik tanításait. Neveltetésük még mindig hatalmat gyakorolt elméjük felett és formálta érzelmi világukat. Földi eszmék, ideiglenes dolgok még mindig nagy helyet foglaltak el gondolatvilágukban. Nem értették meg Krisztus királyságának a lelki jellegét, bár Krisztus nagyon sokszor megmagyarázta ezt nékik. Elméjük összekuszálódott. Nem fogták fel azoknak a szentíráshelyeknek a fontosságát, amelyekre Krisztus utalt. Krisztus legtöbb tanítása kárba veszettnek látszott velük kapcsolatban, mert egyáltalán nem értették meg, hogy mit is akart tudtukra adni. Jézus látta, hogy szavai nem ragadták meg értelmüket. Ezért irgalmából megígérte nékik, hogy a Szentlélek majd felidézi emlékezetükben ezeket a tanításokat. Krisztus kimondatlanul hagyott sok olyan dolgot, amelyeket tanítványai nem tudtak volna akkor és ott felfogni. Ezeket is majd a Szentlélek közli velük később. A Léleknek kellett megélesíteni elméjüket, hogy értékelhessék és megbecsülhessék a mennyei dolgokat. "De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, - mondotta Jézus - elvezérel majd titeket minden igazságra" (Jn 16:13).

A vigasztalót Jézus "az igazság Lelkének" (Jn 16:13) nevezi. A Vigasztaló feladata az, hogy meghatározza és őrizze az igazságot. Mindenekelőtt az igazság Lelkeként lakozik a szívükben, és így lesz Vigasztalónk. Az igazságban vigasztalás és békesség van, de a hamisságban nem találhatunk sem igazi vigasztalást, sem igazi békességet. Sátán hamis elméletek és hagyományok útján tesz szert hatalomra elménk felett, s miközben az embereket a tévedések útjára vezeti, eltorzítja jellemüket. A Szentlélek a Szentírás útján szól az elménkhez, és az igazság bélyegét nyomja rá a szívünkre. Így tárja fel a tévedésünket és űzi ki azt a lelkünkből. Krisztus az igazság Lelkével, aki Isten szava által munkálkodik, von bennünket az Ő választott népét oltalma alá.

Miközben Jézus vázolta tanítványai számára a Szentlélek feladatát, igyekezett eltölteni őket azzal az örömmel és reménységgel, amely az Ő szívét is eltöltötte. Ujjongott annak a bőséges segítségnek a következtében, amivel ellátta egyházát. Az összes ajándék közül a Szentlélek volt a legmagasabbrendű ajándék, Akiért az Atyához népe felemelése érdekében könyörgött. Krisztus azért adta nékünk Lelkét, hogy megújító erőforrásunk legyen. Nélküle Krisztus áldozata nem jelentett volna számunkra semmi segítséget. A gonosz hatalma évszázadok óta erősödik, és bámulatos, ahogy az emberek alávetették magukat ennek a sátáni fogságnak. Csak az Istenség harmadik személyének a hatalmas erejével tudunk ellenállni a bűnnek, és tudjuk azt legyőzni. A Szentlélek nem korlátozott erővel jön el hozzánk, hanem isteni hatalmának, erejének a teljességével. A Lélek az, Aki eredményessé teszi mindazt, amit a világ Megváltója vitt véghez. A Lélek az, aki megtisztítja szívünket. A Lélek útján a hívő ember részese lesz az isteni természetnek. Krisztus isteni hatalomként, erőként adta nekünk Lelkét, hogy segítségével győzzük le a gonoszra való minden örökölt vagy szerzett hajlamunkat, és hogy az Ő egyházába bevésődjék Krisztus jelleme.

Jézus azt mondotta a Lélekről: "Az engem dicsőít majd" (Jn 16:14). Az Üdvözítő azért jött, hogy megdicsőítse az Atyát szeretetnek bemutatásával. A Léleknek Krisztust kellett dicsőíteni kegyelme kijelentésével a világnak. Isten képét ismét helyre kell állítani az emberben. Isten tisztelete, Krisztus tisztelete elválaszthatatlanul össze van kötve Isten népe feddhetetlen jellemének fejlődésével.

"És az (az igazság Lelke), mikor eljő, megfeddi a világot a bűn, igazság és ítélet tekintetében" (Jn 16:8). Isten szavai prédikálásának semmi haszna nem lesz a Szentlélek folytonos jelenléte és segítsége nélkül. A Lélek az egyetlen hatásos, eredményes tanítója az isteni igazságnak. Csak, amikor az igazság társul a szívünkhöz a Lélek által, csak akkor ébred fel a lelkiismeretünk és alakul át az életünk. Képesek lehetünk arra, hogy Isten beszédét szó szerint közöljük másokkal, hogy jól ismerjük Isten parancsolatait és ígéreteit, de ha a Szentlélek nem teszi otthonossá szívünkben az igazságot, akkor egy lélek sem esik a "kőre", és zúzódik szét" azon (Vö. Lk 20:18). Sem a tudományos képzettség, sem a földi előnyök, bármilyen nagyok legyenek is, nem tudnak senkit a világosság hordozójává tenni Isten Lelkének az együttmunkálkodása nélkül. Az evangélium magjának az elhintése csak úgy eredményes, ha a magot életre kelti a mennyei harmat. Mielőtt megírták az Újtestamentum egyik könyvét, mielőtt elmondtak egy evangéliumi prédikációt Krisztus mennybemenetele után, a Szentlélek már kitöltetett az imádkozó apostolokra. Az után tanúskodtak ellenségeik, hogy: "betöltöttétek Jeruzsálemet tudományotokkal" (Acs 5:28).

Krisztus megígérte egyházának a Szentlélek ajándékát és ez az ígéret reánk is éppen úgy vonatkozik, mint az első tanítványokra. Minden más ígérethez hasonlóan, Krisztus ezt az ígéretet is feltételekhez kötötte. Sokan vannak, akik hisznek az Úr ígéreteiben, és vallást tesznek arról, hogy igénylik azokat. Sokat beszélnek Krisztusról és a Szentlélekről, mégsem nyernek semmi áldást. Nem adják magukat a Szentlélek vezetése és az isteni erők ellenőrzése, uralma alá. Mi nem tudjuk használni a Szentlelket. A Szentlélek kell, hogy használjon bennünket. Isten a Lélek útján munkálkodik népében, "munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből" (Fil 2:13). Sokan azonban nem akarják magukat ennek alávetni. Életük ügyeit maguk intézik. Ezért nem is akarják elfogadni és nem is kapják meg a mennyei ajándékot. Isten csak azoknak adja Szentlelkét, akik alázatosan várakoznak Istenre, akik éberen figyelnek vezetésére és kegyelmi ajándékaira. Ez a hit által igényelt, megígért áldás maga után von minden más áldást is. Krisztus az áldást kegyelmének a gazdagsága szerint adja nekünk. Kész arra, hogy minden lelket megáldjon szükségük és befogadóképességük szerint.

Tanítványaival való beszélgetés közben Krisztus nem tett szomorú célzásokat saját szenvedéseire és halálára. Az utolsó hagyaték számunkra a békesség volt. Azt mondotta nékik: "Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek; nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!" (Jn 14:27).

Mielőtt elhagyták a felsőház szobáját, az Üdvözítő dicséretet énekelt tanítványaival. Nem valami gyászos, szomorú siralmat, hanem egy örvendező húsvéti éneket énekeltek.

"Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsőítsétek mind, ti nemzetek!Mert nagy az ő szeretete irántunk, az ÚR hűsége örökké tart.Dicsérjétek az Urat!" (Zsolt 117. új ford.)

E himnusz eléneklése után kimentek a házból. Zsúfolt utcákon keresztül törtek maguknak utat a város kapujáig, amelyen át mentek ki az Olajfák hegyére. Lassan haladtak előre. Mindegyikük mélyen elmerült gondolataiban. Mikor az Olajfák hegyére érkeztek, Jézus mély szomorúsággal szólt hozzájuk: "Mindnyájan ezen az éjszakán megbotránkoztok énbennem. Mert meg van írva: Megverem a pásztort és elszélednek a nyájnak a juhai" (Mt 26:31). A tanítványok szomorúan és elképedve hallgatták Jézus szavait. Arra gondoltak, hogy amikor Krisztus a kapernaumi zsinagógában úgy beszélt Magáról, mint az élet kenyeréről, akkor sokan megbotránkoztak és elfordultak Tőle. A tizenkettő azonban akkor és ott nem bizonyult hűtlennek. Péter a többiek nevében is beszélve kinyilvánította Jézus iránti hűségét. Azután az Üdvözítő azt mondta: "Nem én választottalak-é ki titeket; a tizenkettőt? és egy közületek ördög" (Jn 6:70). A felház szobájában Jézus azt mondta, hogy egy a tizenkettő közül elárulja őt, és hogy Péter is megtagadja őt. Mindnyájan szívükbe zárták Jézus szavait.

Péter hevesen tiltakozott: "Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem" (Mk 14:29). Péter a felház szobájában is kijelentette: "Az életemet adom éretted!" (Jn 13:37). Jézus azonnal figyelmeztette Pétert arra, hogy még azon az éjszakán megtagadja majd Üdvözítőjét. Krisztus megismételte figyelmeztetését: "Bizony mondom néked, hogy ma, ezen az éjszakán, mielőtt a kakas kétszer szólana, háromszor tagadsz meg engem." Péter azonban továbbra is "annál inkább erősíti vala: Ha veled együtt kell is meghalnom, semmiképpen meg nem tagadlak téged. Hasonlóképpen szólnak vala a többiek is" (Mk 14:30-31). Önbizalmukban határozottan visszautasították Jézus megismételt kijelentéseit, pedig Ő jól tudta, hogy mi fog történni. A tanítványok felkészületlenek voltak a próbára. Csak akkor értették meg és ismerték el saját gyengeségüket, mikor a kísértés meglepte és legyőzte őket.

Mikor Péter azt mondta, hogy követné Urát még a börtönbe és a halálba is, akkor azt úgy is értette. Kijelentésének minden egyes szavát komolyan gondolta, de nem ismerte eléggé önmagát. Szívében elrejtve bűnös elemek is voltak, amelyeket a körülmények felélesztettek. Ezek a bűnök örök kárhozatba vitték volna, ha Krisztus nem ébreszti veszedelme tudatára. Az Üdvözítő meglátta Péterben azt az önszeretetet és az önmagában való bízást, amely még Krisztus iránt érzett szeretetét is felülmúlta. Sok gyengeség, le nem győzött bűn, lelki nemtörődömség, meg nem szentelt vérmérséklet, gondatlanság az erős kísértésekkel szemben, lett nyilvánvalóvá életében. Krisztus ünnepélyes figyelmeztetése arra szólította fel Pétert, hogy vizsgálja meg a szívét. Péternek kevésbé kellett bíznia önmagában, és mélyebben kellett hinnie Krisztusban. Ha alázatosan elfogadta volna Krisztus figyelmeztetését, akkor folyamodhatott volna a nyáj Pásztorához, hogy tartsa meg őt, az Ő juhát. Mikor a Galileai tengeren süllyedőfélben volt, akkor így kiáltott fel: "Uram, tarts meg engem!" (Mt 14:30). Akkor Krisztus megragadta Péter kinyújtott kezét. Ha most is így kiáltott volna Jézushoz: Uram, ments meg engem önmagamtól, akkor Krisztus minden bizonnyal meg is tartotta volna. Péter azonban úgy érezte, hogy Jézus nem bízott benne, és ez nagyon fájt neki. Péter megbotránkozott, sértődött ember lett, és ezért még inkább megmaradt önbizalmában.

Jézus teljes együttérzéssel tekint tanítványaira. Nem tudja megmenteni őket a megpróbáltatásoktól, de nem hagyja őket vigasztalás nélkül. Biztosítja őket arról, hogy széttépi a halál kötelékeit, és hogy az irántuk való szeretete sohasem szűnik meg. "Föltámadásom után - mondj a nekik - előttetek megyek majd Galileába" (Mt 26:32). Mielőtt megtagadnák Jézust, már megkapták tőle bűnbocsánatuk ígéretét, biztosítékát. Halála feltámadása után már egészen bizonyosan tudták, hogy Jézus megbocsátott nekik, és hogy értékesek voltak szívének.

Jézus és tanítványai a Gecsemáné kertbe vezető úton haladtak, amely az Olajfák hegyének lábánál terült el. Ez egy magányos, nyugalmas hely volt, melyet Jézus gyakran felkeresett, hogy ott imádkozzon. Az Üdvözítő megmagyarázta tanítványainak a világhoz való küldetésének lényegét, az Ő személyéhez fűződő lelki kapcsolatukat, amelyet fenn kell tartaniuk. Tanítását példázattal szemléltette. A hold ezüstös fényében feltűnt egy szőlőtőke, amely tele volt szőlővesszővel. Az Üdvözítő erre a szőlőtőre irányította tanítványai figyelmét:

"Én vagyok az igazi szőlőtő" - mondta tanítványainak (Jn 15:1). Jézus ahelyett, hogy a kecses pálmafát, a kiemelkedő cédrusfát, vagy az erős tölgyfát választotta volna ki szemléltető eszközéül, az ott álló szőlőtőkére mutatott, és ezzel hasonlította össze magát. A pálmafa, a cédrus és a tölgy mind egyedül állnak. Nem igényelnek semmiféle támasztékot. A szőlőtő vesszői azonban körülölelik a szőlőkarót vagy a szőlőlugas léckerítését, és így kúsznak az ég felé. Krisztus is emberként az isteni hatalomtól, erőtől függött. "Én semmit sem cselekedhetem magamtól ", jelentette ki (Jn 5:30).

"Én vagyok az igazi szőlőtő" (Jn 15:1). A zsidók a szőlőt mindig a legnemesebb növénynek tartották; jelképnek tekintették mindenre, ami erős, pompás és termékeny. Isten Izraelt mint szőlőskertet ábrázolta, amelyet a megígért földbe ültetett. A zsidók üdvösségük reménységét arra építették, hogy Izrael ivadékai voltak. Jézus azonban azt mondotta: "Én vagyok az igazi szőlőtő" (Jn 15:1). Ne gondoljátok azt, hogy az Izraellel való kapcsolat által részeseivé lehettek Isten országának és örökösei ígéreteinek! Az örök életet egyedül általam kaphatjátok meg.

"Én vagyok az igazi szőlőtő és az én Atyám a szőlőműves" (Jn 15:1). Palesztina halmaira mennyei Atyánk plántálta ezt az igazi szőlőtőt és Ő maga volt a szőlőműves. Sokakat vonzott, lebilincselt ennek a Szőlőtőnek a szépsége, és felismerték mennyei eredetét. Izrael vezetői azonban ezt a Szőlőtőt csak olyannak látták, mint valami száraz talajból kiszakított gyökeret. Fogták a növényt, összezúzták és lábaikkal taposták. Azt gondolták, hogy örökre elpusztítják. A mennyei Szőlőmunkás azonban sohasem veszítette szeme elől növényét. Miután az emberek azt gondolták, hogy megsemmisítették, a Szőlőműves fogta és újra elültette a Szőlőtőt a fal másik oldalán. A szőlőtőke nem volt többé látható. A Szőlőműves elrejtette az emberek durva támadásai elől. A Szőlőtő vesszői azonban átnyúltak a falon. Tovább terjedtek. A beoltott ágak még mindig egyesülhettek a Szőlőtővel. Gyümölcsöt is érlelhettek, amelyből az arra menők szedhettek.

"Én vagyok a Szőlőtő, ti a szőlővesszők" (Jn 15:5) - mondotta Krisztus tanítványainak. Bár Krisztus távozófélben volt, de a Vele való lelki kapcsolatuk változatlan maradt. Krisztus azt mondta, hogy a vessző összeköttetése a szőlőtővel képviseli azt a kapcsolatot, amelyet nekik fenn kell tartaniuk vele. A vesszőt beoltják az élő szőlőtőbe, és annak rostjai összeforrnak a rostokkal, erei az erekkel, s így a szőlőtő részeivé lesznek. A szőlőtő élete a szőlővessző életévé válik. Így a bűnökben és vétkekben halott lélek új életet kap, a Krisztussal való kapcsolat útján. Krisztusban, mint személyes Üdvözítőben való hit által formálódik ki a Krisztussal való egység. Ha a bűnös egyesíti gyengeségét Krisztus erejével, ürességét Krisztus teljességével, törékenységét Krisztus mindent elhordozó erejével, akkor egy értelemre jut Krisztussal. Krisztus emberi természete megérinti a mi embervoltunkat, és a mi emberi természetünk megérinti az Istenséget. Így a Szentlélek bennünk való munkája által részeseivé válunk az isteni természetnek. "Megajándékozott"-ak leszünk "ama Szerelmesben" (Ef 1:6).

Ezt a Krisztussal való egységünket, amely egyszer kialakult, fenn kell tartanunk. Krisztus azt mondta: "Maradjatok énbennem és én is tibennetek. Miképpen a szótővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, hanemha énbennem maradtok" (Jn 15:4). Ez nem véletlen kapcsolat, nem valami alkalmi összeköttetés. A vessző, részévé válik az élő szőlőtőnek. Az élet, az erő és a termékenység hatása a gyökértől a vesszőkig akadálytalan és állandó. A vessző nem maradhat élő a szőlőtőtől elválasztva. Jézus ezzel azt fejezte ki: többé ti sem lehettek nélkülem. Azt az életet, amelyet tőlem kaptatok, csak a velem való folytonos közösségben őrizhetitek meg. Nálam nélkül nem győzhettek le egyetlen bűnt sem, s nem állhattok ellent a kísértéseknek.

"Maradjatok énbennem, és én is tibennetek" (Jn 15:4). A Krisztusban maradás, Lelkének az állandó birtoklását jelenti, azt, hogy életünket minden feltétel nélkül átadjuk az ő szolgálatára. A kapcsolat csatornáját mindig nyitva kell tartani az ember és Isten között. Mint ahogy a szőlővessző folyamatosan szívja magába a nedvet az élő szőlőtőből, úgy nekünk is hozzá kell tapadnunk Krisztushoz, és hittel el kell tőle fogadnunk lényének erejét és tökéletességét.

A gyökér a szőlővesszőkön át küldi el a táplálékot a legszélső vesszők hegyéig. Így árad Krisztustól is erősítő lelki táplálék minden hívő emberre. Amíg a lélek egységben van Krisztussal, addig nem áll fenn annak a veszélye, hogy elsorvad, elszárad vagy elpusztul.

A szőlőtő élete a vesszőkön lévő ízes gyümölcsökben mutatja eredményét: "Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15: 5). Mikor hittel az Isten Fiában élünk, akkor a Lélek gyümölcsei láthatóvá lesznek életünkben, és egyetlen egy gyümölcs sem fog hiányozni.

"Az én Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely énbennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz" (Jn 15:1-2). Miközben a ráoltott vessző külsőleg egyesül a szőlőtővel, megtörténhetik, hogy az élő kapcsolat még nincs meg közöttük. Ilyenkor elmarad a növekedés és a gyümölcstermés. Így megtörténhet az, hogy van már valami látszólagos kapcsolatunk Krisztussal anélkül, hogy hit által valóságosan egyek lennénk vele. Hitünk megvallásával egy egyház tagjaivá lehetünk, de ez nem elég. Az mutatja meg, hogy valóban kapcsolatban vagyunk-e Krisztussal, hogy milyen a jellemünk és a magatartásunk. Ha nem termünk gyümölcsöt, akkor nem vagyunk igazán élő szőlővesszők, Krisztustól való elkülönülésünk olyan romlást foglal magába, amely éppen olyan teljes, mint amit a halott vessző ábrázol, "Ha valaki nem marad énbennem, - mondotta Krisztus - kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad, és egybegyűjtik ezeket és a tűzre vetik és megégnek" (Jn 15:6).

"Mindazt pedig amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen" (Jn 15:2). A kiválasztott tizenkét tanítvány közül volt egy, aki nem követte igazán Jézust. Ez a tanítvány elszáradt vessző lett és éppen kivettetésfélben volt. A többiekre pedig a keserű megpróbáltatások metsző kése várt. Jézus komoly gyengédséggel magyarázta meg tanítványainak a szőlőműves szándékát. A vesszők megtisztítása, nyesése fájdalmat okoz, de az Atya az, aki a nyesőkést alkalmazza. Az Atya nem felelőtlen kézzel, vagy közömbös szívvel munkálkodik. Vannak vesszők, amelyek lelógnak a talajra, ezeket egy metszéssel szabaddá kell tenni földi támaszaitól, amelyekhez kacsaik odakapcsolódtak. Ezeknek is az ég felé kell növekedniük és Istenben kell megtalálniuk támaszukat. A túlzott levélzetet, amely elvonja az éltető nedveket a gyümölcstől, szintén le kell nyesni. A túlburjánzást is ki kell vágni és el kell távolítani, hogy hely támadjon az igazságosság Napja gyógyító sugarai számára. A szőlőműves kinyesi a káros növekedést, hogy a gyümölcstermés szebb és bőségesebb legyen.

"Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek", - mondta Jézus (Jn 15:8). Isten általunk akarja kinyilvánítani saját lényének a szentségét, a jóakaratot és irgalmasságot. Az Üdvözítő mégsem azt parancsolja nekünk, tanítványainak, hogy a gyümölcstermésért munkálkodjunk. Jézus csak azt mondja nekünk, hogy maradjunk őbenne. "Ha énbennem maradtok - mondja - és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok és meglesz az néktek" (Jn 15:7). Isten szava az, amely által Krisztus az Őt követőkben marad. Ez ugyanaz az életadó, az élethez szükséges egyesülés, kapcsolat, amit Jézus testének az evésével és vérének az ivásával is jelképezett. Krisztus szavai: lélek és élet. Ha befogadjuk Krisztus szavait, akkor a Szőlőtő életét fogadjuk be. Mi nemcsak kenyérrel élünk, "hanem minden igével (szóval), amely Istennek szájából származik" (Mt 4:4). Krisztus élete bennünk is ugyanazt a gyümölcstermést hozza, ami Őbenne látható volt. Krisztusban élve, Krisztushoz tartozva, Krisztus által támogatva, táplálékunkat Krisztustól szerezve, Krisztus életéhez hasonló gyümölcsöket terem a mi életünk is.

Tanítványaival való utolsó találkozása alkalmával Krisztus azt a nagy kívánságát fejezte ki, hogy úgy szeressék egymást, ahogy ő szerette őket. Krisztus újra és újra erről beszélt tanítványainak. "Ez az én parancsolatom, - mondotta ismételten - hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket" (Jn 15:12). Mikor egyedül volt tanítványaival a felház helyiségében, ez volt a legelső rendelkezése: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást" (Jn 13:34). A tanítványok számára új volt ez a parancsolat; mert nem úgy szerették egymást, ahogy Krisztus szerette őket. Krisztus látta, felismerte, hogy új eszméknek és ösztönzéseknek kell ellenőriznie, irányítania őket; hogy új alapelvek szerint kellene élniük. Igen, mert az Ő élete és halála útján a szeretet új fogalmát kellett megismerniük. Jézusnak az a parancsa, hogy szeressék egymást, új értelmet, új jelentést kapott önfeláldozásának fényében. A kegyelem egész működése a szeretet, az önmegtagadás és az önfeláldozás folyamatos szolgálata. Krisztus földi tartózkodásának minden egyes órája alatt Isten szeretete áramlott belőle feltartóztathatatlanul. Mindazok, akiket a Szentlélek már átitatott, úgy szeretnek, mint ahogy Krisztus szeretett. Az az alapelv, amely Krisztus munkálkodását és szeretetét meghatározta, fogja őket is munkájukban irányítani, és szeretetre ösztönözni egymással való minden ténykedésükben és egymás iránt tanúsított magatartásukban.

Ez a szeretet a nyilvánvaló bizonyítéka tanítványságuknak. "Erről ismer meg mindenki, - mondta Jézus - ha egymást szeretni fogjátok" (Jn 13:35). Mikor az embereket nem a kényszer, vagy az önérdek köti egymáshoz hanem a szeretet, akkor életükben egy olyan befolyás érvényesülése mutatkozik meg, amely felette áll minden emberi befolyásnak. Ahol ez az egység megvan, az annak a bizonyítéka, hogy ott Isten képmása helyre lett állítva az emberben, és szívükben új életelvek gyökereztek meg. Ez azután abban is megmutatkozik, hogy az isteni természet ellenáll a gonosz levegőbeli hatalmasságoknak, és hogy Isten kegyelme legyőzi az ember szívében lakozó önzést.

Ez a szeretet, mikor nyilvánvalóvá lesz az egyházban, biztosan felgerjeszti Sátán haragját. Krisztus nem valami könnyű életutat jelölt ki tanítványai számára. "Ha gyűlöl titeket a világ, - mondta Jézus - tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt tinálatoknál. Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ, Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek. Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartottátok, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivelhogy nem ismerték azt, aki küldött engem" (Jn 15:18-21). Nehéz akadályokkal szemben kell továbbvinni és továbbadni az evangéliumot, ellenállás, veszedelem, veszteség és szenvedés közepette. Azok azonban, akik ezt a munkát, szolgálatot végzik, Mesterük nyomdokaiban járnak.

A világ Megváltójaként Krisztus állandóan látszólagos kudarccal találta szembe magát. Ő, aki az irgalmasság követe volt világunk számára, látszólag csak keveset tudott elvégezni abból a szolgálatból, amelyet szeretett volna elvégezni szíve szerint; vagyis abból, hogy embereket emeljen ki és fel ebből a világból, és mentse meg őket. A sátáni erők állandóan azon munkálkodtak, hogy elállják az útját. Krisztust azonban ezek az akadályok nem bátortalanították el. Ésaiás prófétával kijelenti: "Hiába fáradoztam, semmire és haszontalan költöttem el erőmet; de az Úrnál van ítéletem, és jutalmam Istennél. [...] hogy Izrael hozzá gyűjtessék; hiszen tisztelt vagyok az Úr szemeiben és erősségem az én Istenem!" (Ésa 49:4-5). Krisztus az, akinek Isten ezt az ígéretet adta: "Így szól az Úr, Izrael megváltója, Szentje, a megvetett lelkűhöz, a nép undorához, a zsarnokok szolgájához [...] Így szól az Úr [...] megtartlak és nép szövetségévé teszlek, hogy megépítsd a földet, és kioszd az elpusztult örökségeket. Így szólván a foglyoknak: Jöjjetek ki! és azoknak, akik a sötétben ülnek: Lépjetek elő! [...] Nem éheznek, nem szomjúhoznak, nem bántja őket délibáb és a nap; mert aki rajtok könyörült, vezeti őket, és őket vizek forrásihoz viszi" (Ésa 49:7-10).

Jézus Istennek eme ígéretében bízott, és nem adott Sátánnak semmi esélyt arra, hogy eredményt érjen el. Mikor Krisztusnak megaláztatása végső lépéseit kellett megtennie, és a legmélyebb szomorúság zárta körűi a lelkét, akkor ezt mondta tanítványainak: "Nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme; és énbennem nincsen semmije" (Jn 14:30). "E világnak fejedelme megítéltetett" (Jn 16:21). "Most van e világ kárhoztatása, most vettetik ki a világ fejedelme" (Jn 12:31). Krisztus prófétikus szemével nyomon követte azokat a jeleneteket, amelyek az utolsó nagy küzdelemben játszódnak le. Tudta, hogy amikor majd így kiált fel: "Elvégeztetett!" (Jn 19:30) akkor az egész menny diadalmasan ujjongani fog. Fülei már felfogták a távoli zenét, a győzelem kiáltásait, amelyek felhangzottak a mennyei udvarokban. Tudta, hogy a Sátán birodalmának sorsa eldőlt, és Krisztus nevét hirdeti majd az egész világegyetem.

Krisztus örvendezett azon, hogy többet tudott tenni követőiért, mint amennyit azok kérhettek vagy elgondolhattak. Bizonyossággal beszélt, hiszen tudta azt, hogy még a világ megteremtése előtt Isten örökérvényű határozatot hozott. Ismerte az igazságot, mert felfegyverkezett a Szentlélek mindenhatóságával, és tudta, hogy győzni fog a gonosszal vívott harcában, hogy a vérfoltos zászló diadalmasan fog majd lengeni követői felett. Krisztus tudta, hogy benne bízó tanítványainak az élete épp olyan lesz, mint az Ő élete; meg nem szűnő győzelmek sorozata, amelyek, bár nem látszanak győzelmeknek a földön, de győzelemnek ismernek majd el a mennyben, az örökkévalóságban.

"Azért beszéltem ezeket néktek, - mondta, - hogy békességetek legyen énbennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot" (Jn 16:33). Krisztus nem szenvedett kudarcot, nem vesztette el a bátorságát, és követőinek ugyanazt a minden nehézséget elhordozó hitet kell megmutatniuk a világnak. Úgy kell élniük, ahogy Jézus élt, és úgy kell munkálkodniuk, ahogy Jézus munkálkodott, mert mint nagy Munkavezetőjüktől és Tanácsadójuktól, Tőle függenek. Bátorságnak, energiának és állhatatosságnak kell a birtokukban lennie. Ámbár látszólagos akadályok állnak majd útjukban, az Ő kegyelmével tovább kell menniük. A nehézségekről való panaszkodás helyett Uruk arra szólítja fel őket, hogy győzzék le a nehézségeket. Nem kell semmitől kétségbeesniük, mindig reménykedniük kell. Páratlan szeretetének az aranyláncával Krisztus Isten trónjához láncolta őket. Krisztus azt akarja, hogy a világmindenségben létező legmagasabb befolyás, amely a legnagyobb hatalom forrásából áramlik, az Őt követőké legyen. Követőinek olyan hatalommal kell bírniuk, amely ellenáll az ördögnek; olyan hatalommal, amelyen sem a föld, sem a halál, sem a pokol nem tud erőt venni; hatalommal, amely képessé teszi őket arra, hogy mindezeken diadalmaskodjanak, mint ahogy Krisztus is diadalmaskodott.

Krisztus azt akarja, hogy a menny rendje, a kormányzás mennyei terve, a menny isteni összhangja az Ő egyházában ábrázolódjék ki a földön. Így dicsőül meg az Ő népében. Követőin keresztül az Igazságosság Napja ragyog majd, el nem homályosuló fénnyel a világra. Krisztus sok képességet és áldást adott egyházának, hogy az Ő dicsőségét tökéletesebben sugározzák vissza a világban. Képességekkel és áldásokkal ajándékozta meg népét, hogy megmutassák kegyelmének gazdagságát, és mintegy tükörképei lehessenek az Ő tökéletességének. A Krisztus igazságosságával felruházott egyház Krisztus tárháza, amelyben irgalmasságának, kegyelmének és szeretetének a gazdagsága kell, hogy láthatóvá legyen teljes és végső bemutatásában, megnyilatkozásában. Krisztus úgy tekint népére, mikor az tisztán és tökéletesen áll előtte, mint megaláztatása drága jutalmára, és mint dicsősége koronájára. Krisztus az a nagy középpont, ahonnan minden dicsőség kisugárzik.

Az Üdvözítő szilárd és reményteljes szavakkal fejezi be tanítványainak adott tanításait és utasításait. Azután lelke terhét tanítványaiért elmondott imádságban önti ki. Szemeit az égre emelve így imádkozott: "Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged: Amiként te hatalmat adtál neki minden testen, hogy örök életet adjon mindennek, amit neki adtál. Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust" (Jn 17:1-3).

Krisztus elvégezte azt a munkát, amellyel Őt az Atya megbízta. Megdicsőítette Istent a földön. Világosan kinyilatkoztatta az Atya nevét. Kiválasztotta és összegyűjtötte azokat, akiknek folytatni kellett a munkáját az emberek között. Róluk mondta el azután a következőket: "Az enyémek mind a tieid és a tieid az enyémek; és megdicsőíttetem őbennük. És nem vagyok többé e világon, de ők e világon vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. " "De nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem; Hogy mindnyájan egyek legyenek; [...] Én őbennük, és te énbennem; hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem; és szeretted őket, amiként engem szerettél".(Jn 17:10:11; 20:23).

Így beszél az, akinek isteni tekintélye van. Krisztus ezekkel a szavakkal adta át kiválasztott gyülekezetét, egyházát a mennyei Atya karjaiba. Felszentelt főpapként közbenjárt népéért. Hűséges pásztorként összegyűjtötte nyáját a Mindenható oltalma alá, az erős és biztos menedékhelyre. Reá azonban még vár egy utolsó csata megvívása Sátánnal, és Krisztus elindul, hogy találkozzék az ősellenséggel.