János 2:12-22.

"Azután leméne Kapernaumba, ő és az ő anyja és a testvérei és tanítványai: és ott maradának néhány napig. Mert közel vala a zsidók húsvétja, és felméne Jézus Jeruzsálembe" (Jn 2:12-13).

Ezen utazása során Jézus a főváros felé igyekvő egyik nagyobb társasághoz csatlakozott. Nyilvánosan még nem jelentette ki küldetését, észrevétlenül elvegyült tehát a sokaság között. Ilyen alkalmakkor gyakran a Messiás eljövetele állt a beszélgetés középpontjában, ami Keresztelő János szolgálata nyomán került előtérbe. Az emberek lángoló lelkesedéssel beszéltek a nemzeti nagyság reménységéről. Jézus tudta, hogy ez a remény nem válik valóra, mivel a Szentírás félremagyarázásán alapul. Ő alaposan, komolyan magyarázta a próféciákat, megpróbálta az embereket Isten Igéjének behatóbb tanulmányozására serkenteni.

A zsidó vezetők azt tudatosították a népben, hogy Jeruzsálemben kell megtanulniuk Istent imádni. A húsvét hetében hatalmas tömegek gyűltek össze itt Palesztina minden részéből, sőt távoli földekről is. A templom udvarát ellepte a tarka tömeg. Sokan nem tudták magukkal hozni az egyetlen nagy Áldozatra utaló áldozati állatokat, amelyeket felajánlottak. Az ő megsegítésükre állatokat adtak-vettek a templom külső udvarán. Mindenféle rendű-rangú ember gyűlt itt össze, hogy megvásárolja az áldozatot. Itt váltották be a külföldi pénzeket is a szentélyi érmékre.

Minden zsidónak évi fél sékelt kellett fizetnie "lelke engeszteléséért" (Vö. 2Móz 30:12=16!). Az így összegyűjtött pénzt a templom fenntartására fordították. Emellett nagy összegeket hoztak önkéntes adományokként, amit a templomi kincstárban helyeztek el. A külföldi pénzt át kellett váltani az úgynevezett templomi sékelre, ezt fogadták el a szentély szolgálatára. A pénzváltás alkalmat adott a csalásra, zsarolásra, szégyenletes adásvétellé alakult, ami a papok fő jövedelemforrása volt.

A kufárok elképesztő árakat kértek az állatokért, a hasznot megosztották a papokkal és vezetőkkel, akik így a nép rovására gazdagodtak meg. A híveket arra tanították, hogy ha nem hoznak áldozatot, Isten áldása nem nyugszik meg gyermekeiken, földjeiken. Így biztosították az állatok magas árát. Ha már ilyen messziről ideutaztak, az emberek nem mentek haza anélkül, hogy ki ne fejezték volna hűségüket, hiszen ezért jöttek.

Húsvét idején rengeteg áldozatot ajánlottak fel, nagy volt a vásár a templomnál. Az ennek nyomán keletkező zűrzavar inkább emlékeztetett zajos marhavásárra, mint Isten szent templomára. Lázas alkudozás hallatszott, marhabőgés, juhbégetés, galambbúgás keveredett pénzcsörgéssel és mérges vitákkal. A nagy összevisszaság zavarta az imádkozókat, a Magasságoshoz intézett szavakat elnyelte a templomot elöntő zajongás. A zsidók rendkívül büszkék voltak kegyességükre. Örvendeztek templomuknak, s minden szót, ami nem volt kedvező a templomra, istenkáromlásnak tekintettek. Mereven ragaszkodtak a vele kapcsolatos szertartások véghezviteléhez, de pénzszeretetük túlnőtt lelkiismeret-furdalásukon. Alig voltak tudatában, milyen messze sodródtak az Isten által elrendelt szolgálat eredeti céljától.

Amikor az Úr leszállt a Sinai hegyre, a helyet megszentelte jelenléte. Mózes parancsot kapott, hogy vessen határt a hegy körül és szentelje meg azt, majd Isten figyelmeztető szava hallatszott: "Vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek, s még a szélét se érintsétek; mindaz, ami a hegyet érinti, halállal haljon meg. Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyíllal nyilaztassék le; akár barom, akár ember, ne éljen" (2Móz 19:12-13). Így tanulták meg a leckét, hogy ahol Isten kinyilvánítja jelenlétét, az a hely szent. A templomot körülvevő egész területet szentnek kellett volna tekinteni. Nyereségvágyuk miatt azonban mindezt szem elől tévesztették.

A papok és vének hivatása az volt, hogy Istent képviseljék a nép előtt. Helyre kellett volna igazítaniuk a templom udvarában tapasztalható visszaéléseket. Példát kellett volna adniuk a népnek becsületességből és könyörületességből. A maguk hasznának keresése helyett inkább a hívek szükségleteit, helyzetét kellett volna nézniük, készségesen segíteniük kellett volna azoknak, akik nem tudták megvásárolni a megkívánt áldozatokat. Ezt viszont elmulasztották. A telhetetlenség megkeményítette szívüket.

Eljöttek erre az ünnepségre a szenvedők, a szűkölködők, a nélkülözők is. Ott voltak a vakok, a sánták, a süketek. Egyeseket ágyon hoztak. Sok olyan szegény is eljött, akik a legszerényebb áldozatot sem tudták megvásárolni az Úrnak, még saját éhségük csillapítására sem tudtak élelmet venni. Mindezeket nagyon lehangolták a papok állításai, akik kegyességükkel dicsekedtek, akik azt állították, hogy ők a nép őrzői, de hiányzott belőlük az együttérzés, a könyörületesség. A szegények, betegek, haldoklók hiába könyörögtek kegyeikért. Szenvedésük nem ébresztett szánalmat a papok szívében.

Amint Jézus a templomba lépett, tekintete átfogta az egész helyszínt. Látta a tisztességtelen üzletelést. Látta a szegények nehéz helyzetét, akik hitték; hogy vérontás nélkül nincs bűneikre bocsánat. Látta, hogy templomának külső udvara szentségtelen vásártérré lett. A szent hely egyetlen óriási tőzsdévé vált.

Krisztus látta, hogy valamit tenni kell. Az embereket számos ceremóniára kötelezték anélkül, hogy helyesen megmagyarázták volna azok jelentőségét. A hívek áldozatokat hoztak, de nem tudták, hogy azok az egyetlen tökéletes Áldozat előképei, pedig ott állt közöttük Az, Akit összes szolgálatuk jelképezett, bár nem ismerték fel, nem tettek tisztességet neki. Ő adta az áldozatokra vonatkozó utasításokat. Ismerte jelképes értelmüket, látta, hogy elferdítik, félreértelmezik őket. A lelki istentisztelet eltűnőben volt. Hiányzott a kapocs, amely a papokat és véneket Istenükhöz fűzte volna. Krisztus feladata az volt, hogy teljes egészében más istenimádást hozzon létre.

Krisztus a templomudvar lépcsőjének tetején állva kutató tekintetével átlátta az előtte levő helyszínt. Prófétikus szemmel tekintett a jövőbe, látta nemcsak az esztendőket, hanem az évszázadokat és korszakokat is. Látta, hogyan forgatják ki jogaikból a szűkölködőket a papok és vének, hogyan tiltják meg, hogy az evangéliumot prédikálják a szegényeknek. Látta, hogyan rejtik el Isten szeretetét a bűnösök elől és bocsátják áruba kegyelmét. Amint áttekintette az udvart, ábrázatán felháborodás, hatalom és erő tükröződött. Az emberek figyelme Rá terelődött. Szentségtelen üzleteléssel foglalatoskodtak, de tekintetük most reászegeződött. Képtelenek voltak levenni Róla szemüket. Érezték, hagy ez az Ember olvas legrejtettebb gondolataikban, észreveszi titkolt szándékaikat. Néhányan megpróbálták elfedni arcukat, mintha gonosz cselekedeteik oda lettek volna írva, ahonnan a vizsgáló szemek leolvashatják.

A lárma elcsitult. A kereskedés, alkudozás zaja megszűnt. A csend kínossá vált. Félelemérzet szállta meg a sokaságot. Mintha Isten ítélőszéke előtt álltak volna, hogy tetteikért feleljenek. Amint Krisztust nézték, észrevették, hogy az istenség átvillan az emberi külsőn. A menny Fejedelme úgy áll előttük, ahogyan a Bíró fog az utolsó napon - most nem övezi glória, ami majd akkor fogja körülvenni -, de ugyanúgy képes a szívekben olvasni. Tekintete végigsiklik a tömegen, mindenkit szemügyre vesz. Úgy tűnik, alakja tiszteletet parancsolóan magasodik föléjük, arcát isteni világosság ragyogja be. Megszólal, és tiszta, csengő hangját visszhangozzák a templom boltívei. Ugyanaz a hang jelentette ki a Sinai hegyen azt a törvényt, amelyet most a papok és vének lábbal tipornak. "Hordjátok el ezeket innen, ne tegyétek az én Atyám házát kalmárság házává" (Jn 2:16).

Lassan lépked lefelé a lépcsőn, felemeli az ostort, melyet beléptekor font az összeszedett kötelekből, és megparancsolja az alkudozó társaságnak, hogy hagyják el a templom körzetét. Azelőtt sohasem látott hévvel, ugyanakkor komolysággal döntögeti föl a pénzváltók asztalait. Hullik a pénz, csörren a márványpadlón. Senki sem meri kétségbe vonni Jézus hatalmát. Senki nem mer megállni, hogy összeszedje a becstelen nyereséget. Jézus nem üti meg őket a kötelekkel, de kezében az egyszerű ostor szörnyűséges lángoló pallosnak tűnik. A templom tiszttartói, üzér papok, ügynökök, állatkereskedők juhaikkal, ökreikkel menekülnek, csak egy dolog jár a fejükben: menekülni az Ő ítélő jelenlétéből.

Pánik hatalmasodott el a sokaságon, érezték, hogy Krisztus istensége úrrá lesz rajtuk. Rémült kiáltás szakadt fel százak elfehéredett ajkán. Még a tanítványok is remegtek. Jézus szavai, viselkedése - amely annyira különbözött megszokott modorától - megrémítette őket. Eszükbe jutott, hogy meg van írva Róla: "A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem" (Zsolt 69:10). A lármás tömeg árujával együtt hamarosan elhagyta az Úr templomát. Az udvarok megtisztultak a szentségtelen vásártól, mély, ünnepélyes csend honolt a zűrzavar színhelyén. Az Úr jelenléte, amely egykor megszentelte a hegyet, most ugyanezt tette a tiszteletére emelt templommal is.

A templom megtisztításával Jézus kijelentette messiási küldetését, és megkezdte munkáját. A templomot az isteni jelenlét lakhelyéül emelték, hogy szemléltető példa legyen Izrael és a világ számára. Örök időktől fogva az volt Isten célja, hogy a ragyogó, szent szeráftól az emberig minden teremtett lény templom legyen, amelyben a Teremtő lakozik. A bűn miatt az ember megszűnt Isten temploma lenni. A bűnnel szennyezett, világosságtól elfordult szív már nem tükrözte az isteni dicsőséget. Isten Fiának testet öltésével azonban megvalósult a menny terve. Isten az emberben lakozik, és megmentő kegyelme által az emberi szív újra templomává lesz. Isten úgy tervezte, hogy a jeruzsálemi templom állandóan tanúsítsa: minden léleknek lehetősége van rá, hogy ezt a nagyszerű rendeltetését betöltse. Azonban a zsidók nem értették meg az épület jelentőségét, melyre oly nagy büszkeséggel tekintettek. Nem ajánlották föl magukat Isten Lelkének szent templomául. A jeruzsálemi templom udvarait betöltötte a rengeteg szentségtelen üzérkedés, és ez nagyon jól jellemezte az érzéki gyönyörök, szentségtelen gondolatok jelenlététől beszennyezett szív templomát. Jézus azzal, hogy megtisztította a templomot a világi eladóktól és vásárlóktól, megmutatta küldetését: a szívet akarja megtisztítani a bűn szennyétől - a lelket megrontó földi kívánságoktól, önző vágyaktól, bűnös szokásoktól. "Mindjárt eljön az ő templomába az Úr, akit ti kerestek, és a szövetségnek követe, akit ti kívántok; ímé eljön, azt mondja a Seregeknek Ura. De kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját? És kicsoda áll meg az ő megjelenésekor? Hiszen olyan ő, mint az ötvösnek tüze, és a ruhamosóknak lúgja! És ül mint ötvös vagy ezüst-tisztogató és megtisztítja Lévi fiait és fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt" (Mal 3:1-3).

"Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek? Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti" (lKor 3:16-17). Senki sem képes kivetni magából a rengeteg bűnt, amely szívét elfoglalta. Csak Krisztus tisztíthatja meg a Lélek templomát. Ő azonban nem tör be erőszakkal. Nem úgy jön a szívbe, mint a hajdani templomba, hanem így szól: "Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz" (Jel 3:20). Nem csupán egy napra jön, mivel ezt mondja: "Lakozom bennük és közöttük járok; [...] és ők én népem lesznek" (2Kor 6:16). "Eltapodja álnokságainkat. Bizony a tenger mélységébe veted minden bűnünket!" (Mik 7:19) Jelenléte megtisztítja és megszenteli a lelket, az így az Úr szent templomává lesz, és "Isten hajlékává a Lélek által" (Ef 2:21-22).

A papokat és véneket elöntötte a félelem, menekültek a templom udvarából, annak kutató pillantása elől, Aki olvas szívükben. Futás közben összetalálkoztak a templomba menőkkel, és azt ajánlották nekik, hogy forduljanak vissza. Elmondták, mit láttak-hallottak. Krisztus nézte a megfutamodó embereket, és megindult a szíve félelmükön, azon, hogy mennyire nem tudják, mi az igazi istentisztelet. Ebben a képben az egész zsidó nemzet szétszóródásának jelképét látta gonoszságuk, megtéretlenségük miatt.

De miért menekültek a papok a templomból? Miért nem maradtak helyükön? Aki kiparancsolta őket a templomból, egy ács fia volt, egy szegény galileai, minden földi rang és hatalom nélkül. Miért nem szegültek ellene? Miért hagyták ott a tisztességtelen nyereséget és menekültek el annak parancsára, Akinek külső megjelenése olyan egyszerű volt?

Krisztus a királyi tekintély hangján szólt. Megjelenésében, hanghordozásában valami olyan volt, aminek nem tudtak ellenállni. A parancsszóra belátták, amit addig soha, hogy valójában képmutatók és rablók. Amikor az istenség átvillant az emberin, nemcsak a felháborodást látták Krisztus arcán, hanem fölfogták szavai jelentőségét is. Az volt az érzésük, hogy az örök Bíró trónja előtt állnak, ahol örök időkre szóló ítéletet mondanak ki felettük. Egy darabig meg voltak győződve róla, hogy Krisztus próféta; és sokan hitték, hogy Ő a Messiás. A Szentlélek emlékeztette őket a próféták Krisztusra vonatkozó kijelentéseire. Megmaradnak-e ennél a meggyőződésnél?

Nem voltak hajlandóak megtérni. Tudták, hogy Krisztusban részvét ébredt a szegények iránt. Tudták, hogy vétkesek, mert uzsorásokként üzleteltek a néppel. Gyűlölték Krisztust, mert ismerte gondolataikat. A nyilvános megrovás sebet ejtett büszkeségükön, féltékenyek voltak Jézusnak a népre ható növekvő befolyására. Elhatározták, hogy kérdőre vonják: milyen erővel űzte el őket, és ki adta neki ezt az erőt.

Lassan, meggondoltan, de gyűlölködő szívvel tértek vissza a templomhoz. De micsoda változás történt a távollétükben! Amíg ők menekültek, a szegények hátra maradtak, és most Jézusra tekintettek, akinek arca kifejezte szeretetét és együttérzését. Könnyező szemmel szólt a körülötte álló reszkető néphez: Ne féljetek, én megszabadítlak titeket, ti pedig dicsőítetek engem. Én ezért jöttem e világra.

A nép Krisztus közelébe sereglett, és sürgető, megindító hangon kérték: Mester, áldj meg engem! Füle minden kiáltást meghallott. A szelíd édesanyát fölülmúló szánalommal hajolt a szenvedők fölé. Figyelme mindenkire kiterjedt. Bármilyen betegségből mindenkit meggyógyított. A némák dicsőítő szavakra nyitották ajkukat, a vakok Gyógyítójuk arcát szemlélték. A szenvedők szíve vidámmá vált.

A papok és templomi tiszttartók tanúi voltak ennek a nagy munkának, s micsoda kinyilatkoztatás volt számukra, amit hallottak! Az emberek elmondták, milyen szenvedéseik voltak, hogyan csalódtak reményükben, milyen fájdalmas napokat, álmatlan éjszakákat éltek át. Amikor már úgy látszott, hogy a remény utolsó szikrája is kialudt, Krisztus meggyógyította őket. Egyikük így szólt: Oly nehéz terhem volt, de segítőre találtam. Ő az Isten Krisztusa, és én az Ő szolgálatára szentelem az életem. Szülők így szóltak gyermekeikhez: Ő mentette meg az életeteket, emeljétek fel szavatokat és dicsőítsétek Őt. Gyermekek, fiatalok, apák, anyák, barátok és szemtanúk hálaadással, dicsérettel fonódtak össze. Remény és béke töltötte be szívüket. Testük, lelkük megújult, hazatértek, és mindenütt hirdették Jézus végtelen szeretetét.

Krisztus keresztre feszítésekor az így meggyógyítottak nem üvöltötték együtt a csőcselékkel: "Feszítsd meg, feszítsd meg." Együttéreztek Jézussal, mivel ők is érezték mély részvétét és csodálatos hatalmát. Megváltójuknak ismerték el, mert testi-lelki egészséget adott nekik. Hallgattak az apostolok prédikálására, a szívükbe eljutott isteni ige bölccsé tette őket. Isten kegyelmének hirdetőivé, a megváltás eszközeivé váltak.

A templomból kimenekülő tömeg idővel lassan visszaszivárgott. A félelem, mely fogva tartotta őket, részben elszállt, de arcukon határozatlanság, bátortalanság tükröződött. Csodálattal nézték Jézus munkáját, és meg voltak győződve róla, hogy a Messiásra vonatkozó próféciák benne teljesedtek. A templom megszentségtelenítésének bűne jórészt a papokat terhelte. Ők intézkedtek, hogy az udvart alakítsák át vásártérré. A nép viszonylag ártatlan volt. Jézus isteni hatalma mélyen érintette őket, azonban a papok és vének befolyása mindent felülmúlt. Krisztus küldetését újításnak tekintették, és kétségbevonták jogát, hogy beleavatkozzék abba, amit a templomi hatóságok engedélyeztek. Sértette őket, hogy félbeszakadt a vásár. A papok ellenálltak a Szentlélek meggyőző erejének.

A papoknak és véneknek mindenkinél jobban kellett volna látniuk, hogy Jézus az Úr felkentje, mivel kezükben voltak a küldetését leíró tekercsek, és tudták, hogy a templom megtisztítása emberfeletti erő révén történt. Bármennyire gyűlölték is Jézust, mégsem tudtak szabadulni a gondolattól, hogy Őt Isten küldhette prófétaként a templom megtisztítására. Engedtek ennek a félelemnek, és megkérdezték Tőle: "Micsoda jelt mutatsz nekünk, hogy ezeket cselekszed?" (Jn 2:18)

Jézus már mutatott nekik jelt. Azzal, hogy világosságot gyújtott szívükben, és cselekedeteivel, amelyeket a Messiásnak kellett megtennie, meggyőző bizonyítékát adta jellemének. Most, amikor jelt kértek tőle, példázattal válaszolt, megmutatta, hogy ismeri rosszindulatukat, s hogy milyen messzire képesek elmenni. "Rontsátok le e templomot - szólt - és három nap alatt megépítem azt" (Jn 2:19).

Szavainak kettős értelme van. Jézus nemcsak a zsidó templom és istentiszteleti forma lerombolására utal, hanem saját halálára is - teste templomának lerombolására. A zsidók máris ezt tervezgették. Amint a papok és vének visszatértek a templomba, Jézus megölését javasolták, hogy így szabaduljanak meg a bajkeverőtől. Amikor Jézus eléjük tárta szándékukat, mégsem értették meg. Szavait csak a jeruzsálemi templomra vonatkoztatták, és felháborodva kiáltották: "Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt megépíted azt?" (Jn 2:20). Úgy érezték, ezzel Jézus igazolta hitetlenségüket, és még határozottabban elutasították Őt.

Krisztus nem gondolta, hogy szavait a hitetlen zsidók, vagy akár tanítványai is megértik akkor. Tudta, hogy ellenségei félremagyarázzák, ellene fordítják őket. Perében vádként hozzák fel, a Kálvárián szemére vetik, mint gyalázatot. Ha viszont elmagyarázza jelentésüket, ezzel tanítványai tudomására hozza szenvedéseit, és olyan bánatot okoz nekik, amit még nem tudtak volna elviselni. Magyarázata idejekorán feltárta volna a zsidóknak előítéleteik és hitetlenségük eredményét. Máris ráléptek egy olyan ösvényre, amelyen addig haladnak csak, amíg Jézust, mint "bárányt", a mészárszékre nem viszik.

Krisztus azok kedvéért szólt így, akik hinni fognak benne. Tudta, hogy szavait el fogják ismételni. Húsvétkor hangzottak el, ezrek fülébe jutnak el, a világ minden tájára elviszik őket. Miután Jézus föltámad a halálból, jelentésük világossá válik. Sokak számára ez lesz istenségének döntő bizonyítéka.

Mivel lelki sötétségben éltek, sokszor még Jézus tanítványai sem értették meg tanításait. Sok mindent a bekövetkező események tettek világossá számukra. Amikor Ő már nem járt velük, szavai nyújtottak lelki támaszt.

A jeruzsálemi templomot illetően a Megváltó szavainak: "Rontsátok le a templomot és három nap alatt megépítem azt" (Jn 2:19), mélyebb jelentésük volt, mint amit a hallgatók fölfogtak. Krisztus volt a templom alapja és életadója. A szolgálatok Isten Fia áldozatának előképei voltak. A papság arra rendeltetett, hogy Krisztus közbenjárói munkáját, jellemét képviselje. Az áldozati istentisztelet egész felépítése az Üdvözítő világot megváltó halálát vetíti előre. Semmi értelme többé ezeknek az áldozatoknak, amikor a nagy esemény, amelyre korszakokon át előremutattak, beteljesedik.

Mivel az egész rituális rendtartás Krisztust jelképezte, nélküle értéktelenné válik. Amikor a zsidók Krisztust halálra adták, megpecsételték tagadásukat, és ezzel mindent elvetettek, ami értelmet adott a templomnak és a szolgálatoknak. A templomot megfosztották szentségétől. Lerombolásra ítéltetett. Attól a naptól fogva az áldozatok és a velük összefüggő szolgálatok értelmetlenek voltak. Csakúgy, mint Kain áldozata, ezek sem fejezték ki a Megváltóba vetett hitet. Krisztus megfeszítésekor a templom belső függönye a tetejétől az aljáig kettéhasadt, ami azt jelképezte, hogy megtörtént a nagy végső áldozat, és az áldozati rendszer örökre véget ért.

"Három nap alatt megépítem azt" (Jn 2:19). A Megváltó halálával a sötétség hatalmai látszólag felülkerekedtek, és örvendeztek győzelmükön. De József kölcsönadott sírjából Jézus jött ki győztesen. "Lefegyverezvén a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtuk" (Kol 2:15). Halálának és feltámadásának erejében Ő szolgája lett "ama szent helynek és amaz igazi sátornak. . . amelyet az Úr és nem ember épített" (Isid 8: 2). Emberek emelték a zsidó szenthelyet, emberek építették a zsidó templomot; de az égi szentélyt, amelynek a földi csak mása, nem emberi építész készítette. "Ímé, egy férfiú, a neve Csemete, [...] megépíti az Úrnak templomát! És nagy lesz az ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az ő székében, és pap is lesz az ő székében" (Zak 6:12-13).

A Krisztusra mutató áldozati szolgálat ideje elmúlt, az emberek tekintete a világ bűneiért hozott igazi áldozat felé fordult. A földi papság megszűnt, Jézushoz járulunk, az új szövetség közbenjárójához "és a meghintésnek véréhez, amely jobban beszél, mint az Ábel vére" (Zsid 12:24). "Még nem nyílt meg a szentély útja, fennállván még az első sátor. [...] Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált sátoron keresztül, [...] az ő tulajdon vére által ment be egyszer mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve" (Zsid 9: 8-12).

"Ennekokáért ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük" (Zsid 7:25). Bár a szolgálat áthelyeződött a földiből a mennyei templomba, bár a szentély és a mi nagy Főpapunk emberi szemnek láthatatlan, a tanítványok mégsem szenvednek kárt. Közösségükben nem következhet be szakadás, nem csökkenhet az erő a Megváltó távollétében. Amíg Jézus szolgál a fenti szentélyben, addig Lelke által Ő a földi egyház papja is. Visszavonult a földi szemek elől, de távozásakor adott ígérete beteljesedett: "Ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20). Miközben erejét helyettes szolgáira ruházza, éltető jelenléte most is egyházával van.

Lévén annakokáért nagy főpapunk, [...] Jézus, az Istennek Fia, ragaszkodjunk vallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül" (Zsid 4:14-16).