János 4:1-42

Útban Galilea felé Jézus áthaladt Samárián. Déltájban érte el Sékhem gyönyörű völgyét. E völgy bejáratánál volt Jákób kútja. Jézus elfáradt az utazásban, és leült pihenni, míg tanítványai elmentek élelmet vásárolni.

A zsidók és a samaritánusok esküdt ellenségek voltak, és amennyire csak lehetett, minden érintkezést kerültek egymással. Szükség esetén valójában lehetett kereskedelmi kapcsolatot létesíteni a samaritánusokkal - ezt az írástudók törvényesnek ítélték -, de minden társadalmi érintkezést megtiltottak. Zsidó nem kért kölcsön samaritánustól, nem fogadott el szívességet, még egy falat kenyeret vagy egy pohár vizet sem. A tanítványok, amikor élelmet vásároltak, a nemzeti szokásoknak megfelelően cselekedtek. Ezen túl viszont nem mentek. Szívességre kérni egy samaritánust, vagy bárhogyan segíteni neki - ilyesmi még Krisztus tanítványainak sem jutott volna eszébe.

Jézus ült a kút szélén, bágyadt volt az éhségtől és a szomjúságtól. Hosszú volt az út reggel óta, és most tűzött Reá a déli nap. Szomjúsága csak fokozódott, ahogy a hűs, frissítő vízre gondolt, amely oly közel volt hozzá, de mégis elérhetetlen, mivel nem volt sem kötele, sem vizeskorsója, és a kút mély volt. Neki is emberi természete volt, várnia kellett tehát, amíg jön valaki és vizet merít.

Egy samáriai asszony közeledett, és mintha észre sem vette volna Jézust, korsóját megtöltötte vízzel. Megfordult és elindult, ekkor Jézus inni kért tőle. Keleti ember ilyen szívességet nem hárított volna el. Keleten a vizet "Isten ajándékának" nevezték. A szomjazó utasnak vizet adni - ezt olyan szent kötelességnek tartották, amiért a sivatagi arabok képesek voltak útjukról letérni. A zsidók és samaritánusok közti gyűlölet azonban meggátolta az asszonyt abban, hogy szívességet ajánljon fel Jézusnak, a Megváltó viszont kereste a kulcsot szívéhez, és isteni szeretettől vezérelt tapintattal kért, nem pedig ajánlott szívességet. Ha felajánlja segítségét, lehet, hogy az asszony visszautasítja, a bizalom azonban bizalmat ébreszt. A menny Királya jött ehhez a kivetett lélekhez, szolgálatot kért kezéből. Ő, aki az óceánt teremtette, akinek hatalma van a nagy mélységek vizein, aki elindította a forrásokat és a föld csatornáit, fáradtan megpihent Jákób kútjánál, és rá volt utalva egy idegen szívességére még egy korty víz tekintetében is.

Az asszony látta, hogy Jézus zsidó. Meglepetésében elfelejtette a kérést teljesíteni, inkább megpróbálta az okát megfejteni: "Hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem, aki samáriai asszony vagyok?" (Jn 4: 9) - kérdezte.

Jézus így felelt: "Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja néked: Adj innom! te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet" (Jn 4:10). Azon is csodálkozol, hogy oly csekély szívességet kérek tőled, mint egy korty víz a lábunknál levő kútból. Ha te kértél volna engem, az örök élet vizét adtam volna.

Az asszony nem értette meg Krisztus szavait, de érezte ünnepélyes jelentőségüket. Könnyed, kötekedő magatartása kezdett megváltozni. Feltételezte, hogy Jézus az előttük levő kútról beszél, és így szólt: " Uram, nincs mivel merítened és a kút mély: hol vennéd tehát az élő vizet? Avagy nagyobb vagy-é te a mi atyánknál, Jákóbnál, aki nékünk adta ezt a kutat, és ebből ivott ő is?" (Jn 4:11-12) Csak egy szomjas, úttól megfáradt, poros vándort látott maga előtt. Gondosan összehasonlította Őt az igen tisztelt Jákób pátriárkával. Valóban úgy érezte - és ez természetes -, hogy nincs olyan kút, amely fölérhetne azzal, amiről még az atyák gondoskodtak. A múltba tekintett, az atyákra, és előre, a Messiás eljövetelére, miközben az atyák Reménye, maga a Messiás mellette volt, s ő nem ismerte fel. Ma is mennyi szomjas lélek áll közel az élő vízhez, és mégis messze tekint az élet kútforrásától! "Ne mondd a te szívedben: Kicsoda megy föl a mennybe? (azaz, hogy Krisztust aláhozza;) Avagy: Kicsoda száll le a mélységbe? (azaz, hogy Krisztust a halálból felhozza.) [. . .) Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van: [...] Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol" (Róm 10:6-9).

Jézus nem válaszolt azonnal a Reá vonatkozó kérdésre, hanem ünnepélyes őszinteséggel így szólt: "Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik: Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne" (Jn 4:13-14).

Aki e világ kútjainál próbálja csillapítani szomját, csak azért iszik, hogy újból megszomjazzék. Az emberek mindenütt kielégítetlenek. Vágyakoznak valamire, ami a lelki szükségleteket elégíti ki. Csak Egyvalaki képes erre. A világ szükséglete, az összes népek reménysége Krisztus. Az isteni kegyelem, melyet egyedül Ő képes nyújtani, olyan, mint az élő víz: megtisztít, felfrissít, felüdíti a lelket.

Jézus nem úgy gondolta, hogy ha az ember egyszer iszik az élet vizéből, az elegendő. Aki megízleli Krisztus szeretetét, az folyton többre vágyik, és semmi mást nem keres. A világ gazdagsága, tisztelete, örömei nem vonzzák. Szíve szüntelenül így kiált: Többet Belőled! Ő, Aki feltárja a lélek szükségleteit, arra vár, hogy ezt a belső éhséget és szomjúságot kielégíthesse. Minden emberi tartalék és forrás kiapad. A tartályok kiürülnek, a tavak kiszáradnak; ámde Üdvözítőnk kimeríthetetlen kútforrás. Újból és újból ihatunk, mindig oltja szomjunkat. Akiben Krisztus lakozik, annak lelkében van az áldás kútja - "örök életre buzgó víznek kútfeje" (Jn 4:14). Ebből a forrásból merítheti az összes szükségletét kielégítő erőt és kegyelmet.

Míg Jézus az élő vízről beszélt, az asszony csodálkozva figyelte. Jézus felkeltette érdeklődését, vágyat ébresztett benne az ajándék iránt, amelyről beszélt. Felfogta, hogy nem a Jákób kútjának vizéről van szó, mivel ezt rendszeresen itta, mégis újból megszomjazott. "Uram, - mondta - add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam, és ne jöjjek ide meríteni!" (Jn 4:15)

Jézus most hirtelen más irányba terelte a beszélgetést. Mielőtt ez a lélek elfogadhatta az ajándékot, amelyet Jézus adni vágyott, rá kellett vezetnie, hogy felismerje bűneit és Megváltóját. "Monda néki: Menj el, hívd a férjedet, és jöjj ide!" (Jn 4:16) Az asszony így felelt: "Nincs férjem" (Jn 4:17). Azt remélte, hogy ezzel minden ilyen irányú kérdezősködésnek elejét veszi. A Megváltó viszont folytatta: "Jól mondád, hogy: Nincs férjem; Mert öt férjed volt, és a mostani nem férjed: ezt igazán mondtad" (Jn 4:17 18).

Hallgatója megremegett. Titokzatos kéz forgatta élettörténetének lapjait, napvilágra hozta, amiről azt remélte, hogy örökre rejtve marad. Ki az, aki olvas életének titkaiban? Eszébe ötlött az örökkévalóság, az eljövendő ítélet, amikor minden, most rejtett dolog nyilvánvalóvá lesz. Ennek fényében felébredt lelkiismerete.

Semmit sem tagadhatott, de megpróbált kerülni minden utalást erre a kellemetlen témára. Mély tisztelettel így szólt: "Uram, látom, hogy te próféta vagy" (Jn 4:19). Azután, remélve, hogy így lelkiismeretét megnyugtathatja, vallási ellentétekre terelte a szót. Ha Ő próféta, bizonyára el tudja igazítani azokban az ügyekben, amelyeket oly régóta vitatnak.

Jézus türelmesen hagyta, hogy arra terelje a beszélgetést, amerre akarja. Közben figyelte az alkalmat, hogy újból az asszony szívébe rejthesse az igazságot. A nő így szólt: "A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak; és ti azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol imádkozni kell" (Jn 4:20). Éppen ráláttak Garizim hegyére. Templomát lerombolták, csak az oltár maradt meg. Az istentisztelet helye vita tárgya volt a zsidók és a samaritánusok között. Az utóbbiak őseinek egy része valaha Izraelhez tartozott, de bűneik miatt az Úr megengedte, hogy bálványimádó nép hajtsa őket igájába. Nemzedékek óta keveredtek a bálványimádókkal, akiknek vallása fokozatosan beszennyezte az övékét. Igaz, hogy úgy tartották: bálványaik csak emlékeztetik őket az élő Istenre, a világegyetem Uralkodójára - az embereket mégis faragott képeik tiszteletére nevelték.

Amikor a jeruzsálemi templomot újjáépítették Ezsdrás idejében, a samaritánusok szerettek volna csatlakozni a zsidókhoz az építkezésnél. Ezt a kiváltságot a zsidók visszautasították, s ebből ádáz gyűlölködés pattant ki a két nép között. A samaritánusok saját templomot építettek Garizim hegyén. Itt a mózesi előírásokkal összhangban tisztelték Istent, bár nem vetették el teljesen a bálványimádást. A katasztrófa azonban utolérte őket: templomukat lerombolta az ellenség, úgy tűnt, átok alatt vannak - mégis ragaszkodtak hagyományaikhoz és istentiszteleti formájukhoz. Nem ismerték el a jeruzsálemi templomot Isten házának, és nem vallották, hogy a zsidók vallása az övék fölött áll.

Jézus így válaszolt az asszonynak: "Hidd el nékem, hogy eljő az óra, amikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, amit nem ismertek; mi azt imádjuk, amit ismerünk: mert az idvesség a zsidók közül támadt" (Jn 4:21-22). Jézus már megmutatta, hogy mentes a zsidók samaritánusokkal szembeni előítéleteitől. Most arra vágyott, hogy ledöntse ennek a samaritánusnak a zsidókkal szembeni előítéletét. Miközben utalt arra, hogy a samaritánusok hitét megfertőzte a bálványimádás, kijelentette, hogy a megváltás nagy igazságait Isten a zsidókra bízta, és közülük kell a Messiásnak megjelenni. A Szent Iratok világosan bemutatták Isten jellemét és kormányzásának alapelveit. Jézus a zsidókhoz sorolta magát, mint olyanokhoz, akikkel Isten megismertette magát.

Arra vágyott, hogy hallgatójának gondolatait a külsőségek, a ceremóniák ügye, az ellentét kérdései fölé emelj e. "Eljő az óra - mondotta - és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják" (Jn 4:25-24).

Itt Jézus ugyanazt az igazságot jelenti ki, amit Nikodémusnak is kinyilatkoztatott, amikor ezt mondta: "Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát" (Jn 3:3). Nem azáltal kerül az ember közösségbe Istennel, hogy egy szent hegyet vagy egy szent templomot keres. A vallást nem szabad külső formákra vagy ceremóniákra korlátozni. Egyedül az a vallás vezet Istenhez, amely Istentől jő. Ha helyesen akarjuk szolgálni Őt, az isteni Lélektől kell születnünk. Ő megtisztítja a szívet, megújítja a gondolkodást, új képességgel ruház fel, hogy ismerjük és szeressük Istent. Összes parancsolata iránt készséges engedelmességgel ajándékoz meg. Ez az igazi istentisztelet, a Szentlélek munkájának gyümölcse. A Lélek fogalmaz meg minden őszinte imát, és az ilyen ima elfogadható Isten előtt. Ha valahol egy lélek vágyakozik Isten után, ott megnyilvánul a Lélek munkája, és Isten megnyilatkozik annak az embernek. Ő az ilyen imádókat keresi. Arra vár, hogy elfogadhassa, fiaivá és leányaivá tehesse őket.

A beszélgetés során Jézus szavai mély hatást tettek az asszonyra. Sohasem hallott ilyen véleményt sem saját papjaitól, sem a zsidóktól. Amint addigi élete elvonult előtte, átérezte, hogy nagy szüksége van valamire. Rádöbbent, hogy lelke szomjazik, és ezt Sikár kútjainak vize sohasem csillapíthatja. Eddig semmi sem érte, ami ennyire ráébresztette volna magasabbrendű szükségleteire. Jézus meggyőzte arról, hogy olvas életének titkaiban, mégis barátjának érezte Őt, olyannak, aki szánja és szereti. Bár már jelenlétének tisztasága is ítélet volt bűnei felett, Jézus egy szóval sem vádolt, hanem kegyelméről beszélt, ami megújíthatja a lelket. A nő kezdett meggyőződni Jézus jelleméről. Felmerült benne a kérdés: Nem lehet ez a rég várt Messiás? Így szólt: "Tudom, hogy a Messiás jő (aki Krisztusnak mondatik); mikor az eljő, megjelent nékünk mindent" (Jn 4:25). Jézus felelt: "Én vagyok az, aki veled beszélek" (Jn 4:26).

Amint az asszony meghallotta e szavakat, hit lobbant szívében. Elfogadta a csodálatos kijelentést az isteni Tanító ajkáról.

Ennek az asszonynak a felfogása érzékeny volt ezekre a dolgokra. Kész volt elfogadni a legnemesebb kinyilatkoztatást, mivel érdekelték az Írások, és a Szentlélek felkészítette, hogy még több világosságot tudjon befogadni. Tanulmányozta az Ótestamentum ígéretét: "Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened teközüled, a te atyádfiai közül, olyat mint én: azt hallgassátok!" (5Móz 18:15) Szerette volna megérteni ezt a próféciát. A világosság már átvillant elméjén. Az élet, a lelki élet vize, amit Krisztus ad minden szomjas léleknek, kezdett buzogni szívében. Az Úr Lelke munkálkodott benne.

Krisztus nem tehetett ilyen egyszerű kijelentést az önigazult zsidóknak, mint ennek az asszonynak. Messzemenő fenntartásokkal kellett szólnia hozzájuk. Amit nem mondott el a zsidóknak, és amit később tanítványai lelkére kötött, hogy tartsák titokban, azt most kijelentette ennek a nőnek. Jézus látta, hogy tudását hasznosítani fogja, és másokat is el fog hozni, hogy részesüljenek kegyelmében.

Amikor a tanítványok küldetésükből visszatértek, meglepetve látták, hogy Mesterük egy asszonnyal beszélget. Nem vette el a frissítő vizet, amire vágyott, nem szakította félbe a beszélgetést, hogy egyen az ételből, amit tanítványai hoztak. Amikor az asszony elment, tanítványai kérték, hogy egyék. Látták, hogy hallgatag, elgondolkodott, mintha elmélkedésbe merült volna. Arca fénytől sugárzott, s nem merték megzavarni kapcsolatát a mennyel. Viszont tudták: bágyadt, kimerült, és kötelességüknek érezték, hogy emlékeztessék fizikai szükségleteire. Jézus látta szerető érdeklődésüket és így szólt: "Van nékem eledelem, amit egyem, amit ti nem tudtok" (Jn 4: 32).

A tanítványok csodálkoztak, ki hozhatott Neki ételt, de Ő megmagyarázta: "Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem" (Jn 4:34). Jézust örömmel töltötte el, hogy szavai felébresztették az asszony lelkiismeretét. Látta, ahogyan iszik az élet vizéből, és ez csillapította saját éhét és szomját. Küldetésének teljesítése, amiért elhagyta a mennyet, megerősítette a Megváltót munkájában, és az emberi szükségletek fölé emelte. Egy igazságra éhes, szomjas lélek szolgálata becsesebb volt Számára, mint az evés vagy ivás. Pihenés, felüdülés volt ez Néki. A jótékonyság volt lelkének élete.

Üdvözítőnk szomjúhozza a hálát. Éhezi azok rokonszenvét és szeretetét, akiket vére árán váltott meg. Kimondhatatlanul vágyik arra, hogy hozzá jöjjenek és vegyenek életet. Ahogyan az anya figyeli a hála mosolyát kisgyermeke arcán, ami az értelem derengését is jelzi, úgy keresi Krisztus a hálás szeretet jeleit, amelyek kifejezik, hogy lelki élet kezdődött a szívben.

Az asszonyt örömmel töltötték el Krisztus szavai. A csodálatos kinyilatkoztatás szinte ellenállhatatlan erejű volt. Otthagyta a vizeskorsót, és visszatért a városba, hogy elvigye az üzenetet másoknak. Jézus tudta, miért ment el. Otthagyta a korsót - ez félreérthetetlenül az Ő szavainak hatásáról tanúskodott. A nő lelkének legőszintébb vágya volt, hogy élő vizet kapjon; elfelejtette, hogy miért ment a kúthoz, elfelejtette a Megváltó szomjúságát, amit oltani akart. Örömtől túlcsorduló szívvel sietett útjára, hogy másokkal is megossza a kapott drága világosságot.

"Jertek, lássatok egy embert, aki megmonda nékem mindent, amit cselekedtem - mondta a város lakóinak; Nem ez-é a Jézus?" (Jn 4:29). Szavai az emberek szívét érintették. Új volt az arckifejezése, egész megjelenése. Az emberek érdeklődtek Jézus iránt. "Kimenének [...] a városból, és hozzá menének" (Jn 4:30).

Amint Jézus ült a kútnál, az előtte elterülő gabonaföldekre tekintett - kellemes zöldjüket bearanyozta a napfény. Tanítványai figyelmét erre a képre terelte, a mezőt jelképnek használta: "Ti nem azt mondjátok-é, hogy még négy hónap és eljön az aratás? Ímé, mondom néktek: Emeljétek fel szemeiteket, és lássátok meg a tájékokat, hogy már fehérek az aratásra" (Jn 4: 35). Beszéd közben látta a kút felé közeledő csoportokat. Négy hónap volt még a gabona aratásáig, de a termés már beérett.

Így szólt: "Aki arat, jutalmat nyer, és az örök életre gyümölcsöt gyűjt; hogy mind a vető, mind az arató együtt örvendezzen. Mert ebben az a mondás igaz, hogy más a vető, más az arató" (Jn 4:36). Itt Krisztus arra a szent szolgálatra mutat, amellyel Istennek tartoznak azok, akik befogadják az evangéliumot. Ők Isten élő eszközei. Ő személyes szolgálatot vár el tőlük. Akár vetünk, akár aratunk, Istenért munkálkodunk. Az egyik szórja a magot, a másik begyűjti a termést, és mindegyikük - a vető és az arató is - jutalmat kap. Együtt örvendeznek munkájuk jutalmának.

Jézus így szólt a tanítványokhoz: "Én annak az aratására küldtelek titeket, amit nem ti munkáltatok; mások munkálták, és ti a mások munkájába állottatok" (Jn 4:38). Az Üdvözítő itt a pünkösdi nagy betakarításra tekintett előre. A tanítványoknak nem volt szabad ezt saját erőfeszítéseik eredményeként elkönyvelni. Ők mások munkájába álltak be. Krisztus Ádám bukása óta választott szolgáira bízta az ige magvát, hogy elvessék az emberi szívekbe. Egy láthatatlan hatóerő, egy mindenható hatalom csendben, de eredménnyel munkálkodott az aratás előkészítésén. Isten kegyelmének harmatját, esőjét, napsugarait küldte az igazság magvának zsendítésére. Krisztus kész volt tulajdon vérével öntözni a magot. A tanítványoknak abban a kiváltságban volt részük, hogy Istennel munkálkodhattak. Krisztus és a hajdani idők szent embereinek munkatársai voltak. Amikor pünkösdkor kitöltetett a Szentlélek, egyetlen napon ezrek tértek meg. Ez volt Krisztus vetésének eredménye, munkájának gyümölcse.

Az asszonyhoz szóló szavak a kútnál a jó mag vetését jelentették, és milyen gyorsan bekövetkezett az aratás! A samaritánusok eljöttek, meghallgatták Jézust, és hittek benne. Köré tömörültek a kútnál, elhalmozták kérdésekkel, szomjasan fogadták magyarázatait sok olyan dologról, ami addig nem volt világos előttük. Amint hallgatták Őt, a zavar oszladozni kezdett bennük. Olyanok voltak, mint a nagy sötétségben ülő nép, amelyre hirtelen felragyog a fénysugár, míg teljes dél lesz. Ez a rövid beszélgetés azonban nem elégítette ki őket. Többet akartak hallani, vágytak rá, hogy barátaik is hallhassák ezt a csodálatos tanítót. Meghívták Őt városukba, kérték, maradjon velük. Jézus két napot időzött Samáriában, és sokan hittek Benne.

A farizeusok lenézték Jézus egyszerűségét. Nem akarták tudomásul venni csodáit, jelet követeltek Tőle, hogy Ő Isten Fia. A samaritánusok viszont nem kértek jelet, Jézus nem tett csodát közöttük, kivéve, hogy feltárta az asszonynak élete titkait a kútnál. Mégis sokan befogadták Őt. Frissen ébredt örömükben így szóltak az asszonyhoz: "Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus" (Jn 4:42).

A samaritánusok hitték, hogy az eljövendő Messiás nemcsak a zsidók, hanem a világ Üdvözítője is. A Szentlélek Mózes által jövendölt Róla, mint Istentől küldött prófétáról. Jákób által kijelentette, hogy hozzá gyűlnek a népek, Ábrahámon keresztül pedig, hogy benne áldatnak meg a földnek minden nemzetségei. Ezekre a szövegekre alapozta Samária népe a Messiásba vetett hitét. Az, hogy a zsidók félremagyarázták a későbbi prófétákat, és Krisztus második eljövetelének dicsőségét az első adventhez kötötték, a samaritánusokat a szent iratok elutasítására késztette, Mózes könyveinek kivételével. Viszont amint a Megváltó elsöpörte mindezeket a hamis értelmezéseket, sokan elfogadták a későbbi próféciákat, és magának Krisztusnak az Isten országára vonatkozó szavait.

Jézus kezdte lerombolni a zsidók és a pogányok közötti válaszfalat, s az üdvösséget hirdetni az egész világnak. Noha zsidó volt, mégis szabadon elvegyült a samaritánusok között, mit sem törődött népe farizeusi szokásaival. Az előítéletekkel szemben elfogadta e megvetett emberek vendégszeretetét. Házaikban aludt, asztaluknál velük együtt evett, elfogyasztotta az ő kezük által készített és felszolgált ételt, utcáikon tanított, a legmesszebbmenőkig nyájas, udvarias volt velük.

A jeruzsálemi templomban alacsony fal választotta el a külső udvart a szent épület egyéb részeitől. Ezen a falon feliratok hirdették különböző nyelveken, hogy zsidókon kívül senki más nem lépheti át ezt a határt. Ha pogány merészelt volna belépni a belső udvarba, megszentségtelenítette volna a templomot, és életével fizet érte. Jézus viszont - a templomnak és szolgálatainak szerzője - az emberi együttérzés kötelékeivel vonta magához a pogányokat, isteni kegyelme pedig a zsidók által elutasított üdvösséget hozta nekik.

Jézus samáriai tartózkodását áldásnak szánta tanítványai számára, akik még mindig a zsidó vakhit befolyása alatt álltak. Úgy érezték, hogy a nemzetük iránti hűség kötelezi őket ellenségeskedés táplálására a samaritánusok irányában. Csodálkoztak Jézus magatartásán. Nem tudták nem követni példáját, és bár a Samáriában töltött két nap során a Jézus iránti hűségük féken tartotta előítéleteiket, szívük azonban hajthatatlan maradt. Időbe telt, amíg megtanulták, hogy megvetésük és gyűlöletük helyét irgalmasságnak és együttérzésnek kell elfoglalnia. Az Úr mennybemenetele után viszont tanításai új jelentést nyertek a tanítványok számára. A Szentlélek kitöltetése után visszaemlékeztek a Megváltó tekintetére, szavaira, tiszteletteljes, nyájas viselkedésére ezekkel a megvetett idegenekkel szemben. Amikor Péter Samáriába ment prédikálni, ugyanezzel a lelkülettel munkálkodott. Amikor Jánost Efézusba és Szmirnába hívták, visszaemlékezett a sékhemi tapasztalatra, és szíve hálával telt el az isteni Tanító iránt, aki előre látta a rájuk váró nehézségeket, és saját példájával nyújtott segítséget.

Az Üdvözítő ma is ugyanazt a munkát végzi, mint Samáriában, amikor az élet vizét nyújtotta az asszonynak. Akik az Ő követőinek nevezik magukat, lehet, hogy lenézik, elutasítják a kivetetteket, viszont Jézus szeretetét sem születési, sem nemzetiségi körülmények, sem semmilyen életviszonyok nem fordíthatják el az ember fiaitól. Ő így szól minden lélekhez, bármily bűnös is: Ha kérted volna tőlem, élő vizet adtam volna néked.

Az evangéliumi hívást nem szabad leszűkíteni, néhány kiváltságosnak átadni, akikről úgy hisszük, bennünket tisztelnek meg, ha elfogadják. Az üzenetet mindenkinek át kell adni. Valahol csak szívek nyílnak meg, hogy elfogadják az igazságot, Krisztus készen áll a tanításukra. Kinyilatkoztatja nekik az Atyát, aki a szíveket vizsgálja, és elmondja, hogy milyen a Hozzá méltó imádás. Az ilyeneknek nem beszél példázatokban. Nekik, mint az asszonynak a kútnál, ezt mondja: "Én vagyok az, aki veled beszélek" (Jn 4:26).

Amikor Jézus leült pihenni Jákób kútjánál, Judeából jött, ahol szolgálata kevés gyümölcsöt termett. Elutasították a papok, az írástudók, még a magát tanítványainak valló nép sem ismerte fel isteni jellemét. Erőtlenül, kimerülten sem tagadta meg a beszélgetés lehetőségét egy asszonytól, bár az idegen volt, elszakadt Izraeltől, és nyílt bűnben élt.

Az Üdvözítő nem várta, hogy sokaság seregeljen össze. Tanítását gyakran csak egy pár köréje gyűlő embernek kezdte mondani, de az arra járók sorban megálltak, hogy hallgassák Őt, amíg egész tömeg hallgatta csodálattal és tisztelettel Isten szavait a mennyből küldött Tanítótól. A Krisztusért munkálkodó ne érezze, hogy néhány hallgatónak nem tud ugyanolyan odaadóan beszélni, mint nagyobb csoportnak. Lehet, hogy csak egyvalaki hallja az üzenetet, de ki mondhatja meg, hogy hatása milyen messze fog elérni? Még a tanítványok szemében sem tűnt indokoltnak, hogy a Megváltó egy samáriai asszonyra vesztegesse az idejét. Jézus azonban komolyabban és magasabb szinten beszélgetett vele, mint királyokkal, tanácsosokkal vagy főpapokkal. A tanításokat, melyeket átadott ennek az asszonynak, a föld legvégső határáig vitték tovább.

Mihelyt megtalálta a Megváltót, a samáriai asszony másokat is elhozott hozzá. Jobb misszionáriusnak bizonyult, mint Jézus tanítványai. Ők ugyanis egyáltalán nem látták ígéretes munkaterületnek Samáriát. Gondolataik a nagy munka felé irányultak, amelyet a jövőben kell elvégezniük. Nem látták, hogy éppen körülöttük van az aratnivaló, amit be kell gyűjteni. A lenézett asszony viszont egy egész várost hozott el, hogy hallhassák a Megváltót. Azonnal elvitte a világosságot embertársainak.

Ez az asszony a Krisztusban való gyakorlati hit munkálkodását jeleníti meg. Minden igaz tanítvány misszionáriusként születik Isten országába. Aki az élet vizéből iszik, az élet kútfejévé válik. Krisztus kegyelme olyan a léleknek, mint a forrás a pusztának: azért buzog, hogy mindenkit felüdítsen, és vágyat ébresszen az elveszendőben az élet vize után.