Máté 26:36-56; Márk 14:32-50; Lukács 22:39-53; János 18:1-12.

Tanítványai társaságában az Üdvözítő lassan ment a Gecsemáné kertje felé vezető úton. A húsvéti telihold fényesen ragyogott le a felhőtlen égről. A zarándok sátrak városa mély csendben pihent.

Eddig valahányszor alkalom adódott rá, Jézus komolyan elbeszélgetett tanítványaival és oktatta őket. Most azonban, mikor a Gecsemáné kerthez közeledtek, furcsa módon hallgatag lett. Jézus gyakran felkereste ezt a kertet, hogy ott elmélkedjék és imádkozzék. Szíve azonban még sohasem volt annyira tele szomorúsággal, mint kínszenvedésének ezen az éjszakáján. Egész földi életén át Isten jelenlétének a világosságában járt. Mikor olyan emberekkel került összeütközésbe, akik Sátán befolyása alatt voltak, Jézus azt tudta mondani: "Aki küldött engem, én velem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek neki kedvesek" (Jn 8:29). Most azonban úgy látszott, mintha Jézus kirekesztődött volna Isten jelenlétének világosságából. Most olyan volt, mint aki a bűnösök közé tartozik. Az elveszett emberiség bűnét neki kellett elhordoznia. Az Úrnak, mindnyájunk vétkét Reá kellett vetnie, Reá, aki pedig bűnt nem ismert (Vö. Ésa 53). Olyan rettenetes, szörnyű volt számára a bűn, olyan nagy volt a súlya a véteknek, amelyet neki kellett elhordoznia, hogy az Atya szeretetéből való örök kizárás félelme tört lelkére. Miután megérezte, hogy Isten haragja milyen rettenetes azokkal szemben, akik áthágták parancsolatait, így kiáltott fel: "Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig!" (Mt 26:38).

Mikor megközelítették a kertet, a tanítványok észrevették azt a változást, amely Mesterükön történt. Soha azelőtt nem látták őt ilyen végtelenül szomorúnak és hallgatagnak. Minél közelebb kerültek a kerthez, Jézusnak ez a különös szomorúsága annál jobban fokozódott. A tanítványok azonban nem merték megkérdezni tőle, hogy mi az oka szomorúságának. Olyan tántorogva járt, mintha mindjárt elesne. Miután beléptek a kertbe, a tanítványok oda tekintettek arra a helyre, ahová Mesterük vissza szokott vonulni, és azt kívánták, bárcsak most is megnyugodhatna. Jézus minden lépést nagy erőfeszítéssel tett meg. Hangosan fel-feljajdult, mintha szörnyű teher súlya alatt szenvedett volna. Kétszer is tanítványai támogatták meg, mert különben a földre zuhant volna.

A kert bejáratának közelében arra kérte tanítványait, hogy imádkozzanak önmagukért és őérette. Azután Péterrel, Jakabbal és Jánossal arra a bizonyos elkülönített, magányos helyre ment. Ez a három tanítvány volt Krisztus legközelebbi társa. Ezek látták Krisztus megdicsőülését és átváltozását a Megdicsőülés hegyén. Szemtanúi voltak, mikor Mózes és Illés beszélgetett vele. Ők hallották meg a mennyből érkező hangot. Ezért Krisztus most is, nagy küzdelmének az időpontjában azt kívánta, hogy ez a három tanítvány maradjon a közelében. Azelőtt is gyakran töltötték vele az éjszakát ezen a félreeső, magányos helyen. Ezeken az alkalmakon, a Jézussal való vigyázás és imádkozás bizonyos időszaka után azonban félrevonultak, kissé távolabb Mesterüktől. Álomra hajtották le fejüket, és zavartalanul aludtak, míg reggel Jézus fel nem ébresztette őket, hogy újra kezdjék el napi munkájukat. Most azonban Krisztus azt akarta, hogy az egész éjszakát éberen és imádkozással töltsék. Ennek ellenére Jézus mégsem tudta elviselni, hogy éppen ez a három tanítványa legyen tanúja annak a kínszenvedésnek, amelyet neki kellett elhordoznia.

"Maradjatok itt, - mondotta nekik - és vigyázzatok énvelem" (Mt 26:38).

Azután elment néhány lépésnyi távolságra, - de nem olyan messzire, hogy ne láthatták és hallhatták volna Őt, és - arcra borulva zuhant a földre. Krisztus úgy érezte, hogy a bűn elválasztotta Őt Atyjától. A mélység olyan széles, olyan sötét és olyan riasztó volt, hogy a lelke megborzadt tőle. Isteni hatalmát nem használhatta fel a kínszenvedéstől való megszabadulása érdekében. Emberként kellett elszenvednie az emberek által elkövetett bűnök következményeit. Emberként kellett elhordoznia Istennek a bűnnel szemben tanúsított haragját.

Jézus helyzete most egészen más volt, különbözött azoktól a helyzetektől, amelyekbe eddig belekerült. Szenvedését legjobban a próféta szavaival írhatjuk le: "Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfiú ellen, aki nékem társam! így szól a Seregeknek Ura!" (Zak 13:7). A bűnös ember helyetteseként szenvedett az isteni igazságszolgáltatás súlya alatt. Látta, hogy mit jelent ez az igazságszolgáltatás. Eddig közbenjáróként tevékenykedett másokért; most ő vágyott arra, hogy legyen valaki, aki közbenjár érette.

Mikor Krisztus úgy érezte, hogy megszakadt, összetört az Atyával való egysége, félt, hogy emberi természetében nem lesz képes elviselni a sötétség hatalmasságaival szemben Reá váró nagy küzdelmet. A pusztában lejátszódott megkísértésében az emberi nemzetség sorsa forgott kockán. Akkor Krisztus volt a győztes. Most a kísértő egy végső, félelmetes küzdelemre vonult fel; erre készült Krisztus szolgálatának három éve alatt. Minden ennek a harcnak a kimenetelétől függött. Ebben a harcban minden, de minden kockán forgott. Ha Sátán ebben a küzdelemben kudarcot szenved, akkor elveszíti minden reménységét az uralom megszerzésére. A világ országai végül is Krisztus tulajdonává lesznek, és őt magát legyőzik és kivetik. Ha azonban le tudná győzni Krisztust, akkor az egész föld Sátán birodalmává lenne és az emberi nemzetség örökre hatalmába kerülne. Krisztus, mikor maga előtt látta az összeütközés összes lehetséges következményeit, akkor a lelke megtelt rettegéssel, mert tudta, hogy esetleges veresége az Istentől való elválasztását jelentené számára. Sátán azt sugallta az Úrnak, hogyha vállalja a kezességet a bűnös világért, akkor örökre elszakad Istentől; ezáltal azonosulna a Sátán királyságával, és soha többé nem lehetne közösségben Istennel.

Mit nyerhetett meg Krisztus ezzel az áldozattal? Mennyire reménytelennek látszott az, hogy az ember kigyógyul a hálátlanságból! Sátán a legnehezebb útszakaszon ezzel kísértette a Megváltót. Azok az emberek, akik azzal az igénnyel léptek fel, hogy több joguk van az áldásokra, mert felette állanak embertársaiknak, elvetettek Téged. Arra törekszenek, hogy megsemmisítsenek Téged és az alapját, a középpontját, a pecsétjét azoknak az ígéreteknek, amelyeket mint különleges kiválasztott embereknek, nekik tettél. Tanítványaid egyike, aki hallgatta oktatásaidat, utasításaidat és egyike volt munkatársaid legkiválóbbjainak, elárult téged! Legbuzgóbb követőd megtagad! Tanítványaid elhagynak! Krisztus egész lénye visszaborzadt mindennek még a gondolatától is. Éles tőrként szúrt szívébe az a gondolat, hogy éppen azok, akiknek a megmentéséért minden áldozatot vállalt; éppen azok, akiket olyan nagyon szeretett, közreműködnek a Sátán által tervezett és kirobbantott összeesküvésben. A küzdelem, az összeütközés szörnyű volt. Krisztus lemérhette ezt népének, vádlóinak és elárulójának a bűnével, és a gonoszságban fetrengő világ vétkeivel. Az emberek bűne súlyosan nehezedett Krisztusra, és Isten bűn miatti haragjának a tudata összetörte benne az életet.

Gondolkozzunk el azon, milyen árat kellett neki fizetnie az emberiség megmentéséért! Kínszenvedése közben körmeivel belevájt és belekapaszkodott a kemény földbe, mintha ezzel akarná megmenteni magát attól, hogy távolabb vonszolják Istentől. Az éjszaka dermesztő harmata hullott arccal a földre borult alakjára, de Ő észre sem vette. Sápadt ajkáról ez a keserű kiáltás szakadt fel: "Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár". Azonban most is azonnal hozzáteszi: "Mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te" (Mt 26:39).

Az emberi szív szenvedés közben részvétre, együttérzésre vágyakozik. Krisztus is ezt a vágyakozást érezte. Lelke nagy szenvedésével odament tanítványaihoz azzal a kívánsággal a szívében, hogy majd hall néhány vigasztaló szót azoktól, akiket olyan gyakran megáldott, megvigasztalt és megvédett szomorúságukban és kétségbeesett állapotukban. Krisztus, akinek mindig volt néhány együttérző, részvétet kifejező szava tanítványai számára, most emberfeletti kínokat szenvedett el. Szerette volna megtudni, hogy vajon ők most imádkoznak-e érette és önmagukért. Milyen sötétnek mutatkozott a bűn gonoszsága. Szörnyű nagy volt a kísértés arra, hogy az emberi nemzetség hadd hordozza el saját bűne következményeit, Ő pedig ártatlanul állhasson Isten elé. Ha tudta volna, hogy tanítványai már megértették és értékelik áldozatát, akkor ez a tudat megerősítette volna őt.

Fájdalmas erőfeszítéssel felemelkedett, odatántorgott ahhoz a helyhez, ahol tanítványait hagyta, de "aluva találá őket" (Mt 26:40). Ha imádkozva találta volna őket, az nagy segítséget jelentett volna számára. Ha Istenben keresték volna a menedéküket, hogy a sátáni hatalmasságok erőt ne vehessenek rajtuk, akkor állhatatos hitük megvigasztalta volna őt. A tanítványok azonban nem vették szívükre Uruk ismételt figyelmeztetését: "Vigyázzatok és imádkozzatok!" (Mt 26:41). Először nagyon zavarba jöttek, mikor meglátták Mesterüket, aki rendszerint higgadt és méltósággal felruházott volt, hogy miként küzd most felfoghatatlanul nagy szomorúságával. A tanítványok még imádkoztak, amikor meghallották a szenvedő Krisztus hangos kiáltását. Nem az volt a szándékuk, hogy elhagyják az Urat, de úgy látszott, hogy a rémület megbénította őket. Ettől a bénultságtól csak úgy szabadulhattak volna meg, ha imában állandóan összeköttetésben maradtak volna Istennel. Nem fogták fel, hogy éberség, vigyázás és komoly imádkozás szükséges ahhoz, hogy ellent tudjanak állam a kísértésnek.

Mielőtt a kert felé irányította lépteit, Jézus ezt mondotta tanítványainak: "Ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok bennem" (Mk 14:27). A tanítványok erősen bizonykodtak, és arról biztosították Jézust, hogy a börtönbe és a halálba is elmennének vele. Szegény önelégült Péter még ezt is hozzátette társai fogadkozásához: "Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem!" (Mk 14:29). A tanítványok önmagukban bíztak. Nem pillantottak fel a hatalmas Segítőre, ahogy az Úr tanácsolta nekik. Így, amikor az Üdvözítőnek legnagyobb szüksége volt részvétükre és imádságaikra, akkor álomba merülten találta őket. Még Péter is aludt.

János, a szerető és szeretett tanítvány, aki Jézus keblére hajtotta fejét, szintén aludt. Jánost, Mestere iránt érzett szeretete ébren kellett volna, hogy tartsa. Komoly imádságának össze kellett volna vegyülnie azzal az imádsággal, amelyet szeretett Üdvözítője mondott el legnagyobb gyötrelmei idején. A Megváltó az egész éjszakát tanítványaiért mondott imádságokkal töltötte el. Imádságaiban azért könyörgött, hogy tanítványainak hite ne valljon kudarcot. Ha Jézus most újra feltette volna Jakabnak és Jánosnak azt a kérdést: "Megihatjátok-e a pohárt, amelyet én megiszom? és megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?" bizonyára nem merték volna azt felelni neki: "Meg" (Mt 20:22).

Jézus hangjára a tanítványok felébredtek, de alig ismerték meg Urukat. Arcát megváltoztatta az átélt szenvedés. Jézus ezzel a kérdéssel fordul Péterhez: "Simon, alszol?" Nem bírtál egy óráig vigyázni? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok; a lélek ugyan kész, de a test erőtelen" (Mk 14:37-38). A tanítványok gyengesége felkeltette Jézus részvétét irántuk. Krisztus félt, hogy nem lesznek majd képesek kiállni a próbát, amelyben részük lesz elárultatása és halála idején. Nem dorgálta meg őket, hanem azt mondotta nekik: "Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok" (Mk 14:38). Még szörnyű szenvedései közepette is igyekezett mentséget találni gyengeségükre: "A lélek ugyan kész, de a test erőtelen" (Mk 14:38).

Isten Fiát ismét elfogta az aggodalom, kínszenvedés, ájulás és kimerültség. A gyengeségtől és a teljes kimerültségtől majdnem tehetetlenül támolygott vissza előbbi küzdelme helyére. Szenvedése még nagyobb volt, mint előzőleg. Lelke haláltusájában a verítéke olyan volt, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak. Kínszenvedésének csak a ciprusok és a pálmafák voltak a földi tanúi. Leveles ágaikról súlyos harmatcseppek hullottak összetört alakjára, mintha a természet is sírva fakadt volna azon a szomorú tényen, hogy Alkotójának egyedül kellett birkóznia a sötétség hatalmasságaival.

Rövid idővel előbb Jézus hatalmas cédrusként állta ellenfelei ostromát, akik ezért még dühödtebben támadtak fel ellene és töltötték ki dühüket rajta. A konok akaratokkal megtelt fejek és a gonoszsággal, ravaszsággal megtöltött szívek hiába igyekeztek megzavarni Krisztust, és erőt venni rajta. Ő továbbra is megmaradt isteni fenségében, Isten Fiának. Krisztus most olyan volt, mint egy nádszál, amelyet tépdesett és meghajlított a vihar, de győztesként közeledett munkája végéhez. Minden egyes lépésével győzelmet aratott a sötétség hatalmasságai felett. Mint aki már megdicsőíttetett, igénye volt az Istennel való egységre. Szívéből Istent magasztaló énekek áradtak. A bátorság és gyengédség szavaival szokott Krisztus tanítványaihoz szólni. Most szava nem a győzelem hangszínével, hanem az emberi szenvedés teljességével hangzott fel az esti csendben. Az Üdvözítő szavai eljutottak az álmos tanítványok füléhez: "Atyám, ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a Te akaratod" (Mt 26:42).

A tanítványok első gondolata az volt, hogy Jézushoz kell menniük, de az Úr megparancsolta nekik, hogy maradjanak a helyükön és ott vigyázzanak és imádkozzanak. Mikor Jézus hozzájuk ment, még mindig aludva találta őket. Ismét úgy érezte, hogy vágyik utánuk, néhány szavuk után, amelyek könnyítenének szenvedésein, és összetörhetnék a sötétségnek azt a hatalmát, amely már-már erőt vett rajta. A tanítványok szemei azonban elnehezültek az álmosságtól. "Nem tudták, mit feleljenek neki" (Mk 14:40). Uruk jelenlétében felébredtek. Arcán meglátták a véres verejtékcseppeket. Megteltek félelemmel. Lelkének szorongó gyötrődését azonban nem tudták megérteni. "Oly rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja sem emberfiaié volt" (Ésa 52:14).

Jézus ismét elfordult tanítványaitól és visszatért magányos menedékhelyére, a nagy sötétség borzalmától esett arcra borulva a földre. Isten Fiának emberi természete remegett a szörnyű megpróbáltatás órájában. Most nem imádkozott tanítványaiért, hogy hitük ne legyen ingadozó, hanem csak saját megkísértett és szenvedő lelkéért könyörgött. Elérkezett a rettenetes pillanat. Az a pillanat, amelynek el kellett döntenie a világ sorsát. Az emberiség sorsa még függőben volt. Krisztus még most is megtagadhatta volna a bűnös emberi nemzetségért meghatározott és elrendelt pohár kiivását. Még nem volt túl késő. Jézus még letörölhette volna orcájáról a véres verejtékcseppeket és hagyhatta volna, hogy az emberek vesszenek el bűneikben. Azt mondhatta volna: A bűnös hadd kapja meg bűnéért büntetését, én pedig visszamegyek az én Atyámhoz. Vajon Isten Fia kiissza-e a megaláztatás és a haláltusa keserű poharát? Vajon az ártatlan elszenvedi-e a bűn átkának a következményét, hogy megmentse a bűnöst? A szavak remegve hagyták el Jézus halovány ajkait: "Atyám, ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod" (Mt 26: 42).

Jézus háromszor mondta el ezt az imádságot. Emberi lénye háromszor riadt vissza ettől az utolsó, minden ténykedését megkoronázó áldozattól. Lélekben most az emberi nemzetség egész története még egyszer elvonul a világ Megváltójának szeme előtt. Látja, hogy a törvény megszegőinek el kell veszniük, ha magukra hagyja őket. Látja az emberek tehetetlenségét. Látja a bűn hatalmát. Az elkárhozott világ jajkiáltásai és panaszkodásai a szíve mélyéig hatolnak. Látja a világ fenyegető végzetét és meghozta döntését. Megmenti az embereket a kárhozattól, bármibe is kerül ez neki! Elfogadja vérrel való megkeresztelését, hogy általa az elkárhoztatásra szánt milliók örök életet nyerhessenek! Krisztus elhagyta mennyei otthonát, ahol csak tisztaság, boldogság és dicsőség honol, hogy megmentsen egy elveszett juhot, a bűn által elesetté lett világot. Krisztus nem tér el a küldetésétől. Ő szerzi meg az engesztelést az emberi nemzetségnek, amely a bűnben elesett. Imádsága most csak azt fejezi ki, hogy alárendelte magát sorsának, hogy nem futott meg feladata, küldetése teljesítése elől: "Ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod" (Mt 26:42).

Jézus miután döntött, földre esett, mintha meghalt volna. Később ismét felemelkedett. Vajon hol voltak most tanítványai, hogy kezüket gyengéden Mesterük feje alá tegyék és megmossák homlokát, ábrázatát, amely valóban rútabb volt most, mint az emberek fiaié? Az Üdvözítő egyedül taposta a szőlőprést és az emberek közül nem volt senki sem vele (Vö. Ésa 63:3).

Isten együtt szenvedett Fiával. Az angyalok látták az Üdvözítő kínszenvedését. Látták, hogy az Urat a sátáni erők légiói vették körül, és hogy emberi természete összecsuklott az iszonyú szenvedés súlya alatt. A mennyben néma csend volt. Ha a halandók láthatták volna az angyalok seregének a megdöbbenését, mikor néma fájdalommal figyelték, hogy az Atya világossága, szeretete és dicsősége sugarait miként különíti el szeretett Fiától, akkor jobban megértenék, hogy Isten szemében milyen ellenszenves és gyűlölt valami a bűn.

Az el nem bukott világok és a mennyei angyalok nagy érdeklődéssel figyelték, hogy a küzdelem miként közeledett a befejezése felé. A Sátán és gonosz szövetségesei, a hitehagyottak légiói elszántan figyelték ezt a nagy pillanatot a megváltás munkájában. A jó és a gonosz hatalmasságok annak meglátására várakoztak, hogy milyen válasz érkezik majd Krisztus háromszor is megismételt imádságára. Az angyalok segítséget kívántak vinni az isteni szenvedőnek, de ez nem történhetett meg. Isten Fia számára nem volt semmi mód a menekvésre. Ebben a szörnyű válságban, mikor minden kockán forgott, mikor a szenvedés pohara remegett a szenvedő kezében, megnyílt a menny, s világosság ragyogott fel a válság órájának sötétségében; és a hatalmas angyal, aki Isten előtt állott, aki azt a helyet foglalta el, amelyről a Sátán levettetett, Krisztus mellé érkezik. Nem azért jött, hogy kivegye a poharat Krisztus kezéből, hanem azért, hogy megerősítse az Üdvözítőt a pohár kiivására az Atya szeretetének bizonyosságával. Az angyal azért jött, hogy erőt adjon az isteni-emberi könyörgőnek. Figyelmét a megnyílt egekre irányította, és megmutatta a Megváltónak azokat a lelkeket, akik szenvedéseinek az eredményeképpen megmenekültek a kárhozattól. Az angyal arról is biztosította Krisztust, hogy az Atya nagyobb és erősebb mint a Sátán, és hogy az ő halála megsemmisítő vereséget jelent a Sátán számára. Ennek a világnak királyságát Isten a legmagasabbrendű Szentnek adja. Az angyal azt mondotta Krisztusnak, hogy "lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik" (Ésa 53:11), mert meglátja majd a megmentett emberi nemzetség sokaságát.

Krisztus kínszenvedése nem múlt el, de lelki levertsége megszűnt. A vihar nem csillapodott le, de Krisztus, aki célpontja volt a viharnak eléggé megerősödött ahhoz, hogy szembe merjen szállni dühöngésével. Megnyugodva jött ki a viharból. Mennyei békesség nyugodott vérfoltos arcán. Krisztus elhordozta azt, amit ember sohasem tudott volna elhordozni, mert ő a halál szenvedését minden ember helyett és minden emberért ízlelte meg.

Az alvó tanítványok hirtelen felébredtek, mikor világosság vette körül Üdvözítőjüket. Látták, hogy egy angyal hajol a földre esett Mesterük fölé. Látták, hogy ez az angyal keblére ölelte Üdvözítőjük fejét és a menny felé mutatott. Hallották az angyal hangját, amely édes zenéhez volt hasonlatos, és a vigasztalás és a reménység szavait ejtette ki száján. A tanítványok visszaemlékeztek a megdicsőülés hegyén lejátszódott jelenetre. Megemlékeztek arról a dicsőségről, amely a jeruzsálemi templomban vette körül Jézust és Isten hangjára is emlékeztek, amely a felhőből szólalt meg. Most ugyanaz a dicsőség mutatkozott meg. Ettől kezdve nem volt szívükben félelem Mesterükért. Krisztus Isten gondoskodása alatt állott, Aki egy hatalmas angyalt küldött el, hogy oltalmazza őt. A tanítványok fáradságukban engedtek a különleges bódulatnak, amely erőt vett rajtuk. Jézus ismét aludva találta őket.

Szomorúan tekintett rájuk és ezt mondotta; "Aludjatok immár és nyugodjatok. Ímé elközelgett az óra és az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik" (Mt 26:45).

Amikor ezeket a szavakat mondotta, meghallotta az őt kereső csőcselék lábdobogását és azt mondotta; "Keljetek fel, menjünk! Ímé elközelgett, aki engem elárul" (Mt 26:46).

Az előbbi kínszenvedésnek semmi nyoma sem volt látható Jézuson, mikor előlépett, hogy találkozzék árulójával. Tanítványai előtt állva ezt kérdezte; "Kit kerestek?" Azok azt felelték: "A názáreti Jézust". Jézus ezt válaszolta; "Én vagyok" (Jn 18:4-5). Ebben a pillanatban az az angyal, aki rövid idővel előbb szolgálta Jézust, odaállt Jézus és a csőcselék közé. Az isteni világosság fénnyel árasztotta el az Üdvözítő arcát és egy galambhoz hasonló árnyék esett alakjára. Ez isteni dicsőség jelenlétében a gyilkos indulatoktól megszállott tömeg egy pillanatig sem tudott megállni. Hátra tántorodtak. A papok, a vének, a katonák és még Júdás is halott emberként estek a földre.

Az angyal visszavonult és a világosság elhalványult. Jézusnak alkalma lett volna arra, hogy elmeneküljön, de ott maradt. Megdicsőültként állt a kemény szívű csapat között. Most a csőcselék tagjai hevertek arcra borulva tehetetlenül a földön, Krisztus lábainál. A tanítványok csodálkozással és áhítattal nézték ezt a jelenetet.

A jelenet azonban hirtelen megváltozott. A csőcselékhez tartozók felugrottak. A római katonák, a papok és Júdás Krisztus köré gyülekeztek. Látszott, hogy elszégyellték magukat gyengeségük miatt, és attól féltek, hogy Jézus mégis elmenekül előlük. A Megváltó ismét egy kérdést intézett hozzájuk: "Kit kerestek?" Jóllehet, elegendő bizonyítékuk volt arra, hogy az, Aki előttük áll Isten Fia, de nem engedték erről magukat meggyőzni. Jézus kérdésére, hogy "Kit kerestek? ismét azt felelték: "A názáreti Jézust" (Jn 18:7). Ekkor az Üdvözítő azt mondotta: "Mondtam néktek, hogy én vagyok az. Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el" (Jn 18:8), s a tanítványaira mutatott. Jézus tudta, hogy tanítványainak milyen gyenge volt a hite és ezért igyekezett megvédeni őket a kísértéstől és a törvényszéki kihallgatástól. Készen volt arra, hogy feláldozza magát érettük.

Júdás, az áruló nem feledkezett meg arról a szerepről, amelyet el kellett játszania. Mikor a csőcselék berontott a kertbe, Júdás vezette őket. Júdás ment előttük, és szorosan mögötte a főpap. Jézus üldözői számára Júdás ezt a jelet adta: "Akit én majd megcsókolok, ő az, fogjátok meg őt" (Mt 26:48). Most ezzel a csókkal úgy tett, mintha egyáltalán nem lenne semmi kapcsolata a csőcselékkel és annak vezetőivel. Közel érve Jézushoz, bizalmas barátként megfogta a kezét. Majd ismételten megcsókolta ezekkel a szavakkal; "Üdvöz légy Mester!" (Mt 26:49). Azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy együttérez Jézussal és szánja őt veszedelemmel teljes helyzetében, és ezért még néhány könnycseppet is ejtett.

Jézus így szólt hozzá: "Barátom, miért jöttél?" (Mt 26:50). Jézus hangja a szomorúságtól remegett, mikor még ezt a kérdést is hozzátette: "Júdás, csókkal árulod el az embernek Fiát?" (Lk 22:48). Ezeknek a szavaknak fel kellett volna ébreszteniük az áruló lelkiismeretét, és meg kellett volna érinteniük konok szívét. Júdást azonban elhagyta minden tisztesség, hűség és emberi gyengédség. Vakmerően és kihívóan állt ott, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy megváltozott volna a Jézussal szembeni elhatározása. Júdás eladta magát a Sátánnak, és nem volt ereje ahhoz, hogy ellene szegüljön utasításainak. Jézus nem utasította vissza.

A csőcselék merész lett, mikor azt látták, hogy Júdás megérintette azt a személyt, aki nemrég megdicsőítetten állt szemeik előtt. Most már rá merték vetni a kezüket Jézusra. Elfogták őt, és megkötözték azokat a drága kezeket, amelyekkel eddig mindig és mindenkivel csak jót cselekedett.

A tanítványok azt gondolták, hogy Mesterük nem engedi majd magát elfogni. Úgy vélték, hogy ugyanaz a hatalom, amely az üldözőket halottként a földre sújtotta, most is tehetetlenné teszi azokat mindaddig, amíg Jézus és ők el nem távoznak a helyszínről. De csalódniuk kellett, és méltatlankodtak, mikor azt látták, hogy előveszik a köteleket és megkötözik Annak a kezét, Akit szerettek. Péter haragjában hirtelen kihúzta a kardját és fegyverrel próbálta megvédelmezni Mesterét, de csak annyit ért el, hogy levágta a főpap egyik szolgájának a fülét. Jézus, amikor látta, hogy mi történt, kiszabadította a kötelekből a kezét, bár a római katonák erősen tartották -, és azt mondta: "Elég eddig. És illetvén annak fülét, meggyógyítá azt" (Lk 22:51). Jézus így szólt Péterhez: "Tedd helyére szablyádat; mert akik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniük. Avagy azt gondolod-e, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?" (Mt 26:52-53) - és minden tanítványom mellé is állítson egy légió angyalt? A tanítványok azon gondolkodtak és kérdezgették magukban, Jézus miért nem menti meg magát és őket is? Az Úr ekkor hangosan ezt felelte ki nem mondott kérdésükre: "De mi módon teljesednének be az írások, hogy így kell lenni?" (Mt 26:54). "Avagy nem kell-é kiinnom a poharat, amelyet az Atya adott nekem?" (Jn 18:11).

A zsidó vezetők hivatalos méltósága nem akadályozta meg őket abban, hogy csatlakozzanak Jézus üldözőihez. Jézus letartóztatása túl fontos ügy volt ahhoz, hogy azt teljesen alárendeltjeikre bízzák. A papok és a vének csatlakoztak a templomőrséghez és a zajongó csőcselékhez, és velük együtt követték Júdást a Gecsemáné-kertbe. Micsoda társaság volt az, amellyel ezek az egyházi méltóságok összeszövetkeztek? A városnak a söpredéke, akik állandóan szomjaztak az izgalmakra, felfegyverkezve olyan eszközökkel, mintha vadat üldöznének.

Krisztus a papok és vének felé fordult és átható tekintettel nézett rájuk. Azokat a szavakat, amelyeket mondott nekik, bizonyára életük végéig nem tudták többé elfelejteni. Azok a mindenható Isten hegyes nyilai voltak. Jézus méltóságteljesen szólt hozzájuk: "Mint valami latorra úgy jöttetek szablyákkal és fustélyokkal? Mikor minden nap veletek voltam a templomban, a ti kezeiteket nem vetétek én reám; de ez a ti órátok, és a sötétségnek hatalma" (Lk 22:52-53).

A tanítványok halálra rémültek, mikor azt látták, hogy Jézus engedi magát elfogni és megkötözni. Megbotránkoztak azon, hogy Neki is, és nekik is el kellett szenvedniük ezt a megaláztatást. Nem tudták megérteni Uruk magatartását, és hibáztatták Őt, hogy megadta magát a csőcseléknek. Méltatlankodásukban és félelmükben Péter azt ajánlotta, hogy mentsék meg legalább önmagukat. Elfogadták javaslatát, és "elhagyva Őt, mindnyájan elfutának" (Mk 14:50). Krisztus azonban előre megmondta, hogy még a tanítványai is hűtlenül elhagyják Őt. "Ímé eljő az óra - mondta - és immár eljött, hogy szétoszoljatok, kiki az övéihez és engem egyedül hagyjatok, de nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van" (Jn 16:32).