Máté 3:13-17; Márk 1:9-11; Lukács 3:21, 22.

A pusztai próféta híre, csodálatos kijelentései egész Galileában elterjedtek. Az üzenet eljutott a legtávolabbi hegyi falvak földműveseihez, a tengeri halásznéphez, és egyszerű, őszinte szívükben talált igazán visszhangra. Az üzenet Názáretbe, József ácsműhelyébe is eljutott, ahol Valaki felismerte a hívást. Eljött az Ő ideje. Nem folytatta tovább hétköznapi munkáját, hanem búcsút vett anyjától, és követte a Jordánhoz özönlő földijeit.

Jézus és Keresztelő János unokatestvérek voltak, és születésük körülményeiben is volt rokon vonás, de nem ismerték egymást személyesen. Jézus életét a galileai Názáretben töltötte, János pedig a júdeai pusztában. Igen különböző környezetben éltek, visszavonultságban, nem volt kapcsolatuk egymással. A Gondviselés rendelte így, hogy ne adhassanak alapot a vádnak: azért szövetkeztek, hogy egymás igényeit támogassák.

János ismerte a Jézus születését jelző eseményeket. Hallott a gyermekkorában Jeruzsálemben tett látogatásról, a rabbik iskolájában történtekről is. Tudott bűntelen életéről, és hitte, hogy Ő a Messiás, bár erről nem volt közvetlen bizonyítéka. Az, hogy Jézus annyi éven át ismeretlenségben élt, és nem nyújtott különös bizonyítékot küldetéséről, alkalmat adott a kételkedésre: vajon Ő-e a Megígért? Keresztelő János mégis hittel várt. Nem kételkedett abban, hogy az Isten által rendelt időben minden tisztázódik. Kinyilatkoztatást kapott, hogy a Messiást Ő fogja alámeríteni, és jelt fog kapni isteni mivoltáról: Így lesz képes arra, hogy a Megváltót bemutassa a népnek.

Amikor Jézus eljött, hogy megkeresztelkedjen, János olyan jellemtisztaságot ismert fel benne, amilyennel még sohasem találkozott. Jelenlétének még a légköre is áhítatot keltő volt. János, a Jordánnál a köréje gyűlő sokaságtól sötét bűnök történetét hallotta. Találkozott a bűnök tengerének terhétől roskadozó emberekkel, de sohasem került kapcsolatba olyan emberi lénnyel, akiből ilyen isteni befolyás áradt volna. Mindez összhangban volt azzal a kinyilatkoztatással, amit János a Messiásról kapott. Mégis vonakodott Jézus kérését teljesíteni. Hogyan keresztelhetné meg ő, a bűnös a Bűntelent? És miért kellene annak - akinek nincs szüksége bűnbánatra - alávetnie magát egy olyan szertartásnak, amely a bűnök bevallását és eltörlését jelenti?

Amikor Jézus kérte a keresztséget, János visszahúzódott és így kiáltott: "Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te jössz énhozzám?" (Mt 3:14) Jézus határozottan, mégis szelíd hatalommal válaszolt. "Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk" (Mt 3:15). János engedett, elvezette a Megváltót a Jordánhoz, és alámerítette. Jézus "azonnal kijőve a vízből; és ímé az egek megnyilatkozának néki, és ő látá az Istennek Lelkét alájőni mintegy galambot és őreá szállani" (Mt 3:16).

Jézus keresztsége nem saját bűneinek megvallása volt. Azonosította magát a bűnösökkel, ugyanazt az utat járta, amelyet nekünk kell megtennünk, ugyanazt a munkát végezte, amely a mi feladatunk. Szenvedésekkel teli élete, türelmes állhatatossága keresztsége után szintén példaként áll előttünk.

Amint kijött a vízből, Jézus imában borult le a folyóparton. Új, fontos korszak nyílt meg életében. Most nagyobb színtéren folytatódtak életének küzdelmei. Bár a Béke Fejedelme volt, mégis kivont karddal kellett érkeznie. Az a királyság, amelyet eljött megalapítani, ellentéte volt annak, amire a zsidók vágytak. Őt, akire Izrael hagyomány- és vallásrendszere épül, e szertartások ellenségének és lerombolójának tartják majd. Őt, aki kijelentette a törvényt a Sinai-hegyen, törvényszegőként ítélik el. Őt, aki azért jött, hogy megtörje Sátán hatalmát, Belzebubnak bélyegzik. Senki a világon nem értette meg. Szolgálata során egyedül járt. Anyja és fivérei nem fogták fel küldetését. Még tanítványai sem értették meg. Örök világosságban lakozott; egy volt Istennel, de földi élete magányban telt.

Azonosult velünk, hordoznia kellett bűneink, bajaink terhét. A Bűntelennek éreznie kellett a bűn szégyenét. A békesség kedvelőjének harcban kellett élnie: az igazságnak hamisság közepette, a tisztaságnak hitványsággal. Minden bűn, viszály, szennyes vágy, amit a törvényszegés magával vont, szenvedés volt Jézus lelkének.

Egyedül járta az utat, egyedül hordozta a terhet. Tőle függött a világ megváltása. Letette saját dicsőségét és magára vette az emberiség gyengeségeit. Mindezt tudta és érezte, de rendületlenül kitartott célkitűzése mellett. Tőle függött az elbukott emberiség üdvössége, s Jézus kinyújtotta kezét, és megragadta a Mindenható Szeretet karját.

Úgy tűnt, hogy a Megváltó a mennybe látott, amikor lelkét imában kiöntötte. Jól tudta, hogy a bűn mennyire megkeményítette az emberek szívét, milyen nehezen fogják küldetését megérteni és a megváltás ajándékát elfogadni. Erőért könyörgött az Atyához, hogy legyőzze hitetlenségüket, széttörje bilincseiket, melyekkel Sátán rabul ejtette őket, és leigázza érettük a megrontót. Bizonyságot kért arra nézve, hogy Isten elfogadja az emberiséget Fiában.

Az angyalok még sohasem hallottak ilyen imát. Vágyakoztak rá, hogy szeretett Parancsnokuknak a bizonyosság és vigasztalás üzenetét vigyék. De nem tehették: maga az Atya fog Fia kérésére válaszolni. A dicsőség fénysugarai közvetlenül a tróntól áradtak. Megnyílt az ég, és a legtisztább fényből formált galamb szállt a Megváltó fejére mint a szelíd és alázatos Jézushoz illő jelkép.

A Jordánnál álló óriási tömegből Jánoson kívül csak néhányan érzékelték a mennyei látomást. Az isteni jelenlét ünnepélyessége mégis megnyugodott az összegyűlteken. A nép némán állt, és nézte Krisztust. Alakja olyan fényben úszott, amely Isten trónját veszi körül. Fölfelé tekintett, és olyan dicsőség ragyogott rajta, amilyen még emberi arcon soha. A megnyílt égből egy hang hallatszott: "Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm" (Mt 3:17).

Isten azért mondta ezeket a bizonyító erejű szavakat, hogy hitet ébresszen a jelenlevőkben, és megerősítse a Megváltót küldetésében. Bár a bűnös világ vétkei Krisztusra nehezedtek, és megaláztatás volt az számára, hogy "szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá" (Fii 2:7) lett, de a mennyei hang kijelentette, hogy Ő az Örökkévaló Fia.

János mélyen megrendült, amikor látta Jézust esdekelve leborulni, és könnyek között könyörögni az Atya jóváhagyásáért. Amikor Isten dicsősége körülvette Őt, és az égi szózat hallatszott, János felismerte, hogy ez az Isten által megígért jel. Tudta, hogy a világ Üdvözítőjét keresztelte meg. A Szentlélek megnyugodott rajta, kinyújtott karral Jézusra mutatott, és így kiáltott: "Ímé, az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!" (Jn 1:29)

Sem a hallgatók, sem maga János nem értette e szavak értelmét: "Isten Báránya". Mória-hegyén Ábrahám hallotta fiától ezeket a szavakat: "Atyám! [...] hol van az égőáldozatra való bárány?" (lMóz 22:7) Az apa így felelt: "Az Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról, fiam" (lMóz 22:8). S a kosban, melyet Isten Izsák helyett küldött, Ábrahám annak a jelképét látta, aki meghal az emberek bűneiért. Ezt a képet Ésaiás is vázolja a Szentlélek által, és így jövendöl a Megváltóról: "Mint bárány, mely mészárszékre vitetik", "de az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté" (Ésa 53:7.6). Izrael népe azonban nem értette ezt a tanítást. Sokan úgy tekintettek az áldozatokra, mint a pogányok saját áldozataikra - ajándéknak szánták őket, mellyel az istenséget kiengesztelhetik. Isten arra vágyott, hogy megértesse velük: az Ő szeretetéből fakad az az ajándék, amely megbékélteti a népet vele.

Amit Isten Jézusnak a Jordánnál mondott: "Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm" (Mt 3:17- az egész emberiséghez szól. Isten Jézushoz mint képviselőnkhöz szólt. Nem dob el minket összes bűnünkkel, gyengeségünkkel, mint értékteleneket. "Megajándékozott minket ama Szerelmesben" (Ef 1:6). A dicsőség, amely Krisztuson megnyugodott, Isten irántunk való szeretetének záloga. Ez beszél nekünk az ima erejéről, hogy hogyan juthat az emberi hang Isten füléhez, és hogyan találnak kéréseink meghallgatásra a mennyei udvarban. A bűn elszakította a földet a mennytől, és elidegenítette az égi közösségtől, de Jézus újra összekapcsolta a dicsőség országával. Szeretete körülveszi az embert és elér a mennyekig. A megnyílt kapukon át Megváltónk fejére hulló fény ránk is árad, ha imádkozunk, hogy ellen tudjunk állni a kísértésnek. A hang, amely Jézushoz szólt, minden hívő léleknek mondja: ez amaz én szerelmes gyermekem, akiben én gyönyörködöm.

"Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van" (1Jn 3:2). Megváltónk olyan utat nyitott meg, amelyen a legbűnösebb, legszegényebb, legelnyomottabb és legmegvetettebb ember is az Atyához járulhat. Mindenki otthonra lelhet az égi hajlékokban, amelyeket Jézus készít. "Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja: [...] ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat" (Jel 3: 7-8).