Máté 17:22-27; Máté 18:1-20; Márk 9:30-50; Lukács 9:46-48.

Jézus, amikor visszatért Kapernaumba, nem a jól ismert helyeket kereste föl, ahol tanította az embereket, hanem tanítványaival csöndesen elment a házhoz, mely majd átmeneti otthona lesz. Galileai tartózkodásának hátralevő részében inkább tanítványainak oktatását, mint a sokaságért végzett munkálkodást tűzte ki célul.

Galileai utazásakor Krisztus újból megpróbálta felkészíteni tanítványait az előtte álló eseményekre. Elmondta nekik, hogy fel kell mennie Jeruzsálembe, ahol halálra adják, majd feltámad. Ezután azt a különös, komoly kijelentést tette, hogy elárulják, ellenségeinek kezére adják. A tanítványok még most sem értették meg szavait. Bár nagy bánat árnyéka borult rájuk, a versengés szelleme helyet talált szívükben. Azon vitatkoztak maguk között, ki fog nagyobbnak számítani az eljövendő országban. Ezt a vetélkedést palástolni akarták Jézus előtt, ezért nem mentek szorosan mellette, mint rendesen, hanem mögötte maradtak úgy, hogy Ő előttük lépett be Kapernaumba. Jézus olvasott gondolataikban, tanácsolni, oktatni szerette volna őket. Ezért egy csöndes órára várt, amikor szívük megnyílik szavai befogadására.

Alighogy a városba értek, a templomadó begyűjtője Péternek szegezte a kérdést: "A ti mesteretek nem fizeti-é a két-drachmát?" (Mt 17:24) Ez nem polgári adó volt, hanem vallási hozzájárulás, melyet minden zsidónak évente fizetnie kellett a templom fenntartására. A két drachma fizetésének megtagadását a templommal szembeni hűtlenségnek tekintették volna - az írástudók értékelése szerint a legsérelmesebb bűnnek. A Megváltó viselkedése az írástudók törvényeivel, majd szemrehányása a hagyomány védelmezőivel szemben alapul szolgált a vádra, hogy fel akarja forgatni a templomi rendet. Ellenségei most ezt megfelelő alkalomnak látták, hogy rossz hírbe keverjék. A templomadó begyűjtőjében készséges szövetségesre leltek.

Péter úgy érezte, hogy a beszedő kérdése alattomosan támadja Krisztusnak a templomhoz való hűségét. Mestere jó hírnevéért lelkesedve, sietősen válaszolt, anélkül, hogy megbeszélte volna Jézussal, kell-e fizetnie az adót.

Péter azonban csak részben ismerte föl kérdezőjének szándékát. Volt néhány osztály, melyek kivételezettek voltak, melyeknek nem kellett adót fizetniük. Mózes idejében, amikor a lévitákat elkülönítették a szentély szolgálatára, ők nem kaptak örökséget a nép között. Az Úr így szólt: "Nem volt része és öröksége a Lévinek az ő atyjafiaival; az Úr az ő öröksége" (5Móz 10:9). Krisztus napjaiban a papokat és a lévitákat még mindig külön a templom céljaira szentelt embereknek tekintették, ezért nem kellett évi hozzájárulást fizetniük annak fenntartására. A próféták is mentességet élveztek a fizetés alól. Az írástudók azzal, hogy Jézustól megkövetelték ezt az adót, semmibe vették jogát a prófétai, tanítói címre, és közönséges személyként kezelték. Ha visszautasítja az adó kifizetését, kinyilvánítja hűtlenségét a templommal szemben, ha viszont megteszi azt, ezzel igazolja, hogy joggal vetették el, mint prófétát.

Kevéssel ezelőtt ismerte el Péter Jézust Isten Fiának, most viszont elszalasztotta az alkalmat, hogy előtárja Mestere jellemét. A begyűjtőnek adott válaszával - hogy Jézus kifizeti az adót - gyakorlatilag szentesítette azt a Róla alkotott helytelen felfogást, amelyet a papok és vének igyekeztek átvinni a köztudatba.

Amint Péter belépett a házba, a Megváltó nem utalt a történtekre, hanem megkérdezte: "Mit gondolsz Simon? A föld királyai kiktől szednek vámot vagy adót? a fiaiktól-é, vagy az idegenektől?" (Mt 17:25) Péter így felelt: "Az idegenektől." Jézus ezt mondta: "Tehát a fiak szabadok" (Mt 17:26). Míg egy ország népétől adót szednek királyuk eltartására, az uralkodó saját gyermekei kivételek. Ugyanígy Izraelnek is - akik Isten népének vallották magukat - fenn kellett tartaniuk az Ő szolgálatát, Jézus azonban, Isten Fia, nem állt ilyen kötelezettség alatt. Ha a papok és léviták kivételezettek voltak a templommal való kapcsolatuk miatt, mennyivel inkább Ő is az, akinek a templom Atyja háza volt.

Ha Jézus tiltakozás nélkül kifizeti az adót, gyakorlatilag elismerte volna a követelés jogosságát, és ezzel megtagadja istenségét. Így azonban, bár jogosnak látta a követelést, megtagadta az alapját képező indoklást. Gondoskodott az adó megfizetéséről, ezzel bebizonyította isteni jellemét. Nyilvánvalóvá vált, hogy egy Istennel, s ezért nem adóköteles, mintha csupán a királyság egyik alattvalója lenne.

"Menj a tengerre, - utasította Pétert - vesd be a horgot, és vond ki az első halat, amely ráakad; és, felnyitván a száját, egy státert találsz benne: azt kivévén, add oda nekik érettem és teéretted" (Mt 17:27).

Bár istenségét emberi természetre váltotta át, ezzel a csodával kinyilatkoztatta dicsőségét. Nyilvánvalóvá vált, hogy Ő az, aki Dávid által kijelentette: "Enyém az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken. Ismerem a hegyeknek minden szárnyasát, és a mező állatai tudva vannak nálam. Ha megéhezném, nem mondanám meg néked, mert enyém e világ és ennek mindene" (Zsolt 50:10-12).

Jóllehet Jézus megmagyarázta, hogy nem köteles megfizetni a templomadót, nem szállt vitába a zsidókkal ez ügyben, mert félreértelmezték, s ellene fordították volna szavait. Hogy botránkozást ne okozzon az adó visszatartásával, olyasmit tett, amit igazából nem kellett volna megtennie. Ez a tanulság igen értékes a tanítványok számára. Hamarosan jelentős változásoknak kellett beállniuk a templomi szolgálathoz való viszonyukban, és Krisztus arra tanította őket, hogy szükségtelenül ne kerüljenek összeütközésbe a fennálló renddel. Amennyire csak lehet, ne adjanak alkalmat hitük félremagyarázására. A kereszténynek nem szabad feláldoznia az igazság egyetlen alapelvét sem, de ha csak lehet, el kell kerülnie az összeütközést.

Amikor Krisztus és a tanítványok egyedül maradtak a házban - Péter elment a tengerre -, Jézus magához szólította a többieket, és megkérdezte: "Mi felett vetekedtetek egymással az úton?" (Mk 9: 33) Jézus jelenléte és kérdése egészen más megvilágításba helyezte az ügyet, mint amilyennek az úton, a vitatkozáskor tűnt. A szégyen és megbánás miatt meg sem szólaltak. Jézus már elmondta nekik, hogy érettük meg kell halnia, s önző becsvágyuk fájdalmas ellentétben állt az Ő önzetlen szeretetével.

Amikor Jézus elmondta nekik, hogy halálra adják és majd feltámad, megpróbálta őket bevonni egy beszélgetésbe, hitük nagy próbájával kapcsolatosan. Ha készek lettek volna elfogadni, amit tudatni akart velük, keserű fájdalomtól, kétségbeeséstől menekülhettek volna meg. Szavai vigaszul szolgáltak volna a bánat és csalódás óráiban. Bár már nyíltan beszélt a reá váró eseményekről, mégis mihelyt kimondta, hogy hamarosan Jeruzsálembe kell mennie, újra fellobbantotta a reményt a felállítandó királyságról. Ebből eredt a kérdezősködés, ki fogja betölteni a legmagasabb tisztségeket. Amikor Péter visszatért a tengerről, a tanítványok közölték vele Jézus kérdését, végül egyikük Jézushoz merészelt fordulni: "Vajon ki nagyobb a mennyeknek országában?" (Mt 18:1)

A Megváltó maga köré gyűjtötte tanítványait, és így szólt hozzájuk: "Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája" (Mk 9:35). Ezeket az ünnepélyes és megható szavakat a tanítványok távolról sem foghatták fel. Nem értették, amit Krisztus tudott. Nem értették Krisztus országának természetét, és vetélkedésük látszólagos oka tudatlanságuk volt. Az igazi ok azonban mélyebben gyökerezett. Országa természetének megmagyarázásával Krisztus ideig-óráig lecsillapíthatta volna vitájukat, csakhogy ez nem érintette volna a valódi okot. Még ha eljutottak is a teljes ismeretre, az elsőbbség kérdése bármikor felújíthatta volna a bajokat. Ezáltal katasztrófa szakadt volna Krisztus távozása után az egyházra. Az első helyért vívott versengést ugyanaz a lelkület munkálta, amely odafönn a nagy küzdelmet elindította, és amely Krisztust lehozta a mennyből meghalni. Megjelent előtte Lucifer, "a hajnal fia" (Ésa 14:12) látomása, akinek dicsősége fölülmúlja a trónt körülvevő összes angyalét, aki a legbensőségesebb kapcsolatban volt Isten Fiával. Lucifer így szólt: "Hasonló leszek a Magasságoshoz" (Ésa 14:14). Az önfelmagasztalás vágya viszályt idézett elő a mennyben, s száműzte onnan Isten seregeinek egy részét. Ha Lucifer valóban a Magasságoshoz hasonló akart volna lenni, sohasem hagyta volna el kijelölt mennybeli helyét, mert a Magasságos lelkülete önzetlen szolgálatban nyilvánul meg. Lucifer Isten hatalmát kívánta, de nem jellemét. A legmagasabb helyre vágyott, s mindenki, akit az ő Lelke indít, ugyanazt fogja tenni. Így elkerülhetetlen az elidegenedés, az összhang hiánya, a viszály. Az uralom a legerősebb jutalma lesz. Sátán országa az erőszak országa: mindenki akadálynak tekinti a másikat saját előrejutásának útjában, vagy lépcsőnek, melyen keresztüllépve magasabb helyre juthat.

Krisztus, a dicső "önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig" (Fil 2:7-8). A kereszt egészen közel volt, s eközben saját tanítványait annyira betöltötte az érvényesülés vágya - Sátán országának valódi alapelve -, hogy nem tudtak együttérezni Urukkal, sőt meg sem értették, amikor megaláztatásáról beszélt nekik.

Jézus végtelenül gyöngéden, mégis ünnepélyes nyomatékkal próbálta kijavítani a hibát. Bemutatta, hogy mi az uralkodó elv a mennyek országában, s mit tekintenek ott az igazi nagyság értékmérőjének. Akiket a büszkeség és a feltűnési vágy fűtött, azok inkább magukra és az elérhető jutalomra gondoltak, semmint hogy miképp viszonozzák Istennek a kapott ajándékokat. Nem lesz helyük a mennyek országában, mert Sátán soraiban azonosítják őket.

A dicsőség előtt van a megalázkodás. A menny azt a munkást választja magas poszt betöltésére, aki Keresztelő Jánoshoz hasonlóan alacsony beosztást vállal Isten előtt. A leggyermekibb tanítvány végzi Istenért a leghatékonyabb munkát. A mennyei értelmes lények azokkal tudnak együttműködni, akik nem a maguk dicsőségét keresik, hanem lelkek megmentéséért munkálkodnak. Aki mélységesen érzi az isteni segítség szükségességét, az könyörög érette, és a Szentlélek megmutatja neki Jézust. Ez megerősíti és felemeli a lelket, s a Krisztussal való közösségből indul munkálkodni a bűneikben elveszettekért. Az ég felkente a küldetésre, ott is sikert arat, ahol sok tanult, magasan képzett ember kárt vallana.

Ám ha az ember felmagasztalja magát, s úgy érzi, hogy rá feltétlenül szükség van Isten nagy tervének sikeréhez, az Úr félreteszi. Nyilvánvaló, hogy az Úr nem függ tőle. A munka nem áll meg az ő félreállításával, sőt nagyobb erővel halad tovább.

Jézus tanítványainak nem volt elegendő országának természetéről tanulniuk. Szívbéli változásra volt szükségük, amely összhangba hozza őket az alapelvekkel. Jézus magához szólított egy kisgyermeket, középre állította, majd gyöngéden átölelte és így szólt: "Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába" (Mt 18:3). A kisgyermek szerénységét, önmagával nem gondolását, bízó szeretetét - ezeket a vonásokat értékeli a menny. Ezek az igazi nagyság jellemzői.

Jézus újból elmagyarázta tanítványainak, hogy országát nem földi méltóság, ragyogás jellemzi. Jézus lábánál ezek a megkülönböztetések feledésbe merülnek. Találkozik egymással a gazdag és a szegény, a tanult és a tudatlan, s nem gondolnak hovatartozásra, világi elsőbbségre. Mindannyian véren megváltott lelkek, mindent Neki tulajdonítanak, aki megváltotta őket.

Az őszinte, töredelmes lélek drága Isten szemében. Pecsétjét nem rangja, gazdagsága, szellemi nagysága alapján helyezi az emberre, hanem annak alapján, hogy mennyire egy Krisztussal. A dicsőség Ura elégedett a szelídekkel és alázatos szívűekkel. "És adtad nékem, - mondotta Dávid - a te üdvösségednek pajzsát, [...] és a te jóvoltod (mint az emberi jellem egyik alkotója) felmagasztalt engem" (Zsolt 18:36).

"Aki az ilyen gyermekek közül egyet befogad az én nevemben, - mondta Jézus - engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elbocsátott" (Mk 9:37). "Így szól az Úr: Az egek nékem ülőszékem, és a föld lábaimnak zsámolya: [...] hanem erre tekintek én, aki szegény és megtörött lelkű, és aki beszédemet rettegi" (Ésa 66:1 2).

A Megváltó szavai letörték a tanítványok magabiztosságát. A válasz senkit sem emelt ki személyesen, de János úgy érezte, meg kell kérdeznie, hogy egy esetben helyesen cselekedett-e. Gyermeki lelkülettel tárta föl az ügyet Jézus előtt. "Mester, - mondta - látánk valakit, aki a te neveddel ördögöket űz, és aki nem követ minket; és eltiltók őt, mivelhogy nem követ minket" (Mk 9:38).

Jakab és János azt hitték, hogy Uruk tisztességéért akadályozták ezt az embert, de most kezdtek rájönni: a magukét féltették. Belátták tévedésüket, és elfogadták Jézus dorgálását: "Ne tiltsátok el őt; mert senki sincs, aki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem" (Mk 9:39). Senkit sem szabad elutasítani, aki bármilyen módon barátságos Krisztus iránt. Sokakat mélyen megindított Krisztus jelleme és munkája, szívük hittel megnyílt Felé. A tanítványoknak, akik nem ismerik az indítékokat, vigyázniuk kell, nehogy elcsüggesszék ezeket a lelkeket. Amikor Jézus már nem lesz személyesen köztük, és a munkát rájuk hagyja, nem szabad szűklátókörű, kiváltságos lelkületet dédelgetniük, hanem ugyanazt a messzemenő rokonszenvet kell kinyilvánítaniuk, amit Mesterüknél láttak.

Csak az, ha valaki nem egyezik meg mindenben személyes elképzeléseinkkel, véleményünkkel, még nem jogosít fel minket arra, hogy eltiltsuk az Istenért végzett munkától. Krisztus a Nagy Tanító - mi nem ítélhetünk, nem parancsolhatunk, hanem mindannyian üljünk alázatosan Jézus lábához, és tanuljunk Tőle. Minden lélek, akit Isten készségessé tett, olyan csatorna, melyen át Krisztus kinyilatkoztatja megbocsátó szeretetét. Milyen körültekintőeknek kell lennünk tehát, nehogy kedvét szegjük valakinek, aki Isten világosságát hordozza, s ezzel elfogjuk a sugarakat, melyeknek a világra kellene ragyogniuk!

Ha egy tanítvány nyers, hűvös valakivel, akit Krisztus vonz - például János megtiltotta valakinek, hogy csodát tegyen Krisztus nevében -, ezzel az ellenség útjára térítheti, s egy lélek elvesztését okozhatja. Inkább, mint hogy ezt tegye valaki, mondotta Jézus, "jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe vetik." Hozzátette: "Ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt: jobb néked csonkán bemenned az életre, mint két kézzel menned a gyehennára, a megolthatatlan tűzre. És ha a te lábad botránkoztat meg téged, vágd le azt: jobb néked sántán bemenned az életre, mint két lábbal vettetned a gyehennára" (Mk 9:43.45).

Miért ez a komoly hang, mely keményebb már nem is lehetne? Mert "az embernek Fia azért jött, hogy megtartsa, ami elveszett vala" (Mt 18:11). A tanítványok kevésbé törődjenek embertársaik lelkével, mint a menny fejedelme? Minden lélekért végtelen nagy volt az ár. Milyen szörnyű tehát a bűn, mely egyetlen lelket is elfordít Krisztustól, így érette a Megváltó szeretete, megaláztatása, kínszenvedése hiábavaló volt.

"Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükség, hogy botránkozások essenek" (Mt 18:7). A Sátán által befolyásolt világ biztosan ellenáll Krisztus követőinek, s le akarja rontani hitüket, de jaj annak, aki felvette Krisztus nevét, s mégis ilyen munkában találtatik. Urunkra szégyent hoz, aki azt állítja, hogy szolgálja Őt, de hamisan mutatja be jellemét, s ezzel tömegeket csap be és vezet hamis útra.

Minden szokást, eljárást, mely bűnre vezet és gyalázatot hoz Krisztusra, el kell vetni bármi áldozat árán. Ami szégyent hoz Istenre, az nem használ a léleknek sem. A menny áldása senkire sem száll, aki megszegi az igazság örök elveit. Egyetlen dédelgetett bűn is elegendő a jellem megrontására, mások félrevezetésére. Ha valaki kezét, lábát vágná le, sőt szemét vájná ki, hogy megmentse testét a haláltól, mennyivel inkább el kell vetnie a bűnt, mely a lelket öli meg!

A rituális szolgálatban minden áldozathoz sót adtak. Ez a jó illat áldozatához hasonlóan kifejezte, hogy egyedül Krisztus igazsága teszi elfogadhatóvá a szolgálatot Isten számára. Erre a gyakorlatra utalt Jézus: "Minden áldozat sóval sózatik meg. [...] Legyen bennetek só, és legyetek békében egymással" (Mk 9:49-50). Mindenkinek, aki odaszánja magát "élő, szent és Istennek kedves áldozatul" (Róm 12:1), részesülnie kell a megmentő sóban, Megváltónk igazságában. Ekkor az ilyenek lesznek "a földnek savai" (Mt 5:13), akik visszatartják a gonoszt az emberek között, ahogyan a só megóv a romlástól. Ám ha a só elveszti ízét, ha a kegyességnek csak a látszata marad Krisztus szeretete nélkül, akkor nincsen jótékony ereje. Az élet nem gyakorolhat megmentő befolyást a világra. Erőtök és sikeretek országom építésében - mondj a Jézus - attól függ, megkapjátok-e Lelkemet. Kegyelmem részesévé kell válnotok, hogy élet illata lehessetek életre. Akkor nem lesz versengés, önszeretet, sóvárgás a legfelső hely után. Az a szeretet tölt be, amely nem a maga hasznát, hanem mások javát keresi.

A megtérő bűnös szegezze tekintetét Istennek ama bárányára, "aki elveszi a világ bűneit" (Jn 1:29), s Őt szemlélve elváltozik. Félelme örömre, kételye reményre fordul. Felbuzog a hála. A kőszív megtörik. A lelket szeretet árja tölti el. Krisztus örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne. Ha Jézust nézzük, a fájdalmak Férfiát, betegség ismerőjét, akit megvetnek, gúnyolnak, semmibe vesznek, úgy munkálkodik az elveszettek megmentéséért, űzik városról városra, míg küldetését bevégzi; ha nézzük Őt a Gecsemánéban, amint nagy cseppekben hull róla a véres veríték, majd a kereszten, amint halált szenved - ha ezt szemléljük, az én többé nem követeli, hogy rá hallgassunk. Ha Jézusra nézünk, elszégyelljük magunkat hidegségünk, levertségünk, önzésünk miatt. Hajlandóak vagyunk bármivé, semmivé válni, hogy szívből szolgálhassuk a Mestert. Örömmel visszük a keresztet Jézus nyomában, elviselünk próbát, szégyent, üldöztetést drága ügyéért.

"Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk" (Róm 15:1). Egy lelket sem szabad lebecsülni, aki hisz Krisztusban, legyen bár hite gyönge, lépte ingatag, mint a kisgyermeké! Mindennel, ami előnyt jelent számunkra másokkal szemben - legyen az műveltség, finomság, nemes jellem, keresztény nevelés, vallási tapasztalat - adósak vagyunk a hátrányosabb helyzetben élőknek, és amennyire csak erőnkből telik, szolgálnunk kell őket. Ha erősek vagyunk, emeljük föl a gyengék kezét. A dicsőség angyalai, akik mindig a mennyei Atya arcát szemlélik, örülnek, ha a kicsinyeket szolgálhatják. Különös gondjuk van azokra a remegő lelkekre, akiknek jellemvonásaiban sok kifogásolnivaló van. Az angyalok mindig ott állnak, ahol a leginkább szükség van rájuk, azokkal harcolnak, akik a legkeményebb csatát vívják az énnel, akiknek körülményei a legkilátástalanabbak. Ebben a szolgálatban közreműködnek Krisztus igaz követői.

Ha az egyik e kicsinyek közül csatát veszít és rosszat tesz neked, a te feladatod, hogy keresd a gyógyulását. Ne várj rá, amíg megteszi az első lépést a megbékélés felé. "Mit gondoltok? - kérdezte Jézus - Ha valamely embernek száz juha van, és egy azok közül eltévelyedik: vajon a kilencvenkilencet nem hagyja-é ott, és a hegyekre menvén, nem keresi-é azt, amelyik eltévelyedett? És ha történetesen megtalálja azt, bizony mondom néktek, inkább örvend azon, mint a kilencvenkilencen, amely el nem tévelyedett. Ekképpen a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül" (Mt 18:12-14).

A szelídség lelkével "ügyelvén magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is" (Gal 6:1), menj a tévelygőhöz, és "dorgáld meg őt négy szem között" (Mt 18:15). Ne hozd szégyenbe, ne teregesd ki hibáját mások előtt, ne hozz gyalázatot Krisztusra olyan ember vétkének, tévedésének nyilvános feltárásával, aki az Ő nevét viseli. Az igazságot sokszor nyíltan el kell mondani a tévelygőnek, hogy belássa hibáját és megújulhasson. Nem szabad azonban bíráskodnod vagy ítélkezned. Ne próbáld magadat igazolni. Minden erőfeszítésed gyógyulására irányuljon. Lelki sebek kezelésekor a legtapintatosabb érintésre, a legkifinomultabb érzékenységre van szükség. Csakis a Kálvária Szenvedőjéből áradó szeretet győzedelmeskedhet itt. Gyöngéd szelídséggel kezelje testvér a testvért, mint aki tudja: ha sikert ér el, "lelket ment meg a haláltól" és "sok bűnt elfedez" (Jak 5:20).

Még ez az erőfeszítés is lehet hasztalan. Ekkor, mondotta Jézus, "végy magad mellé még egyet vagy kettőt" (Mt 18:16). Lehet, hogy együttes befolyásuk győzni fog ott, ahol az első rábeszélés nem ért el eredményt. Mivel nincsenek benne az ügyben, sokkal valószínűbb, hogy pártatlanok lesznek, tanácsuk nagyobb súllyal esik latba a tévelygő szemében.

Ha nem hallgat rájuk - de addig nem -, akkor az ügyet a hívők egész testülete elé kell hozni. A gyülekezet tagjai mint Krisztus képviselői egyesüljenek imában és szerető könyörgésben, hogy a kihágást elkövető észhez térjen. A Szentlélek szólni fog szolgái által, kérleli a tévelygőt, jöjjön vissza Istenhez. Pál apostol ihletett állapotban így szól: "Mintha Isten kérne miáltalunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel" (2Kor 5:20). Aki ezt az egyesült kezdeményezést is visszautasítja, az elvágja a Krisztushoz fűződő köteléket, s kitépi magát a gyülekezet közösségéből. Ettől fogva, mondta Jézus, "legyen előtted olyan, mint a pogány, és a vámszedő" (Mt 18:17). Mégsem szabad rá úgy tekinteni, mint akit Isten kizárt kegyelméből. Korábbi testvérei ne vessék meg és ne hanyagolják el, hanem kezeljék szelíden, irgalommal, mint elveszett bárányt, melyet Krisztus még mindig vissza akar hozni nyájába.

Krisztusnak a vétkezőket illető tanítása kifejezettebb formában ismétli az Izraelnek Mózes által adott oktatást: "Ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben; fedd meg a te felebarátodat nyílván, hogy ne viseljed az ő bűnének terhét" (3Móz 19:17). Vagyis, ha valaki elhanyagolja a Krisztus által ráruházott kötelességet, és nem próbálja helyreigazítani a tévelygőket, bűnösöket, a bűn részesévé válik. Azokért a vétkekért, melyeket megakadályozhattunk volna, éppoly felelősek vagyunk, mint ha magunk követtük volna el őket.

A hiba elkövetőjének kell elmondanunk a bűnt. Nem szabad megjegyzések, bírálat tárgyává tennünk magunk között, még azután sem ismételgethetjük másoknak, hogy elmondtuk a gyülekezetnek. A keresztények bűneinek megismerése csak botránkozás okozója lehet a hitetlen világban, s ha állandóan ezekkel a dolgokkal foglalkozunk, az csak kárunkra válhat, mert a szemlélés által változunk meg. Miközben egy testvér hibáit akarjuk kijavítani, Krisztus Lelke arra indít, hogy védelmezzük, amennyire csak lehet, saját testvéreinek bírálatától is, mennyivel inkább a hitetlen világ ítélkezésétől. Mi magunk is tévelygünk, szükségünk van Krisztus irgalmára, megbocsátására, s ahogyan szeretnénk, hogy Ő bánjon velünk, parancsa szerint nekünk is úgy kell bánnunk egymással.

"Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen" (Mt 18:1$). A menny követeiként cselekesztek, az örökkévalóságra szól munkátok kimenetele.

Azonban nem egyedül kell hordoznunk ezt a nagy felelősséget. Krisztus ott lakozik, ahol a szavának őszinte szív engedelmeskedik. Nemcsak a gyülekezet összejövetelein van jelen, hanem ott is, ahol csak tanítványai - bármily kevesen is - nevében egybegyűlnek. Ő így szól: "Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám" (Mt 18:19).

Jézus mondja: "az én mennyei Atyám", ezzel emlékezteti tanítványait, hogy noha emberi természete hozzájuk köti, osztozik próbáikban, együttérez velük szenvedéseikben, istensége által kapcsolatban áll az Örökkévaló trónjával. Csodás biztosíték! A mennyei értelmes lények rokonszenveznek az emberrel, és együttmunkálkodnak vele az elveszettek megmentéséért. A menny minden ereje egyesül az emberi képességekkel, hogy lelkeket vonzzon Krisztushoz.