Máté 17:9-21; Márk 9:9-29; Lukács 9:37-45.

Az egész éjjel a hegyen telt el, s amint felkelt a nap, Jézus és tanítványai leereszkedtek a síkságra. A tanítványok megfélemlettek - gondolataikba merültek és hallgattak. Péternek sem volt semmi mondanivalója. Örömmel ott maradtak volna azon a szent helyen, melyet a mennyei világosság érintett, ahol Isten Fia kinyilatkoztatta dicsőségét, de még sokat kellett munkálkodni a népért, akik már közel s távol keresték Jézust.

A hegy lábánál nagy csoport gyűlt össze. A hátramaradt tanítványok vezették őket ide, akik tudták, merre vonult el Jézus. Ahogy a Megváltó közeledett, ezekkel a szavakkal parancsolta meg három társának, hogy el ne mondjanak semmit abból, amit láttak: "Senkinek se mondjátok el amit láttatok, míg fel nem támadt az embernek Fia a halálból" (Mt 17:9). A tanítványoknak a kapott kinyilatkoztatást szívükben kellett megőrizniük, nem pedig elbeszélniük mindenfelé. Ha a sokaság tudomására hozzák, azzal csak értetlen csodálkozást vagy nevetést váltanak ki. Még a kilenc apostol sem értette meg a jelenést, míg Krisztus föl nem támadt a halálból. Milyen nehezen értette meg ezt még a három kiváltságos tanítvány is, ez abból is látszik, hogy jóllehet Krisztus elmondta, mi áll előtte, mégis azon tanakodtak egymás között, mit is jelenthet a halálból való feltámadás. Mégsem kértek magyarázatot Jézustól. A jövőre vonatkozó szavai szomorúsággal töltötték el őket, s nem kívántak újabb kinyilatkoztatást arról, amiről szívesebben hitték volna, hogy sohasem következik be.

Amint az emberek a síkságon észrevették Jézust, elészaladtak, tisztelettel és örömmel üdvözölték. Az Ő éles szeme ennek ellenére észrevette, hogy valami baj van. A tanítványok zavartnak látszottak. Olyasvalami történt az imént, ami keserű csalódást és megaláztatást okozott.

Miközben a hegy lábánál várakoztak, egy apa hozta elébük fiát, hogy szabadítsák meg a gyötrő néma lélektől. Jézus akkor adott hatalmat a tizenkettőnek a tisztátalan lelkek kiűzésére, amikor szétküldte őket, hogy hirdessék az evangéliumot szerte Galileában. Amíg erősen jártak a hitben, a gonosz lelkek engedtek szavuknak. Most Krisztus nevében megparancsolták a kínzó léleknek, hogy hagyja el áldozatát, de az csúfot űzött belőlük: újra megmutatta erejét. A tanítványok nem tudták mire vélni vereségüket, s úgy érezték, szégyent hoztak magukra és Mesterükre. A sokaságban írástudók is voltak, akik felhasználták ezt az alkalmat, hogy megalázzák őket. Körülfogták a tanítványokat, kérdéseket szegeztek nekik, s megpróbálták bebizonyítani: Mesterükkel együtt csalók. Itt van egy gonosz lélek - jelentették ki a rabbik diadalmasan - akit sem a tanítványok, sem maga Krisztus nem győzhetne le. A nép már-már az írástudók oldalára állt, a lenézés és megvetés érzése átjárta a sokaságot.

Ám hirtelen abbamaradtak a vádaskodások. Jézus közeledett három tanítványával, s egy gyors érzelmi áthangolódás hatására az emberek megfordultak Jézus irányába. A mennyei dicsőség megtapasztalásának fénye meglátszott a Megváltón és társain. Olyan világosság ragyogott arcukon, hogy szemlélőik félelemmel teltek el. Az írástudók rémülten húzódtak hátra, mialatt a nép üdvözölte Jézust.

Mintha látta volna mindazt, ami történt, a Megváltó a küzdelem színhelyére lépett, tekintetét az írástudókra szegezte, és ezt kérdezte: "Mit versengetek ezekkel?" (Mk 9:16)

Az imént még oly vakmerő, kihívó hangok elnémultak. Egyetlen hang sem hallatszott az egész tömegben. A szenvedő apa utat tört a sokaságban, Jézus lábához vetette magát, és előadta bajának, csalódásának történetét.

"Mester, - mondotta - idehoztam hozzád az én fiamat, akiben néma lélek van. És ahol csak előfogja, szaggatja őt; [...] Mondám hát tanítványaidnak, hogy űzzék ki azt, de nem tudták" (Mk 9:17-18).

Jézus körültekintett a megrettent sokaságon, a gáncsoskodó írástudókon, a megszeppent tanítványokon. Minden szívből hitetlenséget olvasott ki, és fájdalmas hangon így kiáltott: "Óh hitetlen nemzetség, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?" (Mk 9:19) A kétségbeesett apának pedig megparancsolta: "Hozd ide a te fiadat!" (Lk 9: 41)

Odahozták a fiút, s amint a Megváltó rátekintett, a gonosz lélek a fiút rettenetes görcsök között ledobta a földre. A földön fetrengett, tajtékzott a szája, a levegőt megremegtették irtózatos kiáltásai.

Az élet Fejedelme és a sötétség erőinek fejedelme újra a csatamezőn találkozott. Krisztus a maga küldetésének szolgálatában, hogy "a foglyoknak szabadulást hirdessek, [...] hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat" (Lk 4:18). Sátán pedig, hogy áldozatát hatalmában tartsa. A világosság angyalai meg a gonosz angyalok seregei láthatatlanul jelen voltak, hogy figyeljék a küzdelmet. Egy rövid időre Jézus megengedte a gonosz léleknek, hogy megmutassa erejét, s a szemlélők felmérhessék az elkövetkező szabadítást.

A sokaság visszafojtott lélegzettel figyelt, az apa remény és félelem között tépelődött. Jézus megkérdezte: "Mennyi ideje, hogy ez esett rajta?" (Mk 9:21) Az apa elmesélte a szenvedések hosszú éveinek történetét, majd, mintha már nem tudna többet elviselni, felkiáltott: "Ha valamit tehetsz, légy segítségül nékünk, könyörülvén rajtunk." "Ha valamit tehetsz!" (Mk 9: 22) Az apa még most is megkérdőjelezte Krisztus hatalmát.

Jézus válaszol: "Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek" (Mk 9:23). Krisztus részéről nem hiányzik az erő, a fiú meggyógyítása az apa hitétől függ. Az apa könnyekben tör ki, felismeri saját gyöngeségét, Krisztus kegyelmére hagyatkozik, s így kiált: "Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek" (Mk 9:24).

Jézus a szenvedőhöz fordul, s így szól: "Te néma és siket lélek, én parancsolom néked, menj ki belőle, és többé belé ne menj!" (Mk 9:25). Kiáltás hallatszik, halálos a küzdelem. Az ördög távozóban mintha áldozata életére törne. Azután a fiú mozdulatlanul, látszólag élettelenül fekszik. A sokaság suttog: "Meghalt" (Mk 9:26). Jézus azonban kézen fogja, felemeli, és teljes testi-lelki épségében állítja édesapja elé. Apa és fia dicsőítik Szabadítójuk nevét. Az emberek "elálmélkodának mindnyájan az Istennek nagyságos erején" (Lk 9:43), mialatt a vereséget szenvedett, megszégyenült írástudók mogorván elfordultak.

"Ha valamit tehetsz, légy segítségül nékünk, könyörülvén rajtunk" (Mk 9:22). Hány bűnterhes lélek visszhangozta ezt az imát! A könyörületes Megváltó válasza mindenkinek ez: "Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek" (Mk 9:23). A hit köt össze a mennyel, ez ad erőt, hogy megbirkózzunk a sötétség erőivel. Krisztusban Isten gondoskodott eszközökről minden bűnös jellemvonásunk féken tartására, hogy ellent tudjunk állni bármilyen erős kísértésnek. Sokan úgy érzik, nincsen hitük, és ezért távol maradnak Krisztustól. Az ilyen gyámoltalanok méltatlanságukban vessék alá magukat az irgalmas Megváltó kegyelmének. Ne önmagukra, hanem Krisztusra nézzenek, aki meggyógyította a betegeket és kiűzte a démonokat, amikor az emberek között járt, az ma is ugyanaz a hatalmas Üdvözítő. A hit Isten igéje által jő. Ragadd meg ígéretét: "Aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem" (Jn 6:37). Vesd magad lábához és kiáltsd: "Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek" (Mk 9:24). Ha ezt cselekszed, sohasem veszhetsz el, soha.

A kiváltságos tanítványok rövid időn belül látták a két végletet: dicsőséget és megaláztatást. Látták az embert átváltozni Isten képmására, és lealacsonyodni Sátán hasonlatosságára. Látták Jézust leszállni a hegyről, ahol az égi küldöttekkel beszélt, ahol a sugárzó dicsőségből jövő hang Isten Fiának jelentette ki, hogy a legkétségbeejtőbb és legfelháborítóbb kép táruljon elé: az eszelős fiú eltorzult ábrázattal, kínok görcsétől csikorgó fogakkal - emberi erő nem tudott rajta segíteni. A hatalmas Üdvözítő, aki néhány órával ezelőtt megdicsőülten állt álmélkodó tanítványai előtt, lehajol, hogy felemelje Sátán áldozatát a földről, ahol az fetrengett, és testi, szellemi egészségben adja vissza atyjának, otthonának.

A megváltás példaképe volt ez: Isten Egyetlene leereszkedett az Atya dicsőségéből, hogy megmentse az elveszettet. Ez megmutatta a tanítványok küldetését is. Krisztus szolgáinak életüket nemcsak a hegyen, Jézussal kell eltölteniük, a lelki megvilágosodás óráiban. Munka vár rájuk lent a síkon. Sátán rabságába vetett lelkek várják a hit és az imádság szavait, melyek megszabadítják őket.

A kilenc tanítvány még mindig a kudarc keserű tényén töprengett, s amikor Jézus ismét egyedül maradt velük, megkérdezték: "Mi miért nem űzhettük ki azt?" (Mk 9:28) Jézus így felelt: "A ti hitetlenségetek miatt. Mert bizony mondom néktek: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek. Ez a fajzat pedig ki nem megy, hanemha könyörgés és böjtölés által" (Mt 17:24-21). Hitetlenségük, mely kizárta őket a Krisztussal való mélyebb közösségből, valamint felületességűk, mellyel a rájuk bízott szent munkát tekintették, okozta vereségüket a sötétség erőivel vívott küzdelemben.

Krisztusnak a saját halálára mutató szavai szomorúságot, kételyt ébresztettek. A Jézust a hegyre kísérő három tanítvány kiválasztása felkeltette a többi kilenc irigységét. Ahelyett, hogy imádkozással, a Krisztus szavain való elmélkedéssel erősítették volna hitüket, inkább csüggedésükkel, személyes sérelmeikkel foglalkoztak. A sötétségnek ebben az állapotában vállalták a küzdelmet Sátánnal.

Ahhoz, hogy sikerrel vegyenek föl egy ilyen harcot, más lelkülettel kellett munkához látniuk. Hitüket meg kellett erősíteniük hő imával, böjttel, szívbéli megalázkodással. Meg kellett üresíteniük önmagukat énjüktől, be kellett telniük Isten Lelkével és erejével. Komolyság, hit általi könyörgés Istenhez: kizárólag ez biztosíthatja a Szentlélek segítségét a fejedelemségek és hatalmasságok, e világ sötétségének bírói és a világban lakozó gonosz lelkek elleni harchoz. Hit által teljes függőségbe kerülünk Istentől, fenntartás nélkül odaszentelődünk munkájára.

"Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, - mondta Jézus - azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne" (Mt 17:20). Bár a mustármag oly kicsiny, mégis ugyanazt az életerőt tartalmazza, amely a leghatalmasabb fa növekedését is biztosítja. Ha a mustármagot elvetik a földbe, a parányi csíra minden elemet magába szív, melyet Isten táplálására adott, s rohamos fejlődésnek indul. Ha ehhez hasonló hited van, megragadod Isten Igéjét, és minden Tőle rendelt segédeszközt. Így hited megerősödik, s a menny erejét hozza segítségedre. A Sátán által felhalmozott akadályok - legyenek bár látszólag oly áthatolhatatlanok, mint az örök hegyek - eltűnnek a hit parancsára. "Semmi sem volna lehetetlen néktek" (Mt 17:20).