Máté 21:12-16, 23-46; Márk 11:15-19, 27-33; Márk 12:1-12; Lukács 19:45-48; Lukács 20:1-19.

Szolgálatának kezdetén Krisztus kiűzte a templomból azokat, akik szentségtelen üzletelésükkel beszennyezték azt. Határozott, isteni viselkedése rettegéssel töltötte el a fondorlatos kereskedők szívét. Küldetésének végén újból a templomba jött, és ugyanolyan szentségtelen kép fogadta, mint azelőtt. A dolgok állapota még rosszabbra fordult. A templom külső udvara hatalmas állatvásárra emlékeztetett. Állatbőgés, pénzcsengés vegyült az adók-vevők heves alkudozásával, s eközben hallatszott a szent szolgálatot viselők hangja. A templom méltóságai maguk is az adásvétellel, pénzváltással foglalatoskodtak. Olyan tökéletesen irányította őket a nyereségvágy, hogy Isten szemében nem voltak különbek a tolvajoknál.

A papok és vezetők kevéssé ismerték fel elvégzendő munkájuk ünnepélyességét. Minden húsvétkor, sátoros ünnepkor állatok ezreit vágták le, vérüket a papok felfogták, és az oltárra öntötték. A zsidók megszokták a véres áldozatot, s majdnem szem elől tévesztették azt a tényt, hogy az állatok vérének kiontását a bűn tette szükségessé. Nem érzékelték, hogy ez Isten drága Fiának vérét jelképezi - mely kiontatik a világ bűneiért-, s hogy az áldozati felajánlásokkal az emberek figyelmét a megfeszített Üdvözítőre kell irányítani.

Jézus nézte az ártatlan áldozati állatokat, és látta, hogyan tették a zsidók ezeket a nagy gyülekezési alkalmakat vérontás és kegyetlenség színhelyévé. Az alázatos bűnbánat helyett megsokszorozták az állatáldozatokat, mintha Istent szívtelen szolgálattal lehetne tisztelni. A papok és főemberek szívét megkeményítette az önzés és a telhetetlenség. Az Isten Bárányára mutató jelképekből is kereseti lehetőséget csináltak. Így a nép szemében az áldozati szolgálat szentségét nagymértékben lerombolták. Jézus felháborodott: tudta, hogy vérét, mely hamarosan kiontatik a világ bűneiért, éppoly kevéssé értékelik majd a papok és vének, mint az állatok szüntelen kifolyó vérét.

Krisztus a próféták szavaival szólt ez ellen a gyakorlat ellen. Sámuel mondotta: "Vajon kedvesebb-é az Úr előtt az égő- és véres áldozat, mint az Úr szava iránt való engedelmesség? Ímé, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél!" (lSám 15:22). Ézsaiás prófétikus látomásban látta a zsidók hitehagyását, és úgy szólt hozzájuk, mint Sodoma és Gomora vezetőihez: "Halljátok az Úrnak beszédét, Sodoma fejedelmei, és vedd füleidbe Istenünk tanítását, Gomora népe! Mire való nékem véres áldozataitoknak sokasága? ezt mondja az Úr; megelégeltem a kosok egészen égő áldozatait és a hizlalt barmok kövérét; s a tulkok, bárányok és bakok vérében nem gyönyörködöm; ha eljöttök, hogy színem előtt megjelenjetek, ki kívánja azt tőletek, hogy pitvaraimat tapossátok? [...] Mosódjatok, tisztuljatok meg, távoztassátok el szemeim elől cselekedeteitek gonoszságát, szűnjetek meg gonoszt cselekedni; tanuljatok jót tenni; törekedjetek igazságra, vezessétek jóra az erőszakoskodót, pártoljátok az árvák és özvegyek ügyét" (Ésa 1:10:12. 16-17).

Ő aki maga adta ezeket a próféciákat, most utoljára ismételte meg a figyelmeztetést. A prófécia beteljesedésekor a nép Jézust Izrael királyává kiáltotta ki. Ő elfogadta hódolatukat és a királyi méltóságot. Ilyen értelemben kellett cselekednie. Tudta, hogy erőfeszítései hiábavalóak a romlott papság megreformálására, munkáját mégis el kellett végeznie: egy hitetlen népnek kellett bizonyítania isteni küldetését.

Jézus átható tekintete újból végigpásztázta a templom megszentségtelenített udvarát. Minden szem felé fordult. Pap és főember, farizeus és pogány döbbent tisztelettel meredt reá, aki a mennyei király fenségével állt előttük. Egész lényén átvillant istensége, s olyan méltósággal és dicsőséggel ruházta föl Krisztust, amilyet még sohasem nyilvánított ki. A hozzá legközelebb állók olyan messze húzódtak tőle, amennyire csak a tömeg engedte. Néhány tanítványától eltekintve a Megváltó egyedül állt. Minden hang elcsitult. Kibírhatatlannak tűnt a mély csend. Krisztus olyan erővel szólalt meg, hogy viharként rázta meg az embereket: "Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek" (Mt 21:13). Hangja kürtszóként zengett a templomban. Arcán a neheztelés emésztő tűzhöz hasonlított. Hatalommal parancsolta meg: "Hordjátok el ezeket innen" (Jn 2:16).

Három évvel korábban a templom vezetői megszégyenültek, amikor elmenekültek Jézus elől. Azóta is csodálkoztak ijedtségükön, feltétlen engedelmességükön egy egyszerű, alázatos Ember iránt. Lehetetlennek tartották, hogy méltatlan alárendelődésük megismétlődjék. Most mégis jobban megrémültek, mint azelőtt, sietősebben teljesítették parancsát. Senki sem merészelte megkérdőjelezni hatalmát. Papok és kereskedők állataikat maguk előtt hajtva menekültek színe elől.

Az úton a templom felől találkoztak a tömeggel, mely betegeivel a Nagy Gyógyító felé tartott. A menekülők beszámolója egyeseket megfordulásra késztetett. Féltek Vele találkozni, aki olyan hatalmas, hogy egy pillantással elűzte a papokat és főembereket színe elől. Azonban rengetegen átverekedték magukat a siető sokaságon, mert feltétlenül hozzá akartak jutni, aki egyetlen reményük. Amikor a tömeg elmenekült a templomból, sokan hátramaradtak. Ezekhez csatlakoztak az újonnan érkezettek. A templomudvart újból megtöltötték a betegek és haldoklók, és Jézus még egyszer szolgált nekik.

Egy idő múltán a papok és vezetők visszamerészkedtek a templomba. A pánik elültével aggodalmaskodni kezdtek, vajon mi lesz Jézus következő lépése. Azt várták, hogy elfoglalja Dávid trónját. Csöndesen visszatértek a templomba, hallották a férfiak, nők és gyerekek Istent dicsérő hangját. Amikor beléptek, meghökkenten álltak meg a csodálatos jelenet láttán. Szemlélték, ahogy a betegek meggyógyulnak, a vakok visszanyerik látásukat, a süketek hallásukat, a bénák örömmel ugrándoznak. A gyerekek örültek a legjobban. Jézus meggyógyította betegségeiket, karjába zárta őket, engedte, hogy hálásan megcsókolják. Némelyikük elaludt a vállán, miközben tanította a népet. Most a gyerekek boldog hangon zengték dicséretét. Ismételgették az előző nap hozsánnáit, pálmaágakat lengettek diadalmasan a Megváltó előtt. A templom újra és újra visszhangozta kiáltásaikat: "Áldott, aki jő az Úrnak nevében!" (Zsolt 118:26) "Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő" (Zak 9:9). "Hozsánna a Dávid fiának!" (Mt 21:9).

Ezek a boldog, önfeledt hangok sértették a templom vezetőit. Véget akartak vetni az ilyen megnyilvánulásoknak. Azt mondták a népnek, hogy a gyermekek lába, az örvendező kiáltások megszentségtelenítik Isten házát. Mivel szavaik nem hatottak a népre, Krisztushoz folyamodtak: "Hallod, mit mondanak ezek? Jézus pedig monda nékik: Hallom. Soha sem olvastátok-é: A gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget?" (Mt 21:16). A jövendölés előre megmondta, hogy Krisztust királlyá kiáltják, és az igének be kell teljesednie. Izrael papjai és vezetői nem akarták hirdetni dicsőségét, Isten tehát gyermekeket indított, hogy tanúi legyenek. Ha a gyerekek hangja elhallgatott volna, a templom oszlopai zengték volna a Megváltó dicséretét.

A farizeusok teljesen összezavarodtak és kétségbeestek. Nem tudták megfélemlíteni azt, aki parancsolt. Jézus a templom őrizőjeként lépett fel. Ezelőtt sohasem követelt ilyen királyi tekintélyt. Szavainak és tetteinek sohasem volt ekkora ereje. Csodákat művelt szerte Jeruzsálemben, de még soha ilyen ünnepélyesen, áthatóan. Azoknak az embereknek a jelenlétében, akik látták csodáit, a papok és főemberek nem mertek Vele nyíltan ellenségeskedni. Noha válasza feldühítette és zavarba hozta őket, aznap képtelenek voltak bármi egyebet véghezvinni.

Másnap reggel a Magas Tanács újból megtárgyalta, hogyan járjanak el Jézussal szemben. Három évvel azelőtt jelt követeltek Messiás-voltáról. Azóta hatalmas csodákat művelt az egész országban. Meggyógyította a betegeket, csodásan jóllakatott ezreket, járt a hullámokon, szavával lecsendesítette a háborgó tengert. Ismételten nyitott könyvként olvasott az emberi szívekben, ördögöket űzött, halottakat támasztott fel. A vezetők láthatták a bizonyítékokat, hogy Ő a Messiás. Most elhatározták, hogy nem kérik hatalmának jeleit, hanem megpróbálnak kikényszeríteni belőle valami olyan vallomást vagy kijelentést, aminek alapján elítélhetik.

Odamentek a templomba, ahol tanított, s kérdéseket szegeztek neki: "Micsoda hatalommal cselekszed ezeket? és ki adta néked ezt a hatalmat?" (Mk 11:18). Azt várták, hogy kijelenti: hatalma Istentől van. Készek voltak meghazudtolni egy ilyen állítást. Jézus azonban látszólag máshová tartozó kérdést vetett fel, s válaszát az erre adott felelettől tette függővé. "A János keresztsége - kérdezte - honnan vala? Mennyből-é, vagy emberektől?" (Mt 21:25).

A papok látták, hogy olyan dilemmába kerültek, amiből semmilyen okoskodás nem húzhatja ki őket. Ha azt mondják, hogy a János keresztsége a mennyből való, nyilvánvalóvá válik következetlenségük. Krisztus azt mondaná: Miért nem hittetek tehát néki? János bizonyságot tett Krisztusról: "Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!" (Jn 1:29). Ha a papok elhitték János bizonyságát, hogyan tagadhatták meg Krisztus Messiás-voltát? Ha elmondták volna, amit valójában hittek, hogy János szolgálata emberektől van, akkor a nép haragjának viharát zúdítják magukra, mert ők prófétának tartották Jánost.

A sokaság élénk érdeklődéssel várta a döntést. Tudták: a papok hitvallásukban elfogadták János szolgálatát, s elvárták, hogy minden további nélkül Isten küldöttjének ismerjék el őt. Miután a papok titkon tanácskoztak, elhatározták, hogy nem járatják le magukat. Képmutatóan tájékozatlanságot színlelve így szóltak: "Nem tudjuk." "Én sem mondom meg néktek, - felelte Krisztus - micsoda hatalommal cselekszem ezeket" (Mt 21:27).

Írástudók, papok, főemberek - mindenki elnémult. Szándékaik meghiúsultak, csalódottan, összeráncolt homlokkal álltak ott, nem mertek több kérdést feltenni Krisztusnak. Gyávaságukkal, határozatlanságukkal nagymértékben eljátszották a nép megbecsülését. Az emberek körülöttük álltak, és jólesően nézték, hogy ezek a büszke, önigazult férfiak vereséget szenvedtek.

Krisztusnak mindezek a szavai és tettei fontosak, és hatásuk még fokozódott megfeszítése és mennybemenetele után. Sokan, akik izgatottan várták Jézus kikérdezésének kimenetelét, és végül tanítványaivá lettek, először e szavak által vonzódtak hozzá ezen az eseménydús napon. A templomudvari jelenet sohasem halványult el emlékezetükben. A Jézus és a főpap közötti ellentét beszélgetésükből élesen kirajzolódott. A templom büszke méltósága díszes, drága öltözéket viselt. Fején süveg csillogott. Viselkedése fenséges, haját és lobogó szakállát beezüstözte a kor. Megjelenése megfélemlítette a szemlélőket. Ez előtt a nagytekintélyű személyiség előtt állt a mennyei Felség külsőcsillogás, pompa nélkül. Ruházatán az utazás nyomait viselte, sápadt arca türelmes szomorúságot fejezett ki, a rajta látható méltóság és jóindulat különös ellentétben állt a főpap büszke, elbizakodott, indulatos arckifejezésével. Sokan, akik hallották Jézus szavait, látták tetteit a templomban, attól fogva szívükbe zárták Őt, mint Isten prófétáját. Ahogyan azonban a nép rokonszenve felé fordult, úgy nőtt a papok gyűlölete Jézussal szemben. A bölcsesség, mellyel megóvta lábát a csapdától, újabb bizonyítéka volt istenségének, s ez feltüzelte haragjukat.

Az írástudókkal folytatott vitákban Krisztus nem szándékozott megalázni ellenfeleit. Nem szívesen látta őket szorult helyzetben. Fontos dolgot akart megtanítani. Úgy tette ártalmatlanná ellenségeit, hogy hagyta, hadd gabalyodjanak a neki szánt hálóba. Beismert tudatlanságuk a János keresztségét illetően alkalmat adott Jézusnak a beszédre. Ő kihasználta a lehetőséget, bemutatta valódi állapotukat, s hozzátett még egy figyelmeztetést a számos eddig elhangzotthoz.

"Mit gondoltok ti? - kérdezte. Vala egy embernek két fia, és odamenvén az elsőhöz, monda: Eredj fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben. Az pedig felelvén, monda: Nem megyek; de azután meggondolván magát, elmére. A másikhoz is odamenvén, hasonlóképpen szóla. Az pedig felelvén, monda: Én elmegyek, uram; de nem méne el. E kettő közül melyik teljesítette az atya akaratát?" (Mt 21:28-31).

Ez a váratlan kérdés felkészületlenül érte hallgatóit. Figyelmesen tanulmányozták a példázatot, és rögtön válaszoltak: "Az első" (Mt 21:31). Jézus tekintetét határozottan rájuk szegezte, s szigorú és ünnepélyes hangon válaszolt: "Bizony mondom néktek: A vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában. Mert eljött hozzátok János, az igazság útján, és nem hittetek néki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek néki; ti pedig, akik ezt láttátok, az után sem tértetek meg, hogy hittetek volna néki" (Mt 21:31-32).

A papok és főemberek nem tudták megtagadni a helyes választ Krisztus kérdésére, így véleményükkel az első fiú mellett döntöttek. Ez a fiú jelképezte a farizeusok által megvetett és gyűlölt vámszedőket. A vámszedők szerfelett erkölcstelenek voltak. Valóban áthágták Isten törvényét, életükkel tökéletes ellenállást tanúsítottak követelményeivel szemben. Hálátlanok, szentségtelenek voltak, s amikor azt mondták nekik, menjenek és dolgozzanak az Úr szőlőskertjében, kereken megtagadták. Midőn viszont eljött János, s bűnbánatot és megtérést prédikált, a vámszedők elfogadták üzenetét és megkeresztelkedtek.

A második fiú jelképezte a zsidó nemzet vezetőit. Néhány farizeus megtért, és elfogadta János keresztségét, de a vezetők nem ismerték el őt Isten küldöttének. Felhívásai, dorgálásai nem vezették őket megújulásra. "Az Isten tanácsát megveték ő magukra nézve, nem keresztelkedvén meg őtőle" (Lk 7:30). A második fiúhoz hasonlóan, aki, amikor hívták, azt mondta: "Én elmegyek, uram" (Mt 21: 30), de nem ment, a papok és vezetők engedelmességet vallottak, de nem engedelmeskedtek. Hangoztatták kegyességüket, állították, hogy engedelmeskednek Isten törvényének, de engedelmességük hamis volt. A vámszedőket mint hűtleneket átkozták és megvetették a farizeusok, hitükkel és tetteikkel azonban az előbbiek megmutatták, hogy azok előtt az önigazult emberek előtt mennek be a mennyországba, akik nagy világosságot kaptak, de cselekedeteik nem feleltek meg isteni elhivatásuknak.

A papok és vezetők nem voltak hajlandók elhordozni ezeket a mélyen szántó igazságokat, s csöndben maradtak, remélték, hogy Jézus mond valamit, amit ellene fordíthatnak, de még többet is el kellett viselniük.

"Más példázatot halljatok: - folytatta Krisztus. Vala egy házigazda, aki szőlőt plántála, és azt gyepűvel körülvevé, sajtót ása le benne, és tornyot építe, és kiadá azt munkásoknak, és elutazék. Mikor pedig a gyümölcs ideje elérkezett vala, elküldé szolgáit a munkásokhoz, hogy vegyék át az ő gyümölcsét. És a munkások megfogván az ő szolgáit, az egyiket megverék, a másikat megölék, a harmadikat pedig megkövezék. Ismét külde más szolgákat, többet mint előbb; és azokkal is úgy cselekedének. Utoljára pedig elküldé azokhoz a maga fiát, ezt mondván: A fiamat meg fogják becsülni. De a munkások, meglátván a fiút, mondának maguk közt: Ez az örökös; jertek, öljük meg őt, és foglaljuk el az ő örökségét. És megfogván őt, kiveték a szőlőn kívül és megölék. Mikor azért megjő a szőlőnek ura, mit cselekszik ezekkel a munkásokkal?" (Mt 21: 33--40).

Jézus az összes jelenlevőhöz intézte kérdését, de a papok és vezetők válaszoltak: "Mint gonoszokat gonoszul elveszti őket; - mondták - a szőlőt pedig kiadja más munkásoknak, akik beadják majd néki a gyümölcsöt annak idejében" (Mt 21:41). A szószólók először nem vették észre, kire vonatkozik a példázat, most azonban látták, hogy önmaguk felett mondtak ítéletet. A példázatban a gazda Istent jelképezi, a szőlő a zsidó nemzetet, a gyepű pedig a védelmükül szolgáló isteni törvényt. A torony a templomot szimbolizálta. A szőlőskert ura mindent megtett a felvirágoztatás érdekében. "Mit kellett volna még tennem szőlőmmel; - mondja - mit meg nem tettem vele?" (Ésa 5:4) Ez kifejezi Isten lankadatlan gondoskodását Izraelről. Ahogyan a munkásoknak vissza kellett téríteniük a gazdának az őt megillető részt a szőlő terméséből, úgy Isten népének is a szent kiváltságokhoz méltó élettel kellett tisztelnie Őt. Ahogyan a munkások megölték a szolgákat, akiket a gazda a gyümölcsért küldött, úgy adták a zsidók is halálra az Istentől megtérésükre küldött prófétákat. Egyik követet a másik után gyilkolták meg. Eddig a példázat jelentése nem lehetett kérdéses, a folytatása azonban még világosabb és egyértelműbb. A szeretett fiúban - akit a szőlő ura végül elküldött engedetlen szolgáihoz, akit megragadtak és megöltek - a papok és főemberek láthatták Jézusnak és küszöbön álló sorsának félreérthetetlen képét. Máris tervezték annak meggyilkolását, akit az Atya utolsó felhívásként küldött hozzájuk. A hálátlan munkásokra kiszabott ítélet azok sorsát szemlélteti, akik Krisztust halálra adják.

A Megváltó szánalommal rájuk tekintett, és folytatta: "Sohasem olvastátok-é az írásokban: Amely követ az építők megvetettek, az lett a szegletnek feje; az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt. Annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és oly népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét. És aki e kőre esik, szétzúzatik; akire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt" (Mt 21:42-44).

Ezt a jövendölést a zsidók gyakran ismételgették a zsinagógákban, az eljövendő Messiásra vonatkoztatták. Krisztus az egész zsidó vallás és a megváltási terv szegletköve volt. Ezt az alapkövet vetették most el a zsidó építők, Izrael papjai és vezetői. A Megváltó felhívta figyelmüket a próféciákra, hogy lássák, milyen veszélybe kerültek. Minden rendelkezésére álló eszközzel világossá akarta tenni számukra, mire készülnek.

Szavainak egy másik célja is volt. A kérdésre: "Mikor azért megjő a szőlőnek ura, mit cselekszik ezekkel a munkásokkal?" (Mt 21:40), Krisztus pontosan azt a választ várta a farizeusoktól, amit azok adtak. Terve szerint önmagukat ítélték el. Figyelmeztetései nyomán nem tartottak bűnbánatot, ez megpecsételte sorsukat. Jézus szerette volna, ha belátják, hogy magukat döntik romlásba. Meg akarta mutatni nekik, hogy Isten igazságos, amikor máris elkezdte visszavonni nemzeti kiváltságaikat - ez nemcsak a templom és a város lerombolásával, hanem a nemzet szétszórásával is fog végződni.

A hallgatók felismerték a figyelmeztetést. A papok és vezetők azonban nem törődtek a saját maguk által kimondott ítélettel, készek voltak betölteni a példázatot, amikor így szóltak: "Ez az örökös; jertek, öljük meg őt" (Mt 21:38). "És mikor meg akarák őt fogni, megfélemlének a sokaságtól" (Mt 21: 46), mert a nép érzelmei Krisztus felé hajlottak.

A megvetett kő jövendölésének felidézésével Krisztus Izrael történetének egy valóságos eseményére utalt. Az eset az első templom építésével kapcsolatos. Különösen időszerű volt Krisztus első eljövetelekor, és különleges erővel kellett volna hatnia a zsidókra, de számunkra is tartogat tanulságot. Mikor Salamon templomát építették, az alapokhoz és a falakhoz szükséges hatalmas köveket már a bányában tökéletesen kifaragták, majd az építkezés helyszínére hozták. Szerszám nem érintette többé őket, a munkásoknak csak a helyükre kellett rakniuk a köveket. Hoztak az alapozáshoz egy követ, melynek rendellenes mérete és különleges alakja volt, a munkások nem találtak neki helyet, nem akarták elfogadni. Bosszantotta őket, hogy felhasználatlanul hever az útjukban. Hosszú ideig elvetett kő maradt. Ám amikor a munkások a sarkot akarták kialakítani, sokáig kerestek egy elég nagy méretű, erős, megfelelő alakú követ, mely elbírja a ránehezedő hatalmas súlyt. Ha megfontolatlanul választanak követ erre a fontos helyre, az egész épület biztonsága veszélybe került volna. Olyan követ kellett találniuk, mely ellenáll a napnak, a fagynak, a viharnak. Időközben több követ is kiválasztottak, de ezek a hatalmas súly nyomása alatt darabokra hullottak. Más kövek nem bírták ki a hirtelen légköri változások próbáját. Végül a figyelem a rég elvetett kőre terelődött. Kinn állt a szabadban napon és viharban, de a legkisebb repedés sem látszott rajta. Az építők megvizsgálták ezt a követ. Egy kivételével minden próbát elvégeztek. Ha kibírja az óriási nyomást, elhatározták, hogy ezt a követ választják. Elvégezték a próbát. A követ elfogadták, kijelölt helyére tették, s úgy találták, hogy pontosan odaillik. Prófétikus látomásban Ésaiás megértette, hogy ez a kő Krisztust jelképezi. Így szól:

"A seregek Urát: Őt szenteljétek meg, Őt _ féljétek, és Őt rettegjétek! És Ő néktek szenthely lészen; de megütközés, köve és botránkozás sziklája Izrael két házának, s tőr és háló Jeruzsálem lakosainak. És megütköznek köztük sokan, s elesnek és összetöretnek; tőrbe esnek és megfogatnak!" (Ésa 8:13-15). Ésaiás prófétai látomásban látja Krisztust az első adventkor, ahogy kiállja azokat a próbákat, kísértéseket, melyeknek alávetették a Salamon templomának fő szegletkövét, a jelképet. "Ezért így szól az Úr Isten: Ímé, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal, aki benne hisz, az nem fut!" (Ésa 28:16).

Isten végtelen bölcsességgel választotta ki az alapkövet, s maga fektette azt le. Erős alapnak nevezi. Az egész világ ráhelyezheti terheit, bánatát, mindent elbír. Krisztus "próbakő". Sohasem okoz csalódást azoknak, akik bíznak Benne. Ő minden próbát kiállt. Elhordozta Ádám bűnének terhét, utódainak vétkét, és felettébb győztesként került ki a gonoszság erőivel vívott küzdelemből. Elhordozta a terhet, melyet a megtérő bűnösök Reá vetettek. Krisztusban enyhülést talál a vétkes szív. Ő az erős alap. Aki Reá támaszkodik, az tökéletes biztonságban nyugszik.

Ésaiás próféciájában Krisztus az erős alap, és egyben a botránkozás köve is. Péter apostol a Szentlélek ihletésére világosan megmutatja, kinek alapkő Krisztus, és kinek a megütközés sziklája:

"Mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr. Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által. Azért van meg az Írásban: Ímé szegeletkövet teszek Sionban, amely kiválasztott, becses; és aki hisz abban, meg nem szégyenül. Tisztesség azért néktek, akik hisztek; az engedetleneknek pedig: A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a szegeletnek fejévé, és megütközésnek kövévé s botránkozásnak sziklájává; akik engedetlenek lévén, megütköznek az igében" (1Pt 2:3-8).

A hívőknek Krisztus az erős alap. Ezek azok, akik a Sziklára esnek, és szétzúzódnak. Ők képviselik a Krisztusba vetett hitet és alárendelődést. A Sziklára esni és szétzúzatni annyi, mint feladni önigazultságunkat, s egy gyermek alázatával járulni Krisztushoz, vétkeinket megbánva, úgy, hogy hiszünk megbocsátó szeretetében. Ugyancsak hit és engedelmesség által épülünk fel Krisztuson, mint fundamentumunkon.

Erre az élő kőre zsidók és pogányok egyaránt építhetnek. Ez az egyetlen alap, melyre biztosan építhetünk. Mindenki számára elég széles; elég erős, hogy elhordozza az egész világ súlyát, terhét. A Krisztussal, az élő kővel fenntartott kapcsolat által mindenki élő kővé válik, aki erre az alapra épít. Sokakat saját erőfeszítéseik faragnak, fényeznek, szépítenek, mégsem lehetnek "élő kövek", mert nincsenek összeköttetésben Krisztussal. E nélkül a kapcsolat nélkül senki sem tartatik meg. Ha Krisztus élete nincsen bennünk, nem állhatunk meg a kísértés viharaiban. Örök biztonságunk attól függ, erős alapra építkezünk-e. Ma tömegek építenek meg nem próbált alapra. Ha ömlik az eső, tombol a vihar, eljön az ár, házuk összeomlik, mert nem az örök Sziklára, a fő szegletkőre, Krisztus Jézusra alapozták.

"Akik engedetlenek lévén, megütköznek az igében" (1Pt 2:8), azoknak Krisztus a megütközés sziklája. Viszont "a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a szegeletnek fejévé" (1Pt 2:7). A megvetett kőhöz hasonlóan földi küldetése során Krisztusnak is mellőzést, visszaéléseket kellett elviselnie. "Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! [...] utált volt; és nem gondoltunk vele" (Ésa 53:3). Ám közeleg az idő, amikor megdicsőül. A halálból történt feltámadása "hatalmasan Isten Fiának" jelentette ki Őt (Róm 1:4). Második eljövetelekor ég és föld Uraként fog megnyilatkozni. Akik most meg akarták feszíteni, majd felismerik nagyságát. A megvetett kő a világegyetem előtt válik szegletkővé.

És "akire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt" (Mt 21:44). A nép, mely visszautasította Krisztust, hamarosan pusztulni látja városát, nemzetét. Dicsőségük elhalványul, szétszóródnak, mint szélben a por. Mi tette tönkre a zsidókat? A szikla, mely - ha ráépítettek volna - biztonságuk lett volna. Isten megvetett jósága, az elutasított kegyelem. Az ember szembehelyezkedik Istennel, és minden, ami üdvösségét szolgálná, pusztulását okozza. Minden halált hoz, amit Isten életre rendelt. A zsidók megfeszítették Krisztust - ezzel magukra vonták Jeruzsálem pusztulását is. A Kálvárián kiomlott vér reájuk nehezedett, és pusztulást hozott nekik ezen a világon és az eljövendőre nézve is. Az lesz a végső nagy nap, amikor az ítélet kitöltetik Isten kegyelmének visszautasítóira. Krisztus, a megütközés köve bosszúálló hegyként fog megjelenni nekik. Arcának dicsősége, ami élet az igazaknak, emésztő tűz lesz a gonoszoknak. Az elutasított szeretet, a megvetett kegyelem miatt a bűnös el fog pusztulni.

Jézus számos példázattal és sokszoros figyelmeztetésekkel mutatta meg, mi lesz az eredménye, ha a zsidók elutasítják Isten Fiát. Ezek a szavak minden korban mindenkihez szólnak, aki nem hajlandó Megmentőjének elfogadni Őt. Minden felhívás nekik szól. A megszentségtelenített templom, az engedetlen fiú, a hamis munkások, a lenéző építők minden bűnös életében megfelelőjükre találnak. Hacsak bűnbánatot nem tartanak, a megjövendölt sors megvalósul.