János 6:22-71.

Amikor Krisztus megtiltotta az embereknek, hogy királlyá kiáltsák ki, tudta: élete fordulóponthoz érkezett. A tömegek, melyek ma trónra akarták emelni, holnap elfordulnak Tőle. Ha önző becsvágyuk nem teljesül, szeretetük gyűlöletbe fordul, dicséretük átokká válik. Ennek tudatában sem hozott intézkedéseket a válság elhárítására. Kezdettől nem hagyta meg a földi jutalom reményét követőinek. Egynek, aki tanítványa akart lenni, megmondta: "A rókáknak vagyon barlangjuk és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani" (Mt 8:20). Ha az emberek megnyerhették volna a világot Krisztussal, tömegek esküdtek volna hűséget Neki, Ő azonban ilyen szolgálatot nem fogadhatott el. Azok közül, akik most Hozzá szegődtek, sokakat a földi ország reménye vonzott. Ezeket nem csaphatta be. A kenyerek csodájában rejlő mély lelki tanulságot nem értették meg. Ezt világossá kellett tenni. És ez az új kinyilatkoztatás még nagyobb próbát vont maga után.

A kenyerek csodájának híre elröppent közelre, távolra egyaránt, és másnap igen korán reggel a nép sereglett Bethsaidába, hogy lássa Jézust. Rengetegen jöttek a tengerről és a szárazföldről is. Akik előző este itt hagyták Őt, most visszatértek, remélték, hogy még itt találják, mert nem volt hajó, mellyel átmehetett volna a másik partra. Keresésük eredménytelen maradt, és sokan visszatértek Kapernaumba, hogy tovább kutassanak utána.

Eközben Jézus - csupán egynapos távollét után - megérkezett Genezáretbe. Amint kiderült, hogy ott kötött ki, az emberek "azt az egész környéket befutván, kezdék a betegeket a nyoszolyákon ide-oda hordozni, amerre hallják vala, hogy ő ott van" (Mk 6:55).

Egy idő múlva elment a zsinagógába, ahol megtalálták azok, akik Bethsaidából jöttek. Tanítványaitól megtudták, hogyan kelt át a tengeren. A vihar tombolását, az ellenszéllel szembeni eredménytelen evezés sok-sok óráját, a vízen járó Krisztus megjelenését és az amiatti félelmüket, megnyugtató szavait, Péter kalandját és annak kimenetelét, a vihar hirtelen lecsendesedését és a hajó partra érését mind híven elmondták az álmélkodó sokaságnak. Sokan nem elégedtek meg ennyivel, Jézus köré gyűltek, és megkérdezték: "Mester, mikor jöttél ide?" (Jn 6: 25) Remélték, hogy saját szájából többet tudhatnak meg a csodáról.

Jézus nem elégítette ki kíváncsiságukat. Szomorúan így szólt: "Nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből, és jóllaktatok" (Jn 6:26). Nem valamilyen méltó okból keresték Őt, hanem mert ettek a kenyerekből, és remélték, hogy ha hozzá csatlakoznak, még kaphatnak időleges javakat. A Megváltó intette őket: "Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre" (Jn 6:27). Ne csak az anyagi javakat keressétek. A fő erőfeszítés ne a jelen életről való gondoskodásra irányuljon, hanem keressétek a lelki táplálékot, azt a bölcsességet, amely az örök életbe is átnyúlik. Ezt egyedül Isten nyújthatja, "mert őt az Atya pecsételte el, az Isten" (Jn 6:27).

Egy pillanatra felkeltette hallgatói érdeklődését. Felkiáltottak: "Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük?" Számos fárasztó dolgot cselekedtek, hogy Istennek ajánlják magukat, és készek voltak bármilyen új rendelkezést meghallgatni, mellyel nagyobb érdemet szerezhetnek. Kérdésük ezt jelentette: Mit tegyünk, hogy kiérdemeljük a mennyet? Milyen árat kell fizetnünk, hogy elnyerjük az eljövendő életet?

"Felele Jézus és monda nékik: Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit ő küldött" (Jn 6:29). A menny ára Jézus. Hit által vezet az út a mennybe, mert Ő "Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit!" (Jn 1:29)

Az emberek azonban nem akarták elfogadni az isteni igazság kijelentését. Jézus pontosan azt a munkát végezte, amelyet a prófécia szerint a Messiásnak végeznie kellett, ők viszont nem azt látták, amit önző reménységük festett le az Ő munkájaként. Igazság szerint Krisztus csak egyszer elégítette meg a sokaságot az árpakenyerekkel. Mózes idejében pedig Izrael negyven évig tápláltatott mannával - messze nagyobb áldásokat vártak tehát a Messiástól. Elégedetlen szívük kifogásolta: ha Jézus oly sok csodát tud művelni, amennyit láttak, akkor miért nem adhat erőt, egészséget, gazdagságot egész népének, miért nem szabadítja meg őket elnyomóiktól, s dicsőíti meg őket hatalomban és tisztességben? Azt állítja, hogy Isten Küldötte, és mégsem akar Izrael királya lenni. Ezt a rejtélyt nem tudták megfejteni. Elutasítását félreértették. Sokan arra következtettek, hogy nem mer előállni követelésével, mert Ő maga is kételkedik küldetésének isteni jellegében. Ezzel kitárták szívüket a hitetlenség előtt, és a Sátán által vetett mag meghozta a maga gyümölcsét: félreértést, elszakadást.

Most félig gúnyosan egy írástudó megkérdezte: "Micsoda jelt mutatsz tehát te, hogy lássuk és higgyünk néked? Mit művelsz? A mi atyáink a mannát ették a pusztában; amint meg van írva: Mennyei kenyeret adott vala enniük" (Jn 6:30-31).

A zsidók Mózest a manna adományozójaként tisztelték: az eszközt dicsérték, s szem elől tévesztették azt, Aki a munkát bevégezte. Atyáik zúgolódtak Mózes ellen, kételkedtek, tagadták isteni küldetését. Most az utódok ugyanebben a szellemben utasítják el azt, Aki Isten üzenetét hordozza számukra. "Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret" (Jn 6: 32). A manna adományozója ott állt közöttük. Maga Krisztus vezette a zsidókat a pusztán át, és táplálta őket naponta a mennyei kenyérrel. Az az eledel a valódi mennyei kenyér előképe volt. Az igazi manna az életadó lélek, amely Isten tökéletes teljességéből árad. Jézus így szólt: "Az az Istennek kenyere, amely mennyből száll alá, és életet ád a világnak" (Jn 6: 33).

Néhány hallgatója még mindig azt hitte, Jézus a mindennapi kenyérre gondol, és felkiáltott: "Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret!" (Jn 6:34) Jézus egyszerűen így felelt: "Én vagyok az életnek ama kenyere" (Jn 6:35).

A Krisztus által használt hasonlat ismerős volt a zsidók számára. Mózes a Szentlélek sugallatára ezt mondta: "Az ember nem csak kenyérrel él, hanem mindazzal [...], ami az Úrnak szájából származik" (5Móz 8:3). És Jeremiás próféta megírta: "Szavaidat hallattad, én élveztem azokat; a te szavaid örömömre váltak nékem és szívemnek vígasságára" (Jer 15:16). Maguknak a rabbiknak volt egy mondásuk: a kenyér megevése lelki értelemben a törvény tanulmányozását és a jó cselekedetek gyakorlását jelenti. Gyakran mondogatták, hogy a Messiás eljövetelekor egész Izrael megelégíttetik. A próféták tanítását világossá tette a kenyerek csodájában rejlő mély lelki tanulság. Krisztus ezt a tanulságot akarta megvilágítani hallgatóinak a zsinagógában. Ha megértették volna az Írásokat, e szavait is megértik: "Én vagyok az életnek ama kenyere" (Jn 6:35). Csak egy nappal azelőtt ették fáradtan és éhesen a kenyeret, melyet Ő adott. Ahogyan a kenyérből fizikai erőt, frissességet nyertek, úgy kaphattak Krisztustól lelki erőt az örök életre. "Aki hozzám jő, - mondta - semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha" (Jn 6:35). Azonban hozzátette: "Láttatok is engem, mégsem hisztek" (Jn 6:36).

Látták Krisztust a Szentlélek bizonyságtétele révén, a kinyilatkoztatás révén, melyet Isten adott lelkükbe. Erejének élő bizonyítékát nap mint nap látták, mégis újabb jelet kértek. Ha azt megkapták volna, éppolyan hitetlenek maradnak, mint azelőtt. Ha nem győzte meg őket, amit láttak és hallottak, akkor fölösleges újabb csodákat véghezvinni számukra. A hitetlenség mindig talál okot a kételkedésre, s a kézzelfogható bizonyítékot is félresöpri.

Krisztus újból makacs szívükhöz folyamodott: "Azt, aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem" (Jn 6:37). Mindenkinek, aki hittel elfogadja Őt, mondta, örök élete lesz. Senki sem veszhet el. Nincs szükség a farizeusokra és szadduceusokra, hogy az eljövendő életről vitázzanak. Nem kell már reménytelen bánatban gyászolni a halottakat. "Az pedig annak az akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz őbenne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon" (Jn 6:40).

Ám a nép vezetői megsértődtek, "és mondának: Nem ez-é Jézus, a József fia, akinek mi ismerjük atyját és anyját? Mimódon mondja hát ez, hogy: A mennyből szállottam alá?" (Jn 6:42) Megpróbálták felszítani az előítéleteket azzal, hogy megvetően hivatkoztak Jézus alacsony származására. Lenézően utaltak életére - a galileai munkás életére - és szegény, alacsony sorsú családjára. Ennek a műveletlen ácsnak az igényei - mondták - nem méltóak figyelmükre. Titokzatos születése miatt arra célozgattak, hogy származása kétes, születésének emberi körülményeit élete foltjaként emlegették.

Jézus nem próbálta megmagyarázni születésének rejtélyét. Nem válaszolt a kérdezősködésre, hogyan szállt le a mennyből, hogyan kelt át a tengeren. Nem hívta fel a figyelmet a csodákra, melyek életét jellemezték. Önként lemondott a hírnévről, s szolgai formát öltött. Ám szavai és tettei megmutatták jellemét. Mindenki, akinek szíve nyitva állt az isteni világosság előtt, felismerte Benne az Atya egyszülöttjét, "aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14).

A farizeusok előítéletei mélyebben gyökereztek, mint az kérdéseikből látszik: szívük romlottságáig hatoltak. Jézus minden szava és cselekedete ellenkezést váltott ki bennük, mert az őket betöltő lelkületnek semmi köze sem volt az Övéhez.

"Senki sem jöhet énhozzám, hanemha az Atya vonja azt, aki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Valaki azért az Atyától hallott, és tanult, énhozzám jő" (Jn 6:44-45). Soha senki nem jöhet Krisztushoz, csak az, aki választ ad az Atya szeretetére. Isten minden szívet vonz Magához, és csak az nem hajlandó Krisztushoz jönni, aki ellenáll vonzásának.

Ezekkel a szavakkal: "Mindnyájan Istentől tanítottak lesznek" (Jn 6:45), Jézus Ésaiás próféciájára utalt: "Minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége" (Ésa 54:13). Ezt az íráshelyet a zsidók kisajátították maguknak. Azzal dicsekedtek, hogy Isten tanítja őket. Ám Jézus megmutatta, mennyire üres ez az igényük, mert így szólt: "Valaki azért az Atyától hallott, és tanult, énhozzám jő" (Jn 6:45). Csak Krisztus által ismerhették meg az Atyát. Ember nem viselhette el az Ő dicsőségének látomását. Akik Istentől tanultak, azok Fiának hangját hallgatták, és a Názáreti Jézusban felismerik Őt, aki a természet és a kinyilatkoztatás által bemutatta az Atyát.

"Bizony, bizony mondom néktek: Aki énbennem hisz, örök élete van annak" (Jn 6 : 47). A szeretett János által, aki hallotta e szavakat, a Szentlélek kijelentette a gyülekezetnek: "Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet" (1Jn 5:11-12). Jézus ezt mondta: "Én feltámasztom azt az utolsó napon" (Jn 6: 54). Krisztus egy testté lett velünk, hogy mi egy lélek lehessünk Vele. Ezen egység ereje által kell majd előjönnünk a sírból - ez nem csak Krisztus erejének megnyilatkozása által történik, hanem hit által az Ő élete a miénk lesz. Aki meglátja Krisztus igaz jellemét, és szívébe fogadja Őt, annak örök élete van. Krisztus a Lélek által lakozik bennünk, és Isten Lelke, ha hittel befogadjuk szívünkbe, az örök élet kezdete.

Az emberek a mannára hivatkoztak Krisztusnak, amit atyáik a pusztában ettek, mintha annak az eledelnek a biztosítása nagyobb csoda lett volna, mint a Jézusé. Ő azonban rámutat, hogy milyen csekélység volt az az ajándék azokhoz az áldásokhoz képest, amelyeket Ő kíván nyújtani. A manna csupán a földi létet tarthatta fönn, nem akadályozhatta meg a halál közeledtét, nem biztosíthatott halhatatlanságot, viszont a mennyei kenyér örök életre táplálja a lelket. A Megváltó így szólt: "Én vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá, hogy kiki egyék belőle és meg ne haljon. Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké" (Jn 6:48-51). Ehhez a képhez Krisztus most hozzátesz egy másikat. Csakis halála által adhat életet az embernek, s a következő szavakkal halálára mutat, az üdvösség eszközére. Így szól: "Az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért" (Jn 6:51).

A zsidók a húsvét megtartására készültek Jeruzsálemben, megemlékezésül Izrael szabadulásának éjszakájára, amikor az öldöklő angyal az egyiptomiak otthonait sújtotta. Isten azt akarta, hogy a páskabárányban Isten Bárányát szemléljék, és a jelkép által elfogadják Őt, aki Önmagát adta a világ életéért. A zsidók azután a jelképet mindennél fontosabbá tették, míg jelentőségét figyelmen kívül hagyták. Nem ismerték meg az Úr testét. Krisztus szavai ugyanazt az igazságot tanították, mint amelyet a húsvéti szolgálat jelképezett. Ezt azonban még mindig nem vették észre.

A rabbik most dühösen kiáltottak fel: "Mimódon adhatja ez nékünk a testét, hogy azt együk?" (Jn 6: 52) Úgy tettek, mintha Nikodémushoz hasonlóan szó szerint értették volna szavait, amikor az megkérdezte Őt: "Mimódon születhetik az ember, ha vén?" (Jn 3:4). Bizonyos mértékig megértették, mire gondolt Jézus, de ezt nem voltak hajlandóak elismerni. Szavait kiforgatták, ezzel akartak a népben előítéleteket kelteni.

Krisztus nem tompította jelképes tanítását. Még keményebb szavakkal ismételte el az igazságot: "Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban" (Jn 6: 55-56).

Krisztus testét enni és vérét inni annyit jelent, mint elfogadni Őt személyes Megváltónak, hinni, hogy megbocsátja bűneinket, Benne teljességre jutunk. Ha szeretetét szemléljük, abban lakozunk, abból iszunk, természetének részesévé válhatunk. Ami az étel a testnek, annak kell lennie Krisztusnak a lélek számára. Az étel nem segít rajtunk, csak ha megesszük, és ha lényünk részévé válik. Így Krisztus sem érték számunkra, ha nem ismerjük el személyes Megváltónknak. Az elméleti tudás nem használ nekünk. Vele kell táplálkoznunk, be kell fogadnunk Őt szívünkbe, és így élete a mi életünkké válik. Hozzá kell idomulnunk szeretetéhez, kegyelméhez.

Ám még ezek a jelképek sem tudják megjeleníteni a hivő kiváltságát, mely Krisztussal való kapcsolatából származik. Jézus így szólt: "Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él énáltalam" (Jn 6:57). Ahogyan Isten Fia hit által az Atyában élt, úgy kell nekünk is hit által Krisztusban élni. Jézus olyan tökéletesen alárendelte Magát Isten akaratának, hogy egyedül az Atya volt látható életében. Bár mindenben megkísértetett hozzánk hasonlóan, mégis úgy állt a világ előtt, mint akin nem ejtett foltot az Őt körülvevő bűn. Úgy kell nekünk is győznünk, ahogyan Krisztus győzött.

Krisztus követője vagy? Akkor minden, a lelki életről írt dolog számodra íródott, s ha eggyé válsz Jézussal, elérhető lesz. Buzgóságod lankadozik? Első szereteted kihűlt? Fogadd el újból Krisztus felajánlott szeretetét! Edd az Ő testét, idd az Ő vérét, és egy leszel az Atyával és a Fiúval.

A hitetlen zsidók a Megváltó szavainak csakis a szó szerinti értelmét akarták látni. A rituális törvény megtiltotta nekik a vér ízlelését, és most Krisztus nyelvezetét istenkáromló beszédnek minősítették, s egymás között megtárgyalták. Sokan még a tanítványok közül is így szóltak: "Kemény beszéd ez; ki hallgathatja Őt?" (Jn 6:60)

A Megváltó így felelt nekik: "Titeket ez megbotránkoztat? Hát ha meglátjátok az embernek Fiát felszállani oda, ahol elébb vala?! A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit a beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet" (Jn 6: 61-62).

Krisztus élete, mely életet ad a világnak, Igéjében rejlik. Jézus szava által gyógyított betegségeket és űzött démonokat, szavára csendesedett le a tenger, támadt föl a halott, és az emberek tanúsították, hogy szavában hatalom van. Isten igéjét szólta, amikor az Ószövetség összes prófétája és tanítója által szólt. Az egész Biblia Krisztus megnyilatkozása, s a Megváltó az Igéhez akarta erősíteni követőinek hitét. Amikor látható jelenléte visszavonul, az Ige lesz erejük forrása. Mesterükhöz hasonlóan nekik is minden Igével kellett élniük, "amely Istennek szájából származik" (Mt 4:4).

Amiképpen fizikai életünket az élelem tartja fönn, azonképpen lelki életünket Isten Igéje élteti. Minden léleknek Isten Igéjéből kell életet kapnia saját maga számára. Ahogyan magunknak kell ennünk, hogy táplálékhoz jussunk, úgy magunknak kell bevennünk az Igét is. Ne pusztán más értelmének a közvetítésével kapjuk meg. Gondosan tanulmányozzuk a Bibliát, kérjük Istentől a Szentlélek segítségét, hogy megérthessük Igéjét. Vegyünk egy verset, és agyunkat összpontosítsuk a feladatra, hogy megbizonyosodjunk a gondolatról, melyet Isten a versbe helyezett számunkra. Addig időzzünk a gondolat felett, míg sajátunkká nem válik, s megismerjük, "mit szól az Úr".

Ígéreteiben és figyelmeztetéseiben Jézus engem tart szem előtt. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy ha én hiszek Őbenne, el ne vesszek, hanem örök életem legyen. Az Isten Igéjében feljegyzett tapasztalatok az enyéim. Enyém az ima és ígéret, a parancs és a figyelmeztetés. "Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem" (Gal 2:20). Amint a hit így elfogadja és magába szívja az igazság alapelveit, azok a személyiség részévé és éltető erővé válnak. A lélek által befogadott isteni Ige formálja a gondolatokat, megindítja a jellem fejlődését.

Ha hitszemünket szilárdan Jézusra szegezzük, megerősödünk. Isten a legdrágább kijelentésekkel fogja megajándékozni éhező, szomjazó népét. Krisztust személyes Megváltónak ismerik meg. Amikor Igéjével táplálkoznak, rájönnek, hogy az lélek és élet. Az Ige lerombolja a természetes, földi természetet, és új életet ad Krisztus Jézusban. A Szentlélek Vigasztalóként hat a lélekre. Kegyelmének átalakító ereje által Isten képmása formálódik a tanítványban: új teremtés lesz. Szeretet veszi át a gyűlölet helyét, a szív isteni hasonlatosságot nyer. Ezt jelenti élni "minden igével, amely Istennek szájából származik" (Jn 4:4). Ez a Kenyér evése, amely a mennyből száll alá.

Krisztus a Közte és követői közötti szent és örök igazságról beszélt. Ismerte azok jellemét, akik tanítványainak vallották magukat, Igéje megpróbálta hitüket. Kijelentette, hogy tanítása alapján kell hinniük és cselekedniük. Mindaz, aki elfogadta Őt, természetének részesévé lesz, és jellemére alakul át. Ez magában foglalta a lemondást a dédelgetett becsvágyakról, megkövetelte, hogy teljesen alávessék magukat Jézusnak. Arra hivatottak, hogy önfeláldozóak, szelídek és alázatos szívűek legyenek. Azon a keskeny úton kell járniuk, amelyet megtett a Kálvária Krisztusa, ha osztozni akarnak az élet ajándékában és a menny dicsőségében.

A próba túl nagy volt. Lelohadt azok lelkesedése, akik erőszakkal el akarták Őt ragadni és királlyá tenni. Ez a zsinagógai beszéd - mondották - felnyitotta szemüket. Most már nem lehet becsapni őket. Meglátásuk szerint szavai közvetlenül bizonyították, hogy nem Ő a Messiás, és a Vele fenntartott kapcsolat révén semmilyen földi jutalmat nem remélhetnek. Üdvözölték csodatévő erejét, meg akartak szabadulni a betegségtől és a szenvedéstől, de nem tudtak rokonszenvezni önfeláldozó életével. Nem törődtek a titokzatos lelki királysággal, melyről beszélt. A nem őszinték, az önzők, akik azelőtt keresték, többé nem vágyakoztak Utána. Ha erejét és befolyását nem a rómaiaktól való szabadulás érdekében használja fel, akkor semmi közük Hozzá.

Jézus egyszerűen ezt mondta nekik: "Vannak némelyek közöttetek, akik nem hisznek" (Jn 6:64), és hozzátette: "Senki sem jöhet énhozzám, hanemha az én Atyámtól van megadva néki" (Jn 6:65). Azt akarta megértetni velük, hogy azért nem vonzódnak Hozzá, mert nem nyitották meg szívüket a Szentlélek előtt. "Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg" (lKor 2:14). A lélek hit által látja Jézus dicsőségét. Ez a dicsőség rejtve marad, míg a Szentlélek által hit fogan a lélekben.

Hitetlenségük nyilvános megdorgálása miatt ezek a tanítványok még inkább elidegenedtek Jézustól. Igen elégedetlenek voltak, s hogy megsebezzék a Megváltót és hízelegjenek a farizeusok rosszindulatának, hátat fordítottak, s megvetéssel távoztak. Meghozták a döntést - a formát választották a lélek nélkül, a polyvát a gabonaszemek nélkül. Határozatukat sohasem vonták vissza: többé nem jártak Jézussal.

"Akinek szóró lapát van a kezében, és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja" (Mt 3:12). Ez volt a tisztítás egyik ideje. Az Igazság igéje elválasztotta a polyvát a búzától. Sokan elfordultak Jézustól, mert túl hiúk és önigazultak voltak ahhoz, hogy elfogadják a dorgálást, túlságosan szerették a világot, semhogy magukévá tették volna az alázatos életet. Sokan ma is ugyanezt teszik. Emberek ugyanúgy megpróbáltatnak, mint a tanítványok a kapernaumi zsinagógában. Amikor az igazság otthonra lel a szívben, látják, hogy életük nincs összhangban Isten akaratával. Látják, hogy teljesen meg kell változniuk, de nem hajlandók az önmegtagadó munkát elkezdeni. Ennélfogva ingerültek, ha bűneiket felfedezik. Sértődötten zúgolódnak: "Kemény beszéd ez; ki hallgathatja őt?" (Jn 6:60)

Dicséret és hízelgés jól esne a fülüknek, az igazságot azonban nem fogadják szívesen, nem akarják hallani. Amikor tömegek követik Őt, jóllakatja a sokaságot, zúg a diadalkiáltás, akkor hangosan dicsérnek, ám ha a Szentlélek vizsgálata felfedi bűneiket, és megparancsolja, hogy hagyják el azokat, akkor hátat fordítanak az igazságnak, és többé nem járnak Jézussal.

Mihelyt a csalódott tanítványok elfordultak Krisztustól, egy másik lélek vonta irányítása alá őket. Semmi vonzót nem találtak Benne, Akire nemrég még odafigyeltek. Ellenségeit keresték, mert az ő szellemükkel, munkájukkal érezték egynek magukat. Félremagyarázták szavait, meghamisították állításait, kételkedtek indítékaiban. Eljárásukat azzal támasztották alá, hogy minden mozzanatot összeszedtek, amit ellene fordíthatnak, és ezekkel a hamis jelentésekkel olyan felháborodást szítottak, mely veszélybe sodorta Jézus életét.

Hamar elterjedt a hír, hogy a Názáreti Jézus saját bevallása szerint nem a Messiás. Így Galileában a néphangulat ellene fordult, éppúgy, mint egy évvel azelőtt Júdeában. Ó, jaj, Izrael! Visszautasították a Megváltót, mert hódítót vártak, aki időleges hatalmat ad nékik. Veszendő eledelt kívántak, nem olyat, mely megmarad az örök életre.

Jézus sóvárgó szívvel nézte egykori tanítványait, akik távoztak Tőle, az ember Világosságától és Életétől. Kimondhatatlan szomorúsággal töltötte el a tudat, hogy együttérzését nem értékelték, szeretetét nem viszonozták, kegyelmét lebecsülték, megváltását visszautasították. Ezek a fejlemények tették Őt fájdalmak férfiává, szenvedés ismerőjévé.

Anélkül, hogy megkísérelte volna visszatartani az Őt elhagyókat, Jézus a tizenkettőhöz fordult, és így szólt: "Vajon ti is el akartok-é menni?" (Jn 6 : 67)

Péter kérdéssel felelt: "Uram, kihez mehetnénk?" "Örök életnek beszéde van tenálad - tette hozzá - És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia" (Jn 6:68-69).

"Kihez mehetnénk?" Izrael tanítói a formalizmus rabjai voltak. A farizeusok és a szadduceusok szüntelen vitában álltak. Elhagyni Jézust annyit jelentett, mint a rítusokhoz, ceremóniákhoz mereven ragaszkodó, becsvágyó emberek közé kerülni, akik a maguk dicsőségét keresték. A tanítványok több békét, örömöt éreztek, mint annak előtte bármikor, amióta elfogadták Krisztust. Hogyan mehettek volna vissza azokhoz, akik megvetették és üldözték a bűnösök Barátját? Régóta várták a Messiást, most eljött, nem fordulhattak el Tőle azokhoz, akik életére törnek, és őket is üldözik, amiért követik Őt.

"Kihez mehetnénk?" (Jn 6:68) Nem mehettek Krisztus tanításától, a szeretet és irgalmasság leckéitől a hitetlenség sötétjébe, a világ gonoszságához. Miközben sokan hagyták el a Megváltót, akik látták csodálatos műveit, Péter kifejezte a tanítványok hitét: "Te vagy a Krisztus" (Jn 6:69). E horgony elveszítésének még a gondolata is félelemmel, fájdalommal töltötte el lelküket. Nélkülözni a Megváltót annyi, mint sötét, viharos tengeren hányódni.

Jézus számos kijelentése és tette homályos lehet a véges elmének, ám minden szónak és tettnek meghatározott célja van megváltásunk művében. Terv szerint mindegyik elvezet a maga eredményére. Ha képesek lennénk megérteni szándékát, mindenről felismernénk, hogy fontos, tökéletes, és küldetésével összhangban áll.

Bár képtelenek vagyunk felfogni Isten műveit és útjait, érzékelhetjük nagy szeretetét, amely mindennek alapját képezi, amit az emberért tesz. Aki Jézus közelében él, az sok mindent megért az istenfélelem titkából. Felismeri a kegyelmet, mely dorgál, megpróbálja a jellemet, és napfényre hozza a szív szándékát.

Amikor Jézus megismertette velük a próbára tévő igazságot, amely oly sok tanítványát meghátrálásra bírta, tudta, hogy mi lesz szavainak következménye, de volt egy irgalmas célja, melyet be akart tölteni. Előre látta, hogy a kísértés órájában minden szeretett tanítványa komolyan megpróbáltatik. Gyötrelme a Gecsemánéban, elárulása, megfeszítése igen nagy erőpróba lett volna számukra. Ha nem kellett volna előzetesen is próbát kiállniuk, sokan, akiket csak önző indítékok vezettek, velük maradtak volna. Amikor Urukat elítélték a bírák előtt, amikor a sokaság, amely az imént még királyként magasztalta, kicsúfolta és elátkozta, amikor a forrongó tömeg ordított: "Feszítsd meg!" (Mk 15:13), amikor világi becsvágyukban csalatkozniuk kellett, ezek az önző emberek úgyis megszakították volna a szövetséget Jézussal. Ez a tanítványoknak keserű, szívet tépő bánatot okozott volna, ami betetőzi szomorúságukat, csalódásukat dédelgetett reményeik romjain. Abban a sötét órában a Tőle elfordulók példája másokat is magával sodorhatott volna. Jézus akkor idézte elő a válságot, amikor még személyes jelenlétével erősíteni tudta igaz követőinek hitét.

Irgalmas Üdvözítő! Tökéletesen ismerte a Rá váró sorsot, gyöngéden egyengette a tanítványok útját, előkészítette őket az óriási próbára, erősítette őket a végső megpróbáltatásra.