Máté 14:22-33; Márk 6:45-52; János 6:14-21.

Az emberek ültek a füves síkságon a tavaszi alkonyatban, és ették az eledelt, melyről Krisztus gondoskodott. Az aznap hallott szavakat Isten hangjaként fogadták. A látott gyógyításokat csak isteni erő vihette véghez. A kenyerekkel történt csoda pedig mindenkit foglalkoztatott a hatalmas sokaságban. Mindenki részesült annak áldásában. Mózes idejében Isten mannával táplálta Izraelt a sivatagban, ki tehát az, aki ma jóllakatta őket, ha nem Ő akiről Mózes jövendölt? Nincs emberi erő, mely öt árpakenyérből és két kis halból éhes emberek ezreinek elegendő ételt teremthetne. Ezt mondogatták egymás közt: "Bizonnyal ez ama próféta, aki eljövendő vala a világra" (Jn 6:14).

Meggyőződésük a nap folyamán egyre erősödött. Az eddigieket megkoronázó tett bebizonyította, hogy a régvárt Szabadító köztük van. A nép reménye mind magasabbra szárnyalt. Ő az, aki Júdeát földi paradicsommá, tejjel-mézzel folyó földdé teszi. Ő minden kívánságot teljesíthet. Megtörheti a gyűlölt rómaiak hatalmát. Megszabadíthatja Júdát és Jeruzsálemet. Meggyógyíthatja a csatában megsebesült katonákat. Egész hadseregeket láthat el élelemmel. Legyőzheti a nemzeteket, s hozzájuttathatja Izraelt a vágyva vágyott uralomhoz.

Lelkesedésében a nép kész azonnal királlyá koronázni Őt. Látják, hogy nem igyekszik felhívni a figyelmet, vagy tisztességet szerezni Magának. Ebben alapvetően különbözik a papoktól és vénektől, s attól tartanak, hogy sohasem fogja Magának követelni Dávid trónját. Tanácskoznak, és abban egyeznek meg, hogy erőszakkal elragadják Őt, és kikiáltják Izrael királyának. A tanítványok is csatlakoznak a sokasághoz, és kijelentik, hogy Dávid trónja Mesterük jogos öröksége. Krisztus - mondják - csak szerénysége miatt utasít vissza ilyen megtiszteltetést.

Hadd emelje trónra a nép Szabadítóját! A gőgös papok és vének kényszerüljenek tisztelni Őt, aki Isten hatalmába öltözötten jő. Buzgón szervezkednek céljuk véghezvitele érdekében. Jézus azonban látja, mi van készülőben, és tudja, amit ők nem, hogy mi lenne az eredménye egy ilyen mozgalomnak. A papok és vének már így is fejvadászatot indítottak ellene. Azzal vádolják, hogy elvonja a népet tőlük. Ha trónra akarnák emelni, azt erőszak, lázadás követné, s a lelki ország munkálása akadályokba ütközne. Késlekedés nélkül véget kell vetni a mozgalomnak. Jézus magához szólítja tanítványait, s megparancsolja, hogy szálljanak hajóra, s azonnal térjenek vissza Kapernaumba, Ő pedig majd elbocsátja a népet.

Krisztusnak egyetlen eddigi parancsát sem volt ilyen nehéz teljesíteni. A tanítványok rég vártak egy olyan népi megmozdulásra, amely Jézust trónra emeli - nem tudták elviselni a gondolatot, hogy lelkesedésük semmivé váljék. A húsvét megünneplésére összegyűlt tömeg látni akarta az új prófétát. Követői számára ez a legmegfelelőbb alkalomnak látszott, hogy szeretett Mesterüket Izrael trónjára ültessék. Ennek az új, hő reménynek a fényében nehezükre esett távozni, s Jézust otthagyni egyedül a kietlen parton. Tiltakoztak a rendelkezés ellen, de Jézus most olyan hatalommal beszélt, amit még sohasem alkalmazott velük szemben. Tudták, hogy hasztalan lenne részükről a további ellenkezés, és csöndben a tenger felé fordultak.

Jézus most megparancsolja a sokaságnak, hogy oszoljanak. Viselkedése olyan határozott, hogy azonnal engedelmeskednek. A dicséret, magasztalás szavai elhalnak ajkukon. Épp mikor közelednek Felé, hogy megragadják Őt, megtorpannak, a boldog várakozás pírja eltűnik arcukról. A tömegben vannak éles elméjű, igen határozott emberek, de Jézus királyi magatartása, néhány nyugodt parancsszava lecsillapítja a rajongást, s meghiúsítja terveiket. Felismerik Benne a minden földi tekintély fölött álló hatalmat, s szó nélkül engedelmeskednek.

Amikor magára maradt, Jézus "felméne a hegyre, magányosan imádkozni" (Mt 14:23). Órákon át könyörgött Istenhez. Nem magáért, hanem az emberért imádkozott. Erőt kért, hogy bemutathassa az embereknek küldetésének isteni jellegét, s Sátán ne homályosíthassa el értelmüket, ne ronthassa meg ítélőképességüket. A Megváltó tudta, hogy személyes földi szolgálata végéhez közeledik, és kevesen fogadják el Őt Megmentőjüknek. Lelki gyötrelmek és vívódások között imádkozott tanítványaiért. Súlyos próbákat kellett kiállniuk. Népszerű ábrándokból táplálkozó, régen dédelgetett reményeikben a legfájdalmasabb, legmegalázóbb módon kellett csalódniuk. Ahelyett, hogy Dávid trónjára látnák Őt emelkedni, keresztre feszítésének lesznek a tanúi. Ez lesz valójában az igazi koronázás. Azonban ők ezt nem értették meg, s emiatt súlyos kísértések jöttek rájuk, melyekről nehezen ismerték föl, hogy kísértések. Ha a Szentlélek nem világosítja meg értelmüket, nem élesíti felfogásukat, a tanítványok elbuknak. Fájt Jézusnak, hogy országáról alkotott elképzeléseik oly nagymértékben a világi gazdagodásra, tisztességre korlátozódnak. Az érettük hordozott teher nyomta a szívét, s keserves kínok, könnyek között öntötte ki lelkét esedezésében.

A tanítványok nem távoztak a szárazföldről azonnal, amikor Jézus megparancsolta nekik. Egy darabig vártak, remélték, hogy Jézus utánuk jön. Ám gyorsan sötétedett, s ők "beszállva a hajóba, mennek vala a tengeren túl Kapernaumba" (Jn 6:17). Elégedetlen szívvel hagyták el Jézust, még soha nem nehezteltek reá ennyire, amióta Uruknak ismerték el, mint most. Zúgolódtak, amiért nem engedte, hogy királlyá kiáltsák. Magukat vádolták, amiért oly hamar engedtek parancsának. Úgy vélték, ha erélyesebben lépnek fel, véghezvihették volna szándékukat.

A hitetlenség hatalmába kerítette elméjüket, szívüket. A becsvágy megvakította őket. Tudták, hogy Jézust gyűlölik a farizeusok, és szerették volna már látni Őt olyan dicsőségben, amilyen szerintük jár neki. Olyan tanítóhoz szegődni, aki hatalmas csodákat művel, miközben őket csalóknak gúnyolják - ezt a próbát nem tudták elviselni. Mindig hamis próféta követőinek tekintették őket? Krisztus sohasem nyilvánítja ki királyi hatalmát? Miért nem mutatja meg igazi jellemét, akinek ilyen hatalma van, miért nem teszi útjukat kevésbé fájdalmassá? Miért nem mentette meg Keresztelő Jánost az erőszakos haláltól? Így okoskodtak a tanítványok, mígnem óriási lelki sötétség borult rájuk. Azt kérdezték, lehet-e Jézus csaló, ahogy a farizeusok állítják?

A tanítványok aznap látták Krisztus csodatetteit. Úgy tűnt, a menny leszállt a földre. E drága, dicsőséges nap emléke hittel és reménnyel tölthette volna el őket. Ha szívük teljességéből ezekről a dolgokról beszélgettek volna, nem estek volna kísértésbe. Csalódásuk azonban elfedte gondolataikat. Krisztus szavai: "Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen" (Jn 6:12) - hatástalanok maradtak. A tanítványok teljesen megfeledkeztek a nagy áldás óráiról. Nyugtalan vizeken hajóztak. Gondolataik viharosak, ésszerűtlenek voltak, s az Úr valami mást adott, ami befolyásolja lelküket, elfoglalja gondolataikat. Isten gyakran teszi ezt, amikor az emberek saját maguknak okoznak bajt és gondot. A veszély már rohamosan közeledett.

Heves vihar lepte meg őket - erre nem voltak felkészülve. Váratlan időváltozás történt a csendes nappal után. Amikor a szél nekik csapódott, megrettentek. Elfeledték elégedetlenségüket, türelmetlenségüket. Mindenki próbálta menteni a hajót a süllyedéstől. Vízen nem volt messze Bethsaidától az a hely, ahol Jézussal kellett találkozniuk. Rendes időben az út mindössze néhány órát vett igénybe, most azonban egyre messzebb és messzebb sodródtak a célponttól. Az éj negyedik órájáig küszködtek az evezőkkel. Ekkor az elcsigázott emberek megadták magukat a vésznek. Viharban, sötétségben a tenger megtanította őket gyámoltalanságukra, s vágytak Mesterük jelenlétére.

Jézus nem feledkezett meg róluk. Az Őrálló a partról látta a megrémült férfiakat, amint küzdenek a viharral. Egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől tanítványait. A legmélyebb szerető gondoskodással figyelte a vihartól hányódó hajót és annak drága terhét - ezek az emberek lesznek a világ világossága. Mint a szelíden szerető anya gyermekét, úgy nézte az irgalmas Mester tanítványait. Amikor szívük megtört, szentségtelen becsvágyuk lelohadt, és alázatosan imádkoztak, a segítség megadatott.

Abban a pillanatban, amikor elveszettnek hiszik magukat, fénysugár villan, rejtélyes alak közeledik a vízen. Ők azonban nem tudják, hogy Jézus az. Aki segítségül jő, ellenségnek hiszik. Elönti őket a rettegés. A kezek, amelyek oly keményen tartották az evezőket, mint a vas, elernyednek. A hajó a hullámok kénye-kedve szerint hányódik, minden szem annak az embernek a látványára szegeződik, aki a fehér tarajú hullámokon jár a háborgó tengeren.

Azt hiszik, a jelenség pusztulásuk előhírnöke, s megrettenve kiáltanak fel. Jézus úgy közeledik, mintha el akarna menni mellettük, ők azonban felismerik, s kiáltanak, segítségért esdekelnek. Szeretett Mesterük odafordul, hangja eloszlatja félelmüket: "Bízzatok; én vagyok, ne féljetek!" (Mt 14:27)

Amint hitelt adhattak a csodának, Péter szinte magánkívül volt a boldogságtól. Mintha még mindig alig hinné, felkiáltott: " Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken. Ő pedig monda: Jövel!" (Mt 14:28)

Péter Jézusra tekint, s biztosan jár, de amikor visszanéz a hajóban lévő társaira, szemét elfordítja a Megváltóról. Fékevesztett szél fúj. A hullámok magasra tornyosulnak, épp Péter és a Mester közé emelkednek - az előbbi megijed. Egy pillanatra Krisztus eltűnik a szeme elől, hite elhagyja. Süllyedni kezd. Amikor a hullámok már a halált hozzák, Péter felemeli szemét a dühödt vizekről, Jézusra tekint és felkiált: " Uram, tarts meg engem!" (Mt 14:30) Jézus azonnal megragadja a kinyújtott kezet, és így szól: "Kicsinyhitű, miért kételkedél?" (Mt 14:31)

Egymás mellett haladtak, Péter fogta Mestere kezét, így léptek a hajóra. Péter engedékennyé és csendessé vált. Nem volt már miért dicsekednie társainak, mert hitetlensége és önmagasztalása majdnem az életébe került. Amikor elfordította tekintetét Jézusról, nem tudott többé járni, s a hullámokba merült.

Ha bajba kerülünk, milyen sokszor hasonlítunk Péterre! A hullámokat nézzük, ahelyett, hogy tekintetünket a Megváltóra szegeznénk. Lábunk megcsúszik, a büszke vizek elöntik lelkünket. Jézus nem azért hívta Pétert, hogy elveszítse. Minket sem azért hív követésére, hogy azután megfeledkezzék rólunk. "Ne félj, - mondja - mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened, Izraelnek Szentje, a te megtartód (Ésa 43:1-3).

Jézus ismerte tanítványai jellemét. Tudta, hitüknek milyen kemény próbát kell kiállnia. A tengeri események által meg akarta mutatni Péternek saját gyengeségét és azt, hogy biztonsága azon múlik, állandóan aláveti-e magát az isteni erőnek. A kísértés viharaiban csak akkor járhat bizton, ha tökéletes önmegtagadással a Megváltóra hagyatkozik. Péter éppen akkor volt gyenge, amikor erősnek hitte magát, és amíg fel nem ismerte gyengeségét, addig nem jött rá, hogy szüksége van a függőségi viszonyra Jézussal. Ha a tengeren átélt tapasztalatból tanult volna, akkor később hite nagy próbájában nem bukott volna el.

Isten naponta tanítja gyermekeit. Mindennapi körülmények között készíti fel őket, hogy elvégezzék feladatukat azon a szélesebb területen, melyet gondviselése számukra kijelölt. Ez az értelme a naponkénti próbáknak, melyek meghatározzák, hogy az élet nagy válságában győznek-e vagy veszítenek.

Akik nem ismerik föl állandó függőségüket Istentől, azokat leteríti a kísértés. Hihetjük, hogy biztos lábakon állunk, és sosem ingunk meg. Mondhatjuk magabiztosan: tudom, kiben hiszek, semmi sem ingathatja meg Istenbe és igéjébe vetett hitemet. Sátán terve azonban az, hogy kihasználja öröklött és szerzett jellemvonásainkat, és megvakítsa szemünket, hogy ne lássuk szükségünket, hibáinkat. Csakis akkor járhatunk biztonságban, ha felismerjük gyengeségeinket, és szilárdan Jézusra tekintünk.

Alighogy Jézus beszállt a hajóba, megszűnt a szél, "és a hajó azonnal ama földnél vala, amelyre menének" (Jn 6:21). A borzalmak éjét felváltotta a hajnal pírja. A tanítványok, és mások, akik még velük voltak a fedélzeten, hálatelt szívvel borultak Jézus lábához, mondván: "Bizony, Isten fia vagy!" (Mt 14:33)