János 3:1-17.

Nikodémus magas bizalmi tisztséget töltött be a zsidó államban. Magasan képzett, nem mindennapi jellemmel megáldott, nagyrabecsült tagja volt a nemzeti tanácsnak. Másokkal együtt őt is felkavarta Jézus tanítása. Bár gazdag, művelt, nagyrabecsült ember volt, mégis különösen vonzódott a szegény Názáretihez. A Megváltó ajkáról elhangzó tanítások mély hatást tettek rá, vágyott arra, hogy többet is megtudjon ezekből a csodálatos igazságokból.

Krisztus a templom megtisztításával megmutatta hatalmát, és ez a papok és vének elszánt gyűlöletét váltotta ki. Féltek ennek az idegennek az erejétől. Tűrhetetlen volt ekkora bátorság egy ismeretlen galileai részéről. Hajlottak rá, hogy véget vessenek munkájának. Ebben a szándékban azonban nem mindnyájan értettek egyet. Voltak, akik féltek szembeszegülni olyasvalakivel, akit olyan nyilvánvalóan Isten Lelke irányít. Eszükbe jutott, hogyan öltek meg prófétákat, mert Izrael vezetőinek bűneit ostorozták. Tudták, hogy a zsidók makacsságuk eredményeként foglyai egy pogány népnek, mivel elutasították az isteni dorgálásokat. Attól féltek, hogy Jézus elleni szövetkezésükkel a papok és vének atyáik nyomdokaiba lépnek, és újból veszedelmet hoznak a nemzetre. Nikodémus osztotta ezeket a nézeteket. A Magas Tanács egyik ülésén, ahol azt tárgyalták meg, hogy milyen eljárást foganatosítsanak Jézussal szemben, Nikodémus óvatosságot és mérsékletet javasolt. Hangsúlyozta, hogyha Jézust valóban Isten ruházta fel hatalommal, akkor veszélyes lenne figyelmeztetéseit visszautasítani. A papok nem merték semmibe venni ezt a tanácsot, és egy darabig nem hoztak nyit intézkedéseket a Megváltó ellen.

Amióta Nikodémus hallott Jézusról, buzgón tanulmányozta a Megváltóra vonatkozó próféciákat, és minél elmélyültebben kutatott, annál inkább meggyőződött arról, hogy Ő az Eljövendő. Sok más izraelitával együtt mélységesen bántotta a templom megszentségtelenítése. Szemtanúja volt a jelenetnek, amikor Jézus kiűzte az árusokat és vásárlókat, látta az isteni erő csodálatos megnyilatkozását és a Megváltót, amint hívja a szegényeket és meggyógyítja a betegeket. Látta az emberek örömteli tekintetét, hallotta dicséretüket, és nem volt kétsége afelől, hogy a Názáreti Jézus Isten Küldötte.

Őszintén vágyott egy beszélgetésre Jézussal, de attól visszariadt, hogy nyíltan felkeresse Őt. Túlságosan megalázó lett volna egy zsidó vezető számára, ha elismeri, hogy egy még alig ismert tanítóval rokonszenvez. És ha látogatása a Magas Tanács tudomására jut, tettével megvetést, vádaskodást vont volna magára. A titkos beszélgetés mellett döntött tehát, így még mindig mentegetőzhet azzal, hogy nyílt látogatás esetén talán mások is követhetik példáját. Óvatosan megtudakolta, hova szokott a Megváltó visszavonulni az Olajfák hegyén, várt, amíg a város elcsendesedett, azután felkereste Őt.

Krisztus jelenlétében Nikodémust különös félelem fogta el, de ezt igyekezett higgadtság és méltóság látszata mögé rejteni. "Mester - szólalt meg - tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem teheti e jeleket, amelyeket te teszel, hanem ha az Isten van vele" (Jn 3:2). Azt remélte, hogy ha Krisztus rendkívüli tanítói tehetségéről, hatalmas csodatévő erejéről beszél, ezzel jól előkészíti a beszélgetést. Szavaival bizalmas légkört akart teremteni, ezzel szemben valójában hitetlenségét árulta el. Nem ismerte el Jézust Messiásnak, csak Istentől küldött tanítónak.

Jézus, ahelyett, hogy figyelemre méltatta volna ezt a köszöntést, szemét a beszélőre emelte, mintha lelke mélyén olvasna. Végtelen bölcsességében az igazság egyik keresőjét látta maga előtt. Ismerte a látogatás célját, és abban a reményben, hogy elmélyítheti a hallgatójában már meglévő meggyőződést, egyenesen a tárgyra tért, és így szólt ünnepélyesen, mégis kedvesen: "Bizony, bizony mondom néked, ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát" (Jn 3 :3).

Nikodémus azzal a gondolattal jött az Úrhoz, hogy eszmecserét folytasson vele, Jézus azonban közvetlenül az igazság alapelveire tért. Azt mondta Nikodémusnak: Nem annyira elméleti ismeretekre, sokkal inkább lelki újjászületésre van szükséged. Nem a kíváncsiságodat kell kielégítened, hanem új szívre kell szert tenned. Fölülről kell új életet kapnod, mielőtt felfoghatod a mennyei dolgokat. Míg ez a változás nem jön létre, és mindent újjá nem tesz, addig nem szolgál javadra, hogy elbeszélgetsz velem hatalmamról vagy küldetésemről.

Nikodémus hallotta Keresztelő János prédikálását a bűnbánatról és a keresztségről. János ráirányította az emberek figyelmét arra, Aki Szentlélekkel keresztel. Nikodémus maga is érezte a lelkiség hiányát a zsidóknál, és azt, hogy nagymértékben a vakbuzgóság és a világi ambíciók irányítják őket. Remélte, hogy a dolgok jobbra fordulnak a Messiás eljövetelével. Keresztelő János szívet vizsgáló üzenete mégsem tudta a bűn elítélésére vezetni. Mint szigorú farizeus, büszke volt jó cselekedeteire. Köztiszteletnek örvendett jótékonysága és a templomi szolgálat fenntartása iránti bőkezűsége miatt, s úgy érezte, hogy biztosította Isten kegyét. Megijesztette egy olyan ország gondolata, amely túl tiszta ahhoz, hogy ő jelen állapotában megláthassa.

Az újjászületés képe, amit Jézus használt, nem volt teljesen ismeretlen Nikodémus számára. Az izraelita hitre tért pogányokat gyakran hasonlították az újszülött gyermekhez. Ezért bizonyára megértette, hogy Krisztus szavait nem szó szerint kell vennie. De mivel izraelitának született, biztos volt benne, hogy helye van Isten országában. Úgy érezte, nem kell megváltoznia. Ezért lepődött meg a Megváltó szavain. Bosszantotta, hogy azok szinte közvetlenül rá vonatkoznak. A farizeus büszkesége küzdött az igazságot kutató ember őszinte vágyával. Csodálkozott, hogy Krisztus beszéde során nem veszi tekintetbe Izraelben betöltött vezető tisztségét.

Meglepetésében elvesztette önuralmát, és teljesen ironikusan válaszolt Krisztusnak: "Mi módon születhetik az ember, ha vén?" (Jn 3:4) Csakúgy, mint mások, amikor az igazság élesen a lelkiismeretéig hatolt, elárulta, hogy a testi ember nem fogadhatja be Isten Lelkének dolgait, mert semmi sincs benne, amire a lelki dolgok hatni tudnak, mivel a lelki dolgokat csak lelkileg lehet megérteni.

A Megváltó viszont nem ellenérvvel válaszolt. Ünnepélyes, nyugodt méltósággal emelte föl kezét, és még nagyobb bizonyossággal nyomatékosította a kellemetlen igazságot: "Bizony, bizony mondom néked; Ha valaki nem születik víztől és Lélektől nem mehet be az Isten országába" (Jn 3:5). Nikodémus megértette, hogy ezzel Krisztus a vízzel való keresztségre és a szív Isten Lelke által történő megújulására utalt. Meggyőződött arról, hogy Ő van jelen, Akiről Keresztelő János szólt.

Jézus folytatta: "Ami testtől született, test az; és ami Lélektől született, lélek az" (Jn 3:6). A szív természeténél fogva gonosz, és "ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki" (Jób 14:4). Nincs emberi találmány, ami segíthetne a bűnös szíven. "A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen, minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti" (Róm 8:7). "A szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások" (Mt 15:19). A szív forrását kell megtisztítani, mielőtt a víz tisztán csörgedezhet belőle. Lehetetlenséget kísérel meg, aki a maga erejéből, a törvény megtartásával próbálja elérni a mennyet. Nincs biztonságban, akinek vallása pusztán a törvényesség, a kegyességbe burkolózás. A keresztény élet nem a régi módosítása vagy továbbfejlesztése, hanem a természet átalakulása. Halál a bűnnek és az énnek, és egészében új élet. Ezt a változást csakis a Szentlélek hatékony munkálkodása hozhatja létre.

Nikodémusnak ez még mindig zavaros volt, és Jézus a szél segítségével világította meg mondanivalóját: "A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született" (Jn 3: 8).

A szél hallható a fák ágai között, susogtatja a leveleket és a virágokat; mégis láthatatlan, és senki sem tudja, honnan jön vagy hová megy. Ilyen a Szentlélek munkája a szívben. Nem lehet jobban megmagyarázni, mint a szél mozgását. Az ember lehet, hogy nem tudja megmondani megtérésének pontos idejét vagy helyét, vagy nyomon követni az összes körülményeket, ez azonban még nem bizonyítja, hogy megtéretlen. Valaki által, aki éppoly láthatatlan, mint a szél, Krisztus folytonosan munkálkodik a szívben. Lassan-lassan, talán az ember számára észrevétlen, a kapott benyomások a lelket Krisztus felé vonják. Ilyen élményeket kaphat az ember, ha Róla elmélkedik, olvassa a Szentírást, vagy egy prédikátortól élőszóban hallgatja az igét. Egyszerre csak, amikor a Szentlélek határozottabban kérlel, a lélek boldogan adja át magát Jézusnak. Sokak szerint ez a hirtelen megtérés; valójában azonban Isten Lelke hosszan tartó munkájának eredménye; türelmet, időt igénylő folyamat.

Bár maga a szél láthatatlan, de hatásai láthatók, érezhetők. Ugyanígy nyilvánvalóvá válik a Lélek szívben történő munkálkodása az olyan ember cselekedeteiben, aki átérezte a megmentő erőt. Amikor Isten Lelke átveszi az uralmat a szív felett, átalakítja az életet. Az ember elveti a bűnös gondolatokat, lemond a gonosz cselekedetekről; szeretet, alázatosság és béke lép a harag, irigység és összeférhetetlenség helyébe. A bánatból öröm lesz, az arcon égi fény tükröződik. Senki sem láthatja a kezet, amely leemeli a terhet, nem láthatja a mennyei udvarokból alászálló fényt. Az áldás akkor jön, amikor a lélek hittel aláveti magát Istennek. Ekkor az emberi szem számára nem látható hatalom új lényt hoz létre Isten képmására.

Lehetetlen, hogy véges elme felfoghassa a megváltás művét. Titokzatossága meghaladja az emberi tudást, aki azonban átmegy a halálból az életre, az megérti, hogy ez isteni valóság. A megváltás kezdetét személyes tapasztalat révén ismerhetjük meg. Eredményei pedig kihatnak az örökkévalóságra.

Amíg Jézus beszélt, az igazság néhány sugara áthatolt a vallási vezető elméjén. A Szentlélek meglágyító, megnyerő ereje áthatotta szívét. Mégsem értette meg teljesen a Megváltó szavait. Nem annyira az újjászületés szükségessége kötötte le, mint inkább a mikéntje. Csodálkozva kérdezte: "Mi módon lehetnek ezek?" (Jn 3:9)

"Te Izrael tanítója vagy és nem tudod ezeket?" (Jn 3:10) - kérdezte Jézus. Valóban, a nép vallási vezetésével megbízott személy előtt nem lehetnek ismeretlenek ilyen fontos igazságok. Jézus szavai azt a tanítást sugallták, hogy Nikodémusnak nem megbántódnia kellene az igazság egyszerű igéin, hanem inkább nagyon szerényen vélekedhetne magáról lelki tudatlansága miatt. Mindamellett Krisztus olyan ünnepélyes méltósággal beszélt, tekintete és hangja is olyan őszinte szeretetet fejezett ki, hogy Nikodémus nem sértődött meg, amikor rádöbbent saját szánalmas állapotára.

Ám amikor Jézus elmagyarázta, hogy földi küldetése nem egy mulandó, hanem egy lelki ország megalapítása, hallgatója bajba került. Ezt látva, Jézus hozzátette: "Ha a földiekről szóltam néktek és nem hisztek, mimódon hisztek, ha a mennyeiekről szólok néktek?" (Jn 3:12) Ha Nikodémus nem tudta elfogadni Krisztus tanítását, amellyel a kegyelemnek a szívben végzett munkáját mutatta be, hogyan foghatná fel dicső mennyei királyságának természetét? Ha nem érti Krisztus földi munkáját, nem értheti a mennyeit sem.

A zsidók, akiket Jézus kiűzött a templomból, Ábrahám gyermekeinek mondták magukat, mégis menekültek az Üdvözítő jelenlétéből, mert nem tudták elviselni a benne megnyilatkozó isteni dicsőséget. Magatartásuk azt bizonyította, hogy még nem készültek fel Isten kegyelme által a templomi szent szolgálatokban történő részvételre. Buzgón fenntartották a szentség látszatát, de elhanyagolták a szív szentségét. Miközben ragaszkodtak a törvény betűjéhez, szüntelenül áthágták szellemét. Nagy szükségük volt arra a változásra, amelyről Krisztus beszélt Nikodémusnak - az erkölcsi újjászületésre, a bűntől való megtisztulásra, az ismeretek és a szentség megújulására.

Nincs mentség Izraelnek az újjászületés munkájával szembeni vakságára. Ésaiás a Szentlélektől ihletetten írta: "Mi mindnyájan olyanok voltunk, mint a tisztátalan, és mint megfertéztetett ruha minden mi igazságaink" (Ésa 64:5). Dávid így imádkozott: "Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem" (Zsolt 51:12). Ezékiel által pedig így szól az ígéret: "És adok néktek új szívet és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből és adok néktek hússzívet. És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolatimban járjatok" (Ez 36:26-27).

Nikodémus korábban elhomályosult elmével olvasta ezeket az íráshelyeket, de most kezdte felfogni értelmüket. Látta, hogy a törvény betűjéhez való legmerevebb engedelmesség - amelyet a külsőségekre alkalmaznak - sem lehet jogcím senkinek arra, hogy belépjen a mennyek országába. Emberi mértékkel mérve élete igaz és tiszteletre méltó volt, de Krisztus jelenlétében úgy érezte, hogy szíve tisztátalan, élete szentségtelen.

Nikodémus vonzódott Krisztushoz. Amikor a Megváltó az újjászületésről magyarázott neki, vágyott arra, hogy ez a változás végbemenjen benne. De hogyan történhet ez meg? Jézus válaszolt a fel nem tett kérdésre: "Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:14-15).

Ez már olyan terület volt, melyen Nikodémus is otthon érezte magát. A felemelt kígyó jelképe világossá tette számára a Megváltó küldetését. Amikor Izrael népe közül sokan elpusztultak a tüzes kígyók marásától, Isten utasította Mózest, hogy készítsen egy érckígyót; és helyezze el magasan a gyülekezet közepette. Azután hírül adták a táborban, hogy aki feltekint a kígyóra, életben marad. A nép jól tudta, hogy a kígyónak önmagában nincs ereje, nem tud segíteni. Krisztust szimbolizálta. Ahogyan a pusztító kígyók képmására készített jelképet felemelték gyógyulásuk érdekében, úgy fog az Üdvözítő megjelenni "a bűn testének hasonlatosságában" (Róm 8:3). Számos izraelita úgy tekintett az áldozati szolgálatokra, mintha bennük lenne az erő, amely megszabadít a bűntől. Isten meg akarta velük tanítani, hogy ezeknek sincs már nagyobb értékük, mint az érckígyónak. Arra kellettek, hogy gondolataikat a Megváltóra irányítsák. Sem sebeik gyógyulásáért, sem bűneik bocsánatáért maguk semmit nem tehettek, csupán Isten ajándékába vetett hitüket kellett megmutatniuk. Rá kellett tekinteniük, hogy éljenek.

Ha valakit megmart a kígyó, késlekedhetett a feltekintéssel. Megkérdezhette, milyen hatóereje lehet egy érc jelképnek. Követelhetett tudományos magyarázatot is. Magyarázat azonban nem adatott. El kellett fogadnia Isten Mózes által adott szavát. Visszautasítani a feltekintést - ez egyenlő volt a halállal.

Nem a vitatkozás, érvelés világosítja meg a lelket. Fel kell tekintenünk és élünk. Nikodémus elfogadta a tanítást és magával vitte. Másképpen tanulmányozta a Szentírást, nem a vita vagy az elmélet kedvéért, hanem hogy a lélek számára nyerjen életet. Amint alávetette magát a Szentlélek vezetésének, látni kezdte a mennyországot.

Ma ezreknek van rá szükségük, hogy megtanulják ugyanazt az igazságot, amelyet Nikodémus a felemelt kígyó segítségével tanult meg. A törvény iránti engedelmességükben bíznak, abban, hogy az majd beajánlja őket Isten kegyébe. Az emberek, ha kérik őket, hogy nézzenek Jézusra, és higgyék el, hogy Ő egyedül kegyelme által menti meg őket, így kiáltanak fel: "Hogy volna lehetséges ez?"

Nikodémushoz hasonlóan nekünk is ugyanúgy kell életre jutnunk, mint aki első volt a bűnösök között. Jézuson kívül "nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk" (Acs 4:12). Hit által kapjuk meg Isten kegyelmét, de nem a hit az üdvözítőnk. A hit nem érdem, hanem kéz, amellyel megragadjuk Krisztust, átvesszük érdemeit, mint orvosságot a bűnre. A bűnt megbánni sem tudjuk Isten Lelkének segítsége nélkül. A Szentírás azt mondja Krisztusról: "Ezt az Isten fejedelemmé és megtartóvá emelte jobbjával, hogy adjon az Izraelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát" (Acs 5:31). A bűnbánat éppúgy Krisztustól jön, mint a megbocsátás.

Akkor tehát hogyan üdvözülünk? "Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában" (Jn 3:14), úgy emeltetett fel az embernek Fia; és mindenki, akit a kígyó becsapott és megmart, ránézhet és élhet. "Ímé az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit" (Jn 1:29). A keresztről áradó fény kinyilatkoztatja Isten szeretetét. Szeretete Hozzá vonz. Ha nem állunk ellent ennek a vonzásnak, akkor a kereszt lábához fog vezetni, mint olyanokat, akik megbánták bűneiket, és akikért a Megváltót megfeszítették. Ekkor Isten Lelke hit által lélekben új életet hoz létre. A gondolatok és vágyak összhangba kerülnek Krisztus akaratával. A szív, az elme újjáteremtődik annak képmására, Aki azon munkálkodik, hogy egészen alárendeljük magunkat Neki. Ekkor Isten törvénye beíródik az elmébe és a szívbe, és elmondhatjuk Krisztussal: "Hogy teljesítsem a te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem" (Zsolt 40:9).

A Nikodémussal való beszélgetés során Jézus feltárta a megváltási tervet és evilági küldetését. Ezt követően egyetlen tanításában sem magyarázta el ilyen tökéletesen, lépésről lépésre azt a munkát, amelynek végbe kell mennie mindenkinek a szívében, aki örökölni akarja a mennyországot. Szolgálatának legelején megismertette az igazságot a Magas Tanács egyik tagjával, a legfogékonyabb elmével, a nép kijelölt tanítójával. Izrael vezetői azonban nem fogadták szívesen a világosságot. Nikodémus szívébe rejtette az igazságot, melynek gyümölcsei alig-alig váltak nyilvánvalóvá három éven át.

Viszont Jézus ismerte a talajt, amelybe a magot vetette. Nem vesztek el az éjszakában az egyetlen hallgatónak szóló szavak a magányos hegyen. Egy ideig Nikodémus nem ismerte el Jézust nyilvánosan, de figyelte életét, és töprengett tanításain. A Magas Tanácsban újra és újra meghiúsította a papok Krisztus megsemmisítésére irányuló terveit. Amikor Jézus végül a kereszten függött, Nikodémus visszaemlékezett a tanításra az Olajfák hegyén: "Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:14-15). A titkos beszélgetés fénye beragyogta a keresztet a Kálvárián, és Nikodémus meglátta Krisztusban a világ Megváltóját.

Az Úr mennybemenetele után, amikor a tanítványok szétszóródtak az üldözések miatt, Nikodémus bátran színre lépett. Vagyonát a zsenge egyház támogatására fordította, amelyről a zsidók azt hitték, hogy Krisztus halálával eltűnik. A veszély idején ő, aki korábban olyan óvatos és elővigyázatos volt, sziklaszilárddá vált, erősítette a tanítványok hitét, és rendelkezésre bocsátotta javait az evangéliumi munka elősegítése érdekében. Akik előzőleg tisztelettel hajoltak meg előtte, most csúfolták és üldözték. Evilági javak tekintetében elszegényedett, de az a hite nem fogyatkozott el, ami a Jézussal folytatott éjjeli tanácskozásból serkent.

Nikodémus elmondta Jánosnak a beszélgetés történetét, amely az apostol feljegyzései révén szolgál milliók okulására. Az itt tanított igazságok ma éppoly fontosak, mint azon az ünnepélyes éjszakán, magányos hegyen, ahová a zsidó vezető eljött, hogy megtanulja az élet útját a szerény galileai Tanítótól.