Máté 16:13-28; Márk 8:27-38; Lukács 9:18-27.

Krisztus földi munkásságának vége gyorsan közeledett. Éles körvonalakkal rajzolódtak ki előtte az események, melyek felé léptei vezettek. Még mielőtt emberi testet öltött volna, végig látta az utat, amelyen haladnia kell, hogy megmentse, ami elveszett. A szívét gyötrő minden fájdalom, a fejére szórt minden sértés, minden elszenvedett nélkülözés ismeretes volt előtte, mielőtt letette koronáját és királyi palástját, leszállt trónjáról, hogy istenségére emberi ruhát öltsön. Szeme elé tárult a bölcsőtől a Kálváriáig vivő ösvény. Ismerte a Reá váró kínokat. Mindent tudott, mégis ezt mondta: "Ímé jövök; a könyvtekercsben írva van felőlem, hogy teljesítsem a Te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a Te törvényed keblem közepette van" (Zsolt 40: 8-9).

Előre látta küldetésének eredményét. Küzdelmes, önfeláldozással teli földi életét megvidámította a kilátás, hogy munkája nem lesz hiábavaló. Életét adja az ember életéért, s ezzel visszanyeri a világot az Isten iránti hűségnek. Bár először a vér keresztségében kell részesülnie, bár a világ bűneit ártatlan lelkének kell hordoznia, bár kimondhatatlan gyötrelem árnyéka borul Reá - mégis az előtte álló örömért megvetve a gyalázatot, keresztet szenved.

Szolgálatának választott társai előtt az eljövendő események még rejtve voltak, ám közelgett az idő, amikor látniuk kellett szenvedését. Látniuk kellett, hogy Őt, akit szerettek és akiben bíztak, ellenségei kezére adják, és a Kálvária keresztjére feszítik. Nemsokára el kellett hagynia őket, hogy látható jelenlétének vigasza nélkül kerüljenek szembe a világgal. Jézus tudta, milyen keserű gyűlölettel és hitetlenséggel fogják üldözni őket, és fel akarta készíteni tanítványait a megpróbáltatásokra.

Jézus és tanítványai most betértek az egyik Cézárea Filippi környékén fekvő városba. Galilea határain túl jártak, olyan vidéken, ahol a bálványimádás volt az uralkodó. A tanítványokat itt nem érte el a judaizmus irányító befolyása, s közelebbi kapcsolatba kerültek a pogány istentisztelettel. A világ minden részén létező babonák különböző formáit képviselték körülöttük. Jézus célja az volt, hogy ezek láttán felelősségérzet ébredjen bennük a pogányok iránt. Míg ezen a vidéken tartózkodott, a nép tanítása helyett inkább tanítványainak óhajtotta szentelni magát.

Beszélgetnie kellett a Reá váró szenvedésekről. Először azonban egyedül elvonult és imádkozott, hogy szívük legyen készen szavai befogadására. Amikor visszatért közéjük, nem jelentette be azonnal mondandóját. Előtte alkalmat adott nekik, hogy megvallják Belé vetett hitüket, és megerősödjenek az eljövendő próbára. Megkérdezte: "Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?" (Mt 16:13)

A tanítványoknak szomorúan kellett belátniuk, hogy Izrael képtelen volt felismerni Messiását. Egyesek, amikor látták csodáit, Dávid Fiának mondták Őt. A Bethsaidánál megvendégelt sokaság Izrael királyává akarta kikiáltani. Sokan készek voltak prófétának elfogadni, de nem hittek benne, mint Messiásban.

Jézus most feltette a második kérdést, mely magukra a tanítványokra vonatkozott: "Ti pedig kinek mondotok engem?" (Mt 16:15) Péter így felelt: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia" (Mt 16:16).

Péter elejétől fogva Messiásnak hitte Jézust. Sokan mások, akik Keresztelő János prédikálása alapján meggyőződtek és elfogadták Krisztust, kételkedni kezdtek János küldetésében, amikor a prófétát bebörtönözték és halálra adták. Most Jézus Messiás-voltában is kételkedtek, Ő-e, akit oly régen vártak? Számos tanítványa, akik buzgón várták, hogy Jézus elfoglalja Dávid trónját, elhagyta Őt, amikor felfogták, hogy nincs ilyen szándéka. Péter és társai azonban hűségesek maradtak. A tegnap még dicsőítők, ma megtagadók ingatag magatartása nem rombolta le a Megváltó igaz követőjének hitét. Péter kijelentette: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia" (Mt 16:16). Nem királyi tisztességre vágyott, hogy megkoronázza Urát, hanem elfogadta Őt megaláztatásában.

Péter kifejezte a tizenkettő hitét. Mindamellett a tanítványok még távolról sem értették meg Krisztus küldetését. A papok és vének ellenállása és hamis beállítása nem térítette ugyan el őket Krisztustól, de nagy zavart okozott. Nem látták tisztán útjukat. A légkör, amelyben nevelték őket, a rabbik tanítása, a hagyomány hatalma még mindig befolyásolta az igazságról alkotott nézetüket. A világosság drága sugarai időről időre rájuk ragyogtak Jézusról, mégis sokszor olyanok voltak, mint akik sötétben tapogatóznak. Ezen a napon azonban, mielőtt szembekerültek hitük nagy próbájával, a Szentlélek hatalmasan megnyugodott rajtuk. Egy kis időre szemük elfordult a "láthatókról", hogy a "láthatatlanokat" (2Kor 4:18) szemlélje. Az emberi külső mögött felismerték Isten Fiának dicsőségét.

Jézus így felelt Péternek: "Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám" (Mt 16:17).

A Péter által megvallott igazság a hivő hitének alapja. Maga Krisztus jelentette ki, hogy ez az örök élet. Ezen ismeret birtoklása azonban nem szolgálhat alapul az önfelmagasztalásra. Péter nem saját jósága vagy bölcsessége miatt kapta ezt a kinyilatkoztatást. Az ember önmagától sohasem juthat el az istenismeretre. "Magasabb az égnél: mit teszel tehát? Mélyebb az alvilágnál; hogy ismerheted meg?" (Jób 11:8) Egyedül a fiúság lelke jelentheti ki nekünk Isten mélységes dolgait, melyeket "szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt. [...] Nekünk azonban az Isten kijelentette az Ő Lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is" (lKor 2:9-10). "Az Úr bizodalmas az őt félőkhöz" (Zsolt 25:14). Maga a tény, hogy Péter felismerte Krisztus dicsőségét, bizonyítja: ő "Istentől tanított" volt (Jn 6:45). Ó valóban, "Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked" (Mt 16 :17).

Jézus folytatta. "De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat" (Mt 16:18). A Péter szó követ jelent, görgő követ. Péter nem az a szikla volt, melyre az egyház alapíttatik. A pokol kapui vettek rajta diadalmat, amikor esküdözve, átkozódva megtagadta Urát. Az egyház olyasvalakire épül, akin a pokol kapui nem vehetnek diadalmat.

Századokkal a Megváltó eljövetele előtt Mózes rámutatott Izrael üdvösségének Sziklájára (Vö. 5Móz 32:4!). A zsoltáros így énekel: "Én erős kősziklám" (Zsolt 62: 8). Ésaiás írta: "Így szól az Úr Isten: Ímé Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal" (Ésa 28:16). Maga Péter ihletett írásában Jézusra vonatkoztatja ezt a próféciát. Így szól: "Mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr. Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá" (1Pt 2: 3-5).

"Más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus" (lKor 3:11). "Ezen a kősziklán - mondotta Jézus - építem fel az én anyaszentegyházamat" (Mt 16:18). Isten jelenlétében, az összes mennyei lény színe előtt, a pokol láthatatlan hadserege előtt alapította Krisztus egyházát az élő sziklára. A Szikla Ő maga - saját teste, mely megtöretett és megsebesíttetett. Az ilyen alapra épített egyházon a pokol kapui sem vesznek diadalmat.

Mily gyöngének tűnt az egyház, amikor Jézus e szavakat kijelentette! Maroknyi volt a hivők csapata, akik ellen az ördögök meg a gonosz lelkek minden hatalma irányult - Krisztus követőinek mégsem kellett félniük. Erejük Sziklájára építkeztek, senki meg nem dönthette őket.

A hit hatezer éve Krisztusra épül. A sátáni harag árja és viharai hatezer éve ostromolják üdvösségünk Szikláját, de az áll rendületlenül.

Péter az egyház alapját képező igazságot fejezte ki, s Jézus most megtisztelte őt, mint a hivők egész testületének képviselőjét. Ezt mondta: "Néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen" (Mt 16:19).

A "mennyek országának kulcsai" Krisztus szavai. A Szentírás minden szava az Övé, tehát mindegyik idetartozik. E szavaknak hatalmukban áll kinyitni és bezárni a mennyet. Kijelentik a feltételeket, melyek alapján az emberek elfogadtatnak vagy elvettetnek. Ezért az Isten Igéjét hirdetők munkája vagy élet illata az életre, vagy halál illata a halálra. Erre a küldetésre örök következmények terhe nehezedik.

A Megváltó nem egyedül Péterre bízta az evangélium művét. Egy későbbi időpontban megismételte a Péternek mondottakat közvetlenül az egyházra vonatkoztatva. Lényegében ugyanezt mondta a tizenkettőnek is, mint a hivők összessége képviselőinek. Ha Jézus bármilyen különös hatalommal ruházta volna fel valamelyik tanítványát, nem látnánk őket oly gyakran vitázni, hogy ki a nagyobb. Alá kellett volna vetniük magukat Mesterük akaratának, és tisztelni azt, akit Ő kiválasztott.

Ahelyett, hogy felettesükké tette volna valamelyiküket, Krisztus azt mondta a tanítványoknak. "Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, [...] Doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus" (Mt 23: 8.10).

"Minden férfiúnak feje a Krisztus" (lKor 11:3). Isten, aki mindeneket a Megváltó irányítása alá helyezett, "Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé, mely az Ő teste, teljessége Őnéki, aki mindeneket betölt mindenekkel" (Ef 1:22 23). Az egyház Krisztusra alapozva épül, engedelmeskednie kell Krisztusnak, mint fejének. Nem függhet embertől, ember nem irányíthatja. Sokak állítása szerint az egyházban betöltött bizalmi tisztségük feljogosítja őket arra, hogy előírják, mit higgyenek és tegyenek mások. Ezt az igényt Isten nem szentesíti. "Mindnyájan testvérek vagytok" (Mt 23:8) - jelenti ki a Megváltó. Mindenki ki van téve a kísértésnek, mindenki esendő, tévedhet. Nem bízhatjuk vezetésünket véges elmére. A hit Sziklája Krisztus élő jelenléte az egyházban. A leggyöngébb is rábízhatja magát, és akik a legerősebbnek képzelik magukat, a leggyöngébbnek fognak bizonyulni, hacsak nem választják Krisztust erősségüknek. "Átkozott az a férfi, aki emberben bízik és testbe helyezi erejét" (Jer 17:5). Az Úr "Kőszikla, cselekedete tökéletes!" (5Móz 32:4) "Boldogok mindazok, akik őbenne bíznak!" (Zsolt 2:12)

Péter vallástétele után Krisztus megparancsolta tanítványainak, hogy senkinek ne mondják el: Ő a Krisztus. Parancsát a farizeusok és írástudók eltökélt ellenállása miatt adta. Továbbá a népnek, sőt a tanítványoknak is olyan hamis elképzelésük volt a Messiásról, hogy egy ilyen nyilvános bejelentés nem alakított volna ki bennük igaz képet jelleméről, munkájáról. A Megváltó napról napra fedte föl magát, így akart helyes felfogást kialakítani bennük önmagáról, mint Messiásról.

A tanítványok még mindig azt várták, hogy Krisztus földi fejedelemként fog uralkodni. Bár már oly régóta rejtegeti tervét, azt hitték, hogy nem marad örökre szegénységben és homályban, közeleg az idő, amikor megalapítja országát. Olyan gondolat, hogy a papok és rabbik gyűlöletét sohasem győzik le, hogy Krisztust saját nemzete veti el, csalóként elítélik, gonosztevőként keresztre feszítik, a tanítványok fejében meg sem fordult. Ám a sötétség órája közelgett, s Jézusnak fel kellett tárnia tanítványainak az előttük álló küzdelmet. Szomorúság töltötte el, mert előre látta a próbát.

Eddig semmiről sem beszélt nekik szenvedésével és halálával kapcsolatosan. Nikodémussal folytatott beszélgetésében ezt mondta: "Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az Ember fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3 :14-15). A tanítványok ezt nem hallották, de ha hallották volna sem értették volna meg. Most azonban már Jézussal voltak egy ideje, hallgatták szavait, nézték műveit, s megalázó körülményeit, a papok és a nép szembeszegülése ellenére csatlakozni mertek Péter vallástételéhez: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia" (Mt 16:16). Elérkezett tehát az idő, amely fellebbenti a jövőt eltakaró fátylat. "Ettől fogva kezdé Jézus jelenteni az ő tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell menni, és sokat szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon föltámadni" (Mt 16:21).

A tanítványok szótlanul, szomorúan és csodálkozva hallgatták. Krisztus elfogadta, hogy Péter, Isten Fiának ismeri el Őt, ezért most a szenvedésére és halálára utaló szavai érthetetlennek tűntek. Péter nem tudott csöndben maradni. Megragadta Mesterét, mintha közelgő végzete elől akarná visszarántani, és így kiáltott: "Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg tevéled" (Mt 16:22).

Péter szerette Urát, Jézus mégsem dicsérte meg, amiért így nyilvánította ki vágyát, hogy megóvja a szenvedésektől. A tanítvány szavai nem segítették vagy vigasztalták Jézust az előtte álló nagy próbában. Nem álltak összhangban Isten kegyelmi szándékával az elveszett világ iránt, sem az önfeláldozás leckéjével, melyet Jézus saját példájával tanított. Péter nem szerette volna látni a keresztet Krisztus életművében. Szavai éppen ellentétes benyomást keltettek, mint amit Krisztus el akart érni követőinek elméjében, s a Megváltó indíttatást kapott, hogy a legkeményebb dorgálást mondja ki, ami csak valaha elhagyta ajkát: "Távozz tőlem Sátán; bántásomra vagy nékem; mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra" (Mt 16:23).

Sátán megpróbálta elcsüggeszteni, küldetésétől eltéríteni Jézust, s Péter vak szeretetében a kísértésnek adott hangot. A gondolat szerzője a gonoszság fejedelme volt. Az ő ösztönzése rejtőzött az erőszakos kérés mögött. A pusztában Sátán felajánlotta Krisztusnak a világ feletti uralmat, ha lemond az alázat és áldozat útjának vállalásáról. Most ugyanezzel a kísértéssel jött Krisztus tanítványaihoz. Péter tekintetét a földi dicsőségre akarta szegezni, hogy ne láthassa a keresztet, melyre Jézus akarta arcát fordítani. Péteren keresztül Sátán újra Jézust akarta megkísérteni. A Megváltó azonban nem hallgatott rá, gondolatai tanítványa körül forogtak. Sátán beékelődött Péter és Mestere közé, hogy a tanítvány szívét ne érinthesse Krisztus érette viselt megaláztatásának látomása. Krisztus szavai nem Péternek szóltak, hanem annak, aki megpróbálta őt elválasztani Megmentőjétől. "Távozz tőlem Sátán" (Mt 16:23). Ne legyen többé ék köztem és tévelygő szolgám között. Kerüljek szemtől szembe Péterrel, hogy felfedjem neki szeretetem titkát.

Keserű tanulság volt Péter számára, és nehezen fogta fel, hogy Krisztus földi útja szenvedéseken, megaláztatásokon keresztül vezet. A tanítvány vonakodott osztozni Urával a szenvedésben. A kemence tüzében azután mégiscsak meg kellett tanulnia annak áldását. Sokkal később, amikor aktivitása csökkent az évek és a munka terhei alatt, ezt írta: "Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek; sőt, amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek" (1Pt 4:12-13).

Jézus most elmagyarázta tanítványainak, hogy az Ő önmegtagadó élete például kell szolgáljon a saját életükhöz is. A tanítványokkal együtt magához szólította az ott időző embereket is, és így szólt: "Ha valaki énutánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye, fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem" (Mt 16:24). A kereszt fogalma Róma hatalmához kapcsolódott. A legkegyetlenebb, legmegalázóbb halálnem eszköze volt. A legaljasabb gonosztevőknek kellett maguknak vinniük a keresztet a kivégzés színhelyére, s gyakran, amikor vállukra akarták helyezni, kétségbeesett erőfeszítéssel tiltakoztak, míg megtörték őket, s a kínzóeszközt rájuk kötözték. Jézus azt parancsolta követőinek, hogy vegyék föl keresztjüket, és hordozzák Őutána. A tanítványok számára szavai azt jelentették - noha csak homályosan értették meg azokat -, hogy alá kell vetniük magukat a legkeserűbb megaláztatásnak, akár mindhalálig Krisztus kedvéért. A Megváltó szavai nem érzékeltethettek volna tökéletesebb alárendeltséget. Mindezt vállalta értük. Jézus szemében a menny nem tűnt kívánatos helynek, ha eközben mi elveszünk. A mennyei udvart megvetéssel, támadásokkal teli életre és szégyenteljes halálra cserélte föl. Ő, aki gazdag volt a mennyben a mérhetetlen kincsek között, szegénnyé lett, hogy szegénysége által mi meggazdagodjunk. Azt az utat kell követnünk, melyen Ő járt.

Szeretni a lelkeket, akikért Krisztus meghalt - ez az ÉN keresztre feszítését jelenti. Aki Isten gyermeke, az ettől kezdve egy szemnek tekinti magát a világ megmentésére lebocsátott láncban. Egy Krisztussal az Ő kegyelmi tervében, s Vele jár, hogy megkeresse és megmentse, aki elveszett. A keresztény embernek mindig észben kell tartania, hogy ő Istennek szentelte magát, és jellemével Krisztust kell bemutatnia a világnak. Az önfeláldozásnak, szeretetnek, együttérzésnek, melyek Krisztus életében megnyilvánultak, újra meg kell jelenniük Isten munkásának életében.

"Valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét énérettem és az evangéliumért, az megtalálja azt" (Mk 8: 35). Az önzés halál. A test egyetlen szerve sem maradhat életben, ha működését csak önmagára korlátozza. A szív, ha nem tudná életadó vérét továbbítani a kézbe és a fejbe, hamarosan elveszítené erejét. Az életadó vérhez hasonlóan járja át Krisztus szeretete az Ő titokzatos testének minden részét. Egymáshoz rendelt tagok vagyunk, s aki nem hajlandó másoknak juttatni, az elpusztul. És "Mit használ az embernek, - mondta Jézus - ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?" (Mt 16: 26)

A jelenlegi szegénységen és megaláztatáson túl megmutatta a tanítványoknak dicsőséges eljövetelét, nem földi trón káprázatában, hanem Istennek és a mennyei seregeknek dicsőségében. Azután így szólt: "Megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint" (Mt 16:27). Bátorításul ígéretet adott nekik: "Bizony mondom néktek: Azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált, amíg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában" (Mt 16:28). A tanítványok azonban nem értették meg szavait. A dicsőség túlságosan messzinek tűnt. Szemük a közelebbi dolgokra figyelt, a földi életre, a szegénységre, megaláztatásra, szenvedésre. Le kell mondaniuk a Messiás országáról alkotott ragyogó várakozásaikról? Nem fogják látni urukat Dávid trónján megdicsőülni? Lehetséges, hogy Krisztusnak szerény, hontalan vándorként kell élnie, akit megvetnek, elutasítanak, és halálra adnak? Bánat nyomasztotta szívüket szeretett Mesterük miatt. Kétségek is kínozták őket, mert felfoghatatlannak tűnt, hogy Isten Fiának ilyen könyörtelen megaláztatást kell elszenvednie. Megkérdezték, miért kellene önként Jeruzsálembe mennie, hogy ott úgy bánjanak Vele, ahogyan elmondta. Hogyan nyugodhat bele ilyen sorsba, s hagyhatja őket még nagyobb sötétségben, mint amilyenben voltak, mielőtt megnyilatkozott nekik?

A tanítványok úgy okoskodtak, hogy Cézárea Filippi tartományában Krisztus kívül esik Heródes hatókörén. Nincs félnivalója a zsidók gyűlöletétől vagy a rómaiak hatalmától. Miért nem ott dolgozik, távol a farizeusoktól? Miért kell magát halálra adnia? Ha pedig meg kell halnia, hogyan alapíthatja meg országát oly szilárdan, hogy a pokol kapui sem vehetnek rajta diadalmat? A tanítványok számára ez valóban rejtély volt.

Most a Galileai tenger partján épp afelé a város felé haladtak, ahol minden reményük összeomlott. Nem mertek kifogást emelni Krisztusnál, de egymás között szomorú hangon tárgyalták, milyen jövő vár rájuk. Kétségeik között is ragaszkodtak a gondolathoz, hogy valamilyen előre nem látható körülmény elháríthatja az Urukra váró sorsot. Így szomorkodtak és kételkedtek, reménykedtek és rettegtek hat hosszú, borongós napon át.