Lukács 1:5-23, 57-80; Lukács 3:1-18; Lukács 3:1-12; Márk 1:1-8.

A Messiás eljövetelét régóta váró hűséges izraeliták közül előlépett Krisztus útkészítője. Zakariás, az idős pap és felesége, Erzsébet "mind a ketten igazak valának az Isten előtt" (Lk 1:6). Csendes, szent életükkel a hit világosságát árasztották, mint a csillag a gonosz napok sötétjében. Ennek az istenfélő házaspárnak Isten fiúgyermeket ígért, aki "az Úr előtt jár, hogy az ő útait megkészítse" (Lk 1: 76).

Zakariás Júdeának hegyes tartományában lakott, de felment Jeruzsálembe, hogy egy héten át a templomban szolgáljon. Minden papnak évenként kétszer kellett ezt tennie. "Lőn pedig, hogy mikor ő rendjének sorában papi szolgálatot végzett az Isten előtt, a papi tiszt szokása szerint reá jutott a sor, hogy bemenvén az Úrnak templomába, jó illatot gerjesszen" (Lk 1:8-9).

Az arany oltár előtt állt a szentélyben, a szent helyen. A tömjénfelhő Izrael imáival együtt szállt föl Istenhez. Hirtelen tudatára ébredt, hogy az istenség jelen van. Az Úr angyala állt "a füstölő oltár jobbja felől" (Lk 1:11). Az, hogy az angyal jobb felől állt, kifejezte Isten kegyét, de Zakariás ezt nem vette észre. Sok éven át imádkozott a Megváltó eljöveteléért, s most a menny elküldte követét, hogy bejelentse: imái meghallgatásra találtak. Isten kegyelme túl nagynak tűnt számára ahhoz, hogy elhiggye. Erőt vett rajta a félelem és a bűntudat.

De örömteli biztosítékot nyert az üdvözletből: "Ne félj Zakariás; mert meghallgattatott a te könyörgésed, és a te feleséged, Erzsébet szül néked fiat, és nevezed az ő nevét Jánosnak. És lészen tenéked örömödre és vigasságodra, és sokan fognak örvendezni az ő születésén; Mert nagy lészen az Úr előtt, és bort és részegítő italt nem iszik; és betelik Szentlélekkel. [...] És az Izrael fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz, az ő Istenükhöz. És ez Ő előtte fog járni az Illyés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse, és az engedetleneket az igazak bölcsességére, hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet. És monda Zakariás az angyalnak: Miről tudhatom én ezt meg? mert én vén vagyok, és az én feleségem is igen idős" (Lk 1:15-18).

Zakariás jól tudta, hogyan kapott Ábrahám idős korában gyermeket. Hitte, hogy az, aki az ígéretet tette, hűséges. De az idős pap egy pillanatra az emberi fogyatékosságra gondolt. Elfelejtette, hogy amit Isten megígért, azt teljesíti. Mekkora ellentét feszül Zakariás hitetlensége, és a názáreti hajadon, Mária kedves, gyermeki hite között, akinek ez volt a válasza az angyal csodálatos kijelentésére: "Ímhol az Úrnak szolgálója; legyen nékem a te beszéded szerint!" (Lk 1:38).

Zakariás fiának születése, csakúgy, mint Ábrahámé és Máriáé, nagy lelki igazságra tanít, olyanra, amelyet lassan tanulunk meg, és rögtön elfelejtünk. Önmagunkban képtelenek vagyunk bármi jót tenni, de amit mi nem tudunk megcsinálni, azt Isten ereje elvégzi minden alázatos és hivő lélekben. Hit által született meg az ígéret gyermeke. Hit által kapjuk a lelki életet, és hit által válunk képessé arra, hogy a megigazulás gyümölcseit teremjük.

Zakariás kérdésére az angyal így felelt: "Én Gábriel vagyok, ki az Isten előtt állok; és küldettem, hogy szóljak veled, és ez örvendetes dolgokat jelentsem néked" (Lk 1:19). Ötszáz évvel azelőtt Gábriel adta Dániel tudtára azt a prófétai korszakot, amely Krisztus eljöveteléig tartott. Zakariás tudta, hogy e korszak vége közel van, és ez indította arra, hogy a Messiás adventjéért imádkozzék. Most pontosan ugyanaz a követ, aki a jövendölést tolmácsolta, jött el, hogy jelentse beteljesedését.

Az angyal szavai: "Én Gábriel vagyok, aki az Isten előtt állok" (Lk 1:19) jelzik, hogy a mennyei udvarban magas tisztséget tölt be. Amikor Dánielnek hozta az üzenetet, ezt mondta: "Senki sincsen, aki énvelem tartana ezek ellenében, hanem csak Mihály [Krisztus], a ti fejedelmetek" (Dán 10:21). A Megváltó ezt mondja Gábrielről a Jelenések könyvében: "Elküldvén azt az ő angyala által, megjelenté szolgájának, Jánosnak" (Jel 1:1). Jánosnak az angyal kijelentette: "Szolgatársad vagyok néked, és a te atyádfiainak, a prófétáknak" (Jel 22:9). Milyen csodálatos, hogy Isten azt az angyalt választotta ki, hogy szándékait feltárja a bűnös embernek, aki rangban közvetlenül Isten Fia után következik.

Zakariás kételkedett az angyal szavaiban, ezért nem beszélhetett egészen addig, amíg a jövendölés be nem teljesedett. "Ímé - mondta az angyal - megnémulsz [...] mind ama napig, amelyen ezek meglesznek: mivelhogy nem hittél az én beszédimnek, amelyek beteljesednek az ő idejükben" (Lk 1:20). A pap feladata volt, hogy az istentisztelet során imádkozzék a nyilvános és a nemzeti bűnök bocsánatáért, és a Messiás eljöveteléért, de amikor Zakariás ezt megkísérelte, egy hangot sem tudott kiejteni.

Kijött, hogy megáldja a népet, "csak integetett nékik, és néma maradt" (Lk 1:22). A nép sokáig várt, és már attól kezdett félni, hogy a papot Isten ítélete sújtotta. De amint kilépett a szenthelyről, arca Isten dicsőségét sugározta "és eszükbe vevék, hogy látást látott a templomban" (Lk 1:22). Zakariás értésükre adta, amit látott és hallott, és "mikor leteltek az ő szolgálatának napjai, elméne haza" (Lk 1:23).

Nem sokkal a megígért gyermek születése után az apa nyelve megoldódott "és szóla, áldván az Istent. És félelem szállott minden ő szomszédaikra: és Júdeának egész hegyes tartományában elhirdettetének mind e dolgok. És szívökre vevék mindenek, akik hallák, mondván: Vajon mi lesz e gyermekből?" (Lk 1:64-66). Mindez azért történt, hogy az emberek felfigyeljenek a Messiás jövetelére, akinek útját Jánosnak kellett készítenie.

A Szentlélek megnyugodott Zakariáson, és ő ezekkel a gyönyörű szavakkal prófétált fia küldetéséről:

"Te pedig, kisgyermek, a magasságos Isten prófétájának hivattatol; Mert az Úr előtt jársz, hogy az ő útait megkészítsed; És az üdvösség ismeretére megtanítsad az ő népét, A bűnöknek bocsánatjában. A mi Istenünk nagy irgalmasságáért, Amellyel meglátogatott minket a naptámadat a magasságból, Hogy megjelenjék azoknak, akik a sötétségben és a halálnak árnyékában ülnek; Hogy igazgassa a mi lábainkat a békességnek útjára!" (Lk 1:76-79)

"A kisgyermek pedig nevekedik és erősödik vala lélekben; és a pusztában vala mind ama napig, amelyen megmutatta magát az Izraelnek" (Lk 1:80). János születése előtt az angyal azt mondta: "Mert nagy lészen az Úr előtt, és bort és részegítő italt nem iszik; és betelik Szentlélekkel" (Lk 1:15). Isten nagy munkára hívta el Zakariás fiát, a legnagyobbra, amit valaha emberre bízott. E munka elvégzéséhez Jánosnak szüksége volt arra, hogy az Úr együttmunkálkodjék vele. Tudta, hogy Isten Lelke vele lesz, ha megtartja az angyal utasításait.

Jánosnak az Úr követeként kellett fellépnie, hogy feltárja az embereknek Isten világosságát. Új irányba kell terelnie gondolataikat. Rá kell ébresztenie őket Isten kívánalmainak szentségére, arra, hogy szükségük van tökéletes igazságosságára. Az ilyen követnek szentnek kell lennie. A benne lakozó isteni Szentlélek templomává kell válnia. Annak érdekében, hogy küldetését betölthesse, egészséges testtel, szellemi és lelki erővel kell rendelkeznie. Uralnia kell étvágyát, szenvedélyeit, összes képességét, hogy olyan rendületlenül állhasson a különböző helyzetekben is, mint a puszta sziklái és hegyei.

Keresztelő János idejében széles körben elterjedt a nyereségvágy, a fényűzés és a nagyzás. Az érzéki örömök, a lakomázás és ivás testi betegségeket, elkorcsosulást okoztak, csökkentették a bűnnel szembeni érzékenységet, bénították a lelki fogékonyságot. Jánosnak reformátorként kellett fellépnie. Önmegtartóztató életével és egyszerű ruházatával korának túlkapásait kellett megrónia. Ezért kaptak János szülei utasításokat. Az angyal a menny trónjától hozta a mértékletesség leckéjét.

A jellem gyermek- és ifjúkorban a legformálhatóbb. Ekkor kell elsajátítani az önuralmat. A családi tűzhely és asztal mellett áradó befolyás kihatása olyan maradandó, mint az örökkévalóság. A gyermekkorban kialakított szokások bármely természetes adottságnál jobban meghatározzák, hogy az ember győz, vagy alulmarad az élet harcában. Az ifjúkor a magvetés ideje. Eldönti, milyen lesz a termés ebben az életben és az eljövendőben.

Jánosnak prófétaként feladata volt; "hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse, és az engedetleneket az igazak bölcsességére, hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet" (Lk 1:17). Azzal, hogy Krisztus első adventjét készítette elő, azokat jelképezte, akiknek egy népet kell elkészíteniük a mi Urunk második eljövetelére. A világban az egyéni vágyak kielégítése a cél. Rengeteg a tévedés, a hamis állítás. Sátán még több csapdát állít fel a lelkek elpusztítására. Mindazoknak, akik istenfélelemmel szentségre törekszenek, meg kell tanulniuk a mértékletesség és az önuralom leckéit. Az étvágyat, a szenvedélyeket az értelem magasabb rendű erejének kell alávetni. Ez az önfegyelem létfontosságú ahhoz a szellemi erőhöz és lelki érzékenységhez, amely képessé tesz minket arra, hogy Isten szavának szent igazságait megértsük és gyakoroljuk. Ezért a mértékletességnek szerepe van a Krisztus második eljövetelére való felkészülésben is.

A dolgok természetes rendje szerint Zakariás fiának papi pályára kellett volna lépnie. De a rabbik iskoláinak nevelése alkalmatlanná tette volna munkájára. Isten nem a teológusokhoz küldte, hogy megtanulja, hogyan kell magyarázni az Írásokat. A sivatagba hívta, hogy a természettől és a természet Istenétől tanulhasson.

Magányos tájon talált otthont, kopár hegyek, kietlen szakadékok és sziklás barlangok között. Ő választotta a lemondást az élet élvezeteiről, a fényűzésről a szigorú fegyelem javára. Itt környezete kedvezett az egyszerűség és önmegtagadás elsajátításának. Nem zavarta a világ zaja, tanulmányozhatta a természet, a kinyilatkoztatások és a Gondviselés leckéit. Istenfélő szülei gyakran ismételték el az angyal Zakariáshoz intézett szavait. Gyermekkorától fogva szeme előtt lebegett küldetése, és elfogadta a szent igazságot. Számára a sivatag magánya örvendetes menekvés volt a társadalomból, amelyet a gyanakvás, a hitetlenség és az erkölcstelenség csaknem teljesen áthatott. Nem bízott abban, hogy saját erejéből ellen tud állni a kísértésnek, irtózott a bűnnel való állandó érintkezéstől, nehogy elveszítse érzékenységét a bűn rendkívüli rombolásával szemben.

Születésétől fogva Istennek szentelték mint nazireust, és ő maga is fogadalmat tett, hogy egész életét az Úrnak áldozza. Öltözete olyan volt, mint hajdan a prófétáké: bőrövvel körülkötött teveszőr ruha. Eledele a pusztai "sáska és erdei méz" (Mk 1:6) volt, itala a hegyek tiszta vize.

János élete mégsem tétlenségben, önsanyargató komorságban vagy önző elszigeteltségben telt. Időnként elment és elvegyült az emberek között. Mindig érdeklődéssel figyelte, mi történik a világban. Csendes visszavonultságából nyomon követte az események kibontakozását. Az isteni Lélek megvilágosította értelmét, így tanulmányozta az emberek jellemét, hogy megértse, hogyan férkőzhet szívükhöz az égi üzenettel. Küldetésének terhe ránehezedett. Magányában, elmélkedve és imádkozva vágyakozott arra, hogy lelkét felövezze az előtte álló életre.

Bár a pusztában élt, mégsem kerülték el a kísértések. Amennyire csak tehette, minden utat elzárt, ahol Sátán megközelíthette. A kísértő mégis támadta. De lelki érzékelése tiszta volt. Erős, határozott jellemet fejlesztett ki, és a Szentlélek segítségével képes volt nyomon követni Sátán közeledését, és ellen tudott állni hatalmának.

János iskolára és szentélyre lelt a pusztában. Csakúgy, mint Mózest Midián-hegyei között, őt is átjárta Isten jelenléte, körülvették hatalmának bizonyítékai. Neki nem a hegyvidéki magány ünnepélyes fensége jutott lakhelyül, mint Izrael nagy vezérének, de láthatta a Jordánon túl Moáb magaslatait, amelyek Arról beszéltek, Aki a hegyeket alkotta és megerősítette. Pusztai otthonában a természet sivár, szörnyű látványa élénken ábrázolta Izrael állapotát. Az Úr termékeny szőlője kopár pusztasággá vált. De a sivatag fölé hajlott a ragyogó, gyönyörű égbolt. A gyülekező sötét viharfelhőket átívelte az ígéret szivárványa. Így fénylett a Messiás uralkodásának megígért dicsősége Izrael romlottsága felett. A harag felhőit áthidalta Isten szövetségének, kegyelmének szivárványa.

A csöndes éjszakában egyedül olvasta ki az Ábrahámnak tett ígéretet; hogy Isten úgy megsokasítja magvát, mint a csillagokat. A hajnal fénye, amely bearanyozta Moáb hegyeit, Róla beszélt, aki olyan, "mint a reggeli világosság, mikor a nap feljő, mint a felhőtlen reggel" (2Sám 23: 4). És a verőfényes délben az Ő megnyilatkozásának fényét látta, amikor "megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt" (Ésa 40: 5).

Félelemmel, tisztelettel, mégis ujjongó lélekkel kutatta a Messiás jöveteléről szóló kinyilatkoztatásokat a prófétikus tekercsekben a megígért magról, aki a kígyó fejére tapos; Silóról, a Béke Fejedelméről (Vö. Ésa 9: 6), akinek akkor kell megjelennie, mielőtt egy bizonyos király befejezi uralkodását Dávid trónján. Most eljött az idő. Római uralkodó ült a Sion-hegyi palotában. Az Úr biztos szava szerint Krisztus már megszületett.

Ésaiás elragadtatva ábrázolta a Messiás dicsőségét, János éjjel-nappal ezt tanulmányozta. Az Isai törzséből származó vesszőszál, az igazságban uralkodó Király, aki "igazságban ítéli a gyöngéket" (Ésa 11:4), "oltalom zivatar ellen [...], nagy kőszál árnyéka a szomjúhozó földön" (Ésa 32:2). Izraelt nem kell többé "elhagyatott"-nak nevezni, sem pedig földjét "pusztaság"-nak, hanem az Úr "gyönyörűségem"-nek fogja hívni, földjét pedig ,férjhez adott"-nak (Ésa 62:4). A magányos száműzött szívét dicsőséges látomás töltötte be.

János a Királyt szemlélte szépségében, és magáról elfeledkezett. Nézte a szentség fenségét, önmagát alkalmatlannak, méltatlannak érezte. Kész volt, hogy a menny követeként elinduljon; nem félt az emberektől, mert Istenre tekintett. Emelt fővel, félelem nélkül tudott a földi uralkodók elé állni, mert már mélyen meghajolt a királyok Királya előtt.

János nem teljesen értette a Messiás királyságának mibenlétét. Azt várta, hogy Izrael majd megszabadul nemzeti ellenségeitől, de mindenekfelett abban reménykedett, hogy eljön egy igazságos király, és Izraelt szent néppé teszi. Így hite szerint beteljesedik a születésekor adott jövendölés:

"Hogy [...] megemlékezzék az ő szent szövetségéről, [...] Hogy megszabadulván a mi ellenségeink kezéből, Félelem nélkül szolgáljunk neki Szentségben és igazságban őelőtte a mi életünknek minden napjaiban" (Lk 1:72-75).

Látta népét becsapottan, önelégülten és bűneiben szunnyadva. Arra vágyott, hogy szentebb életre ébressze őket. Az Istentől rábízott üzenetnek az volt a célja, hogy felrázza őket közönyükből, és félelmet keltsen bennük mérhetetlen gonoszságuk miatt. Mielőtt az evangélium magva megfelelő helyre kerülne, fel kell törni szívük talaját. Mielőtt Jézusnál gyógyulást keresnének, rá kell ébredniük, milyen veszedelmesek a bűn sebei.

Isten nem azért küld követeket, hogy hízelegjenek a bűnösnek. Nem hirdet békeüzenetet, hogy végzetes biztonságérzetet nyújtson a meg nem szentelt embereknek. Mély bűntudatot kelt a bűnös lelkében, a meggyőzés nyilaival járja át a szívét. A szolgáló angyalok elé tárják Isten félelmetes ítéleteit, hogy elmélyítsék hiányérzetét, és mihamarabb kiáltsa: "Mit kell tennem, hogy üdvözüljek?" Akkor a kéz, amely porig alázott, felemeli a megtérőt. A hang, amely megfeddte a bűnt és megszégyenítette a büszkeséget, becsvágyat, gyöngéd részvéttel kérdi: "Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?"

Amikor János szolgálata elkezdődött, a nép izgatottsága, elégedetlensége már-már forradalomba csapott. Arkhelaus eltávolítása után Júdea közvetlenül Róma fennhatósága alá került. A római helytartók zsarnoksága és visszaélései, valamint határozott erőfeszítései, hogy bevezessék a pogány jelképeket és szokásokat, lázadást szított, amelyet vérbe fojtottak, és a legbátrabb zsidók ezrei pusztultak el. Mindez mélyítette a Róma elleni gyűlöletet, és fokozta a hatalma alóli szabadulás vágyát.

A széthúzás és viszály közepette egy hang hallatszott a pusztából, megdöbbentő és szigorú, mégis reményteli hang: "Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa!" (Mt 3:2) Ez új, különös erővel hatott a népre. A próféták Krisztus jövetelét a távoli jövő eseményeként jövendölték, e kijelentés szerint viszont közvetlen közel van. János rendkívüli megjelenése hallgatóinak gondolatait az ősi látnokokra terelte. Modora, ruházata Illés prófétáéhoz hasonlított. Illés lelkével és erejével leplezte le a nemzeti romlást, és feddte meg az eluralkodó bűnöket. Szavai egyszerűek, tömörek és meggyőzőek voltak. Sokan azt hitték, hogy egy halott próféta támadt fel személyében. Az egész népet felrázta. Tömegek sereglettek a pusztába.

János a Messiás eljövetelét hirdette, és megtérésre szólította fel a népet. A bűntől való tisztulás jeléül alámerítette őket a Jordán vizében. Ezzel a jelentős szemléltető tanítással azt mutatta be, hogy akik Isten választott népének tartják magukat, bűntől szennyezettek; szívük és életük megtisztítása nélkül aligha lehetnek részesei a Messiás országának.

Fejedelmek, rabbik, katonák, vámszedők és parasztok mentek, hogy a prófétát meghallgassák. Egy ideig az ünnepélyes isteni figyelmeztetés felrázta őket. Sokan megbánták bűneiket és megkeresztelkedtek. Mindenféle rendű-rangú ember alávetette magát a Keresztelő János által támasztott követelményeknek, hogy részesei lehessenek a királyságnak, amit meghirdetett.

Sok írástudó és farizeus is eljött, megbánta bűneit, és kérte a keresztséget. Magukat dicsőítették, mintha másoknál jobbak volnának, és elvárták, hogy az emberek nagyra tartsák kegyességüket. Most lelepleződtek életük bűnös titkai. Jánost figyelmeztette a Szentlélek, hogy közülük sokan nincsenek meggyőződve bűnösségükről, csak köpönyegforgatók. Azt remélték, hogy a próféta barátaiként majd az eljövendő Fejedelem kegyeibe juthatnak. Azt hitték, hogy ha a népszerű fiatal tanító kereszteli meg őket, ez növelni fogja befolyásukat a nép között.

János metsző kérdéssel fogadta őket: "Mérges kígyóknak fajzatai! Kicsoda intett meg titeket, hogy az Istennek elkövetkezendő haragjától megmeneküljetek? Teremjetek hát a megtéréshez illő gyümölcsöket! És ne gondoljátok, hogy így szólhattok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! Mert mondom néktek, hogy Isten eme kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak" (Mt 3: 7 9).

A zsidók tévesen értelmezték Isten ígéretét az Izrael iránti örök kegyről. "Ezt mondja az Úr, aki adta a napot, hogy világítson nappal, aki törvényt szabott a holdnak és a csillagoknak, hogy világítsanak éjjel, aki felháborítja a tengert és annak habjai zúgnak, Seregek Ura az ő neve: Ha eltűnnek e törvények előlem, azt mondja az Úr, az Izráelnek magva is megszakad, hogy soha énelőttem nép ne legyen. Ezt mondja az Úr: Ha megmérhetik az egeket ott fenn, és itt alant kifürkészhetik a föld fundamentomait: én is megutálom Izráelnek minden magvát, mindazokért, amiket cselekedtek, azt mondja az Úr!" (Jer 31:35-37). A zsidók Ábrahámtól való természetes származásuk alapján igényt tartottak erre az ígéretre. Szemet hunytak azonban az Isten által szabott feltételek fölött. Az Úr, mielőtt az ígéretet adta, így szólt: "Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek. [...] Mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem" (Jer 31: 33-34).

Isten kegyelme árad arra a népre, amelynek szívébe van írva törvénye. Ők egyek vele. De a zsidók elszakadtak Istentől. Bűneik miatt elszenvedték ítéleteit. Ezért voltak pogány nép szolgaságában. Értelmüket elhomályosította a törvényszegés, és mivel az elmúlt időkben az Úr oly kegyelmes volt irántuk, találtak mentséget is bűneikre. Hízelegtek maguknak, mintha másoknál jobbak volnának, és jogot formáltak Isten áldásaira.

Mindezek "megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett" (lKor 10:11). Milyen gyakran félreértelmezzük Isten áldásait, és azzal áltatjuk magunkat, hogy jóságunkért kedvez nekünk! Isten nem teheti meg értünk, amit szeretne. Ajándékai növelik önelégültségünket, és szívünket megkeményíti a hitetlenségben és a bűnben.

János kijelentette Izrael tanítóinak, hogy büszkék, önzők és kegyetlenek, inkább hasonlítanak mérges kígyók fajzataihoz - ami halálos átok az embereken -, mint Ábrahám igaz és engedelmes gyermekeihez. Az Istentől kapott világosság fényében rosszabbak voltak a pogányoknál, akiknél sokkal felsőbbrendűnek érezték magukat. Elfeledkeztek a szikláról, amelyből Isten kifaragta őket, és a verem mélyéről, ahonnan kiemelte őket. Isten céljának véghezvitele nem tőlük függött. Ahogyan Ábrahámot kihívta a pogányok közül, úgy másokat is elhívhat a szolgálatára. Ezek szíve olyan élettelennek tűnhet, mint a sivatag kövei, de Isten Lelke életre keltheti őket, hogy cselekedjék akaratát, és beteljesüljön rajtuk ígérete.

"Immár pedig - mondta a próféta - a fejsze is rávettetett a fák gyökerére: minden fa azért, amely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és a tűzre vettetik" (Lk 3: 9). Egy fa értékét nem a neve, hanem a gyümölcse határozza meg. Ha a gyümölcs értéktelen, a név nem mentheti meg a fát a pusztulástól. János kijelentette a zsidóknak, hogy Isten előtti helyzetüket jellemük és életük határozza meg. Hitvallásuk semmit sem ér. Ha életük és jellemük nincs összhangban Isten törvényével, akkor ők nem az Ő népe.

János szívhez szóló szavai elítélték hallgatóit. Kérdéssel fordultak hozzá: "Mit cselekedjünk tehát?" (Lk 3:10). János így felelt: "Akinek két köntöse van, egyiket adja annak, akinek nincs; és akinek van eledele, hasonlóképpen cselekedjék" (Lk 3:11). Intette a vámszedőket és a katonákat, ne legyenek igazságtalanok, erőszakosak.

Mindazok, akik Krisztus országának alattvalói lettek - mondta János -, bizonyságot fognak tenni hitükről és bűnbánatukról. Kedvességről, becsületességről és hűségről fog tanúskodni életük. Szolgálni fognak a rászorulóknak, adományaikat Istennek szentelik. Menedéket nyújtanak a védtelennek, példaképei az erénynek és együttérzésnek. Krisztus követői így fogják bizonyítani a Szentlélek átformáló erejét. Mindennapi életükben igazságosság, irgalmasság és Isten iránti szeretet látható. Ha nem úgy élnek, olyanok lesznek, mint a pelyva, amelyet tűzre vetnek.

"Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre - mondta János -, de aki utánam jő, erősebb nálamnál, akinek saruját hordozni sem vagyok méltó: ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel majd titeket" (Mt 3:11). Ésaiás próféta kijelentette, hogy az Úr megtisztítja népét bűneitől "az ítélet lelkével, a megégetés lelkével" (Ésa 4:3). Az Úr így szólt Izraelhez: "Kezemet ellened fordítom, és kiolvasztom mintegy lúggal salakodat, és eltávolítom minden ólmodat" (Ésa 1:25). A bűnnel szemben, bárhol van is, "a mi Istenünk megemésztő tűz" (Zsid 12:29). Mindazokban, akik alávetik magukat hatalmának, Isten Lelke megemészti a bűnt. De ha az ember ragaszkodik a bűnhöz, azonosul is vele. Azután pedig Isten dicsősége, amely elpusztítja a bűnt, el kell, hogy pusztítsa a bűnöst is. Jákób, miután egy éjszakán át küzdött az angyallal, felkiáltott: "Látám az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem," (lMóz 32:30). Jákób súlyosan vétkezett Ézsau ellen, de bűnét megbánta. Isten megbocsátott neki, bűnétől megtisztította, ezért tudta elviselni Isten jelenlétének megnyilatkozását. De ha valaki csak Isten elé járul, és közben szántszándékkal vétkezik, elpusztul. Krisztus második eljövetelekor a gonoszokat az Úr megemészti "az ő szájának leheletével ", és megsemmisíti "az ő megjelenésének feltűnésével" (2Thess 2:8). Isten dicsőségének fénye, amely életet ad az igazaknak, elpusztítja a gonoszokat.

Krisztusnak Keresztelő János idejében kellett megjelennie és kinyilatkoztatnia Isten jellemét. Puszta jelenléte is nyilvánvalóvá teszi az emberek bűneit. Csak akkor juthatnak közösségre Vele, ha meg akarnak tisztulni a bűntől. Csak a tiszta szívűek tartózkodhatnak jelenlétében.

Keresztelő János így hirdette Isten üzenetét Izráelnek. Sokan megszívlelték tanítását, és mindent feláldoztak, hogy engedelmeskedjenek. Tömegek követték ezt az új tanítót egyik helyről a másikra, és jó néhányan dédelgették a reményt, hogy ő a Messiás. De amint János úgy látta, hogy az emberek felé fordulnak, minden lehetőséget megragadott, hogy hitüket az Eljövendőre irányítsa.