Jézus végre megnyugodott. A szégyen és a kínzás hosszú napja véget ért. Amikor a lenyugvó nap utolsó sugarai a szombat elérkeztét jelezték, az Üdvözítő békességben pihent József sírboltjában. Munkáját elvégezte. Kezei békésen egymásba kulcsolódtak. Ilyen állapotban volt a szombatnap szent óráiban.

A teremtéskor az Atya és a Fiú megnyugodott teremtő munkájuk után. Mikor "elvégezteték az ég a föld és azoknak minden serege" (lMóz 2:1). A Teremtő és az összes mennyei lények ujjongtak a dicsőséges jelenet szemlélése közben. "Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok és Istennek minden fiai vigadozának" (Jób 38:7). Most Jézus pihent meg a megváltás munkájától; bár a földön szomorkodtak azok, akik szerették Őt. A mennyben azonban mégis örvendeztek. A mennyei lények szemei dicsőségesnek látták a jövő ígéretét. A helyreállított teremtés, a megváltott emberi nemzetség, amely soha nem bukhat el többé, mert legyőzte a bűnt - Isten és az angyalok, így látták azokat az eredményeket, amelyek Krisztus elvégzett munkájából áradtak és áradnak ki. Ezzel a jelenettel örökre összekapcsolódott az a nap, amelyen Jézus megnyugodott. Mert "cselekedete tökéletes" (5Móz 32:4); "valamit Isten cselekszik, az lesz örökké" (Préd 3:14). Hasonlóképpen azon a napon, amelyen "újjá teremtetnek mindenek, amikről szólott az Isten minden ő szent prófétájának szája által eleitől fogva" (Acs 3:21).

A teremtés szombatja - az a nap, amelyen Jézus József sírjában pihent - lesz a békének és az örömnek a napja. A menny és a föld magasztalásban, dicséretmondásban egyesül, miközben a megmentett népek "szombatról-szombatra" (Ésa 66:23) örvendező imádatban hajolnak majd meg Isten és a Bárány előtt.

A keresztre feszítés napjának befejező eseményeiben Isten új bizonyítékát adta a prófécia beteljesedésének, és új tanúbizonyságát Krisztus istenségének. Mikor a sötétség felszállott a keresztről és elhangzott az Üdvözítő haldokló kiáltása, azonnal egy másik hang is hallatszott, amely ezt mondta: "Bizony, Istennek Fia vala ez!" (Mt 27:54) Ezeket a szavakat nem suttogva ejtették ki. Mindenki megfordult, hogy meglássa honnan jöttek ezek a szavak. Ki volt az, aki szólott? A százados volt az, a római katona. Az Üdvözítő isteni türelme és hirtelen halála a győzelem kiáltásával az ajkán - nagy hatással volt erre a pogányra. A kereszten függő, összezúzott, megtört testben ez a százados felismerte Isten Fiának az alakját. Nem tudta visszatartani magát attól, hogy meg ne vallja hitét. Így Isten ismét bizonyítékot adott arra, hogy Üdvözítőnk haláltusája nem volt eredménytelen, mert másoknak is meg kellett azt látniuk. Krisztus halálának a napján három férfi, akik nagyon sok mindenben különböztek egymástól, kinyilvánították hitüket. Egyik a római őrség parancsnoka volt, a másik az a férfi, akinek vinnie kellett az Üdvözítő keresztjét, és a harmadik az a tolvaj volt, aki mellette halt meg a kereszten.

Mikor eljött az este, mennyei csendesség ereszkedett alá a Golgotára. A tömeg szétszóródott. Sokan lelkükben nagyon megváltozva tértek vissza Jeruzsálembe. Lélekben egészen másak lettek, mint amilyenek reggel voltak. Sokan csak kíváncsiságból mentek a kereszthez, és nem a Krisztussal szembeni gyűlöletből. Mégis elhitték a papok vádjait, és úgy tekintettek fel a kereszten függő Krisztusra, mint valami gonosztevőre. Egy természetellenes izgalom hatása alatt csatlakoztak a csőcselékhez és azzal együtt gyalázták Krisztust. Mikor azonban sötétség borult a földre, és saját lelkiismeretüktől vádolva állták körül a keresztet, akkor egyszerre érezni kezdték: egy bűnös tettben vettek részt. Sem tréfálkozás, sem gúnyos nevetés nem hallatszott többé a félelmetes homály közepette. Mikor pedig a sötétséget ismét világosság váltotta fel, akkor ünnepélyes csendben elindultak az otthonuk felé vezető úton. Meggyőződtek arról, hogy a papok Jézus ellen felhozott vádjai hamisak voltak, és hogy Jézus nem színlelő volt. Amikor néhány héttel később pünkösd napján Péter prédikált, akkor ők is ott voltak azok között, akik megtértek Krisztushoz és követői lettek.

A zsidók vezetőit azonban nem változtatták meg az események. A Jézussal szembeni gyűlöletük nem csökkent. Az a sötétség, amely a keresztre feszítéskor betakarta a földet, nem volt sűrűbb, mint az a lelki sötétség, amely még mindig elborította a papok és a főemberek elméjét. Jézus születésekor a csillag ismerte Krisztust, és a bölcs férfiakat elvezette a jászol-bölcsőhöz, amelyben a gyermek Jézus feküdt. A mennyei seregek ismerték Krisztust és dicséretet énekeltek a Bethlehem vidékén elterülő mező fölött. A tenger ismerte hangját és engedelmeskedett parancsának. A betegség és a halál felismerték hatalmát, és átengedték Neki áldozataikat. A nap ismerte Őt, és haláltusájának a látványa elől eltakarta arcának világosságát. A sziklák ismerték Őt, és kiáltására darabokra törtek össze. Az élettelen természet ismerte Krisztust, és tanúbizonyságot tett istenségéről. A papok és Izrael főemberei azonban nem ismerték fel Benne Isten Fiát.

A papok és a főemberek mégsem nyugodtak meg. Megvalósították szándékukat Krisztus halálra adásával, de nem érezték meg a győzelemnek azt az érzetét, amelyet elvártak. Még nyilvánvaló diadaluk órájában is kétségek gyötörték őket, mert nem tudták, hogy mi történik legközelebb. Hallották a kiáltást: "Elvégeztetett" (Jn 19:30), "Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet" (Lk 23:46). Látták, hogy a sziklák szétrepedtek, és megérezték a hatalmas földrengést; nyugtalankodtak és szorongtak.

Irigyelték Krisztusnak az emberekre gyakorolt befolyását, mikor még élt. Most pedig még a halott Krisztusra is irigykedtek. Jobban, sokkal jobban rettegtek a halott Krisztustól, mint ahogy valaha is féltek az élő Krisztustól. Rettegtek attól, hogy az emberek figyelmüket továbbra is a keresztre feszítésnél lejátszódó eseményekre irányították. Féltek az azon a napon elkövetett cselekedeteik következményeitől. Semmiképpen nem akarták, hogy Krisztus teste a keresztfán maradjon szombat napján. A szombat kezdete már közel volt, és a kereszten függő testek megsértenék a szombat szentségét. Így ürügyként használva ezt, a zsidó vezetők Pilátus engedélyét kérték arra, hogy siettethessék az áldozatok halálát, és testüket még napnyugta előtt eltávolíthassák a keresztről.

Pilátus éppen úgy húzódozott attól, hogy Jézus teste a kereszten maradjon, mint a zsidó vezetők. Miután elnyerték hozzájárulását, a tolvajok lábait eltörték, hogy siettessék haláluk bekövetkezését. Jézust azonban már halva találták. A durva katonákat megszelídítette az, amit hallottak és láttak Krisztussal kapcsolatban. Ezek az élményeik visszatartották őket attól, hogy Jézus lábait is eltörjék. Így Isten Bárányának a feláldozásával betöltötték a húsvét törvényét. "Ne hagyjanak meg abból semmit reggelig és annak csontját meg ne törjék; a páskhának minden rendtartása szerint készítsék el azt" (4Móz 9:12).

A papok és a főemberek elképedtek, amikor Krisztust halottként találták meg. A kereszthalál hosszadalmas haldoklás volt. Nehéz volt meghatározni, hogy mikor szűnt meg a keresztre feszített áldozat élete. Hallatlan dolog volt, hogy valaki a keresztrefeszítés hatodik órájában meghaljon. A papok meg akartak bizonyosodni Jézus haláláról. Ösztönzésükre a katonák dárdát döftek az Üdvözítő oldalába. A sebből, amely így keletkezett, vér és víz folyt. Ezt a szemlélők mind észrevették. János nagyon pontosan közli ezt az eseményt. Azt mondja: "Hanem egy a vitézek közül dárdával döfé meg az Ő oldalát, és azonnal vér és víz jöve ki abból. És aki látta, bizonyságot tett és igaz az ő tanúbizonysága; és az tudja, hogy ő igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert azért lettek ezek, hogy beteljesedjék az írás: Az ő csontja meg ne törettessék. Másutt ismét így szól az írás: Néznek majd arra, akit általszegeztek" (Jn 19:34-37).

A feltámadás után a papok és a főemberek egy jelentést közöltek, amely szerint Krisztus nem halt meg a kereszten, hanem csak elájult és azután újra magához tért, feléledt. Egy másik jelentés azt erősítgette, hogy az, amit a sírboltba tettek, nem volt valóságos húsból és csontokból való test, hanem csak valami testhez hasonló anyag. A római katonák cselekedete azonban megcáfolja ezt a hazugságot. Ezek a katonák azért nem törték el Jézus lábait, mert látták, hogy már halott volt. Az oldalát csak azért szúrták át, hogy kielégítsék a papokat. Ha Jézus élete még nem aludt volna ki, akkor ez a dárdadöfés okozta seb idézte volna elő azonnali halálát.

Nem a dárdadöfés, nem a kereszten elszenvedett fájdalom volt az, ami Jézus halálát okozta. Az a kiáltás, amit Jézus "nagy fennszóval" (Mt 27:50); "nagy szóval" (Lk 23:46) bocsátott ki a száján, a vérből és vízből álló patak, amely Jézus oldalából kifolyt, azt mutatta, hogy megtört szíve okozta halálát. Szívét a lelki kínszenvedés törte össze. A világ bűne volt az, ami Krisztust megölte.

Krisztus halálával megsemmisültek tanítványai reményei. Rátekintettek lecsukódott szemhéjára, lehorgasztott fejére, a vértől összetapadt hajára, átszúrt kezeire és lábaira, és lelki fájdalmuk leírhatatlan volt. Az utolsó pillanatig nem hitték el, hogy Krisztus meghal. Nehezen tudták elhinni, hogy valóban halott volt. A szomorúság annyira elárasztotta őket, hogy nem tudták emlékezetükbe idézni azokat a szavait, amelyekkel megjövendölte nekik ezt. Most semmi vigaszt nem találtak abban, amit előzőleg mondott nekik. Csak a keresztet látták, és a kereszt vérző áldozatát. A jövőt kétségbeesésük és reménytelenségük elsötétítette szemeik előtt. Jézusban való hitük meghalt. Urukat azonban sohasem szerették úgy, mint éppen most. Előzőleg sohasem érezték át annyira jelentőségét és jelenlétének szükséges voltát, mint most.

Krisztus holtteste nagyon drága volt tanítványai számára. Méltó, megtisztelő módon szerették volna eltemetni, de nem tudták, miként végezzék el. Jézust hamisan a római hatalom elleni lázadás bűntettével vádolták meg, és ezért ítélték kereszthalálra. Azok számára, akiket ezért az árulásért ítéltek halálra, különleges, a gonosztevők számára fenntartott temetkezési helyet jelöltek ki. János, a szeretett tanítvány a galileai asszonyokkal együtt a keresztnél maradt. Nem hagyhatták, hogy Uruk holttestével az érzéketlen római katonák foglalkozzanak kénytelen-kelletlen, és egy tisztességtelen sírba temessék el. Ezt azonban nem tudták megakadályozni. A zsidó hatóságoktól semmi kedvezményt nem kaptak, és Pilátusra sem volt semmi befolyásuk.

Ebben a szükséghelyzetben arimathiai József és Nikodémus sietett a tanítványok segítségére. Mindketten tagjai voltak a szanhedrinnek - a főtanácsnak -, és Pilátussal is ismeretségben voltak. Mindketten jómódú és befolyásos emberek voltak. Úgy határoztak, hogy Jézus testének megtisztelő temetésben kell részesülnie.

József merészen elment Pilátushoz, és elkérte tőle Jézus testét. Pilátus most értesült először arról, hogy Jézus valóban meghalt. Ellentmondásos jelentések futottak be hozzá a keresztre feszítést kísérő eseményekről, de Krisztus halálának a hírét szándékosan nem közölték vele. Pilátust, a papok és a főemberek óvták, a tanítványok - Krisztus testéről terjesztett - "félrevezető" beszédeitől. Miután meghallgatta József kérését, és hallott Jézus haláláról, azonnal elküldött a századosért, aki az őrség parancsnoka volt a keresztnél, és tőle is értesült Jézus halálának a bizonyosságáról. Beszámolót is kért tőle a Golgotán lejátszódott eseményekről. A százados jelentése megerősítette azt, amit József elmondott.

Pilátus teljesítette József kérését. Mialatt János Mestere temetése miatt nyugtalankodott, József visszatért, Pilátus Krisztus testére vonatkozó rendeletével. Nikodémus pedig mirha és áloé nedvek drága keverékét teremtette elő és hozta el (melynek súlya körülbelül harminc kilogramm volt) Krisztus holttestének a bebalzsamozására. A legtekintélyesebbek sem részesülhettek volna nagyobb tiszteletben halálukban egész Jeruzsálemben. A tanítványok elképedtek, mikor azt látták, hogy ezeknek a jómódú főembereknek éppen úgy szívügyük volt uruk temetése, mint nekik.

Sem József, sem Nikodémus nem fogadta el az Üdvözítőt, míg élt. Tudták, hogy egy ilyen lépés kizárta volna őket a szanhedrinből. Azt remélték, hogy befolyásukkal meg tudják Őt oltalmazni a szanhedrin ülésein. Egy ideig úgy látszott, hogy sikerül céljukat elérniük. A papok azonban, amikor észrevették Krisztus iránt tanúsított jóindulatukat, meghiúsították terveiket. Távollétükben ítélték el Jézust, és adták kereszthalálra. Most, hogy Krisztus halott volt, nem rejtették többé véka alá Krisztus iránt érzett szeretetüket. Mialatt a tanítványok féltek nyíltan Krisztus követőinek mutatni magukat, József és Nikodémus bátran a segítségükre siettek. Ezeknek a gazdag és tisztelt embereknek a segítségére nagy szükség volt ezekben az órákban. Meg tudták tenni halott Mesterükért azt, aminek a megtétele lehetetlen volt a szegény tanítványok számára. Jómóduk és befolyásuk nagy mértékben megvédte őket a papok és a főemberek rosszindulatától.

Szelíden és tisztelettudóan saját kezükkel vették le Jézus testét a keresztről. Együttérzésük könnyei kicsordultak szemükből, mikor ránéztek Jézus összezúzott és szétszaggatott testére. Józsefnek volt egy új, sziklába vágott sírboltja. Ezt a maga számára tartotta fenn. Ez a sírbolt a Golgota közelében volt, és ezt most Jézus számára készítette elő. A holttestet a Nikodémus által hozott illatos fűszerekkel együtt gondosan beburkolták egy vászon lepedőbe, és a Megváltót így tették a sírboltba. Ott a három tanítvány kiegyengette Jézus eltorzult végtagjait, és összezúzott kezeit összekulcsolva helyezték élettelen mellére. A galileai asszonyok eljöttek, hogy megnézzék, mindent megtettek-e, amit meg lehetett tenni a szeretett, halott Mesterért. Ekkor látták, hogy egy súlyos követ hengerítettek a sírbolt bejáratához; majd otthagyták az Üdvözítő sírját. Ezek az asszonyok voltak az utolsók a keresztnél, és utolsók Krisztus sírboltjánál. Mialatt az estéli árnyak már kezdtek ráborulni a földre, Mária Magdaléna és a másik Mária ott időzött, ott állt Uruk nyugvóhelye körül. A szomorúságtól könnyeiket ontották Uruk halála miatt. Visszatérének pedig "és szombaton nyugovának a parancsolat szerint" (Lk 23:57).

Soha el nem felejthető szombat volt az a szomorú tanítványok számára; a papok, a főemberek, az írástudók és a nép számára is. A szombatra való felkészülés napján, mikor lenyugodott a nap, megszólaltak a trombiták és jelezték a szombat kezdetét. A húsvétot úgy tartották meg, mint ahogy századok óta meg szokták tartani, miközben Azt, Akire a húsvét ünnepe mutatott, gonosz kezekkel megölték, és most József sírboltjába feküdt. Szombaton a templom udvarai megteltek Isten imádóival. A főpap, aki a Golgotán Krisztust kicsúfolta, gyalázta, már ott volt, felöltötte magára ragyogó papi ruházatát. Fehér süveges papok buzgón töltötték be feladatukat. Néhányan azonban a jelenlévők közül nem voltak nyugodtak, mikor a teheneket és a kecskéket bűnért való áldozatként megölték. Bár nem ismerték fel, hogy a jelkép találkozott a valósággal, és egy örökkévaló áldozat hozatott a világ bűneiért; nem tudták, hogy többé nem volt semmi érték a szertartásos istentiszteletek bemutatásában. Mégis, soha azelőtt, emberek nem vettek részt istentiszteleten ilyen ellentmondásos érzésekkel. A trombiták, a zeneszerszámok és az énekesek hangja éppen olyan hangos és tiszta volt, mint azelőtt. Az idegenszerűség érzése azonban mindent és mindenkit átitatott. Egymásután kérdezősködtek arról a különös eseményről, ami történt. Mindenideig a legszentebb helyet megőrizték mindenféle behatolástól. Most azonban mindenkinek a szeme előtt feltárult. A kárpit nehéz függönye, amit tiszta lenvászonból készítettek, és arannyal, skarláttal és bíborral gyönyörűen telehímezték, a tetejétől az aljáig, kettéhasadt. Az a hely, ahol az Úr találkozott a főpappal, hogy közölje vele dicsőségét; az a hely, amely Isten szent kihallgatási terme volt. mindenkinek a szeme láttára, nyitva állott. Egyszóval olyan hellyé lett, amelyet az Úr nem ismert el többé. A papok homályos előérzettel szolgáltak az oltár előtt. A legszentebb hely szent titkának a feltárulása az eljövendő balsorstól való félelemmel és rettegéssel töltötte meg őket.

Sokaknak az elméjét foglalkoztatták azok a gondolatok, amelyeket a Golgotán lejátszódott események ébresztettek fel bennük. A keresztre feszítéstől kezdve a feltámadásig sok álmatlan szem fürkészte, vizsgálta a próféciákat. Egyesek meg akarták ismerni annak az ünnepnek a teljes értelmét, amelyet éppen akkor ünnepeltek meg. Mások bizonyítékot akartak találni arra, hogy Jézus nem az volt, akinek magát mondta. Ismét mások szomorú szívvel kutattak olyan bizonyítékok után, amelyek azt igazolták, hogy ő volt az igazi Messiás. Bár Szentírás-kutatásaikban különböző célokat tartottak szemük előtt, mindazonáltal mindnyájan ugyanarról az igazságról győződtek meg; arról az igazságról, hogy prófécia teljesedett be az elmúlt néhány nap eseményeiben, és a Megfeszített a világ Megváltója. Sokan azok közül, akik jelen voltak azon az istentiszteleten, soha többé nem vettek részt a húsvéti szertartásokban. Még a papok közül is sokan meggyőződtek Jézus nemes jelleméről. Ezek nem hiába kutatták az Írásokat, mert feltámadása után elismerték Jézust, Isten Fiának.

Nikodémus, mikor Jézust a kereszten látta függeni, visszaemlékezett Jézusnak azokra a szavaira, amelyeket éjnek idején az Olajfák-hegyén mondott: "Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:14-15). Azon a szombaton, amikor Krisztus a sírban feküdt, Nikodémusnak alkalma volt az elmélkedésre. Most tisztább fény világosította meg elméjét, és azok a szavak, amelyeket Jézus mondott neki, nem voltak többé titokzatosak számára. Úgy érezte, sokat veszített azzal, hogy Jézussal nem volt szorosabb kapcsolatban földi élete folyamán. Most emlékezetébe idézte a Golgotán lejátszódott eseményeket. Krisztusnak az az imádsága, amelyet gyilkosaiért mondott és a haldokló tolvaj kérdésére adott válasza a szívéhez szólt ennek a tanult tanácstagnak. Lelki szemeivel ismét feltekintett a haláltusáját vívó Üdvözítőre; lelki füleivel ismét hallotta Krisztus utolsó kiáltását: "Elvégeztetett!" (Jn 19:30), s ez a Győztes szavaként hangzott el. Ismét látta a rengő, ingadozó földet, az elsötétült egeket, az elhasadt függönyt, a megremegő sziklákat, és hite örökre megerősödött. Ugyanaz az esemény, amely megsemmisítette a tanítványok reménységét, Józsefet és Nikodémust meggyőzte Jézus Istenségéről. Félelmüket legyőzte egy erős és megrendíthetetlen hit bátorsága.

Krisztus soha nem vonta úgy magára a sokaság figyelmét, mint most, amikor a sírboltban feküdt. Eddigi szokásaiknak megfelelően az emberek most is elvitték a templom udvaraiba betegeiket és szenvedő szeretteiket és azt kérdezgették: Ki tudná nékünk megmondani, hogy hol van a názáreti Jézus? Sokan messziről jöttek, hogy megtalálják Őt, aki meggyógyította a betegeket és feltámasztotta a halottakat. Mindenfelől ez a kiáltás hallatszott: Krisztust, a gyógyítót akarjuk! ez alkalommal azokat, akikről azt gondolták, hogy a lepra előjelei mutatkoztak meg rajtuk, megvizsgálták a papok. Sokaknak azt a megállapítást kellett hallaniuk, hogy férjük, feleségük vagy gyermekük leprás, és tudomásul venniük azt az ítéletet, hogy ezeknek el kell távozniuk védelmet nyújtó otthonukból és le kell mondaniuk barátaik gondoskodásáról, az idegeneket pedig ezzel a szomorú kiáltással kell figyelmeztetniük: "Tisztátalan! Tisztátalan!" A názáreti Jézus jóságos kezei azonban - amelyek sohasem tagadták meg, hogy gyógyító erővel érintsék meg a visszataszító leprást - a mellén összekulcsolva feküdtek. Azok az ajkak, amelyek mindig ezekkel a vigasztaló szavakkal feleltek a leprások kérésére: "Akarom, tisztulj meg" (Mt 8:3), most némák voltak. Sokan folyamodtak a főpapokhoz és a főemberekhez együttérzésért és szabadításért, de hiába. Nyilvánvalóan azt akarták, hogy az élő Krisztus legyen ismét közöttük. Állhatatos megfontoltsággal Őt keresték. Nem akartak ~ lemondani arról a szándékukról, hogy megtalálják Őt. A templom udvaraiból azonban kikergették őket. A kapuknál pedig katonák álltak, hogy visszatartsák a sokaságot, amely követelődzött, hogy engedjék belépni őket, mert elhozták magukkal betegeiket és haldoklóikat.

A szenvedők, akik azért jöttek, hogy meggyógyuljanak az Üdvözítő segítségével, keserűen csalódtak. Az utcák megteltek jajveszékelőkkel. Betegek haltak meg Jézus gyógyító érintésének hiánya miatt; hiába kérték az orvosok tanácsát és segítségét. Senkiben sem volt az a képesség, amellyel Krisztus rendelkezett. Ő pedig ott feküdt József sírjában.

A szenvedők jajkiáltása ezrek elméjében tudatosította azt a meggyőződést, hogy egy nagy világosság aludt ki a világból. Krisztus nélkül áthatolhatatlan sötétség volt a földön. Sokan azok közül, akik hangjukkal felduzzasztották a "Feszítsd meg! Feszítsd meg őt!" (Lk 23:21) kiáltásnak az erejét, csak most jöttek rá arra a csapásra, balsorsra, amely őket érte. Ezért most éppen olyan buzgón azt kiáltanák: Add nékünk Jézus! Bárcsak még mindig élne!

Mikor az emberek megtudták, hogy Jézust a papok halálra adták és megölették, elkezdtek kérdezősködni halála felől. A törvényszéki tárgyalás részleteit, amennyire csak lehetséges volt, titokban tartották. Azon idő alatt azonban, amíg még a sírban volt, a neve hangzott ezrek ajkán és mindenütt elterjesztették a jelentéseket a törvényszéki tárgyalásutánzatról, és a papok és a főemberek embertelenségéről. Értelmes emberek felszólították ezeket a papokat és főembereket, hogy magyarázzák meg a Messiásról szóló ótestamentumi próféciákat. Mikor ezek válaszukban valótlanságokat, hazugságokat próbáltak magyarázatul adni, akkor hasonlókká lettek a tébolyodott, a lelkileg összezavarodott emberekhez. A próféciák Krisztus szenvedéseire és halálára mutattak rá, és ezt nem tudták megmagyarázni. A kérdezősködők közül sokaknak az lett a meggyőződése, hogy az Írások beteljesedtek.

A bosszúállás, amelyről a papok azt gondolták, hogy édes lesz, már keserűvé lett számukra. Tudták, hogy az emberek szigorú rosszallásával találkoztak. Tudták, hogy éppen azok, akiket sikerült nékik Jézus ellen hangolniuk, most megborzadtak saját szégyenteljes cselekedetüktől. Ezek a papok el akarták hitetni az emberekkel, hogy Jézus csaló volt, de hiába. Az emberek közül néhányan ott állottak Lázár sírjánál, és látták, mikor Jézus a halottat visszahozta az életbe. Remegtek a félelemtől, hogy maga Jézus is feltámad a halálból, és ismét megjelenik majd előttük. Hallották, mikor Jézus kijelentette, hogy neki van hatalma élete letevésére, de újbóli felvevésére is. Eszükbe jutott, hogy Jézus egyszer azt mondotta: "Rontsátok le a templomot és három nap alatt megépítem azt" (Jn 2:19). Júdás mondotta el nekik azokat a szavakat, amelyekkel Jézus szólott tanítványaihoz Jeruzsálembe való utolsó utazásuk alkalmával: "Ímé, felmegyünk Jeruzsálembe és az embernek Fia átadatik a főpapoknak és írástudóknak; és halálra kárhoztatják Őt. És a pogányok kezébe adják Őt, hogy megcsúfolják és megostorozzák és keresztre feszítsék; de harmadnap feltámad" (Mt 20:18-19). Mikor ezeket a szavakat hallották, akkor gúnyolódtak és nevettek. Most azonban megemlékeztek arról, hogy Krisztus jövendölései eddig beteljesedtek. Jézus azt mondotta, hogy harmadnapon feltámad, és vajon ki tudná megmondani, hogy nem következik-é be ez is? Szerették volna száműzni elméjükből ezeket a gondolatokat, de nem tudták megtenni. Atyjukhoz; az ördöghöz hasonlóan hittek és remegtek.

Most, hogy az izgalom őrülete elmúlt, Krisztus képe nyomult be egyre erősebben a papok elméjébe. Úgy látták Őt, ahogy higgadtan és panaszkodás nélkül állott ellenségei előtt, és szó nélkül szenvedte el gúnyolódásaikat és gonoszságukat. Törvényszéki tárgyalásának összes eseményei és a keresztre feszítés emlékei ellenállhatatlan erővel tértek vissza gondolataikba, ami arra a meggyőződésre késztette őket, hogy Jézus az Isten Fia volt. Érezték, hogy Jézus minden pillanatban megállhat előttük, hogy vádlottból vádoló legyen és az elítéltből elítélő, és hogy igazságot követeljen és kapjon gyilkosai halálában.

A papok és főemberek nem sokat tudtak pihenni ezen a szombatnapon. Bár nem lépték át egy nem-zsidó, egy pogány házának a küszöbét, mert féltek, hogy bepiszkolják, megfertőztetik magukat, mégis összegyülekeztek, hogy tanácskozzanak Krisztus holttestéről. A halálnak és a sírnak kellet fogva tartani azt, akit keresztre feszítettek. "Másnap pedig, amely péntek után következik, egybegyűlének a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván: Uram, emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondotta volt: Harmadnapra föltámadok. Parancsold meg azért, hogy őrizzék a sírt harmadnapig, nehogy az ő tanítványai odamenvén éjjel, ellopják őt, és azt mondják a népnek: Feltámadott a halálból; és az utolsó hitetés gonoszabb legyen az elsőnél. Pilátus pedig monda nékik: Van őrségetek: menjetek, őriztessétek, amint tudjátok" (Mt 27:62-65).

A papok utasításokat adtak a sír biztonságba helyezésére. Egy nagy követ helyeztek a sírbolt nyílása elé. Ezt a követ átkötözték kötelekkel, végeit egy szilárd sziklához erősítették, és a római pecséttel lepecsételték. A követ nem lehetett elmozdítani a pecsét letörése nélkül. Katonákból álló őrség állta azután körül a sírhelyet, hogy megakadályozzák felnyitását: A papok mindent elkövettek annak érdekében, hogy Krisztus holttestét ott tartsák, ahová azt tették. A sírboltot olyan biztonságosan pecsételték be, mintha Krisztusnak az örökkévalóságig ott kellett volna nyugodnia.

A gyenge emberek tanácskoztak és terveztek. Ezek a gyilkosok nemigen fogták fel erőfeszítéseik hiábavalóságát. Cselekményükkel azonban Istent dicsőítették. `Azok az erőfeszítések, amelyeket azért tettek, hogy megakadályozzák Krisztus feltámadását, a legmeggyőzőbb érveket szolgáltatták annak bizonyítására. Minél nagyobb számú katonát helyeztek el Krisztus sírboltja körül, annál erősebb lett a tanúbizonyság amellett, hogy Krisztus feltámadott. Krisztus halála előtt évszázadokkal a Szentlélek ezt jelentette ki a zsoltáríró által: "Miért dühösködnek a pogányok és gondolnak hiábavalóságot a népek? A föld királyai felkerekednek és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje ellen: [...] Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket" (Zsolt 2:1-4). Római őrségek és római fegyverek erőtelenek voltak ahhoz, hogy az élet Urát bezárják és fogságban tartsák egy sírboltban. Kiszabadulásának órája közel volt.