Máté 9:18-26; Márk 5:21-43; Lukács 8:40-56.

Amikor Jézus Gadarából visszatért a nyugati partra, sokaság özönlött ki a fogadására, örömmel üdvözölték. Egy darabig a tengerparton maradt, tanított és gyógyított, azután betért Lévi-Máté házába, hogy részt vegyen a lakomán a vámszedőkkel. Itt talált Rá Jairus, a zsinagóga vezetője.

Ez a zsidó vén nagy bánattal jött Jézushoz, lábához vetette magát, és így kiáltott: "Az én leánykám halálán van; jer, vesd reá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen" (Mk 5:23).

Jézus azonnal elindult a főemberrel annak háza felé. Bár a tanítványok már oly sok irgalmas cselekedetét látták, mégis meglepte őket, hogy Jézus hajlandó engedni az öntelt rabbi kérésének. Csatlakoztak Mesterükhöz, az emberek pedig felajzva, várakozón követték őket.

A főember háza nem volt messze, de Jézus és kísérete lassan haladt, mert a tömeg mindenhonnan szorította őket. A késlekedés nyugtalanította az aggódó apát, Jézus még itt is, ott is megállt, hogy könnyítsen egy szenvedőn, vagy megvigasztaljon egy megtört szívet.

Még útban voltak, amikor egy küldönc furakodott Jairushoz a tömegben, és hírül adta, hogy leánya meghalt, ne fárassza többé fölöslegesen a Mestert. E szavakat Jézus is meghallotta. "Ne félj; - mondotta - csak higgy, és megtartatik" (Lk 8:50).

Jairus közelebb húzódott a Megváltóhoz, és együtt siettek a főember otthonába. A fizetett siratók és síposok már ott voltak, a levegőt betöltötte lármázásuk. A tömeg, a zűrzavar bántotta Jézus lelkét. Így intette csendre őket: "Mit zavarogtok és sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem alszik." Az emberek méltatlankodva fogadták az Idegen szavait. Látták a gyermeket a halál karmai közt, megvetően nevettek hát Jézuson. Ő megkérte az embereket, hagyják el a házat, Maga mellé vette a leány apját és anyját, valamint három tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost, s bementek a halott szobájába.

Jézus az ágyhoz lépett, kezébe vette a gyermek kezét, és lágyan, az otthon meghitt nyelvezetével ejtette ki e szavakat: "Leányka; néked mondom, kelj föl" (Mk 5:41).

Az élettelen testen azonnal remegés futott végig. Az élet lüktetése visszatért. Az ajkak mosolyra nyíltak. A leány nagyra nyitotta szemét, mint álom után, s csodálkozva nézte a körülötte álló csoportot. Felkelt, szülei magukhoz ölelték, sírtak örömükben.

Útban a főember háza felé Jézus egy szegény asszonyt vett észre a sokaságban, aki tizenkét éve olyan betegségben szenvedett, mely életét teherré tette. Mindenét orvosokra, gyógyszerekre költötte, de az eredmény csak annyi volt, hogy gyógyíthatatlannak nyilvánították. Reménye újraéledt, midőn Krisztus gyógyításairól hallott. Biztos volt benne: ha csak Hozzá mehetne, meggyógyulna. Legyengülten, szenvedve eljött a tengerpartra, ahol Ő tanított, s megpróbált átfurakodni a sokaságon, de hiába. Követte Jézust Lévi-Máté házából jövet is, mégsem tudta elérni Őt. Már kezdett elkeseredni, mikor Jézus utat tört a sokaságban, és közel jött hozzá.

Eljött az óriási lehetőség. A Nagy Orvos színe elé került! A tülekedésben nem tudott szólni Hozzá, meg sem ragadhatta, csak egy futó pillantást vethetett alakjára. Félve, hogy elveszíti a szabadulás egyetlen lehetőségét, előrenyomult, s így szólt magában: "Ha csak ruháját illetem is, meggyógyulok" (Mt 9:21). Amikor Jézus elhaladt mellette, a nő kinyújtotta kezét, és sikerült megérintenie köntösének szegélyét. Abban a pillanatban tudta, hogy meggyógyult. Életének hite ebben az érintésben összpontosult, s fájdalmát, gyöngeségét azonnal a tökéletes egészség életereje váltotta föl.

Ekkor hálás szívvel megpróbált visszavonulni a tömegből, Jézus azonban hirtelen megállt, s a nép is megtorpant Vele együtt. Megfordult, körülnézett, és a sokaság zajában is jól kivehető hangon kérdezte: "Ki az, aki engem illetett?" (Lk 9:45) A nép csodálkozó tekintete volt a válasz kérdésére. Minden oldalról szorongatták, durván taszigálták hol erre, hol arra - meglepő volt tehát kérdése.

A mindig szólni kész Péter válaszolt: "Mester, a sokaság nyom és szorongat téged, és azt mondod: Ki az, aki engem illetett?" Jézus így felelt: "Illetett engem valaki; meri én észrevettem, hogy erő származék ki tőlem" (Lk 9:45--46). A Megváltó meg tudta különböztetni a hit érintését a figyelmetlen tömeg véletlen lökdösődésétől. Az ilyen hit mellett nem mehetett el szó nélkül. A vigasztalás szavait akarta szólni az alázatos nőnek, melyek öröm kútforrását jelentik majd számára - ezek a szavak áldást árasztanak követőire az idők végezetéig.

Jézus az asszony felé nézett, és ragaszkodott hozzá, hogy megtudja, ki illette Őt. A nő, miután hiába próbált elrejtőzni, remegve előjött, és lábához borult. Hálakönnyek között beszélte el szenvedésének és megkönnyebbedésének történetét. Jézus szelíden így szólt: "Leányom, a te hited megtartott téged. Eredj el békével" (Mk 5:34). Elvágta a babona lehetőségét, hogy pusztán ruhájának érintéséből gyógyító erő származna. A gyógyulás nem a Vele történt külső érintkezésből eredt, hanem a hitből, ami megragadta isteni erejét.

A Krisztus köré zsúfolódó kíváncsi sokaság nem érezte, hogy életadó erőt kapna. Amikor viszont a szenvedő asszony nyújtotta ki kezét, hogy megérintse Őt, és hitt a gyógyulásban, ő érezte a gyógyító erőt. Így van ez a lelki dolgokkal is. Mellékesen beszélgetni a vallásról, lelki szomjúság és élő hit nélkül imádkozni mit sem ér. A névleges hit Krisztusban, mely Őt pusztán a világ Megváltójának fogadja el, sohasem hozhat gyógyulást a léleknek. Az üdvösségre vivő hit nem csupán értelmi egyezés az igazsággal. Aki arra vár, hogy tökéletes ismeretre tegyen szert, mielőtt gyakorolná a hitet, az nem részesül áldásban Istentől. Nem elégséges hinni valamit Krisztusról; Krisztusban kell hinnünk. Az egyetlen olyan hit, melyből hasznunk származhat, személyes Megváltóként fogadja el Őt, és érdemeit a miénkké teszi. Sokan egyfajta véleménynek tekintik a hitet. A megmentő hit egyesség: akik elfogadják Krisztust, szövetségi kapcsolatba kerülnek Istennel. Az őszinte hit élet. Az élő hit az életerő növekedését jelenti, odaadó bizalmat, mely által a lélek győzedelmes hatalommá válik.

Jézus, miután meggyógyította az asszonyt, arra vágyott, hogy az ismerje el a kapott áldást. Az evangélium által felkínált ajándékokat nem lopva, titokban kell élveznünk. Ezért hív az Úr, hogy valljuk meg jóságát. "Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok" (Ésa 43:12).

Krisztus hűségének megvallása a menny választott eszköze, mellyel bemutathatjuk Őt a világnak. Méltányolnunk kell kegyelmét, melyet a hajdani szent emberek által ismertetett meg, de ennél is hatásosabb saját tapasztalatunkról bizonyságot tenni. Isten tanúi vagyunk, ha isteni erő munkálkodása nyilvánul meg bennünk. Mindenkinek a másokétól különböző élete van, tapasztalatai is eltérőek a többiekétől. Isten azt szeretné, ha saját egyéniségünk jegyeit viselő dicséret szállna föl Hozzá. Az Ő kegyelme dicsőségének, magasztalásának ilyen értékes elismerése, ha krisztusi élettel párosul, ellenállhatatlan erőt jelent a lélekmentő munkában.

Amikor a tíz - gyógyulni vágyó poklos Jézushoz jött, Ő megparancsolta nekik, hogy menjenek és mutassák meg magukat a papnak. Az úton megtisztultak, de csak egy tért vissza, hogy dicsőséget adjon Neki. A többi ment a dolgára, s elfelejtette, ki gyógyította meg. Mennyien teszik ugyanezt ma is! Az Úr szüntelenül munkálkodik az emberiség javára. Szakadatlan árasztja javait. Felkelti a beteget az enyészet ágyából, kiszabadítja az embert olyan veszélyből, melyről nem is tud, mennyei angyalokat bíz meg, hogy őrizzék a szerencsétlenségtől, oltalmazzák a "dögvésztől, amely a homályban jár", és "a döghaláltól, amely délben pusztít" (Zsolt 91:6), annak szíve mégis érzéketlen marad. A menny minden kincsét odaadta az ember megmentéséért, aki mégsem törődik Isten nagy szeretetével. Hálátlanságával bezárja szívét az Úr kegyelme előtt. A sivatagi cserjéhez hasonlóan nem vesz tudomást a kapott javakról, lelke a puszta felperzselt helyein lakozik.

Javunkra szolgál, ha Isten minden ajándékát frissen tartjuk emlékezetünkben. Így erősödik a hit, egyre többet kér és kap. Több bátorítás rejlik a legkisebb áldásban, melyet mi magunk kapunk Istentől, mint megannyi beszámolóban, amit mások hitéről és tapasztalatairól összeolvashatunk. Az Isten kegyelmére válaszoló lélek az öntözött kerthez lesz hasonló. Egészsége gyorsan kivirul, világossága felkél rejtekéből, és az Úr dicsősége meglátszik rajta. Jusson eszünkbe akkor az Úr szerető nyájassága, gyengéd, irgalmas cselekedeteinek sokasága. Izrael népéhez hasonlóan emeljünk emlékköveket, s írjuk rájuk Isten értünk végzett munkálkodásának drága történetét. S mikor átgondoljuk, hogyan törődött velünk vándorutunkon, szívünk megtelik hálával, úgy mondjuk: "Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért? A szabadulásért való poharat felemelem, és az Úrnak nevét hívom segítségül. Az Úr iránt való fogadásaimat megadom az ő egész népe előtt" (Zsolt 116:12-14).