Máté 26:20-29; Márk 14:17-25; Lukács 22:14-23; János 13:18-30

"Az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentum az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend" (lKor 11:2-26).

Jézus ott állt az Ó- és Újszövetség fordulópontján, a két szövetség két nagy ünnepének találkozásánál. Krisztus, Isten hibátlan Báránya elkezdte bűnáldozatként bemutatni magát, hogy ilyen módon véget vessen a jelképek és istentiszteleti szertartások ama rendszerének, amely négyezer év óta az ő halálára mutattak. Mikor tanítványaival megette a húsvéti vacsorát, akkor ennek a helyettesítése szerezte ezt a szolgálatot, amelynek nagy áldozata emlékjeléül kellett szolgálnia. A zsidó nemzeti ünnep érvénye örökre megszűnt. Azt a szolgálatot, amelyet Krisztus akkor és ott elrendelt, figyelembe kellett és kell venni minden követőjének, minden országban és minden korszakban az idők végezetéig.

A húsvét az egyiptomi fogságból, rabszolgaságból való megszabadításnak a megemlékezésére szolgált. Isten parancsolta meg a zsidóknak azt, hogy évről-évre, mikor a gyermekek megkérdezik ennek az elrendelt ünnepnek értelmét, akkor a megszabadítás történetét ismét és ismét beszéljék el nekik. Ezt a csodálatos megszabadulást ilyen módon kellett frissen megtartani minden egyes nemzedék emlékezetében. Az Úrvacsorát Jézus annak a nagy szabadításnak a megemlékezésére rendelte el, amit Ő eszközölt ki halála eredményeként. Amíg Krisztus másodszor is eljön hatalommal és dicsőséggel, ezt az isteni elrendelést kell ismételten megünnepelnünk. Ez az az eszköz, amellyel Krisztus nagy művét frissen kell megtartanunk emlékezetünkben.

Az Egyiptomból való szabadulás idejében Izrael gyermekei állva ették meg a húsvéti vacsorát, felövezett derékkal és vándorbottal a kezükben, készen az indulásra, vándorútjuk megkezdésére (Vö. 2Móz 12:11). Ez a mód, amellyel megünnepelték ezt az isteni elrendelést, összhangban volt akkori állapotukkal és körülményeikkel. Igen, mert éppen kivonulófélben voltak Egyiptom földéről, hogy megkezdjék fáradságos és nehéz vándorlásukat a pusztaságon át. Krisztus idejére azonban a helyzetük gyökeresen megváltozott. Most nem egy idegen földről voltak kiindulófélben, hanem saját országukban laktak. Összhangban azzal a nyugalommal, amivel Isten választott népeként megajándékozta őket, már fekvő helyzetben vettek részt a húsvéti vacsorán. Heverőket helyeztek el az asztal körül, és a vendégek azokra dőltek le a bal karjukra támaszkodva és a jobb kezüket szabadon hagyva, hogy evés közben használhassák. Ebben a helyzetben a vendég annak mellére hajthatta fejét, aki közvetlenül mellette ült. A lábaikat, mivel azokat a heverő külső peremén nyújtották ki, minden nehézség nélkül megmoshatta valaki, aki a kör külső oldalán körbejárta az asztalt.

Krisztus még mindig csendben az asztalnál ül, amelyre már feltették a húsvéti vacsorát. A kovásztalan kenyér, amelyet a húsvéti időszakban használtak, előtte volt. A kiforratlan húsvéti bor szintén ott volt az asztalon. A kenyeret és a bort Krisztus jelképként alkalmazza saját szeplőtlen áldozata ábrázolására. Sem a kenyeret, sem a bort nem rontotta meg az erjedés, a bűn és a halál jelképe. Őt ábrázolták, "a hibátlan és szeplőtlen bárányt, a Krisztust" (1Pt 1:19).

"És mikor ők evének, vevén Jézus a kenyeret, és hálákat adván megtöré és adá nékik, mondván: Vegyétek, egyétek; ez az én testem. És vevén a poharat, és hálákat adván, adá nékik, és ivának abból mindnyájan. És monda nékik: Ez az én vérem, az új szövetség vére, amely sokakéra kiontatik. Bizony mondom néktek, nem iszom többé a szőlőtőnek gyümölcséből mind ama napig, amikor mint újat iszom azt az Isten országában" (Mk 14:22-25).

Júdás, az áruló is részt vett ezen a szent szertartáson. Júdás is megkapta Jézustól megtört testének és kiontott vérének a jelképeit. Júdás is hallotta Jézusnak ezeket a szavait: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". Júdás, az áruló azonban, miközben ott hevert Isten Báránya jelenlétében, saját sötét szándékának a megvalósításán töprengett és dédelgette sötét, áruló gondolatait.

A lábmosásnál Krisztus meggyőző bizonyítékát adta annak, hogy megértette Júdás jellemét: "Nem vagytok mindnyájan tiszták!" (Jn 13:11), - mondta tanítványainak. Ezek a szavak meggyőzték a hamis tanítványt arról, hogy Krisztus tud titkos szándékáról. Krisztus most még világosabban beszélt. Mikor ott hevertek az asztalnál ránézett tanítványára és azt mondta: "Nem mindnyájatokról szólok; tudom én kiket választottam el; hanem, hogy beteljesedjék az írás: Aki velem ette a kenyeret, a sarkát emelte fel ellenem" (Jn 13:18).

A tanítványok még most sem gyanakodtak Júdásra. Azt azonban látták, hogy Krisztus szemmel láthatóan megszomorodott. Mindegyikük lelkére felhő telepedett, valami szörnyű szerencsétlenség balsejtelme, amelynek az értelmét nem értették meg. Amint csendben ettek, Jézus így szólt hozzájuk: "Bizony mondom nektek, tiközületek egy elárul engem" (Mt 26:21). Jézusnak ezekre a szavaira csodálkozás és megdöbbenés ragadta meg őket. Nem tudták felfogni, hogy közülük bárki is áruló módon viselkedhetnék isteni Tanítójukkal. Miért árulhatnák el Őt? És kinek? Kinek szívében születik meg egy ilyen terv? Bizonyára nem a kedvelt tizenkettő egyikének a szívében, akik mindenekelőtt abban a kiváltságban részesültek, hogy hallották Krisztus tanítását, akik részesültek Krisztus csodálatos szeretetében, és akik iránt olyan nagy figyelmet tanúsított, hogy szoros közösségbe vonta őket magával!

Mikor felfogták Krisztus szavainak a súlyos voltát és megemlékeztek arról, hogy Krisztus mondásai mindig igaznak bizonyultak, akkor félelem és bizalmatlanság, gyanakvás fogta el őket. A legfájdalmasabb érzéssel a szívükben egymás után tették fel a kérdést Jézusnak: "Én vagyok-e az, Uram?" (Mt 26:22). Júdás azonban továbbra is hallgatott. János végül mély fájdalommal azt kérdezte Jézustól: "Uram, ki az?" (Jn 13:25) Jézus azt felelte neki: "Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az embernek Fia jóllehet elmegyen, amint megvan írva felőle, de jaj annak az embernek, aki az embernek Fiát elárulja, jobb volna annak az embernek, ha nem született volna meg" (Mt 26:23-24). A tanítványok közelről kutatva tekintettek egymás arcába, mikor azt kérdezték: "Én vagyok-e az, Uram?" (Mt 26:22) Júdás azonban hallgatásával most mindegyikük figyelmét magára vonta. A kérdések zűrzavara és a megdöbbenés kifejezése közben Júdás nem hallotta meg Jézus válaszát, amit János kérdésére adott. Júdás azonban most, hogy megszabaduljon a tanítványok fürkésző tekintetétől, feltette Jézusnak ugyanazt a kérdést, amit előzőleg a tanítványok is mind feltettek neki: "Én vagyok-e az, Mester?" Jézus komolyan így válaszolt néki: "Te mondád" (Mt 26:25).

Szándékának a kitudódása után Júdás meglepődve és megzavarodva felállt és sietve elhagyta a helyiséget. "Monda azért neki Jézus: Amit cselekszel, . hamar Cselekedjed [...] Az pedig mihelyt a falatot elvevé, azonnal kiméne; vala pedig éjszaka" (Jn 13:27.30). Éjszaka volt az az áruló számára mikor elfordult Jézustól, és kiment a külső sötétségbe.

Júdásnak, amíg meg nem tette ezt a lépést, még mindig volt lehetősége a bűnbánatra. Mikor azonban elhagyta Ura jelenlétét és a tanítványtársai közösségét, akkor hozta meg végső döntését. Átlépte azt a határvonalat, amelyet visszafelé már soha többé nem léphetett át.

Egészen csodálatos, ahogy Jézus hosszú szenvedése alatt ezzel a megkísértett lélekkel foglalkozott. Semmit sem mulasztott el megtenni, amit megtehetett Júdás megmentése érdekében. Miután Júdás kétszer is elkötelezte magát arra, hogy elárulja Urát, Jézus még mindig adott neki lehetőséget a bűnbánatra. Jézus elolvasta az áruló szívének titkos szándékát és ezzel megadta Júdásnak istensége végső és meggyőző nyilvánvaló bizonyítékát. A hamis tanítvány számára ez volt a végső felhívás a bűnbánatra. Krisztus egyetlen olyan kérést, felhívást sem hagyott szótlanul, aminek a kimondására isteni-emberi szíve késztette. Ámbár az irgalmasság hullámai visszaverődtek Júdás konok gőgjének sziklafaláról, ezek a hullámok mégis ismételten visszatértek a legyőző szeretet egyre erősebb dagályával. Ámbár Júdást meglepte és megrettentette bűnének a felfedése, de ez nem késztette bűnbánatra, hanem csak még eltökéltebbé tette szándéka megvalósításában.

Júdás felett kimondatott jajszavával, Krisztus tanítványaival kapcsolatos kegyelmi szándékát is nyilvánvalóvá tette. Így közölte velük Messiássága megkoronázó bizonyítékát. "Megmondom néktek, mielőtt meglenne, hogy mikor meglesz, higgyétek majd, hogy én vagyok" (Jn 13:19). Ha Jézus hallgatott volna, mintha nem lett volna tudatában annak, hogy mi lesz vele, akkor a tanítványok azt gondolhatták volna, hogy Mesterük nem rendelkezett isteni előrelátással, és meglepődve és elárulva került a gyilkos csőcselék kezébe. Egy évvel előbb Jézus megmondta tanítványainak, hogy tizenkettejüket választotta ki magának, de közülük az egyik ördög volt. Most Jézus Júdáshoz intézett szavai, melyek bizonyították, hogy árulása teljesen ismert volt Mestere előtt, egyben megerősítették Krisztus igazi követőinek a hitét megaláztatásának ideje alatt. Mikor pedig Júdásnak el kellett jutnia élete szörnyű végéhez, akkor eszükbe jutott az a jajkiáltás, amelyet Jézus mondott ki az áruló felett.

Az Üdvözítőnek még egy másik szándéka is volt. Nem vonta meg, szolgálatát attól, akiről tudta, hogy áruló. A tanítványok nem értették meg Jézus szavait, melyeket a lábmosásnál mondott el: "Nem vagytok mindnyájan tiszták" (Jn 13:11), sem azokat a szavakat, amelyeket az asztalnál jelentett ki. "Aki velem ette a kenyeret; a sarkát emelte, fel ellenem" (Jn 13:18). Később azonban, mikor Jézus szavainak az értelme világossá lett előttük, akkor felismerték Isten végtelen türelmét és irgalmasságát, amelyet Ő a legfájdalmasabban tévelygő iránt is tanúsít.

Bár Jézus kezdettől fogva ismerte Júdást, mégis megmosta a lábát. Az áruló abban a kiváltságban is részesült, hogy a szent Úrvacsorában Krisztussal együtt részt vehet. A szenvedő Üdvözítő minden lehetőséget megadott a bűnösnek, ami az Ő elfogadására, bűnei megbánására és a bűn foltjától való megtisztulásra késztetné. Ebben számunkra is tanítás van. Mikor valakiről feltételezzük, hogy tévedésben és bűnben van, akkor sem szabad magunkat elválasztani tőle. Semmiféle meggondolatlan elkülönítéssel nem szabad odadobni őt prédaként a kísértőnek, vagy kikergetniük őt a Sátán csataterére. Krisztusnak nem ez a módszere. Krisztus azért mosta meg tanítványai lábát, mert tudta róluk, hogy tévelyegtek és hibákat követtek el, és ezzel egy kivételével mind a tizenkettőt bűnbánatra késztette.

Krisztus példája megtiltja azt, hogy valakit kizárjunk az úrvacsorából. Az igaz ugyan, hogy a nyilvánvaló bűn kizárja a vétkest. A Szentlélek ugyan tanítja ezt: "Most azért azt írom néktek, hogy ne társalkodjatok azzal, ha valaki atyafi létére parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges, vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek" (lKor 5:11). Ezen túl azonban senki se ítélkezzék senki felett. Isten nem reánk hagyta annak megítélését, hogy ki jelenhessék meg ezeken az alkalmakon. Nem, mert ki tud közülünk mások szívében olvasni? Ki tudja közülünk tévedés nélkül megkülönböztetni a konkolyt a búzától? "Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. "Mert, "aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. " "Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét" (lKor 11:28.27.29).

Mikor a hívők összegyülekeznek, hogy részesüljenek a szent úrvacsorában, akkor ott mindig jelen vannak az emberi szemmel nem látható küldöttek is. Nincs kizárva, hogy lehet egy Júdás is a társaságban. Ha pedig ez az egy van, akkor a sötétség fejedelmének a küldöttei különösképpen nem hiányozhatnak onnan. Nem, mert különös figyelmet fordítanak mindazokra, akik nem engedik, hogy a Szentlélek ellenőrizze, vizsgálja őket. Hasonlóképpen a mennyei angyalok is jelen vannak. Ezek a láthatatlan követek a hívők minden összejövetelén jelen vannak. Eljöhetnek az összejövetelre olyan személyek is, akik szívükben nem az igazság és a szentség szolgái, de akik mégis részt kívánnak venni az úrvacsorai istentiszteleten. Ezt ne tiltsuk meg nekik. Vannak olyan tanúk is jelen, akik ott voltak, mikor Jézus megmosta tanítványai lábát és Júdásét is. Nemcsak emberi szemek tekintenek erre a jelenetre.

Krisztus jelen van a Szentlélek által, hogy ráüsse a pecsétjét az általa rendelt cselekményre. Jelen van, hogy meggyőzze és meglágyítsa a szíveket. Egyetlen tekintet, a töredelem egyetlen gondolata sem kerüli el figyelmét. Krisztus jelen van, és várakozik a bűnbánókra és megtört szívűekre. Minden készen van az ilyen lelkek elfogadására. Az, aki megmosta Júdás lábát, arra vágyik, hogy minden szívről lemoshassa a bűn foltját.

Senki se zárja ki magát az úrvacsorából csak azért, mert valaki, aki nem méltó arra, hogy éljen az úrvacsorával, szintén jelen van. Krisztus minden egyes tanítványát nyilvánosan felszólítja, hogy vegyen részt az úrvacsorai istentiszteleten, és ezzel is tegyen tanúbizonyságot arról, hogy elfogadja Őt személyes Megváltójának. Krisztus ezeken az általa rendelt alkalmakon találkozik népével, és jelenlétével megerősíti őket. Előfordulhat, hogy méltatlan szívek és kezek készítik elő és osztják ki a szent jegyeket, de Krisztus is ott van, hogy szolgáljon gyermekeinek. Isten mindazokat gazdagon megáldja, akik Krisztusba vetett hitükkel járulnak az Úr asztalához. Mindazok, akik mellőzik az isteni kiváltságnak ezeket az alkalmait, nagy veszteséget szenvednek.

Azzal, hogy Krisztus tanítványaival együtt vett részt a kenyér és a bor elfogyasztásában, elpecsételte magát a számukra Megváltójukként. Rájuk bízta az új szövetséget, amelynek az útján mindazok, akik elfogadják Őt Isten gyermekeivé lesznek, és közös örökösök Krisztussal. Ezzel a szövetséggel minden áldás, amit a menny az élet számára csak adományozhat, sőt az eljövendő élet is már az övék. A szövetség okmányát Krisztus vérével kellett ratifikálni, megerősíteni. A szent úrvacsora vételekor a tanítványok tartsák szemük előtt azt a végtelen áldozatot, amit Krisztus mindegyikünkért személy szerint meghozott, annak az áldozatnak egy részeként, amit az egész emberi nemzetségért hozott.

Az úrvacsorai istentisztelet azonban nem lehetett a szomorkodás ideje. Nem ez volt a célja. Mikor az Úr tanítványai az ő asztala köré gyülekeznek, akkor nem hiányaikról kell megemlékezniük, és nem azokon kell siránkozniuk. Ne időzzenek régi vallásos tapasztalataiknál, akár felemelők, akár lehangolóak voltak ezek a tapasztalatok! Ne említsék meg azokat a különbségeket, amelyek közöttük és embertársaik között vannak. Mindezek az előkészítő szolgálathoz tartoznak. Az önvizsgálatot, a bűnvallást, a viszályok megszüntetését már előbb gyakorolni kell. Most azért jönnek, hogy Krisztussal találkozzanak. Nem állhatnak meg a kereszt árnyékában, hanem annak megmentő világosságába kell jönniük. Meg kell nyitniuk a szívüket és lelküket az Igazságosság Napjának ragyogó napsugarai előtt. Krisztus legdrágább vérével megtisztított szívvel, Krisztus jelenlétének teljes tudatában, - aki ámbár láthatatlan kell meghallgatniuk Krisztus szavait: "Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek; nem úgy, adom én nektek, amint a világ adja" (Jn 14:27).

Urunk azt mondja nekünk, mikor a bűn ítélete alatt vagytok, emlékezzetek meg arról, hogy én meghaltam érettetek. Mikor elnyomnak, üldöznek és bántanak benneteket érettem és az evangéliumért, emlékezzetek meg az én szeretetemről, amely olyan nagy volt irántatok, hogy életemet adtam érettetek. Mikor kötelességeitek túl keményeknek és könyörtelennek látszanak és terheitek túl súlyosaknak látszanak ahhoz, hogy el tudjátok azokat hordozni, emlékezzetek meg arról, hogy én mit hordoztam, tűrtem el érettetek a kereszten, semmit sem törődve a szégyenemmel. Mikor a szívetek összeszorul a súlyos megpróbáltatástól, emlékezzetek meg arról, hogy a ti Megváltótok azért él, hogy közben járjon érettetek.

Az úrvacsorai istentisztelet Krisztus második eljövetelére mutat. Krisztus ezt arra szánta, hogy elevenen megtartsa ezt a reménységet a tanítványok elméjében. Valahányszor összejöttek, hogy megemlékezzenek Uruk haláláról, mindig beszámoltak arról, hogy Jézus miként "vévén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára. Mondom pedig nektek, hogy: Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában" (Mt 26:27-29). Megpróbáltatásaik közben mindig vigasztalást találtak Uruk visszatérésének a reménységében. Kibeszélhetetlenül értékes, drága volt számukra ez a gondolat: " Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend" (lKor 11:26).

Vannak olyan dolgok, amelyeket sohase szabad elfelejtenünk. Krisztus szeretetét kényszerítő erejével mindig frissen kell tartanunk emlékezetünkben. Krisztus azért szerezte ezt az úrvacsorai istentiszteletet, hogy ez beszélhessen nékünk Isten szeretetének az értelméről, amelyet Krisztus irántunk tanúsított. Lelkünknek nem lehet egysége, egyesülése Istennel csak Krisztus által. Az egységet és a szeretetet testvér és testvér között Jézus szeretetének kell örökre megszilárdítani és nyújtani. Nem kevesebb, mint Krisztus halála tudta csak Isten szeretetét hatásossá tenni számunkra. Egyedül csak Krisztus halála miatt van az, hogy örömmel tekinthetünk az ő második eljövetele felé. Krisztus áldozata a mi reménységünk középpontja. Ehhez kell rögzítenünk hitünket.

Az úrvacsorai szertartások előírásait, amelyek Urunk megaláztatására és szenvedésére mutatnak, nagyon sokszor csak a formális előírásoknak tekintik, Krisztus azonban ezeket az előírásokat határozott szándékkal adta. Értelmünket meg kell élesítenünk, hogy megragadhassuk az Istenség titkát. Mindegyikünknek kiváltsága, hogy felfogjuk, sokkal nagyobb mértékben, mint tesszük, Krisztus engesztelő szenvedéseinek a jelentését. "Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:14-15).

Tekintetünket a Golgota keresztjére kell irányítanunk, amely a haldokló Megváltót tartotta és emelte a magasba. Örökkévaló érdekünk azt követeli meg tőlünk, hogy mutassuk meg Krisztusban való hitünket. Urunk mondta: "Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek [...] az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital" (Jn 6:53-55). Ez igaz testi létünkkel kapcsolatban is. Krisztus halálának köszönhetjük még ezt a földi életünket is. Az a kenyér, amelyet megeszünk, az ő megtört testének a hozama. Azt a vizet, amit megiszunk, kiontott vérével vásároltuk meg. Egyetlen ember: sem szent, sem bűnös, nem eszi úgy meg mindennapi ételét, hogy ne Krisztus testével és vérével táplálkozna. A Golgota keresztjét minden falat kenyérre, amit megeszünk, rányomták. Ez a kereszt tükröződik vissza minden csepp vízben, amelyet megiszunk. Mindezt Krisztus az ő nagy áldozata jelképeiben tanította meg nékünk. Az a világosság, amely a felház helyiségében megtartott úrvacsorai istentiszteletből ragyog ki, szenteli meg a mindennapi életünk fenntartásához szükséges élelmiszereket. Családi ebédlőasztalunk az Úr asztalává válik, és minden étkezésünk szentséggé.

Krisztus szavai azonban mennyivel nagyobb mértékben bizonyulnak igaznak lelki életünkkel kapcsolatban! Krisztus kijelenti: "Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak" (Jn 6:54). A Golgota keresztjén érettünk kiöntött élet elfogadásával tudunk csak szent, istenfélő életet élni. Ezt az életet pedig csak Krisztus szavainak megvallása útján kapjuk meg, és az által, ha azokat a dolgokat cselekedjük, amelyeket Krisztus parancsolt meg nékünk. Így válunk eggyé vele. "Aki eszi az én testemet mondja Jézus és issza az én véremet, az énbennem lakozik és évis abban. Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek, akként az is, aki engem eszik, él énáltalam" (Jn 6:56-57). A szent úrvacsorára ez az íráshely különleges értelemben vonatkozik. Mikor hittel Urunk nagy áldozatáról elmélkedünk, akkor Krisztus életével kerülünk szoros kapcsolatba, és minden úrvacsorából új és nagyobb erőt merítünk. Az istentiszteleti formák olyan élő kapcsolatot teremtenek, amely összeköt minket, hívőket Krisztussal, és így összeköt minket az Atyával is.

Mikor elfogadjuk a kenyeret és a bort, amelyek számunkra Krisztus megtört testét és kiontott vérét jelképezik, akkor képzeletünkben bekapcsolódunk abba az úrvacsorai jelenetbe, amely ott a felházban játszódott le. Gondolatban átmegyünk azon a kerten, amelyet annak a Jézusnak a kínszenvedése szentelt meg, aki elhordozta a világ bűneit. Tanúi leszünk annak a küzdelemnek, amellyel Jézus elnyerte Istennel való megbékéltetésünket. Krisztus úgy mutatkozik meg lelki szemeink előtt, mint akit éppen most és közöttünk feszítettek keresztre.

A megfeszített Megváltóra tekintve még teljesebben fogjuk fel annak az áldozatnak a nagyságát és értelmét, amelyet a mennyei Fenség hozott a világért. Az üdvözítés terve előttünk dicsőül meg, és a Golgota gondolata eleven és szent érzelmeket ébreszt fel szívünkben. Szívünkben és az ajkunkon Istennek és a Báránynak szóló dicséret zendül. Igen, mert gőg és önimádat nem burjánozhat többé a lelkünkben, ha frissen tartjuk meg abban a Golgotán lejátszódó események emlékét.

Akik Üdvözítőnk összehasonlíthatatlan szeretetére tekintenek, azoknak gondolataik megnemesednek, szívük megtisztul és jellemük átalakul. Elindulnak, hogy világosság legyenek a világ számára, és hogy bizonyos mértékben visszatükrözzék Istennek ezt az irántunk való titokzatos szeretetét. Minél többet elmélkedünk Krisztus keresztjéről, annál teljesebben elfogadjuk majd az apostol beszédét, mikor azt mondja: "Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszíttetett a világ és én is a világnak" (Gal 6:14).